Krajsovszky Gábor: Így szeretett az Isten!

Egy, a bûntõl kifosztott világban fogadjuk mi is a magát kiüresítõ Úr Krisztust alázattal és örömmel.
Mindszenty József

„A kereszténység az az igazság, amely sohasem volt talán olyan idõszerû, mint ma. Ha egyáltalán van reményünk arra, hogy a mostani és a legközelebbi generáció meg fogja oldani az elõtte álló roppant nagy feladatokat, akkor ezt a reményt gyakorlatilag abból meríthetjük, hogy a kereszténység igazi világmissziójának éppen csak a kezdetén van. Nekünk, keresztényeknek pedig, akik valljuk, hogy mi az igazság birtokosai vagyunk, elõször is tudnunk kell, hogy mi az igazság.”¹ Ezekkel a gondolatokkal kezdte 1987-ben Erdõs Mátyás, volt esztergomi dogmatikatanár és spirituális ádventi elõadás-sorozatát. Jézus Krisztus megtestesülésének, megszületésének, felnövekedésének, majd nyilvános mûködésének beteljesülése a megváltás: szenvedése, kereszthalála és feltámadása. Az alábbi gondolatok segíthetnek az erre való lelki elõkészületben; neves és hozzáértõ egyéniségek megnyilatkozásai alapján, közülük is elsõsorban Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek kevésbé ismert beszédeibõl vett idézetekkel elmélkedjünk nagyböjtrõl, húsvétról, szentgyónásról, szentáldozásról, az Istenhez való megtérésrõl az idei ünnepkörben.

Üdvös nagyböjt

Mindszenty bíboros bécsi számûzetésében vasárnaponként rendszerint a Pázmáneum kápolnájában misézett. Az ottani szentbeszédeit egyik, a bíboros háza népéhez tartozó szerzetesnõvér magnetofonszalagra vette. Az így elkészült beszédek írásos formában is megörökítésre kerültek. A magyar nyelvû Vasárnapi Levélben, illetve annak mellékleteként az emigráns magyarok hétrõl hétre olvashatták a fõpásztor szentbeszédeit, erõt meríthettek azokból. Ezek a beszédek ma is ugyanúgy elmélkedésre késztetnek, közérthetõen, lényegre mutatóan adnak lelki eligazítást.

Hamvazószerdán hamut szentel az Egyház. A hamvazkodásról, annak jelentésérõl és jelentõségérõl a bíboros így tanít: „Különösen fontos, hogy az Úr Jézus kínszenvedésének az emlékezete éljen bennünk és családunkban. Láttuk a kísértésben, ismerjük az Úr szenvedését, hogy milyen mérhetetlen sokat szenvedett értünk (…) amit meg sem érdemeltünk. Ezzel a gondolattal, és homlokunkon a mulandóság jelével, de az örökkévalóságnak a hitével kezdjük a Nagyböjtöt Jézus iránt való szeretettel és a halhatatlan lelkünknek az õrizetével.”² „Amikor a hamut reánk hinti az Egyház, az a hamu figyelmeztet minket az Egyház szavával a halálra. A halál az embereknek a mûve az õsbûnön keresztül. Az ember sok mindenre büszke, de erre a mûvére egyáltalán nem lehet büszke. A halál megindult az õsbûnnel és az õsszülõk megdöbbenve látták az õsbûnnek ezt a következményét. Kétféle halál van. Az egyik a boldog halál az Úr Jézus kegyelmével. Ez a jó napnyugta. De van egy boldogtalan, rossz napnyugta is. Az Isten kegyelme õrizzen meg tõle mindnyájunkat. Ez a boldogtalan halál, örök halál; (…) Hát mi ennek a jegyében, de egyúttal a szent keresztnek a jegyében éljük életünket, hogy ne örök halál, hanem a boldog halál legyen a mi osztályrészünk. A mi Urunk Jézus Krisztus (…) tanított és példaképünk is; és amikor megjárta a 14 keresztúti állomást, és fölment a Kálváriára, odaadta az utolsó csepp vérét is miértünk, akkor nem csak mondotta, de meg is valósította: Én vagyok a föltámadás és az élet, aki bennem hiszen, az nem hal meg örökre. (…) Kezdjük a Nagyböjtöt, kezdjük Jézus kínszenvedésének az emlékezetét, de egész odaadással a hamunak a komolyságával. (…) Sohase halványuljon el elõttünk a mi Urunk Jézus Krisztusnak a képe, aki segít bennünket a jó életre és a boldog halálra, és aki segíti a hamu tanítását kellõen kiaknázni.”³

