Krajsovszky Gábor: Mindennél magasztosabb utat mutatok

nektek!

Jelen írás – a Budapesten szeptember 16-22. között megrendezésre kerülő Városmisszióra ajánlottan – azt kívánja elősegíteni, hogy ebben a városban, ebben az erkölcsvesztett magyarországi közszellemben és az egész világon minél többen azt az utat tudják élni és megmutatni, amelyről a nemzetek apostola, Szent Pál így ír a korintusiaknak: „Törekedjetek azonban az értékesebb adományokra! Ezért mindennél magasztosabb utat mutatok nektek.« (1Kor 12,31)

Minden jó szándékú embernek az a célja, hogy életét a lehető leghasznosabban és boldogan élje le. Sok ember életét a céltalanság viszi az értelmetlenség felé. Az élet céljának felismeréséhez sokféle út vezethet. „Minden emberi élet Isten szándéka szerint jó és üdvös, az Istennel való legbensőbb, boldog közösségre van teremtve.”¹ Ezeket az utakat kötelességünk egymás számára is felismerhetővé, járhatóvá tenni; ki-ki a maga ismeretségi körében, környezetében. Idén ősszel a fővárosban mindez nyílt tanúságtétellel történik majd meg. Tanúságot kell tenni arról, hogy minden, amit elértünk és minden, amink van, azt végső soron Istentől kaptuk és végső boldogságunk is csak Tőle jöhet. Küldetésünk van arra, hogy társai legyünk sokaknak; azoknak is, akik keresik az Istent, de önhibájuk folytán, vagy önhibájukon kívül talán utat tévesztettek.² A Városmisszió és mindennemű missziós munka ebben a keretben nyeri el végső értelmét és célját. Az alábbi öszszeállítás fejezetei – tekintettel a hivatkozott forrásokra – az Isten kegyelmének segítségével elősegíthetik az istenhit észszerű megalapozását.

A hithirdetés dogmatikai alapjai

Jézus – feltámadása után – az apostoloknak missziós parancsot adott: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,19-20) A misszió: küldetés, amelynek legelső és legfőbb alapja az imádság. A szántást, vetést Isten a küldötteire bízta, vagyis minden idők keresztényeire. A növekedést viszont Isten adja. Az igaz vallásos hit természetfeletti (hittani, teológiai) erény, a reménnyel és a szeretettel együtt – ezért Isten kegyelméből nyerhető csak el. A kereszténységet, Jézus Krisztust először közösségben – az Egyház közösségében – kell megismerni, amelynek során kialakítható az Isten és Egyház mellett való tudatos döntés.

A Katolikus Egyház a legmagasabb szinten is ki tudja fejteni tanítását a hitoktatásban, a katekézisekben. Az elemi fogalmi, tárgyi ismeretek elsajátítása alapozhatja meg elsődlegesen a személyes istenélményt, istenhitet. A vallás Isten megismerése és akaratának teljesítése. Sajnos vallási műveltség tekintetében (és az ezzel járó erkölcsi magatartásban is) igen alacsony szinten áll a mai magyar társadalom (okait ismerjük). Ez Európában is egyre általánosabb (olyannyira, hogy az „egyesült Európa” nem keresztény vezetői nyíltan is megtagadták Európa létrejöttének alapját, a kereszténységet, annak az alkotmányukból való szándékos kihagyásával). Éppen ezért az elmúlt évek során városmissziókat rendeztek. Európa tehát missziós területté vált! Magyarországon 1947 nagyböjtjén a magyar püspöki kar Mindszenty bíboros vezetésével népmissziót hirdetett. Ennek eredményéről a Mindszenty Okmánytárban az alábbiakat olvashatjuk: „A népmissziók befejezése után a húsvéti egyházi ünnepségek soha nem látott tömegek részvételével folytak le. (…) Megállapíthatjuk, hogy Nagybudapest példát mutatott a lelki újjáépítés síkján az egész országnak, sőt a világvárosoknak is.”³

A mai gyermekek, fiatalok keresztény neveléséhez is elengedhetetlen a jó családi példa. Ezért egyre fontosabb feladat a felnőtt katekézisek létrehozása, hogy ezáltal a szülők kapjanak bevezetést az alapvető keresztény hitigazságokba. Így már van mit továbbadniuk gyermekeiknek. A keresztény család pedig növekszik, család-egyház lesz, így a „hittérítés” elsődlegesen a családban valósulhat meg – a szülők lesznek gyermekeik első hitoktatói.

Az embernek értelme és szabad akarata van, tehát felelős a cselekedeteiért. Jézus pedig az istenhittől és az abból fakadó tettektől teszi függővé az ember örök sorsát, ami az Isten alkotta erkölcsi rendből önként adódik. Ebből viszont két dolog következik; egyrészt az ember csak akkor nem felelős hitetlenségéért, ha ő maga nem tehet róla. A másik pedig az, ha maga az Isten teszi ilyen súlyos következmények mellett kötelezővé a hitet, akkor Neki arról is kellett „gondoskodnia”, hogy ennek a hitnek a tévedésmentes tanítására isteni garancia legyen – különben maga Isten parancsolna ésszerűtlenséget és igazságtalanságot. A Katolikus Egyház tévedhetetlensége tehát nem emberi garanciákon alapul, hanem Istentől jövő rendelés, az Egyház rendeltetéséből következik.

