Kabar Sándor esztergomi

egyházmegyés áldozópap (1928-2016) visszaemlékezése

− Pilisszentlélek 2015

A hangfelvételt készítette: Slíz Judit
A hangfelvételt gépeltette és szerkesztette: Krajsovszky Gábor

Nagyon szép és az az egész szemináriumi lét; ez Brückner Józsefről, Erdős Mátyásról, de aláhúzottan Erdős Mátyásról szól, mert a nagyobb súlya neki, a „spirinek” (spirituális, lelki igazgató) volt, mert vele volt több kapcsolatunk, ugye. A spirivel, azzal nap, mint nap, mindenkinek. A rektor (Brückner József) is mindennap végigtipegett, végig szaladott az összes tanulószobán. Találkozása az ötödévesekkel volt sok, mert ott tanított pasztorálist és én nem tudom még micsodát. Úgyhogy Erdős Mátyással volt a kispapnak a legtöbb dolga, mert hát a lelki igazgató az ottléte első pillanatától a szentelésig; és a felelősség rajta, hogy ki kerül el a szentelésig, és hogy jaj, el ne küldjenek olyat viszont, aki oda való; csak még várjunk, várunk − fantasztikus felelősség. Aztán a gyóntatás − ugyan nem volt köteles a kispap a lelki igazgatónál gyónni, mert az mindenkinek a magánügye volt. Ki volt jelölve egy ferences a ferenceseknél, ahova kimehetett a kispap, meggyónhatott, és hazajött, aztán rendes gyóntatóként, heti gyónás volt annak idején és heti gyóntatóként bejött a jó Taller atyó, a kanonok. Aki ugye hajdanában Dorogon volt plébános, aztán kanonok lett, áldott jó bácsi, ő lett a bazilikának a plébánosa. Ő volt gyóntató és azon kívül, ha valaki akart akármelyik tanárunkhoz, vagy pedig hát mehetett volna bencésekhez is, csak hát mi a csudának?

Hogyan foglalkozott Matyi bácsi a kispapokkal?

Úgy foglalkozott, hogy a kispapoknak − százalékot most hasra ütve mondok −, 70-80%-a Matyi bácsinál gyónt. Olyan vonzereje volt neki, olyan közvetlen volt, olyan baráti volt. Ugyanakkor egyáltalán nem bratyizó és nem közvetlenkedő, hanem tekintélytartó és tekintélytisztelő. A kapcsolatunk, ami az ő mentalitására, olyan jellemző volt, az a „nem misztifikálni”, egyébként dogmatikus volt, azok pedig mind a filozófiában is kipróbáltak voltak, ő filozófiában is doktor volt, kettős doktorátussal. De hát mind a kettő érződött rajta. És a jó Matyi bácsi aztán világosan − és nem körbejárva, udvariaskodva − tette föl a kérdéseket. Aztán így szabadultam én meg egy nyomástól és még jobban erősödtem abban, hogy a dolgokat nevén kell nevezni és nem hamukázni és aztán majd megoldódnak a dolgok maguktól. És ez is egy óriási haszon volt, és nem nyomasztott az, hogy mi lesz velem a későbbiekben, hogy a hivatásom hol, merre, meddig.

A Matyi bácsival való nyíltságom, ami olyan természetessé lett, az ő megnyilatkozása során, mindaddig megmaradt, amíg messze nem kerültem a diszpozíciók során (amiről gondoskodott az Állami Egyházügyi Hivatal, hogy Budapesttől − aminek örülök − és Esztergomtól minél messzebb legyek). És ameddig még igen messze nem kerültem, addig még Matyi bácsihoz jártam gyónni, aztán később már nem, mert olyan messziről már nem lehetett az akkori pénzekkel, buszokkal, és egyebekkel, mert akkor nem így volt a közlekedés, nem így volt az egyháziaknak a heti, havi költségvetése, mint ahogyan aztán később lett. Szóval Matyi bácsinak a közvetlensége, barátságossága. A Szűzanyának volt nagy tisztelője. És rajta keresztül jött ez a Máriás papi mozgalom ide Magyarországra, amelyik megint egy ilyen féltitkos história volt, mert bármikor lecsaphattak volna rá, mint valami egyházi szervezetre.