Húsvéti szentgyónás

„Minden bûnnek kicsi a kezdete és az a baj, hogy a kicsire nem figyelünk fel és aztán felduzzad, felnövekszik és fojtogató lesz nagy bûnként. (…) Bûnbánat és megtérés kell gyarlóságunk felett. Akkor a Föltámadottnak ugyanazt a gyengédségét és finomságát fogjuk érezni, mint a megtévedt, de Hozzá térõ apostolok.”⁴ Jézus – feltámadása napján – megalapította a bûnbocsánat szentségét. A kegyelem és bûnbocsánat feltételeit Jézus Krisztus egyértelmûen megszabta, azt az apostolokra és utódaikra, a papságra bízta (Jn 20,21–23.). Ennek dogmatikai alapjait a 20. század elsõ felének legnagyobb magyar dogmatikusánál, Schütz Antalnál találjuk meg összefoglalva. „Az Üdvözítõ az Egyháznak a bûn körül alternatív hatalmat adott: megbocsátani, vagy megtartani. Ha azonban a töredelem szentségének megkerülésével is el lehetne nyerni a bûnök bocsánatát, az Egyháznak bûn-fönntartó hatalma illuzórikus volna; hiába tartaná meg az Egyház azt, aminek föloldozását a bûnös másutt is elnyerhetné. (kiemelés – K.G.) Másrészt a töredelem szentsége a bûnügyek lelki ítélõszéke Isten földi országában. Rendezett országban azonban a bûnügyeket a törvény elé kell vinni: ott senki sem lehet bíró a maga ügyében. Ez a két megfontolás érvényes a halálos bûnökkel szemben, mint amelyek fölségsértések Istennel szemben. A bocsánatos bûnök apró hûtlenségek és gondatlanságok, és ezért más elbírálás alá esnek. Tévednek tehát azok, akik azt tanítják, hogy a töredelem szentségének szükséges voltát nem lehet a Szentírásból igazolni. (...) A bûnbocsánat nem lehet a bûnösnek magánügye. Mert egyrészt a bûn Isten-ellenes fölségsértés; tehát a jóvátétel nem történhetik másképp, mint azon módon, ahogy Isten akarja. Isten pedig azt akarja, hogy a töredelem szentségéhez járuljunk. Másrészt ez a mód szolgálja egyedül a lelkiismeretnek is igaz javát: a bûnös nem talál igazi megnyugvást, míg teljesen megbízható módon tudtára nem adják, hogy Isten elfogadja az õ bûnbánatát. Továbbá az emberek lelki élete, vallásgyakorlata általában és vezeklése, különösen az objektív normák alkut nem ismerõ irányítása nélkül az alanyi ötletek, szeszélyek, ellanyhulások, lealacsonyodások parttalan vizein hányódik, míg vagy õrületes önkínzásban, vagy közömbösségben, vagy kétségbeesésben meg nem feneklik. A szentség alapításában is kifejezett közvetlen isteni parancs is kötelezi a bûnöst a szentség vételére.”⁵ Isten rendelkezései mind szeretetébõl fakadnak, és az ember legfõbb javát, azaz örök üdvösségét kívánják elõmozdítani. Mivel az embernek Istentõl kapott szabad akarata van, tud érdemeket szerezni és tud bûnt elkövetni. A bûnbánatnak két fajtája van; egyik a félelembánat (attritio, fél-bánat), amikor valaki az Istentõl való félelmében, a kilátásba helyezett büntetéstõl félve bánja meg bûneit. A másik – ez a tökéletesebb – a szeretetbánat (contritio, teljes bánat), amikor valaki az Isten iránti szeretetbõl bánja meg bûneit. A két fajta bánat keveredhet egymással, de a cél mindig az, hogy a bûnbánat minél nagyobb mértékig szeretetbánat legyen. A szentgyónás – szentségi erejénél fogva – a félelembánatból teljes bánatot hoz létre. Ezért kell a szentség! Isten „átnyúl” a szentségen keresztül. Ezért adta Jézus a szentséget és ezért nem elég csak a magánbánat (bár ez a szentség felvételének szükséges feltétele).

