Krajsovszky Gábor: Bölcsvölgyi Zoltán atya

emléktáblájának avatása

Elhangzott 2016. január 28-án Budapesten, a Lehel téri Árpádházi Szent Margit templomban.

Szeretettel köszöntjük a Kedves Testvéreket! A mai megemlékezésen először is megköszönöm azt, hogy szót kaphattam. Egy olyan idézettel készültem, amit Zoltán atya szinte napra pontosan 26 esztendővel ezelőtt mondott el itt a templomban, az egyik szentbeszédében. Akik itt voltak akkor, azok hallhatták és emlékezhetnek rá.

Ehhez az idézethez csak annyit szeretnék bevezetőként mondani, hogy amikor Jézus az apostolokat a világba küldte, azt mondta nekik, hogy „úgy küldelek titeket, mint a bárányokat a farkasok közé”. És amikor 1946. június 10-én Mindszenty József bíboros prímás Bölcsvölgyi atyát és kispaptársait Esztergomban felszentelte, a szentelési beszédjében azt mondta nekik: „nektek sem mondhatok ma, Fiaim egyebet”. A szentelési beszédben még az is elhangzott a veretes mondatok között, hogy „sokan törlik majd sáros csizmájukat reverendátokba, de a reverenda volt és marad a legedzettebb emberi ruha”.

Zoltán atyát már az 1950-es évek elején a papi hivatásáért – az akkor, idetelepített embertelen és istentelen, Isten-ellenes rendszer – Szentendrénél (az akkori egyik működési helyén) a Dunába akarta fojtani. És utána sem hagytak fel a zaklatásával, egészen addig, amíg el nem teszik az útjukból – így gondolták ezek.

Erőszakkal, rágalmakkal – nagyon súlyos rágalmakkal – 1960-ban végül is letartóztatták és nagyon kemény zsarolással, pszichikai-fizikai terrorral kicsikart vallomások alapján, konstrukciós perben elítélték ártatlanul! És amikor letöltötte ezt a börtönbüntetést, amit a hitéért, Krisztusért kapott valójában és vállalt, akkor a börtönből nemhogy megtörve, hanem megerősödve jött ki. És ahogyan Mindszenty bíboros 1956-ban a kiszabadulásakor azt mondotta, hogy „fiaim, ott fogom folytatni, ahol 8 évvel ezelőtt abba kellett hagynom”, Zoltán atya is ugyanazt mondta, hogy „ott fogom folytatni, ahol abba kellett hagynom”.

Az azóta eltelt idő pedig, ami alatt lelkipásztorként működött, rengeteg áldást, magvetést hozott azoknak a lelkébe, akik hallgathatták őt.

Most tőle szeretnék egy idézetet – az előbb említett idézetet – lejátszani. A legnagyobb erény a megbocsátás, az ellenségnek való megbocsátás. Hogy ebben az idézetben miről van szó, azt most meg fogjuk hallani, az ő eredeti hangján.

A megbocsátás hősies foka

(1990. február 18. 18.30)

“»Atyám, bocsáss meg nekik - mondta az Úr kereszten függve, amikor köpködtek feléje - mert nem tudják, mit cselekszenek.« Valóban, a gyűlölet vakká teszi az embert, és nem lát tisztán, nem tudja, mit cselekszik. Talán nem árulok el titkot, amikor elmondom, hogy életemnek egyik legmegrázóbb pillanata volt - nem nagyon régen, senkinek se mondtam el, még a testvéreimnek sem - valaki felhívott este telefonon és megkérdezte, hogy eljöhetne-e hozzám és hogy mikor. Azt mondja, én nem fogom őt megismerni, ő azonban megismer engem. Mondtam: kérem, jó lesz este 9 után? Megegyeztünk és este 1/4 10-kor becsengetett valaki és azt mondta - nem akarom a nevét mondani, bár nem hittem el akkor sem, hogy úgy hívják - őrnagy, nyugalmazott őrnagy vagyok, s előtte a nevét is megmondta (bővebben ld. még: Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában I. rész, 39-41., 61. Lámpás Kiadó, Abaliget 1992.). Bizonyára emlékszik arra, amikor letartóztatásának az éjszakáján belerúgtam abba a rozoga székbe, amelyre meztelenül ráültettük - annyira, hogy a szék teljesen szétment és még én magam is beleremegtem. Most én azért jöttem el - mivel az egyik nevemet megmondtam, ő bemutatkozott, hogy hívják; de én tudtam, hogy ezeknek nyolc-tíz nevük is van - mivel megmondtam az egyik nevemet, talán fel tudna deríteni, és akkor nekem nagyon szomorú sorsom lenne. Meg tud-e bocsátani? S akkor úgy erre az Apor Vilmos jelenetre gondoltam - különben se tartottam számon, csak, mint eseményeket, a dolgokat, de mint haragnak, vagy neheztelésnek, pláne bosszúnak a tárgyát sose forgattam magamban. És megöleltem, s elkezdett könnyezni. Azt mondja: csak ezért jöttem. Hát egy picit még elbeszélgettünk és úgy váltunk el, mint jó testvérek. Ezzel tulajdonképpen nem magamat akarom most igazolni, vagy nagyobbítani - Isten látja a lelkemet - hanem inkább azt, hogy milyen döbbenetes tud lenni, amikor valaki föltételezi a másikról, hogy bosszút tud állni, ha akar valakin, mert hiszen ma, nagyon jól tudjátok, a bosszúállásnak a fergeteges időszakát éljük.”

(Lelőhely: Krajsovszky Gábor: Akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkönörökké, miként a csillagok (Dán 12,3) I–X. Válogatás Bölcsvölgyi Zoltán atya beszédeiből és elmélkedéseiből, 42. oldal. http://www.ppek.hu/k620.htm)