Aztán a Gyulai Oszkár vette át az utóbb tőle és a Gyuri a Duraihoz vitte az egészet addig, amíg a behívót meg nem kapta. Matyi bácsi egyenes volt, határozott volt, és nem beszélt mellé. Abban az időben voltunk bent, pont ’46-tól ’51-ig, amikor a Mindszenty história ’48-ban lejátszódott, amikor Rákosi a virágkorában volt és ment az egyházüldözés, ’50-ben, és ugye ’48-ban a szerzeteseknek a feloszlatása.

Szóval ezt már a maiak el sem tudják képzelni − én még emlékszem, amikor az Esztergomi ferenceseket is elvitték, ott térdepelt a nép a templom előtt.

Jó, de hát az csak a második fázis volt. Az első fázis volt az iskoláknak az elvétele, 1948-ban. Együtt maradtak a szerzetesek, és aztán ’50-ben pedig a szerzeteseknek az internálása, illetve szétszórása és aztán a békemozgalom megalapítása és a papság, püspökök megfélemlítése, akkor volt ugye a kalocsai érseknek, Grősz Józsefnek a pere.

Atya, emlékszik a Gigler Károlyra; az egyik Új Emberben volt róla egy rövid cikk, az egyik unokaöccse most kutatja a dolgokat.

Tényleg, én is gyerekkoromból emlékszem rá. Apa is nagyon jóba volt vele, tudom. A Gigler, amikor a prímást elvitték − nyilvánvaló volt, hogy ez lesz a vége – először, amikor a Zakart elvitték az utcáról tavasszal, és aztán volt utána házkutatás a palotában, akkor nyilvánvaló volt, hogy na, ez pörög tovább. Akkor a prímás aztán csinált egy konzisztóriumot, amelyik konzisztóriumban, a Bazilikában, ott a kanonoki teremben. Ő elnökölt, és aztán mondta a kanonokoknak, hogy a felelősségüknek a tudatában szíveskedjenek most a következő lépéseket megtenni. Az előrelátható jövőben őt hamarosan el fogják tüntetni, és aztán amit ő mond, amit vall, azt minden kényszernek és ne igaznak tudják be, mert őtőle épen egy szót nem fognak hallani olyat, ami bárkire, egyházra nézve negatív lenne.

’56-ban szabadult a börtönből.

Amikor őt elviszik, akkor ugyebár az egyházi kormányzatvezetés nem bukfencezhet, jaj, most nincs senki. Megvannak rá a szabályok, hogy mik, hirtelen halál, előre nem látott dolgok esetére. Most ez előrelátható dolog és ezért kéri a jelenlévő kanonok urakat, hogy felelősségük tudatában tárgyalják meg egymás között, hogy milyen szukcesszióban következzék az a három, akiket szintén el fognak vinni, le fognak tartóztatni. Aztán addig majd csak valami kialakul és Róma is megtalál valami utat, ahogyan ezt a kérdést rendezni tudják. Amíg az urak ezt a kérdést megtárgyalják, addig én kimegyek, és majd utána ismertetik velem az eredményt, hogy szabadok legyenek a döntésükben. Ilyen úriember volt a Mindszenty. Kiment, és amikor aztán szóltak, hogy megvan, akkor jött csak be. Ugye, a sorrendben első volt a Drahos, mert ő volt a vikárius, ő volt sorrendben és egyházkormányzatban a következő, akinek a püspök után a legfőbb hatalma volt. Úgyhogy ő a Drahos. Másodiknak választotta a káptalan a Giglert. Nem a Meszlényit, hanem a Giglert választotta. Biztos volt ennek oka. Egyébként a prímásnak is, aki utána aztán kimondta, hogy nagyon felelősségteljesen, meggondoltam minden szempontot tekintetbe vettek a kanonok urak, az észrevételem szerint. Mert én is ebben a sorrendben választottam volna.