A kísértések legyõzésére Jézus a 40 napos pusztai tartózkodás alkalmával adott elõször példát. Mindszenty bíboros nagyböjti beszédjébõl való az ezzel kapcsolatos tanítás: „Fontos az nekünk, hogy Jézust nem tudta elcsábítani – a Végtelen Szentséget – a Sátán. (…) A kísértés sem okvetlenül bûn, rajtunk áll, hogy ne legyen bûn. Az Isten megpróbál bennünket a kísértésekkel és az javunkra is válhatik, csak a magunk gyengesége és rosszasága teszi a kísértést elhatározottan rosszá. (…) Szent Pál mondja: »Aki törvényszerûen viselkedik a kísértésben, az nyeri el a koronát.« A legyõzött kísértés mindig koronával jár.”⁶

Ha valaki egész életén át törekszik a megszentelõ kegyelem növelésére, minden bizonnyal élete utolsó pillanatában is az Isten mellett fog dönteni, és az üdvösség lesz az örök sorsa. Az Isten mindenkinek – életében legalább egyszer – felkínálja a súlyos helyzetben való döntés lehetõségét. Erre való tekintettel adhatja meg a további segítõ kegyelmeket. Azonban – éppen a Golgotán történtek ismeretében – az Isten az utolsó pillanatokban is elfogadja a hozzá odaforduló bûnös ember bûnbánatát. A jobb lator esetében is így történt – Jézus pedig nagylelkû a jutalmazásban! Errõl Erdõs Mátyás atya a „Mária, titkos értelmû rózsa” elõadásában így tanított: „Menjünk fel tehát a Kálváriára és tanuljuk meg ott, hogy mi a vezeklés, az engesztelés, hiszen a Szûzanya is vezeklést, engesztelést kér tõlünk. A Kálvárián három kereszt áll. A bal latoré, a jobb latoré és középen a megváltó Jézusé. A bal lator gyilkos, rablógyilkos volt. Akasztásra, kereszthalálra ítélték. Megérdemelte. Kínlódik, szenved a bitófán, de ez nem töri meg, nem indítja önvizsgálatra, bûnbánatra, megtérésre. A szenvedés csak elkeseríti, megkeményíti szívét. Nem a bûntõl akar elszakadni, hanem a szenvedéstõl megszabadulni. Gúnyolja, káromolja Jézust is. »Nem Te vagy a Krisztus? Szabadítsd hát meg magad, és minket is.” A bal lator kínlódik, beismerés, megbánás nélkül. Szenvedése kilátástalan bûnhõdés. Társa, a jobb lator is rablógyilkos volt, õ is szenvedi a keresztre feszítés kínjait, de beismeri bûnösségét. Elfogadja a szenvedést, mint megérdemelt büntetést. Elítéli elkövetett bûnét, bánja, közben fel-feltekint a kereszten függõ Jézusra. Látja Jézus türelmét, hallja, hogy ellenségeinek is megbocsát: »Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekszenek.« Ez nem lehet gonosztevõ – gondolja, ez a Jézus ártatlan. Részvéttel, bizalommal néz fel rá. Megsejti Jézus messiási küldetését, ezért rászól a gúnyolódó bal latorra: »Nem félsz az Istentõl? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi legalább tetteink méltó jutalmát kapjuk, de ez nem vétett semmit.« Aztán Jézushoz fordul: »Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljön uralmad.« Jézus azt feleli: »Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.« A bal lator szenvedése kilátástalan bûnhõdés. A jobb lator szenvedése már bûntörlõ vezeklés. A harmadik kereszt Jézus keresztje. Az ártatlan isteni Bárány magára vette a világ bûneit, szenvedésével, halálával kiengesztelte az Istent. A bal latort szenvedése nem törte meg, nem szakadt el a bûntõl, ezért végigkíséri a büntetés: szenvedése reménytelen bûnhõdés. A jobb lator elítélte bûnét, vállalta az érte járó büntetést. Jézushoz fordul irgalomért. Jézus megbocsát neki, s rövid szenvedés után az örök boldogságba viszi.”⁷