Ezt Bangha Béla és Schütz Antal a következőképpen foglalja össze: „Tanítói tekintélyt ruházott tanítványaira Krisztus, midőn azt mondotta nekik: »Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg.« (Lk 10,16) S még inkább, amikor minden embert arra kötelezett, hogy örök kárhozat terhe alatt (kiemelés – K.G.) hallgassa meg az apostolok tanítását és higgyen nekik. »Tanítsátok az evangéliumot minden népnek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik.« (Mk 16,16) Biztosítja tehát őket arról is, hogy tanítói munkájukban nem fognak megtévedni, mert hiszen valótlan, az Ő tanaival ellenkező tanítás elfogadására csak nem kötelezhet előre az örök kárhozat fenyegetésével!”⁴

„Az Egyházat ugyanis Krisztus Urunk azért rendelte, hogy őt helyettesítse; tehát többek közt azért, hogy helyette tanítson. Jézus Krisztus meg is kívánja, hogy az emberek úgy hallgassanak az ő Egyházára, mint őrá; sőt, aki az Egyházra nem hallgat és nem hisz, elkárhozik. Már most, ha az Egyház tévedésnek volna kitéve, akkor megtörténhetnék, hogy kénytelenek volnánk hamis tant elhinni, és ettől függne üdvösségünk. Ez nem fér össze Jézus Krisztus szentségével és bölcsességével; hisz ő maga hirdette, hogy »lélekben és igazságban« kell imádni az Istent. Ezért Szent Pál is az igazság oszlopának és erejének nevezi az Egyházat (1Tim 3,15), mely az igazság hirdetésében meg nem inoghat (Ef 4,11-14).”⁵

Az istentagadók támadásai

„A harcos Isten-tagadás és egyházellenesség ma egész országokban pergőtűz-szerűen támadja a keresztény és katolikus világnézetet. Jaj nekünk, ha a csekély iskolai hittanoktatásra vagy a templomi igehirdetésre hagyatkozva azt hisszük, népünk s közönségünk eléggé felvértezetten nézhet szembe egy esetleg nálunk is felbukkanó vagy máris felbukkant vallásellenes agitációval. Késő lesz akkor kiáltozni tűzoltó után, amikor a házunk fele már leégett. A Katolikus Akció ezért sürgeti anynyira a világiak vallási és főleg hitvédelmi képzését, hogy az eljövendő, sorsdöntő világnézeti harcokban, ha majd esetleg egy jövendő egyházüldözés a papság kezét-lábát gúzsba köti s az iskolai hitoktatást, az igehirdetést és a sajtót béklyóba veri, a világiak is rendelkezzenek olyan hitvédelmi készültséggel, hogy semmiféle erőszak, terror, hitegetés vagy tömegámító propaganda le ne üthesse őket a lábukról.”⁶

Ezt írta ugyancsak Bangha Béla 1940-ben a Világnézeti válaszok című könyvének előszavában. Az egyházüldözés Magyarországon a II. világháború végén be is következett, és azóta – nyíltan vagy alattomban –, folyamatosan jelen van! Éppen ezért a fent idézett könyv címszavai (kérdések és ellenvetések, valamint azok megválaszolása, illetve megcáfolása) aktualitásuk és fogalmilag tiszta voltuk miatt a mai hitvédelemnek is sarkalatos pontjait képezik. A múlt század húszas éveitől fél évszázadon keresztül az ateista bolsevizmus uralta emberek százmillióit. Ma, a bolsevizmussal közös – istentelen – tőről fakadó liberalizmus és globalizmus hajtja egyre inkább uralma alá a környező nemzeteket. Mivel a missziós küldetés egyben erős hitvédelmi tartalommal is kell, hogy rendelkezzék, ezért az akkori oroszországi állapotokat negatív példaként bemutató cikkely a mai újpogány helyzetre is e tekintetben változatlanul aktuális.

„A modern társadalom megvan vallás nélkül is, s ahol megpróbál nélküle meglenni, mint a bolsevista Oroszországban, ott pokol és örökös fegyház az emberek élete. Ahol nincs vallás, ott a társadalom ragadozó farkasok marakodó helye: ott kizsákmányolás van és erőszak, háború, terror és egymás pusztítása. A társadalom megvan vallás nélkül? Vajon meglehet-e lelkiismeret nélkül? Erkölcs nélkül? Tekintély nélkül és jogtisztelet nélkül? Szeretet nélkül? Béke nélkül? Igazság nélkül? Márpedig ezek a dolgok mind, a társadalmi együttélésnek ezek az erkölcsi alapjai, legalább is nagyon ingatag talajon állnak ott, ahol nem az istenhit sziklatalapzatába ágyazódnak be. Az emberek úgy is sokszor oly zsarnokok, gonoszok, önzők és jellemtelenek tudnak lenni; hát, még ha végleg megszűnnék lelkiismeretükben az Isten törvényeinek tudata! A mai társadalmi élet oly sok tekintetben nyomorult és lezüllött, de ennek éppen az az oka, hogy sokan elfordultak a vallástól, a lelkiismeret és erkölcs e legmélyebb gyökerétől s nem a legmagasabb, isteni Eszmény, hanem a saját önös hajlamaik szerint élnek.”⁷

Népmisszió és Boldogasszony Éve 1947-ben

Amint az előzőekben említésre került, hatvan esztendővel ezelőtt budapesti népmissziót hirdetett meg a magyar püspöki kar. Ugyanebben az évben, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén nyitotta meg Esztergomban Mindszenty bíboros a Nagyboldogasszony Évet. E két jelentős esemény nagyban hozzájárult azon lelki tartalékok mozgósításához és gyarapításához, amelyre az ezek után jövő kegyetlen évtizedekben elengedhetetlenül szüksége volt minden magyar kereszténynek.

