Kabar Sándor: Isten igaz embere

Elsőáldozók között 1948-ban

Ha címet, jelzőt keresnénk annak a filmnek, amely Brückner atyáról bennem él, akkor Ijjas Antaltól kölcsönözném a boldog emlékű XXIII. János pápáról írott könyve címét: Isten Igaz Embere.
Járjon közbe értem és vezesse kezemet az ő közbenjárása, aki már Édesanyámat is tanította a "Sophi"- ban. - Kedves, mosolygós fiatal arc vonzott oda az először látott pap bácsihoz, aki nem átallott barátkozni, sőt a hátára venni, hogy meglovagoljam, amikor meglátogatta a családot. Valahányszor eszembe jut, ez az emlék megszólal bennem: ... aki Isten Országát nem fogadja úgy, mint a gyermek, nem megy be oda! (Lk 18,17.) Valahányszor édesanyám Sophianum-beli emlékeiról mesélt, előkerült a Tiszi is, a Brüki - így becézték maguk között. És mily öröm volt egy hittanfüzet: tele nagy emberek idézeteivel, mondásaivaL.. Sok évvel később a pasztorális órákon folytatódtak az ilyen jegyzetelések. .. Tágult a horizont ... Mindenkiben a személyt tisztelte. A pasztorálist, a lelkipásztorkodás tudományát mint medicina pasztorálist: a lelkipásztori működéshez szükséges orvosi, pszichológiai ismereteket tanította, valamint a kateketikát, a hitoktatás mikéntjét. Rengeteg élettapasztalattal, bölcsességgel, csendes humorral, mosollyal, szeretettel. Hallatlanul "életszagú" órák voltak. Nem fecsegett,' nem pletykált. Beépítette óráiba legfrissebb élményeit. Mindenben meglátta a szépet, a követendőt, és megosztotta másokkal.
Sokszor látszott összetörtnek, fáradtnak. Az akkori gyatra közlekedési viszonyok között éjszakákon át utazott, hogy másnapra visszaérjen óráit megtartani. Az országban szétszóródott volt tanítványai, akik millió levéllel, gonddal árasztották el, mindig kaptak néhány soros, ún. .visszhang-leveleket". - A Rákosi-, később Kádár-kor megpróbáltatásai közepette elment találkozóikra, meglátogatta őket, hogy további erősítő vigasztalást, kegyelmi segítséget kaphassanak. Minden levélre azonnal válaszolt, hogy aki őt megkereste, érezze, a kapcsolat él, érdekli a személye, élete, gondja ... segít, amiben csak tud. Soha senkiről rosszat nem mondott.
Ha másvalaki nagy hangon szidott valakit, mélyen lehajtott fejjel hallgatott, vagy mosolyogva megbökte az embert, mondván: látja, most haragszik ... , maga sose haragudjon!
Képtelen volt másnak szomorúságot okozni. Sok évvel késöbb hallottam nagyszerű volt spirituálisomtól, hogya "nehéz" feladatokat (alkalmatlanság, kispap elbocsátása stb.) mindig másik előljáróra bízta. "Alkalmat- lan volt" ún. sebészi feladatra. Könnyet, vért felitatni: igen, de a vágásra - akár gyógyítás ürügyén is - képtelen volt. Ő ilyen volt.
A Rektor atya kanonoki beiktatása után - édesapám biztatására - bekopogtattam a "rektor" táblás ajtón. Szégyenlősen elhebegtem jókívánságaimat kinevezése alkalmából. A szokásosnál még jobban lehajtott fejjel hallgatta esetlen szavaimat, majd: Sándor, Sándor, imádkozz értem! - megfogta a kezemet és máris eltűnt a másik szobában.
A piros gombos reverenda csak a protokoll okán volt rajta. Egyébként feketegombos reverenda, kopott szürkés-fekete .malaclopó kabát", viharvert, nagy karimájú kalap volt házi-városi viselete. Amikor inkognitóban volt tanítványaihoz utazott, felváltotta a reverendát egy viseltes szürke öltöny, amiről messzíröl kiabált: "ni, itt megy egy pap ... l" Naponta körülszáguldott a teológus és a gimnazista kispapok termében, megállt egy-egy kispap mellett, odahajolt, súgott egy pár szót, a másiknak vállára tette a kezét, a harmadikat keresztnevén szólítva (mindenkit így szólított) hívta: jöjjön, jöjjön utánam! - a folyosón érdeklődött otthona, szükségletei iránt, elmesélte né- hány friss élményét. Vagy bevitte a szobájába, leültette, röviden elbeszélgetett vele. Majd belső szobájából kihozott valamit: egy kis csokoládét, használható, még jó ruhát, füzetet, nélkülözőknek pénzt vagy újságcikket, képet. A kispap kezébe nyomta: kérem, csináljon vele valamit, olvassa el, aztán adja tovább. Isten áldja! S már el is tűnt a belső ajtón át.