Mondhatná valaki erre, hogy mennyire bõkezû az Isten egy olyan emberhez, aki életében súlyos bûnöket követett el, és csak az utolsó percben tért meg hozzá. De mivel Isten végtelenül irgalmas és végtelenül igazságos is, ezért nem történhet semmiféle „érdemtelen elõnyben való részesítés”. Isten – tökéletességében – mindennek és mindenkinek az ura, így adhat kegyelmet bárkinek az ilyenfajta megtéréshez is. Isten a megtérõket érdemeiken felül jutalmazza, így a 99 igazat is. Az egyik legnagyobb érdemszerzõ cselekedet pedig a megtisztult lélekkel végzett szentáldozás. Ezekrõl ad tanítást Mindszenty József az alább idézett beszédeiben. „A jobb lator odafordult hozzá és azt mondotta megtérten: »Uram, ha országodba jutsz, emlékezzél meg rólam!« (…) S az Úr Jézus gazdag ekkor is, mikor se ruhája, se földi élete már. S azt mondja: »Még ma velem leszesz!« Beigazolni akarta és beigazolta azt, amit annyiszor hirdetett, nekünk, szegény bûnösöknek; nagyobb az öröm a mennyek országában egyetlen egy megtért bûnös fölött, mint 99 igaz fölött. Bõsége annak, akit mindenbõl kifosztottak. De azért, amikor vitte magával – különös – mennyei hazájába vitte ezt a szegény megtérõ bûnöst, mint húsvéti diadal-jelvényt, akkor nem feledkezett meg a 99 igazról sem. (…) Õ szenvedésének az érdemét nekünk adja. Õ akarja, hogy a kegyelem rendjében okosan gazdálkodjunk az õ érdemeivel.”⁸ „A test csak szolgálója a léleknek, eszköze a léleknek, és a test nem telepedhetik rá a szellemre, a lélekre. Annak is van tápláléka, annak is van kenyere, lelki kenyere: a legméltóságosabb Oltáriszentség. (…) A bûnbánat szellemében tisztogassuk magunkat a lelki kenyér számára és egyesüljünk a mi Urunk, Jézus Krisztussal és ez lesz földi életünk megszentelõje, fölmagasztosítója és az örök üdvösséghez vezetõ.”⁹

Húsvéti szentáldozás

„A hitnek a világa más, mint a természet világa. (…) Nekünk tudnunk kell azt, hogy az Úr Jézus, aki hirdette nekünk, meg is halt értünk. Mindegyikünkért külön-külön és együtt. (…) Aki engem csak egy körömhegynyire szeret, itt a világon, azzal szemben én már erkölcsi kötelességgel vagyok. Ha pedig egy végtelen értéket az Isten ad énértem (…) bûnösért, akkor micsoda lekötöttségem van nekem Õvele szemben! És mi tartjuk magunkat ehhez, a végtelen szeretetnek mi hiszünk, és arra hallgatunk. Nem a názáreti zúgolódó csoportra, nem is a XX. századnak a locsogóira és fecsegõire. (…) Mögöttünk van Magyarország, ahol 30 nemzedék pihen a temetõkben. Azok így hitték az Oltáriszentség tanát. Nem názáreti módra és nem a XX. századi módra. Azoknak fönntartotta az életét az Oltáriszentség hite, és utolsó óráikban megnyugodva költöztek át az örökkévalóságba. Õk a mi tanítóink, áldott legyen az õ emlékük!”¹⁰ Így állítja példaként az emigráns magyarok elé a megelõzõ nemzedékek keresztény hitét Mindszenty bíboros. Nagycsütörtökön pedig, az elsõ szentmise napjára emlékezve – ahol az apostolok voltak az elsõ elsõáldozók – az Oltáriszentség gyakori vételére buzdít.