A népmisszió után, 1947. június 13-án a budapesti főpásztorok elismerő hangú és Istennek hálát adó, közös pásztorlevélben fordultak a hívekhez, amelyben a kitartó apostolkodásra, engesztelésre adtak újabb felhívást. „Idestova két hónapja annak, hogy az esztergomi, székesfehérvári és váci egyházmegyékhez tartozó nagybudapesti plébániák együttes népmissziója Nagycsütörtökön az Úr asztalához járulással – mint szokták mondani – befejeződött. Most, hogy »a kedves idő és az üdvösség napjai« elmúltával a helyszíni jelentéseket áttekinthettük, mi, mint Istentől rendelt főpásztoraitok, úgy érezzük, Kedves Híveink: vissza kell idéznünk a nagy kegyelemjárást a ti lelketekben. Ezzel is hangsúlyozni kívánjuk, hogy a népmisszió nem zárult le, annak folytatása tart kinek-kinek halála órájáig. (…) hogy a hitnek megvilágosodott szemével tekintsen be a földi élet értelmébe, a lélek nagy, az egész világ fölött álló értékét lássa. (…) a tékozló fiúval és elveszett juhval visszatérjen az apai házba, a testvérnek, barátnak, Jézusnak szentséges Szívére és odajáruljon az Úr asztalához, az örök élet zálogához, az örök szőlőtő és a szőlőveszsző egysége helyreálljon. Hatalmas kegyelmi zuhatag árad le tíz napon át Isten irgalmából Nagy-Budapestre. »Azok pedig elmenvén, tanítanak mindenütt, az Úr velök együtt munkálkodván és a beszédet megerősítvén a rákövetkező jelekkel.« Zsúfolt templomok, ostromlott gyóntatószékek és áldoztató rácsok, hatalmas emberáradatokkal megrendezett zárókörmenetek, a biztatóan megindult házasságrendezések engedik megállapítanunk, hogy a nehéz 1947-ben Húsvétot és Pünkösdöt egyszerre ült a főváros katolikussága. Ha máskor, most igazán érdemszerző hitvallás volt a népmisszión részvétel, hisz akadályok jelentkeztek, köztük elsősorban az, hogy a félelemtől és nyomortól nem mentes élet közepette köszöntöttek reánk a lélekmegújulás áldott napjai. Elpusztult vagy kicsi és kevés templom, paphiány, itt-ott akadékoskodás nehezítette meg a missziók még hatalmasabb kegyelmi kibontakozását. Nem panaszkodunk, sőt mélységes hálával köszönjük meg Istenünknek, hogy oly bőkezű volt a lelkek százezreihez és megjelent a világváros jerikói országútján az irgalmasság énekét zengő hatalmas kíséretével, nagy irgalomolaj-tarsollyal, könyörülő tekintettel, szamaritánus kézzel, nagyirgalmú Szívével és jót cselekedett Bennetek. Bizonyára legalább tízezrek voltak a százezrek közt, akik az apostolokkal nehezen is váltak meg a népmisszió Táborhegyétől, ahol oly jó és boldogító volt időzniök.”⁸ Ma, hat évtized elmúltával imádkozzunk azért, hogy érjen be a nagy főpásztor akkori vetése a mai magyar életben!

A missziók eszközei

Mindszenty hercegprímás 1947. május 4-én – amikor már javában folyt a támadás minden egyházi és vallási intézmény ellen – Szentgotthárdon, a ciszterci apátsági templom búcsúján a katolikusok várainak nevezte az „Isten házát, a templomot, a katolikus iskolát, a családi szentélyt és a megszentelt temetőt”⁹. Ekkor már előkészületben volt a hitvallásos iskolák elrablása az Egyháztól, illetve más vallásfelekezetektől, az erőszakolt ateista, Isten-ellenes nevelés. A fő célpont már akkor is az ifjúság „átnevelése”, családi kötelékből való kiszakítása, a szülőkkel való szembefordítása volt. Egy korábbi, Győrben elmondott szentbeszédében a hercegprímás így leplezi le az ármánykodók szándékait: „…ma titkon bővebben peregnek az édesanyai könnyek, mert a gyermek felé kezek nyúlnak és ezek a kezek nem Jézus kezei, nem az Egyház karjai, hanem avatatlanok, nevelésre nem termettek karmai. (…) Azt a szent kötelességet érezzük, hogy biztosítsuk a már élőknek és az ezután érkezőknek lelkiekben mindazt, amit mi kaptunk egykoron: Istent, a szépet, jót és igazat, önnön lelkét, a hívő édesanyát, édesapát, az égi édesanyát, az evangéliummal és két kőtáblával tanító Egyházat és embertestvért a hitoktatáson keresztül. Akik mindezt nem akarják, azok nem szabadsággal, de ártó szándékkal kúsznak a bölcsők és az iskolapadok felé.”¹⁰

A katolikus iskolák országon belüli, illetve távolabbi földrészeken betöltött missziós szerepe vitathatatlan. Éppen ezért irányult ellenük nagy erejű, célzott támadás, amely ugyancsak nagy erejű védekezésre késztette az Egyházat. Budapesten, 1948. február 15-én, a Szent István Akadémia ünnepi közgyűlésén a hercegprímás beszédében felszólalt a katolikus iskolák védelmében. A vallásos nevelés gyakorlati hasznáról pedig ezeket mondotta: „De az ifjúsághoz a család mellett szükséges a katolikus iskola. Amint a hitvallásos iskolákhoz hozzányúlnak, az állami iskolákban is megtiporják a vallásoktatást. Ha nincs általános vallásoktatás, több rendőrre, fegyőrre, fegyházra és javítóra van szükség, ezek pedig közterhek, adók emelkedését jelentik.”¹¹

A támadások végső szakaszában Mindszenty bíboros – utolsó erejével is mentve a magyar nemzet évszázados értékeit – Esztergomban körlevelet adott ki a katolikus iskolák védelmében. A körlevélből vett részletek éles fényben mutatják be a vallási nevelés Istentől kapott jogának tényét, a szülők elsődleges felelősségét és szerepét gyermekük lelki-szellemi nevelése terén. Az alábbiakban ennek a körlevélnek részleteit ismerhetjük meg, mint aktuális hitvédelmi tanítást.

