Kabar Sándor: Életem dióhéjban

1938 szeptemberében kezdtem a Szent Imre cisztercita gimnáziumot Budapesten, így budapesti Eucharisztikus Kongresszusra még csak a bátyám osztályával mehettem ki. Emlékszem Rajeczky Béni bácsira, az Európa hírű népdalkutatóra, aki a fölosztatás után a Kodálynak volt a jobbkeze. Az ő kíséretével voltunk kint, és még több tanár is volt az osztályokkal. Az a kép van előttem, hogy az Andrássyí úton álltunk sorfalat. Egy másik kép pedig, talán másnap lehetett, amikor kint a Hősök terén volt az ünnepi szentmise, és a pápai legátus celebrálta. Ott voltunk a gimnáziummal. Szép emlék marad, most is magam előtt látom azt a fölépítményt. Még egy esemény van előttem, a városligeti csónakázótó, ami akkor le volt eresztve. Ott voltunk a gimnazistákkal. A székek úgy voltak felállítva, hogy az oltár felé néztek, de mi nem ültünk, hanem gyalogosan, állva vettünk részt. Volt is sok rosszullét, mert meglehetősen hosszú volt az egész esemény. Fölséges látvány és komoly lelki élmény volt annak a kis gyerekembernek ez az esemény.

Az esztergomi szemináriumba Mindszenty bíboros vett fel. De amikor a hivatalos felvételi volt, akkor én éppen cserkésztáborban voltam, 1946-ban, így azon nem tudtam részt venni. Későbbi időpontban mentem, és amikorra én be voltam rendelve a szemináriumba az elöljárók elé, akkor ő nem volt Esztergomban. Az elöljárók előterjesztésére, de az ő aláírásával vettek aztán föl.

Amikor másodéves voltam, akkorra rendbehozták a szeminárium kápolnáját, [ami most könyvtár], hogy már használni lehetett. 1948 december 26-án Major Sándor atya és Berkes Gyuri ott ministrált Mindszenty bíborosnak, mert kispapok jártak le ministrálni. Szentmise után hálaadás, utána pedig beszélgetés volt. Sándor atya mondta, hogy Mindszenty bíboros úr lekísérte őket, és hosszasan beszélgetett velük, és mondta nekik, hogy fiaim, jól jegyezzétek meg, hogy ezekkel nem lehet tárgyalni, alkudni. Aztán megölelte őket. Az Aulában rendőrgyűrű volt. Ez volt az utolsó találkozásunk vele. Éjszaka vitték el, és reggel hallottuk a hírt, hogy mi történt. Nem váratlan volt.

1951-ben végeztem a szemináriumban. 57-58-ban kerültem Esztergom Kertvárosba, aztán elvittek egy kis átnevelésre 14 hónapra Tökölre. Utána visszakerültem a belvárosba, és onnan jártam be a szemináriumba tanítani. A forradalom után félretették a szemimárium vezetőségét, és utána lett a rektor egy nagyszerű ember, Budai János, aki annak idején a jogtanárom volt. Ő akarta azt, hogy a kispapok, - akkor már kántorproblémák voltak - értsenek valami a hangszerekhez, ezért egy kvázi-kántorképzőt szervezett nekik. A Szent vagy Uram kíséretéhez szolgáló tudományt próbálták elsajátítani. Ez nem közös óra, hanem külön óra volt mindenkivel. Volt számos hangszer, gyakoroltak ott, jártam be őket instruálni. Abban az időben a nagyszerű dr. László Gábor, a nagy regnumos volt az énektanár a szemináriumban, és ő vezette a Bazilikában az éneket. Karkáplán volt ő is, ilyen minőségben kapta ezt a megbízást. 1957 és 1961 között jártam be én így a belvárosból, ahol akkor káplán voltam.