„A kezdet is végrendelet. A befejezés is a halálban, az is egy végrendeleti megoldás. (…) A végrendelet kezdetérõl szólnunk kell, a szentmise szelleme, a mai emlékezés kötelez erre bennünket. Jézus megülte az Ószövetségben szokásos húsvétibárány-áldozatot és utána földerítette az Újszövetségnek a hajnalát egyenesen az Oltáriszentség megalapításával. Ez az õ végrendelete, ezekkel a szavakkal: »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.« Így van együtt a szeretet köteléke, a szeretet végtelensége, és az örökkévalóság határtalansága. Marad hittitok ez, de Jézusnak hiszünk, hiszen másnap már meghalt ezért a tanításáért és ezért a létesítményéért. (…) Tegyük életünk középpontjává az Oltáriszentséget. Ne csak a papok (…), de a hívõk is, a családok is a vasárnapi szentmisét, a gyakori szentáldozások és elõtte – ha nem is annyira gyakori, de mégis gyakori – bûnbánat szentségével.”¹¹

Az Oltáriszentség – amint a neve is jelzi – az oltáron jön létre, a hatékony szavak eredményeképpen, Krisztus rendelésébõl. A következõkben a Jézus által adott „végrendelet” hittani alapjait, érdemszerzõ lehetõségeit tekinthetjük át röviden.

Katolikus keresztény vallásunk szíve a szentmise. Azért, hogy Krisztusnak ez a legszentebb hagyatéka magunk és mások számára lelkileg gyümölcsözõvé váljék, álljon itt néhány gondolat az ebben rejlõ feladatokról és óriási lehetõségekrõl.

A szentmise a megváltás keresztáldozatának lakoma formájában történõ megjelenítése. Az Újszövetség egyetlen áldozata, amelyben a mi Urunk Jézus Krisztus az átváltoztatott kenyér és bor külsõ színe alatt mennyei Atyjának feláldozza magát.

A szentmisében tehát nem megemlékezés, hanem megemlékezõ megjelenítés valósul meg. A hatékony szavak létre is hozzák azt, amire (Akire) emlékeznek: az Oltáriszentségben jelenlevõ Jézust. A szentmise nem csak hódoló (dicsõítõ), hálaadó és kérõ, hanem engesztelõ áldozat is lehet. Az áldozat pedig nem egyéb, mint valamely dolognak önkéntes odaadása Istennek abból a célból, hogy Õt legfõbb Urunknak elismerjük. Az embernek elsõ és legfõbb kötelessége az, hogy Istennek, mint Atyjának és legfõbb Urának a tiszteletét lerója. Ez önként következik a teremtés céljából és az ember természetébõl. Az Isten megmutatta irántunk való szeretetét, örök boldogságra teremtett és hívott meg bennünket. A mi viszontszeretetünk az a hódolat, amellyel elismerjük Isten mindenek feletti kiválóságát, és jótéteményeiért is hálásak vagyunk.

Az elmondottak alapján azt hinné az ember, hogy ezek után senkit sem kell buzdítani arra, hogy szentmisén vegyen részt. Hisz ahol nagy értékû kincseket osztogatnak, oda seregestõl tódulnak az emberek. Sajnos, az ember sok esetben csak annak tulajdonít értéket, ami anyagi jólétét mozdítja elõ, de ami örök üdvösségére vonatkozik, az iránt gyakran nincs érzéke. Ezért van az, hogy a szentmisén való részvételre buzdítani kell a híveket, sõt minden katolikus keresztény hívõ köteles vasár- és ünnepnapon – súlyos bûn terhe alatt – egy teljes szentmisén részt venni. Bizonyos esetekben ez alól felmentés adható. Felmerül a kérdés: azért menjünk szentmisére, mert az parancs? Erre azt felelhetjük: a szentmisén kapott kincsek földi és örök boldogságunk eléréséhez elengedhetetlenül szükségesek. Ezért, egyrészt jobb a jutalom és félelem indítékaira is támaszkodni, mint az erkölcsi harcban teljességgel lemaradni. Másrészt a vallásos életben az elsõdleges cél mindig az, hogy ne félelembõl, vagy csupán parancs kedvéért tegyünk bármit is, hanem indítékunk az Isten iránti szeretetünk legyen. Nem szolgalélekkel, hanem fiúi buzgósággal kell a jót tenni, ha azt akarjuk, hogy igazán méltó legyen Istenhez. Egyébként minden jutalmazás és büntetés célja végsõ soron az Istenhez való közel kerülés, az Istennel való bensõséges kapcsolat megteremtése és elmélyítése, tehát a legnemesebb indíték.