„Nagy igazságtalanság volt ez azzal az Egyházzal szemben, amely századokon át mérhetetlen áldozatokat hozott az iskolaügy érdekében és becsületes, művelt nemzedékek hosszú sorának felnevelésével elévülhetetlen jogot szerzett iskoláihoz. (…) Az Egyháznak ez az iskolákhoz való joga összhangban van – kedves hívek – a ti szülői jogotokkal. Mert ha a nevelésre természetfölötti síkon az Egyházé az elsődleges jog, a természetes síkon a tiétek és csak ti utánatok jön az állam, amelynek jogát az Egyház szintén mindig elismerte és elismeri. (…) Ti is, katolikus magyar szülők, alapjogotokban éreznétek magatokat megsértve, ha nem járathatnátok gyermekeiteket katolikus iskolába egyszerűen azért, mert az állam zsarnoki rendelettel az ilyeneket bezáratta, illetve elvette, vagy fenntartásukat lehetetlenné tette. (…) Nemde káros összeütközések, zavarok keletkeznek az ilyen ellentétes tanítások nyomán a gyermekek lelkében, amelyek kételyekre és hitetlenségre vezethetnek? De ha nem is bántják valamelyik iskolában a vallást, az ún. semlegesség nevében csak hallgatnak Istenről, mintha nem is léteznék, vagy mintha jelentéktelen tényező volna az életben, már akkor is vallásellenes volna az iskola. Mert Istenről hallgatni, Istent tudomásul nem venni, az Ő szent fölségét bántó, mélyen sértő közöny. A vallási közöny pedig, amelyet így a gyerekbe oltanának, még a hitetlenségnél is rosszabb, mert a tapasztalat szerint könnyebb megtéríteni a harcos hitetlent, mint a lagymatag, hitközömbös, névleges keresztényt. (…) Itt [a katolikus iskolában] harmonikusan, egyöntetűen egy célra tör a nevelői munka. Mert nevelnek itt és nem csak tanítanak! Itt van határozott, fenséges, mindent átfogó nevelési cél: a lélek üdvössége! (…) És ha katolikus iskoláinkat kiéheztetni akarják, megvonván tőlük az államsegélyt és mondván: tartsák fenn azokat maguk erejéből a katolikusok, akkor mi erre azt feleljük: a katolikus iskoláknak adott államsegély nem kegyadomány, hanem a katolikus szülők adójának visszajáró része. Egyes nyugati, igazán demokratikus országokban, így pl. Angliában és Hollandiában a katolikus iskolákat egészen az állam, illetve a közület tartja fenn, mondván: a katolikusoknak joguk van arra, hogy az ő adójukból őnekik való katolikus iskolát tartsunk fenn! Ha tehát a magyar állam az adókból iskolákat tart fenn, a mi adónkból katolikus iskolát tartson, vagy legalább hathatósan segélyezzen. (…) Őrködjetek és imádkozzatok! És felhívunk titeket – kedves híveink –, ti is őrködjetek, ne aludjatok, mint az apostolok a Getszemáni kertben. Őrködjetek és imádkozzatok, hiszen a ti ügyetekről, gyermekeitek és unokáitok lelkéről és rajtuk keresztül a haza jövőjéről van szó!”¹²

A kötelező hitoktatás védelmében

Az Egyház kötelező hitoktatásról szóló tanítása ma, a szabadságjogok eltorzított értelmezésének korában sem változott. Számtalan – tájékozatlanságból, valamint szándékos rosszindulatból fakadó – vád érte és éri az Egyházat a földi, illetve örök élet boldogságáról szóló tanai miatt. Ezeknek is értelemszerűen megvannak a lélektani alapjai. Mindszenty hercegprímás – az 1947-es népmissziót követően – körlevelet adott ki a kötelező hitoktatás védelmében. Ebben megtaláljuk a választ az alaptalan vádakra, valamint megtörténik az ezzel kapcsolatos fogalmi kérdések tisztázása is. „Kedves Hívők! Sokszor hangoztatják az Egyházzal szemben, hogy híveinek a másvilágon ígér boldogságot, »míg mi – mondják a materialisták – ezen a világon akarjuk boldoggá tenni az embereket. Hogy pedig igazán boldogok lehessenek – folytatják – el kell vonni a figyelmet a másvilágtól és ide kell összpontosítani azt a földi javakra. Meg kell szüntetni a vallást és hitoktatást, mely ég felé irányítja a tekintetet, hogy annál zavartalanabbul élvezhessék az ideigvalókat.« Innen az ellenkezés a hitoktatással szemben. A valóságban azonban az igazán boldog embereket nem azok közt találjuk, kik a földi örömökbe merülnek, mert a múló és bizonytalan földi javak sok csalódás és keserű kiábrándulás forrásai és a vallási korláttól mentesített ösztönök és szenvedélyek már rengeteg bajt és nyomorúságot okoztak. Viszont nekünk, akik hiszünk, senki sem tiltja a tisztes földi örömöket és boldogságot. Ha azonban ezt nem találjuk, megmarad számunkra az örök boldogság reménye, mely lelkünket békével és megnyugvással tölti el. A hitetlenek keresik minden áron a földi boldogságot, mint egyedüli lehetőséget és nem nyerik el sem ezt, sem a túlvilági boldog életet. Mi keressük elsősorban az örökkévalókat, és a földiek – az Úr ígérete szerint – hozzáadatnak nekünk. (Mt 6,33) Gyermekeinket is boldoggá akarjuk tenni, itt a földön is, és a másvilágon is, ezért ragaszkodunk a kötelező hitoktatáshoz.”¹³

El lehet-e veszíteni az Istenbe vetett hitet?