1961-ben volt a Bertalan-éjszaka, amikor a nagy éjszakai lerohanás volt. Hárman voltunk akkor Esztergomban a belvárosi plebánián, és ott is volt házkutatás, hármunk közül a másik kettőnél. A házkutatást végző egyik társaság Tatabányáról jött, a másik Pestről jött, egymásról nem tudva. Úgyhogy azok egymástól is megijedtek, amikor összetalálkoztak a két paptestvérnél, akiknél rámoltak, kutattak. Ezen az éjszakán vitték el a László Gábort, és szedtek össze még vagy 10 papot, akik ellen aztán volt a per, és aztán a hosszú idős büntetések. László Gábort elvivén kerültem én aztán énektanárnak a szemináriumba. Az apostoli kormányzó bízott meg ezzel, és csodálatosképpen az Állami Egyházügyi Hivatalnak éppen egy szerencsés embere volt az Esztergomba járó ember, aki jószándékúnak látszott. Egyszer volt vele találkozásom, amikor be voltam rendelve Pestre, és beleegyeztek abba, hogy próbaidőre ott legyek. Aztán szépen ment a dolog, és ott voltam 1961-től 65-ig, de már az utolsó évben nagyon sok volt a kutatgatás, piszkálás, nyomozás, és 65-ben aztán szépen kisöpörtek. Nem voltak igényesek a föltételek, de a békegyűlést azt mindenképpen hajtották. Aki a békegyűlésre lelkiismerete szerint nem ment el, - mert csak azt teheti az ember, amit a lelkiismeret enged -, hát az már nagy baj volt. Ezt át lehetett volna hidalni a beépítéssel, de hát ez sem volt sikeres.

És így aztán zsip-zsup úgy kellett elmennem, hogy amikor a kispapok jöttek be a szemináriumba 1965 szeptemberében, akkor egyik nap hívatott a Schwarz-Eggenhofer kormányzó, - aki igaz és nagyszerű ember volt - , és sírva mondta, hogy Sanyikám, nem bírom tovább, és azért holnap beülsz az autómba, és elviszlek a Szigetközbe. Mondtam a kormányzónak, hogy rám ne legyen tekintettel, én már voltam a kezükben kétszer is. Azért 65-ben nyugodtabb idők voltak már, nem olyan csimbumm és széttépős idők, és én kész vagyok vállani a következményeket. Hogy vajon ezek most mire képesek és mire hajlandók, azt nem tudom, de az ügy érdekében, a szeminárium érdekében szívesen maradnék. De hogyha a kormányzó így látja jónak, akkor természetes, csak rám ne legyen tekintettel. De hát ő meg azt mondta, hogy ő nem bírja ezt a feszültséget. Azzal fenyegetik, hogy ha én itt leszek, amikor kezdődik a tanév, akkor majd megláthatja a következményeket. Mármint ő, a kormányzó. Úgyhogy aztán beültetett az autóba másnap úgy, hogy már a kispapokkal nem is találkozhattam. Semmi becsomagolás, semmi, csak egy aktatáska. A kispapok csomagolták be a holmimat, és hozták aztán utánam. Püskibe kerültem káplánnak. Mentünk útközben a kormányzóval a Mercivel. Akkor Lábatlanban volt a Major Sándor atya plebános, akit ő nagyon szeretett. Mindketten Sándorok voltunk. Lábatlanban megálltunk, a sofőr meg én ültünk benne, és azt mondta a kormányzó úr: Sanyikám, menj be a másikhoz, mondd meg neki, vegye a kabátját, jöjjön be, elkísér engem Püskibe, amíg ott leteszlek, azután visszajövünk, mert egyedül én nem tudok visszajönni ezen az úton. A másik Sándor nagyon meglepődött, amikor megjelentem, aztán mondom neki, hogy most rögtön vedd föl a kabátod és indulj, ülünk be az autóba és megyünk. Úgyhogy jött, aztán mentünk. Ott kitettek engem, átadtak a plebánosnak, és aztán jöttek vissza. Egy-másfél évig voltam Püskiben, mert aztán Drégelypalánkon az öreg plebános, - aki majdnem 40 esztendeig volt ott plebános, igen derék ember volt a jó palócoknál - , szanatóriumba került. Régen káplános hely volt a Drégelypalánk. Szanatóriumba került, és hosszabb idő nézett ki a betegségre. Azért akarta a kormányzó, hogy valaki idősebb – nem voltam ugyan idős, de már tizenvalahány éves pap voltam, - tapasztaltabb és idősebb ember kerüljön oda melléje, amikor majd hazakerül a szanatóriumból. Aki majd viszi a plebániát, aztán a gazdaasszonynak is a körmére néz, mert annak a híre az volt, hogy mindent kihord, mindent kilop. Ott volt a jó öreg Klénáncz Ottó plébános nővére is, aki valamikor és valahol tanítónő volt, de akkor már ott élt az öreg mellett, és hát azt is ő tartotta és segítette. Nagyon csodálkoztam rajta, megkérdeztem a kormányzót, hogy jó lesz-e, mert engem Nógrád megye okán hurcoltak el annak idején Esztergomból erre az internálásra, hogy jó lesz-e nekem Nógrád megyébe visszakerülni. Aztán mondta, hogy no problem, és így kerültem oda, arra az időre, hogy segítek ott, amíg hazakerül. Három napig voltam ott, amikor meg akartam látogatni Majlátgárdonyban a szanatóriumban Ottó bácsit, de nem várt meg, mert a halálhíre előbb ideért, mint én odaéertem volna Drégelypalánkról. Ott maradt a plébánia.