A harmadik volt a Meszlényi. És a boldoggá avatandók között az első lett volna a Gigler, hogyha nem jogász prímásunk van. De hát jogot kellett felmagasztalni és így köszönhette a szegény jó Zoli bácsi a Csélónak – csak így hívtuk csak egymás között a Meszlényit, mert ugye ő is Rómában tanulván, hazahozta magával, ráragadt a csé-zés, úgyhogy ő énekelte a püspöki misén a páternosztert csézéssel.

Azt tudom, hogy a Gigler ’56-ig volt börtönben. S utána került különböző messzi helyekre. De a végén ő hogy halt meg? Természetes módon?

Őt kérem szépen ugye elvitték, amikor a Drahos meghalt a Széherben − mert a Drahos kitolt velük és beteg lett, amikor a prímást elvitték és őt bevitték a Széherbe − kapott egy külön szobát, ott volt milyen baja volt, milyen baja nem volt, nem tudom; minden esetre kint őrizte az ÁVO-s a szoba előtt az ajtót, hogy nehogy megszökjön. És, hát, ugye aki látogatta, látogatta. Tehát nem börtönben volt, hogy nem lehet hozzá bemenni, csak hát ott volt előtte, mert, hogy onnan (a kórházból) ugye nem szökhetett meg. És erre kitolt velük, nem tudom, hány napot, hetet volt bent, és utána meghalt a jó Drahos. Megvolt szépen a temetése, és ez alatt az idő alatt, amíg a Drahos így beteg volt és megtetszett neki halni, ez alatt eltűnt a Gigler. Akit elkaptak és eltüntettek. Hogy merre járt, erről aztán később ugye hát nem volt alkalom beszélni. Előkerült, mikor, mikor nem. Giglerről csak ennyit, hogy aztán ő, amikor a börtönből (1958-ban) kikerült, akkor diszpozíciót kapott Dunaszentpálra. A szentéletű Gigler megjelenésre, viselkedésre nem volt szenteskedő, de sugárzott róla az a mélység.

Ő adta ki ezeket az imakönyveket.

Valamikor ő is csendes, finom, megfontolt volt. Ő aztán, amikor ott volt Dunaszentpálon, én egyszer mentem a Szigetközbe megbízással, orgonákat kellett megnéznem (javíttatási költségek meg állapotfelmérés) – tehát akkor mennem kellett ebben az egyházmegyei küldetésben Dunaszentpálra is. Amikor bementem a plébániára, hát a plébánián a folyosó tele emberekkel, padok, és tudniillik a plébániának a fele orvosi rendelő volt; és a jobbik oldala, a déli oldala és a keleti oldala volt az orvosi rendelő, ez az északi oldalra néző, ahogy a bejárat volt, egy nagy előtér, majd olyan nagy, mint ez a szoba és padok − arra nyílt az orvosi rendelő, aztán még arrébb összeszűkült ez a belépő szélső folyosó, keskenyebben ment tovább, ott a másik szoba. A Gigler atya pedig a plébánia templom felé eső részén lakott. Ahol két szoba volt északi oldalra nézett a szép templommal szemben, meg ott a feszület előtte. De éppen a leghidegebb és barátságosabb az időjárás benne. A WC-t használták az orvosi rendelősök, a fürdőszobát csakúgy. Aztán mentem ugye hozzá, mondtam, hogy mi járatban vagyok, aztán átprezentált a templomba, de leültünk egy kicsit beszélgetni; az akkori körülmények között a falnak is füle volt, ott volt abban a szobában, hogy hány hangszóró (mikrofon) volt, Isten tudja. Úgyhogy hát ennek megfelelően volt a beszélgetés. De minden esetre mondtam neki azt, hogy „azért kanonok úr, kérem azért borzasztó lehet ez, ebben a fölállásban így, egy ilyen tömeggel nap, mint nap így itt együtt lenni, ezen keresztül csörtetni és ezekkel együtt WC-t és mosdót használni”. És akkor az ő kedves mosolyával az arcán azt mondta: De atya, hát ezek az én híveim. Ezek, ha tudnák, hogy micsoda szolgálatot tesznek azzal, hogy idehozzák be hozzám őket, itt leülnek. Leülök egyik mellé, másik mellé, itt elbeszélgetünk, és kész családlátogatás van meg ezzel, mindenkit ismerek előbb-utóbb, mindenki elkerül ide. Ez volt az ő a válasza minderre: szent ember!