A szentmiseáldozat egyenest arra van rendelve, hogy megismételjék, és hogy általa a hívõk újra meg újra tevékenyen részt vegyenek Krisztus áldozatában. A szentmise gyümölcseinek tényleges elnyerése az egyéni adottságon és a Gondviselésnek elõttünk sokszor rejtett szándékán fordul. Így az Egyháznak – vagyis nekünk – a természetfeletti javak biztosítása érdekében mindent meg kell tenni, és így indokolt különféle ügyekért, vagy személyekért többször is szentmise útján könyörögni Isten elõtt – nem azért imádkozunk, hogy az isteni rendelkezést megváltoztassuk, hanem hogy megnyerjük azt, amirõl Isten úgy rendelkezett, hogy imádság közvetítésével kell megvalósulnia. Ha Krisztus a keresztfán még a jelenlevõ, Õt gúnyoló ellenségeiért is imádkozott, mennyivel inkább fog esedezni a szentmisén a jelenlevõ buzgó híveiért! Mindez Istentõl kapott, páratlan lehetõségünk – miért ne élnénk vele?¹²

Visszatérés Isten törvényeihez

„Az Úr Jézus nem olyan, mint a világ, hogy vastagon ítél, hogy mindig a más portája elõtt söpör. Nem, õ egyszerûen az eszünkhöz próbál hatni: nézzétek, az Újszövetség még nem jött el. Az Újszövetség majd meghozza a maga tanrendszerét, a maga erkölcsi irányítását.”¹³ A katolikus keresztény hit ésszerû meghódolás, Isten megismerése és akaratának teljesítése.

Az eredeti bûn következtében az ember értelme elhomályosult, akarata meggyengült, rosszra hajló lett a természete. A kereszténység – létezése óta – különbözõ mértékig, de mindig támadásoknak volt kitéve – a pogányság támadásainak, valamint az eretnekségek tévtanainak. Az eretnekségek a kereszténység egyik-másik tanítását kikezdték, kétségbe vonták, de soha nem tagadták meg az egész isteneszmét. A múlt században azonban – legfõképpen a bolsevizmus és a szabadkõmûvesség – ezt megtette, és mind a mai napig meg is teszi, így Európa, s benne Magyarország, a magyar családok missziós területté váltak! „Az Úr Jézus Istenember, õ gondolkozik évezredekben és a földkerekségben és akarja az üdvösséget minden embernek. Csak az Isten gondolatát helyezzük fölébe a feltolakodó emberi gondolatnak. Ma is olyan »názáreti világ« van a világon, elszakaszkodás a hittõl (…) Mi ne veszítsük el reményünket, (…) amíg lélegzünk, addig remélünk. Isten kezében vagyunk és minden emberi léleknek a sorsa ott van és jó helyen van”¹⁴ – így nyilatkozott a magyarságot és kereszténységet egyetemes értékekkel gazdagító Mindszenty bíboros. Az imádkozásról, a hithirdetés legfõbb alapjáról pedig ezeket mondotta: „Hiábavaló imádság nincs. Az lehet, hogy mi nem találjuk meg az imaszándéknál mindig a nagyobb jót, ami Krisztus gondolata. Azért az Úr Jézus egy más vonalon, egy magasabb vonalon teljesíti az imádságunkat.”¹⁵