Az isteni kinyilatkoztatásból mindazt megismerhetjük, ami ahhoz szükséges, hogy eljussunk az igazság, az Isten ismeretére és mindvégig való kitartással az ember végső céljára, az üdvösségre. Az Istenbe vetett hit természetfeletti erény, de korántsem független szabad akaratunktól. „Törékeny” dolog, Szent Pál írja, hogy cserépedényben kell őriznünk. Sokszor igen nehéz próbákon kell átesnie az embernek, vallásos hitének (gondolhatunk például Jób esetére). Ezek erősíthetik a hitet. Vannak azonban, akikben a nehézségek megingást okoznak; aki azonban őszinte szándékkal és áldozatok árán is keresi a visszatalálást Istenhez, az előbb-utóbb mindehhez elégséges segítő kegyelmet kap. Schütz Antal ennek a kétségkívül nem könnyű kérdésnek világítja meg a hátterét Dogmatikájában. „Az igazi hittény természeténél fogva megingathatatlan és visszavonhatatlan. Szabad akaratánál fogva az embernek arra ugyan van képessége és szabadsága, hogy hitét utóbb visszavonja; de nincs rá erkölcsi joga és nem lehet rá etikai indítéka. Semmi sem indokolhatja ugyanis a föltétlen, isteni igazságtól való elhajlást. Következésképp kísértésként el kell utasítani minden hitellenes nehézséget. A kétségtelenül kinyilatkoztatott igazsággal biztosan ellenkező tételt föltétlenül el kell vetni, ha még annyira nyilvánvalónak tetszenék is; és az egyszer elfogadott hitet nem szabad revízió alá venni, mert formai tárgya, a kinyilatkoztató isteni tekintély nem tűr revíziót. Aki pedig ezt megcselekszi, vagy utóbb kiesik hitéből (elveszíti hitét – K. G.) csak saját hibájából veszíthette el (kiemelés – K. G.). Mert aki egyszer természetfölötti hitet vallott, az bírta Isten kegyelmét; örök időkre szóló, visszavonhatatlan tényben hódolt meg Istennek és csatlakozott Hozzá magának Istennek hűségével, a kegyelemmel; az Isten pedig senkit el nem hagy, aki Őt nem hagyja el.”¹⁴

„Az elméleti istentagadás lehetetlen; vagyis lehetetlen, hogy valaki logikailag megalapozott, állandó meggyőződésévé érlelje ezt a tételt: nincs Isten. Ez ugyanis csak az ember logikai igényeinek és tehetségének kiirtásával, teljes logikai perverzióval volna lehetséges. Lehetetlen továbbá, hogy felnőtt, ép elméjű ember az istenségnek legalább valami homályos ismeretére ne jusson, amely elégséges arra, hogy vallást gyakoroljon (a vallás: Isten megismerése és akaratának teljesítése – K. G.). Lehetséges azonban, hogy valaki egész élete folyamán nem jut el az igaz Isten ismeretére. Még inkább lehetséges, hogy tagadja életével azt, akit lehetetlen volt eszével fel nem ismernie (gyakorlati istentagadás). Az is lehetséges, hogy valaki huzamosan és komolyan kételkedjék, mégpedig tudományos komolysággal is.”¹⁵

„A természetfölötti rendeltetés az ember számára az egyetlen és kötelező rendeltetés. Vagyis nincs az embernek módja, illetve joga a természetfölötti eszközök elutasításával a merőben természeti életkörben működni és a természeti végcél elérésében reménykedni. Ez közvetlenül következik ebből a két igazságból: Isten az első embert, Ádámot természetfölötti életre hívta és képesítette, és megtette az emberiség fejének. A kinyilatkoztatás nem is emlékezik meg az embernek más rendeltetéséről.”¹⁶

Az Egyház közéleti jogai és kötelességei

Az Egyháznak – isteni felhatalmazás alapján – minden időben joga és kötelessége erkölcsi kérdésekben állást foglalni. Ma, amikor a természetfeletti elemeket egyre inkább ki akarják szorítani a közéletből, és a magyar társadalmat elemeire akarják törni, nem vesztett aktualitásából a Bangha Béla által megfogalmazott találó okfejtés arra a vádra, amelyet bizonyos irányzatok már abban az időben is felhasználtak az Egyház ellen.

„Nagyon helyesen teszi az állam, ha a politikai katolicizmust kiszorítja a közéletből – ezt nem is csak egy európai állam teszi, hanem több is megtette már, kezdve az orosz szovjeten. A »politikai katolicizmus« az Egyház ellenségei ajkán csak ravaszul kieszelt jelszó, amellyel nemcsak a politikai katolicizmust, hanem minden katolikus szabadságot gúzsba akar kötni, gyűlöletet szít az Egyház ellen, hitehagyásra szólítja fel a tömegeket, megöli a katolikus sajtót s egyesületi életet, elfojtja a lelkiismereti szabadságot, megszünteti a katolikus iskolákat és egyetemeket s béklyóba szorítja a katolikus nevelést. A »politikai katolicizmus« jelszava ezeknek az embereknek az ajkán közönséges hazugság.