Mindenki nagy csodálkozására a kormányzó engem kinevezett drégelypalánki plebánosnak. Persze, az akkori szabályok szerint pályázatban meg kellett volna hirdetni a haláleset miatt megüresedett plebániát, és kellett pályázni. Én nem is gondoltam rá, hogy ott fogok maradni, mert oktalanságnak is tűnt volna Nógrád megyében maradni. Aztán fölhívott az érseki titkár, a Horváth Miklós Esztergomból, és mondta, hogy a kormányzó várja a pályázatomat. Mondtam, hogy azt várhatja, mert én elvből nem pályázok semmire, nem kérek semmit, ahová küldenek, oda elmegyek, lesz, ami lesz. Akkor írt egy levelet a titkár, hogy a kormányzó úr kérésére add be a pályázatot, mert téged akar kinevezni. (Később mondták, hogy huszonvalahányan pályáztak, mert neve volt annak a plebániának, és jó nép volt ott.) A kormányzó úr nem teheti meg annyi pályázóval szemben, hogy olyant nevez ki, aki nem is pályázott. Erre írtam aztán két sorban, hogy az apostoli kormányzó úr parancsára a drégelypalánki plebániára a pályázatot beadom. Dátum, aláírás., kész. Semmi egyéb, ami kellett akkor. A kormányzó kinevezett, és abban a pillanatban az Állami Egyházügyi Hivatal is mindjárt elkezdte lépni az ő lépését, ami az volt, hogy a kápláni kongruát, ami minimális, nevetséges összeg volt akkor, a következő hónapban már nem kaptam. Semmi értesítés, és a plebánosi kongruát sem kaptam. Jeleztem Esztergomnak. Schwarz atyó azt mondta, hogy az legyen a legkisebb baj, és elküldte ő. Úgyhogy ez volt az első jelzés. Aztán ott is körülbelül 5 évig voltam. Ezalatt évről évre volt mindig egy feljelentés, amire aztán kijött az ÁVH-s és nyomozott, hátha találnak vakamit, aminek az alapján kinyírhatnak. Jött ide-oda-amoda, aztán kikötött vagy az iskolaigazgatónál, vagy a tanácselnöknél, vagy pedig eljött a plebániára. Nekem is elmondta, hogy ilyen ügyben járt, de nem talált semmit. Nem volt igaz az a följelentés, ami volt, csak szól, hogy tudjak róla. És ez így volt évről évre, ismétlődött.