Újabban nem lehet róla hallani, úgy elhallgattatták.

Ezzel is annyira kiment az emlékezetből, hogy ő volt a második helyen a jelöltségben, erről sincs semmi.

No, visszatérve Matyi bácsihoz: az a közvetlensége, de a barátságossága − az elöljárók ott magáztak mindenkit, mi meg hát teológusok mindenkivel tegeződtünk. Amikor a teológusok még gimnazisták voltak, ott szeparáció volt, nem volt beszélgetőség; csak a teológus duktorok, akik vezetőik voltak a gimnazistáknak, azok voltak együtt a gimnazistákkal. És beszélhettek − és kellett is beszélni, foglalkozzanak velük, de egyébként a többi teológus az nem beszélgetett velük. A Matyi bácsi, mint a többi elöljáró, magázott minket, úgyhogy kicsit érdekes volt, hogy az a rektor, a jó Brückner atya, akinek én 4 éves koromban a hátán lovagoltam a papáék szobájában; ez volt az ő gyerekszeretete és közvetlensége, hogy aztán amikor rektorom lett, akkor meg magázódás − és hát ugye így ment a dolog.

Matyi bácsi – néha fölkiáltott, mikor valami szörnyűség volt: te öcsém, hogy mondhattad ezt? Ilyen közvetlen dolgok jellemezték őt. És hát ez nem igazi fölháborodás volt. Aztán olyan is megtörtént, hogy azt mondta a kispapnak, hogy − nem tudom, hogy mit dolgoztunk kint a kertben, hegyoldalban, ő is ott dolgozott a beteg szívével, de jött a kispappal együtt − öcsém, te szamár, hogy tehetsz olyat? Úgyhogy ilyenek voltak. Olyan tündéri volt, hogy csak arra volt jó, hogy az egész társaság nevessen rajta és a Matyi bácsi is. Persze grimaszt csinált és eltekerte az arcát; úgyhogy hát ez nem a tisztelendő úrnak a megsértése volt, hanem ez kitüntetés volt, hogy ennyire közvetlen tud lenni velünk. Na, most ugye spirituálissal kapcsolatban nyilvánossá tenni dolgokat, akinek a lelki-vezetés és lelki nevelés a feladata − ezt vállalom a nyilvánosság előtt −, hogy mennyire rámutatott az ő nyitottságára és egyéniségére, amikor a hivatásokról, az egyházban az utakról beszélt; és a vasútvágányokról, amikor azt a példázatot hozta, amit elmeséltem ugye. Ilyen közvetlenség jellemezte őt. Kirándulásokon, régen a cserkészparancsnok ő volt, mikor mi kispapok voltunk, a cserkészet megszűnt aztán. Akkor a kirándulásokat ő vezette, nagy jókedvvel és barátsággal és lelkesedéssel, szóval az egyes számú ember a szemináriumban az elöljárók közül az a Matyi bácsi volt.

Emlékszik az atya, hogy volt egy, aki nem lett pap, de kisszeminarista volt, a Nagy Aladár. Ott volt néha ezeken az esztergomi találkozókon.

Ők a Komáromi Marianumból jöttek át. A Burján Laci bácsival volt jóban. És most halt meg 90 évesen. Most volt 1 hete a temetése, oda járt Mátyásföldre a templomba. Amikor én beszerveztem őt a Rózsafüzér Társulatba, akkor azt mondta, hogy ő Marianista kora óta minden nap imádkozza a rózsafüzért. Csak ő nem lett aztán pap, hanem főhadnagy lett.

Jellemző rá, hogy már akkor papok voltunk pár esztendeje és Matyi bácsi már ki volt röpítve a szemináriumból, ki volt röpítve az otthonából és nem volt a vízivárosi apácazárdában, hanem Epölön.