Akár a »politikai katolicizmus« címen azonban, akár bármiféle más címen: senkinek sincs joga az Egyházat szinte új katakombákba zárni s a nyilvános életből kirekeszteni. Nem igaz, amit már a marxisták is szerettek hangoztatni, hogy a vallás csak magánügy. A vallás magánügy is, de közügy is, mégpedig elsőrendű közügy. S a keresztény életfelfogásnak megfelelő helyet és jogot kell biztosítani a nemzeti életben is, a családban, az ifjúság nevelésében, a sajtóban és egyesületi életben, a törvényhozásban s az államvezetésben. Isten nemcsak a templomokban s a gyermekszobákban úr, hanem a közéletben is, s Krisztus elveit a társadalmi életben is érvényesíteni kell. Aki két világot szeretne felállítani: egyet a templomokban, ahol az Istent imádják és egyet a közéletben, ahol az újpogányság elveit viszik diadalra, az nemcsak Istent akarja lefokozni, hanem a keresztény polgárokat elviselhetetlen lelki kényszerhelyzetbe s lelkiismereti bonyodalmakba akarja szorítani.

Vannak persze, akik arra hivatkoznak, hogy hiszen ők nem üldözik a vallást, náluk mindenkinek megmarad a szabadsága, hogy úgy imádkozzék, ahogy akar. Ez azonban csak a gyenge ítéletűek megtévesztését célzó mellébeszélés. Az orosz szovjet is fennen hirdeti, hogy nála nincs vallásüldözés, sőt teljes a vallásszabadság. Hirdeti ezt ugyanakkor, amikor ezerszámra gyilkoltatja le vagy viszi rettentő északvidéki fegyenctelepekre az Egyház szolgáit és híveit s vérengző terrorral nyomja el már évek óta a vallási élet minden megnyilatkozását (kiemelés – K. G.). Ettől a nyers erőszaktól azonban csak fokozatilag különbözik az, ha valahol nem mészárolják ugyan le a vallás papjait és híveit, de úgy bánnak velük, mint gonosztevőkkel s a haza ellenségeivel s ezer úton-módon gáncsolják el a vallásos élet minden komolyabb megmozdulását.

Hogy ezt az egyházüldözést cifra jelszavak mögé bújtatják s csak holmi »politikai katolicizmust« emlegetnek, csupán azt bizonyítja újból, ami egyébként régi igazság, hogy az Egyház üldözői és ellenségei, mint már a hitehagyó Julián tette, nemcsak a nyers erőszak, hanem a félrevezetés fegyvereit is fegyvertárukba iktatták”.¹⁷

A II. világháborút követő időszakban pedig ugyanazon irányzat ugyanazon vádakkal teljes nyíltsággal tört rá az Egyházra. Mindszenty bíboros éles fénybe állítja az alaptalan vádakat és bemutatja az Egyház közéletben mindig is nélkülözhetetlen szerepét.

„A hazugság végül is olyan, mint a bumeráng. Visszavág arra, aki eleresztette. Igazság az, és ezt a Rerum Novarum és a Quadragesimo Anno kibányászásával az Akadémia katedrájáról, a jog- és társadalomtudományi osztályunkon keresztül hirdetnünk kell: XIII. Leó tiltakozott a munkások »meg nem érdemelt nyomora« ellen. Minden evangéliumi alapon álló gondolkozó megborzadva áll a proletársors botrányával és a modern proletariátus létbizonytalanságával szemben, ha hiányzik a lét méltósága, ha munkája nem elég ahhoz, hogy önmagát bebiztosítsa öreg napjaira, családját tisztességesen felnevelje és jövőjét megalapozza. Igazságosan nem tagadhatjuk meg a munkásoktól, akik egy vállalatot szellemi vezetőikkel együtt éltetnek, hogy részesedjenek a vállalat hasznából. A munkás a munkát, amelyet szabadon és méltányos szerződéssel vállalt, végezze tökéletesen és hűen, tartózkodjék az erőszaktól, ne szövetkezzék rosszindulatú emberekkel. A munkaadó – akár magános, akár állam – munkásait ne tekintse rabszolgáknak, tisztelje bennük az emberi méltóságot. Időt kell nekik engedni, hogy vallásukat gyakorolják. A munkabér méltányos mértékét és fokozatát meg kell kapniuk. Mi szívünkre vesszük a munkásság és testi dolgozók kemény szenvedéseit, és az életet biztosító követeléseik igazságos voltát. Amikor bírálunk, ne ellenezzük a munkásság és a szegény rétegek tartós felemelkedését és ennek igazságosságát. Amennyire fájna helyzetük romlása és felpanaszolása, annyira örömmel töltene el a munkásság és a társadalom minden rétegének emelkedése a jólét terén. Kívánva kívánjuk ezt meglátni. Az Egyház gondozza a küszködő ember örök üdvösségét, de mellette áll a földi jobblétért folytatott tisztes igyekezetében is.

Az Egyház, amely nélkül a társadalmi kérdés terén nincs kiút, soha és sehol nem tagadja meg segítségét és annál többet használhat, minél korlátlanabb a cselekvési szabadsága. A küzdő társadalmi osztályok felemelkedése megtörténtéért vagy elmaradásáért elsősorban a közhatalomra, másodsorban a társadalomra hárul a felelősség.”¹⁸

A vallás nem magánügy!