Szilencium. Az "aulában", a Prímási Palota második emeletének egy zugában lakott félreállíttatása után. Ez volt remetelakja. A fürdőszobán át volt a bejárás, csengő nem volt, csak a falon dörömbölve lehetett jelt adni és bejutni. Láthatatlan fölirata: "ember az ajtón se be, se ki". Egyszer, amikor bedörömböltem hozzá, nagyon álmos arccal jelent meg: Tudod, aludni nem éjszaka kell, hanem amikor lehet. (Akkor is országjáró útról érkezhetett haza.)
A házban néma belső számkivetést vállalt. Szótlanul jelent meg az irodában is, hogy valamely hivatalos (szentszékí) ügyet átvegyen vagy leadjon ... Félt? Annyira valószínűleg, mint akkoriban minden ember, hívő, pap ebben a szerencsétlen országban. De sokkal inkább félt mást bajba, nehéz helyzetbe hozni: ezért vállalta inkább a teljes szilenciumot. Ez is hozzájárult lényének titokzatosságához, kiismerhetetlenségéhez, félelmetességéhez, amit a világ nem tudott elviselni, ezért hát el kellett tenni őt láb alól. Meghalt, mint mestere. Osztályrésze lett halálában is az Úr ígérete: Nem különb a tanítvány Mesterénél ... (Lk 6,40.) Hiszen még meggyilkolása után is megtaposták, meggyalázták emlékét. Semmi komoly lépés nem történik, hogy kiderüljön, kiknek állt érdekükben megölni azt az embert, aki körüljárt és jót tett (Mk 7,37). Meggyőződésem, hogy amikor ezt látja - mert látja - csendesen lehajtja fejét az Úr Szent Szívére, és a Szüzanyának, mindenkori Menedékének mondja: Látod, mit csinálnak? Bocsáss meg nekik! És a fontosabb ügyekben imádkozik értünk: az Egyházért, amelyért annyira lelkesedett, a pápáért, akit annyira tisztelt, a szemináriumért, amely szívügye volt, a papokért, akiket szeretett, egykori tanítványaiért, azok családjáért: akikért élt és meghalt.
Ki volt Brückner atya?
Ki volt a rektor atya?
A "Tiszi"?
Szent volt?
Bizonyosan. Átsugárzott rajta az Úr szeretete. Hősi fokon élte meg önmagáról megfeledkező, másokért élő, imádkozó, vezeklő életében a szeretetet.
Szenttéavatási ügyét meg lehetne indíttatni?
Nem hiszem. Nem alapított szerzetesrendet, amely végigküzdené a processzust. - Sem világi, sem egyházpolitikai érdek nem fog soha a Csendes, Imádkozó, Jótevő szenttéavatásán fáradozni. Egyházmegyés pap - márpedig dr. Brückner József kanonok úr az volt a javából - alig szerepel a kanonizált szentek sorában. Ám nincs is ilyesmire szüksége. Az ő koronája az a sok egyszerű, derék, hívő magyar ember, aki szívében őrzi emlékét, vagy odaát dicsőíti az Urat, mert ennyire kiárasztotta jóságát szolgáján keresztül. ... És ki tudja, - talán egyszer az Esztergomi Főszékeskáptalan egyik stallumára is odakerül legalább egy kis réztábla: Itt imádkozott a kommunista rezsim alatt titokzatosan megölt Brückner József, az esztergomi káptalan szentéletü tagja.
És talán egyszer büszke és boldog lesz a Főszékeskáptalan azért is, hogy Szent Kőrösi Márk, esztergomi vértanú kanonok után a legújabb korban is termett szent vértanú az esztergomi kanonokok között. Aki nagyon szerette Egyházát, Hazáját, Bíboros Főpásztorát, volt tanítványait. Aki képtelen volt egyetlen hazug, megalkuvó szóra, gesztusra. Akinek hallgatása, visszavonultsága, szolgálata volt az ítélet afölött a világ fölött, amely nem volt méltó rá -, ezért kivetette magából. Áldott legyen az Isten, Aki a sötétségben ilyen világosságot adott. "Bár nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról" Jn 1,8) - és "aki befogadta, annak hatalmat adott, hogy Istenfiává legyen" Jn 1,12). Ámen.