Aztán az ötödik vagy hatodik évben megkeresett a Beresztóczy, aki egyszer már Esztergomban is megkeresett, amikor ott káplán voltam. Nagyon kedves és jóindulatú volt. Amikor a salgótarjáni békegyűlésen járt, akkor visszafelé bejött, hogy Sanyikám, kérlek, hogy menj el a békegyűlésre, mert különben neked nem fognak soha nyugtot hagyni. Csak egyszer menj el a békegyűlésre! Mondtam neki, hogy Miklós bácsi, nagyon aranyos vagy, köszönöm a szeretetedet és a jó szívedet, de a lelkiismeretemmel nem kerülhetek szembe. Semmi más probléma nincs, de ezt a lépést én nem tudom megtenni. Mindenki azt csinál, amit akar, oda megy, ahová akar, de ezt a lépést én nem tudom meglépni. Úgyhogy aztán ki is nyírtak Palánkról, és megint röpültem a Szigetközbe. Aztán ott volt egy plebánia, az megszűnt, aztán átkerültem egy másik plebániára. Az egyik az volt 4 évig, a másik az volt 5 évig. Akkor már a Lékai volt, és a Lékai engem Budaőrsre akart tenni. Hivatott, Pesten beszéltünk. Könyörögtem, hogy ne, nem nekem való, nagy hely, és már összenőtt a várossal. De hát hogy aki most elmegy onnan, azt kérte, hogy én legyek az utóda. Mondtam a Lékainak búcsúzáskor, hogy nem megyek dalolva és örömmel, de hogyha odahelyez, akkor kénytelen vagyok a szentelési ígéret alapján fejet hajtani és odamenni. De mondom, erre úgysem fog sor kerülni, mert az ÁEH nem fog belenenni. Mire föl mondta ő azt, hogy ó, kedves atya, most már nem olyan idők vannak, mert ez már nem probléma. És ez volt 1981-ben. Egyszer csak csörgött a telefon, és hívtak, hogy a prímás akar beszélni velem, és megint Pesten. Úgyhogy fel kellett menni a Szigetközből Pestre, az érseki helynökségre. Avval fogadott, hogy kedves atya, magának volt igaza. Mert azt mondták, hogy a Kabar? Budaőrsre? Örüljön neki, hogy élni hagyjuk! Jó szándékú volt, de nem volt híres a Lékai működése Állam bácsival. Összesen kétszer voltam nála. Egyszer még a Szigetközből volt egy ügyünk, akkor három paptestvérrel voltam nála, és tárgyaltunk, felemeltem a hangom, a végén ő is felemelte a hangját. A végén bocsánatot kértem tőle, amikor az egész játék befejeződött. Mondtam neki, hogy bocsásson meg, hogy tiszteletlenül és helytelenül viselkedtem, de elragadott a hév. Erre a Lékai azt mondja, hogy kedves atya, én is magyar ember vagyok, én is belejöttem, nincs miért bocsánatot kérjen. Ez egy nagyon szép gesztus volt tőle. A másik szép gesztusa az volt, hogy elismerte nekem szemtől szembe, hogy nekem volt igazam a budaőrsi kinevezéssel kapcsolatban.

Így kerültem aztán a Margit kórházzal szemközti szalézi lelkészségre, ami akkor az egyházmegye kezén volt. Kórházlelkész voltam 10 évig. Az szép idő volt! Az ottani lelkészt tették ki helyettem Budaőrsre.

Most Pilisszentlászlón vagyok, ahol az Úr irgalmából és az erőt adó Szentlélek kegyelméből most telik a 20. esztendő.

Pilisszentlászló, 2013.

Hangfelvételről lejegyezte: Slíz Judit