A ma is sokszor hangoztatott és elhitetni kívánt szólam – nevezetesen, hogy a vallás magánügy – hátterében ismét csak az húzódik meg, hogy az Egyház nyilvánossága mellett a vallást kiiktatni kívánó közhatalmak igencsak sovány eredménnyel érhetnék el határt nem ismerő, elvtelen és erkölcstelen céljaikat. Ezt ugyanis az Egyház mindenkori erkölcsi tekintélye erősen meggátolja. Mindszenty bíboros 1946-ban Pécsett ezt a kérdést tárta hallgatósága elé. Az igaz vallási életnek ugyanis mind a „kamrában” történő imádság, mind a nyilvános, „háztetőkről” való szereplés elengedhetetlen velejárója. Beszédében többek között ezeket mondotta: „A vallás nem holmi jelentéktelen, liliputi tényező, hanem az emberi élet tengelye és mestergerendája, a társadalom alapja, az élet hajójának iránytűje, fáklyája, az élet tengerén átkísérő és kikötőbe vezérlő kormányos. (…) Az a tan, hogy a vallás magánügy, gyökerében rossz és bűnös. Alapja és gyökere a láthatatlan egyház, levegője a vallásközömbösség. A katolikus Egyház kárhoztatja a láthatatlan egyház tanát. A vallásközömbösség önmagában is föltétlen rossz, istentelen, lehetetlen, veszedelmes és az Egyház kárhoztatta. De rossz a célja is: az egy szükséges, a lélek üdvösségének leértékelése.”

Ezután rátért annak elemzésére, hogy a vallás körül nincs helye a képmutatásnak. Ha nem igaz a vallás, akkor nem szabad semmiféle teret engedni érvényesülésének. Ha viszont igaz, akkor nyilvánosságot és érvényesülést kell engedni neki a közélet minden területén, hogy megbízható vezér legyen az élet útjain. Ezután a hercegprímás rámutatott a „vallás magánügy” mindenkori hirdetőinek valódi szándékaira: „Ha pedig ezt engedni nem akarnák, magával az igazsággal akasztanak tengelyt. Ha hűvösre akarjuk tenni, (…) vagy némaságot szánnak neki, valami lappang az elv mögött: nem akarják, hogy a vallás tetteik tilalomfája, bűnös fejük ítélő bírája legyen. Akik ezt az elvet – a vallás félreállításával – be akarják vinni a nyilvános életbe, a maguk silány magánéletét akarják a nyilvános életben érvényesíteni (…) és általánossá tenni. Oka van annak, miért nem volna szabad a templomon kívül is hirdetni: Ne ölj, Ne fajtalankodj, Ne lopj, Ne hazudj és ne rágalmazz!

Önmagában is lehetetlent kíván ez az elv: a kamrában vallásos, az utcán már pogány, a falak közt katolikus, munkahelyen istentelen.

De ezt az elvet is, mint minden fát, gyümölcseiről ismeritek meg. Ahol a vallás már magánügy, ott korrupcióba, bűnbe és kegyetlenségbe fullad az egész élet. A történelmet eleget forgattam, különösen érdekeltek azok a korok, amelyeknek homlokára azt próbálták felírni: a vallás magánügy. (…) Ahol lebegetik ezt az elvet, ott elárad a gyilkosság, fajtalanság, lopás, rablás, hazugság, rágalmazás. Ez az eláradás és eliszaposodás aztán súlyos ügye a köznek, nehéz lesz megbírni állami költségvetéssel. Állambölcsesség volna-e az államéletbe beereszteni azt, ami társadalmi veszély lesz, mihelyt komolynak veszik? Azzal legyünk tisztában: a társadalomban vagy a valláserkölcs, vagy a bűn rothadása a közügy, ez az élet kérlelhetetlen logikája és váltógazdasága (kiemelés K. G.). (…) A pogányoknak legyen elég ennyi; nekünk sokat mond ez is: az a mérhetetlen puskaportétel, amit írásban, szóban valaha is a vallás eljelentéktelenítésére elhasználtak, már magában arra vall, hogy a vallás – úgy látszik – mégiscsak a legnagyobb mérvben és elsőrendű közügy.”

Ezután a Jézus Krisztus által alapított kereszténységről, az első vértanú apostolokról ezt mondja: „Jézus Krisztus nem ismeri a vallást, mint magánügyet. Egyenesen azért jött, hogy ami földi életében csak mustármag volt, hatalmas fává terebélyesedjék. És apostolai nem nagyon magánügyként rejtegetik a vallást. Szent Pál viszi zsidókhoz, pogányokhoz. Szent Péter Jeruzsálem főterén 16 nép előtt szól. (…) Mindkettő életével fizet, mivel a vallással, mint magánüggyel nem lappangtak (kiemelés – K. G.).”

A tartósan fennálló erkölcsösség feltétele a szilárd vallási alap. A vallásos hit alapja pedig az isteni tekintély: a kinyilatkoztató Isten – tökéletességéből következően – nem téved és nem téveszt. Tekintélye szilárd, mert önfeláldozásán – Jézus kereszthalálán –, szeretetén alapszik. Minden jó, amit valaki kap, azt végső soron az Istentől, mint legfőbb Jótól kapja, és az ember végső boldogsága is csak Tőle jöhet. Erről kell tanúságot tenni, ez a kereszténység küldetése. A beszéd az alábbi gondolattal zárul: „Ragaszkodjunk is vallásunkhoz. Ez a lelkünk, a történelem útmutatása, Jézus Krisztus tanítása földi és örök életünkre.”¹⁹

Bízunk a Gondviselésben!