Ott is mindenkivel szót értett, ez volt a döbbenetes, hogy mindenki hogy szerette. Igen. És aztán mentünk őt újra látogatni − hát oda jártam én is gyónni, odajártam hozzá, akkor még közel volt. Epöli alkalmak − megbeszéltünk egy kirándulást vele, meg az évfolyamtársammal, mert hogyha létezik egy igazi partikuláris barátság, akkor ez az volt. Ha dolgoznak, akkor külön vannak, egyébként a társasággal mindig együtt vannak. Úgyhogy csak amikor spéci munkára hívtak minket, például villanyszelés és egyéb feladatok, akkor nekünk nem volt szeparáció, hanem kettőnknek esti ima után, vagy pedig a nappali szabadidőben külön prefektusi engedély kellett ahhoz, hogy azoknak azt a munkát elvégezhessük, például a nővéreknél. De hát ez a vicerektorunknak való volt, megint az akkori gondnoknak megfelelő életmód volt és nagyszerű életmód volt. Sajnos a mostani szemináriumhoz nem is hasonlítható.

Ami mutatja, hogy mennyire egy volt az a közösség. Na, most egy kirándulás: ez a Miki, Kátai Miklós; amikor meghalt az édesapja, édesanyja (egyébként kispesti gyerek volt), úgyhogy egyházmegye szerint neki váci megyésnek kellett volna lennie, mert akkor Kispest az Váchoz tartozott, de hála a hittanárjának, aki őt a gimnáziumban tanította (én már nem emlékszem rá, ki volt az) az esztergomi szemináriumba irányította.

Ez Pesten egy jó gimnázium, állami gimnázium volt, és annak egy jó hírnevű tanára. Ez vonzotta őt és a papi hivatása is annak kapcsán indult ki, és ez vonzotta őt Esztergomba. Azt mondta ez a hittantanára, hogy oda menj fiam, mert oda érdemes elmenni.

Megbeszéltük ezek özvegy édesanyjával a következőket: volt nekik, a Mikinek (Kátai Miklós) egy kis nyaralója, a gödrösben, Tihanyban. És aztán ott töltötték együtt a nyári időt, amikor az édesanyjával együtt lehetett. És a Matyi bácsival, meg aztán a Mikiékkel megbeszéltük, hogy meglátogatjuk őket ottan, úgy, hogy én elviszem a Matyi bácsit motorral, Epölről oda Tihanyba. Aztán mentem Epölre, fölszedtem a motorra, mentünk tovább Bajna, aztán tovább Pest felé, utána a Balaton felé vettük az irányt, és egyszer csak azt mondja a Matyi bácsi a beszélgetés közben, hogy: nézze öcsém, maga is pap, én is. Maga ennyi ideje (öt-hat éve) lett szentelve, hát én egy kicsit régebbtől. De mind a ketten az Úr Jézus előtt egyformán papok vagyunk. Hát akkor mit magázzuk egymást: szervusz, Sándor! Úgy rácsapott a hátamra, aztán ez volt a pertu. És akkor én úgy megrendültem, mondom, Matyi bácsi, ne itt, és ne így, mert mindjárt az árokban vagyunk. Ez nekem egy olyan pillanat, hogy ez nem igaz! Azt mondja, öcsém, ez így van rendjén. Ennek már be kellett következnie. Aztán lementünk, és a Mikivel ugyanez volt − hát évfolyamtársak voltunk. Na, ez volt a Matyi bácsi. De közben tavaly nyáron mi egy unokatestvér találkozó kapcsán töltöttünk három napot Lipóton. Bemegyek a lipóti templomba, és hátul az ajtó mellett a Matyi bácsinak a képe. És akkor megkérdeztük ettől a panzióstól, ahol megszálltunk, hogy mit tudnak ők a Matyi bácsiról. Hát elmondták, hogy nagyon szerették a Matyi bácsit. Úgyhogy nagyon. Ő ott is volt plébános. Mindenütt szerették, igen.