Mindszenty bíborosnak 1974-ben Dallasban egy sajtókonferencián az alábbi kérdést tették fel: „1974-ben pesszimista, vagy optimista?” A bíboros válasza a következő volt: „Én lelki beállítottságom révén optimista vagyok, mert bízom az isteni gondviselésben és ez már oly sokszor megkönyörült az emberiségen, és az emberiség nagy részében is tapasztalható, hogy Isten felé fordult.”²⁰ Mindszenty bíborossal együtt, ma sem mondhatunk egyebet! A keresztény tanítást, keresztény életformát ma – a változatlan hittani, erkölcsi elvekhez mindenkor ragaszkodva – talán több esetben más megközelítésben kell bemutatni, mint sok évtizeddel ezelőtt. Bolberitz Pál teológus, filozófus, egyetemi tanár jelen folyóirat korábbi számában így nyilatkozott: „Arról nem szabad megfeledkezni, hogy különösen Európában még mindig élnek a társadalmi tudatban azok a korábbi vallás-erkölcsi értékek (sajátos európai kultúránk közvetítésével), melyek a vallását nem gyakorló ember számára alkalmasint elégséges indítékot nyújthatnak az erényes élethez. A lelkiismeret szaváról nem is beszélve, ami a hívő és nem hívő emberben egyaránt megszólal. Ugyanakkor a helytelen összehasonlításból nem lehet logikailag adekvát következtetéseket levonni. Csak azonos »súlycsoportban« levő embereket szabad erkölcsi értelemben összehasonlítani. Helytelen a legroszszabb vallásos ember erkölcsét a legjobb nem-vallásos ember erkölcsével egy szintre hozni; ehelyett a legszentebb vallásos ember erényét kell a legjobb nem-hívő ember erkölcsi életével összehasonlítani. S ebben az esetben a legtöbbször mégiscsak az derül ki, hogy a vallási indíték, a hívő életszemlélet és isteni kegyelem nem csökkenti, hanem épp ellenkezőleg, növeli az erkölcsösség esélyeit (kiemelések – K. G.).”²¹

Befejezésképpen kérjük az Istent a Városmisszió lelki előkészítésére írt imádsággal, hogy adja meg az ószövetségi próféta (Jer 29,11) által megígért, a Városmisszió célkitűzésévé tett „reménységgel teli jövőt”.

„Ti mindnyájan, szentek és boldogok! Szolgáltátok a szegényeket és e városhoz kötődve tettetek tanúságot az Evangéliumról. Imádkozzatok értünk, hogy közbenjárásotokra Isten Országa láthatóvá váljék bennünk és általunk!”

⁰¹ Mindszenty József: Hirdettem az Igét. Mindszenty Alapítvány, Vaduz, 1982. 235.
⁰² Nekünk kell nekilátnunk! Egyházközségi Tudósító. Árpádházi Szent Margit Plébánia Budapest, 1991. október, 8.
⁰³ Mindszenty Okmánytár II. Sajtó alá rendezte: Dr. Vecsey József. München 1957. 274-276.
⁰⁴ Bangha Béla: Krisztus és Egyház. Apostol Nyomda Részvénytársaság. Budapest, 1916. 14.
⁰⁵ Dr. Schütz Antal: Katolikus hittan középfokú iskolák számára. Szent István Társulat. Budapest, 1941. 62.
⁰⁶ Bangha Béla S.J.: Világnézeti válaszok. Korszerű vallási kérdések és ellenvetések megvilágítása. Pázmány Péter Irodalmi Társaság. Budapest, 1940. http://betiltva.com/files/bangha_all.php
⁰⁷ Bangha Béla: Világnézeti válaszok, i.m. 17.
⁰⁸ Egyházam és Hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei II. Esztergom, 1994. 84.
⁰⁹ Mindszenty József: Hirdettem az Igét, i.m. 144-148.
¹⁰ Mindszenty Okmánytár II., i.m. 173.
¹¹ Egyházam és Hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei III. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye és a Szent Gellért Kiadó és Nyomda közös kiadása, Budapest, 1997. 21.
¹² Egyházam és Hazám III., i.m. 60-63.
¹³ 1947. április 12. A kötelező hitoktatás védelmében kiadott püspökkari körlevél. Mindszenty József: Emlékirataim. Szent István Társulat, Budapest, 1989. 177. Mindszenty Okmánytár II., i.m. 184-185.
¹⁴ Schütz Antal: Dogmatika I-II. Szent István Társulat Budapest, 1923. I /77.
¹⁵ Schütz Antal: Dogmatika I, i.m. 128.
¹⁶ Schütz Antal: Dogmatika I, i.m. 351.
¹⁷ Bangha Béla: Világnézeti válaszok, i.m. 198.
¹⁸ Egyházam és hazám III., i.m. 21.
¹⁹ Mindszenty József: Hirdettem az Igét, i.m. 133.
²⁰ Dallas, 1974. június 18. Sajtókonferencia. Csonka Emil: Krónika Mindszenty bíboros amerikai útjának egyik jelentős szakaszáról. München, 1974 (kézirat). 88-89.
²¹ JEL 2003. február, 37-39.

Krajsovszky Gábor (1966) gyógyszerész, a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Karának Szerves Vegytani Intézetében egyetemi adjunktus. Mindszenty József élettörténetével, megnyilatkozásaival két évtizede foglalkozik.

Forrás: http://www.keesz.hu/node/1444