A II. világháborút követõen Magyarországon az idegenbõl betelepített rendszer erõszakkal épült ki és fegyveres segédlettel megszüntette a kötelezõ hitoktatást, és minden tekintetben az erkölcstelenség lejtõjére lökte az országot. Ennek következményei – egészen a mai generációkig – a családokban is elvégezték romboló hatásukat. Meggyengült a szülõk, feljebbvalók iránti tisztelet, sok gyermek és fiatal már a családi kötelékben is kezelhetetlenné vált. Ennek megoldásához Erdõs Mátyás atya már idézett ádventi elõadásában – Szent Mónika kitartó imádságait példának állítva – ad útmutatást: „Sok szülõ és nagyszülõ fájdalmasan panaszkodik, hogy gyermeke, unokája nem hisz Istenben, nem jár hittanra, misére, nem járul a szentségekhez, nem gyakorolja, sõt szégyelli vallását. Mit tegyünk? Az elsõ: mi továbbra is kitartunk hitünk, meggyõzõdésünk mellett, nemcsak szóban, hanem fõképp jótettekben. Jótettekkel teszünk tanúságot hitünkrõl. Azután: ne szidjuk õket. Érezzék, hogy fáj hitetlenségük, de sose érezzék azt, hogy megvontuk tõlük szeretetünket. Ha alkalom kínálkozik, türelmes, okos szóval mondjuk el felfogásunkat. De fõképp Istennek mondjuk el panaszunkat, vagyis csendes imával, rejtett áldozattal dolgozzunk megtérésükön. Szent Ágoston és Mónika példájából tudjuk, hogy az imádság gyermeke nem veszhet el, a rá pazarolt szeretet, a jó példa elhintett magja meghozza gyümölcsét.”¹⁶

Assisi Szent Ferencnek egyszer feltették a kérdést, hogyan tud ennyire szent lenni. Erre õ – nagy bölcsességgel – ezt válaszolta: ha más ennyi kegyelmet kapott volna, mint én, biztosan jobban felhasználta volna. Szent Ferencben megvolt a helyes alázat: nem tartotta magát kevesebbre sem, mint ami volt, de többre sem! Az Isten mindenkinek ad segítõ kegyelmet a mellette való döntéshez, a hozzá való hûséghez. Az embernek – szabad döntése következtében – áldozatok árán is ragaszkodnia kell Istenhez. Az Isten pedig az érdemekre való tekintettel további kegyelmeket ad – a jócselekedetek pedig az ember lelkében növelik a megszentelõ kegyelmet. Annál értékesebb a tett, minél magasabb cél motiválja. A jócselekedetet a legmagasabb cél, az Isten iránti szeretet teszi a legértékesebbé (Actus specificantur per objecta – a cselekedet tárgyától nyeri minõsültségét). A bíboros Bécsben errõl így tanított: „A jócselekedetek körül van két nagy hiba: nem mindent igyekezünk jól cselekedni, vannak – mint ahogy a szentmise szövegében mondottuk – elmulasztott jótettek, amiket tehettünk volna és nem tettünk. Azt mondja a közmondás, hogy a pokol is nem teljesített jószándékokkal van kikövezve. Amit tettünk, az kevesebb volt a tehetõnél. Ha tettünk jót, lehet, hogy nem mindig helyesen, nem Isten dicsõségére, nem a felebarát javára történt az, amit tettünk, hanem talán a magunk learatható dicsõségét kerestük benne.”¹⁷

Fatimai engesztelés

Ebben az évben van a Fatimában történt Mária-jelenések kilencvenedik évfordulója. A jelenések egyházilag is jóváhagyottak, tehát hivatalos elismerést nyert, hogy azok tartalma nem ellenkezik a kinyilatkoztatással, azaz hit és erkölcs tanításában nem tartalmaz tévedést vagy valótlanságot. Hogyan kapcsolódik ez az évforduló húsvéthoz? Húsvét az engesztelés ünnepe is, hiszen Isten „Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot és kiárasztotta a Szentlelket a bûnök bocsánatára”, ahogyan a bûnbocsánat szentségében – Krisztus nevében és meghagyására – a feloldozást végzõ pap mondja a bûnbánó felett. Fatimában Szûz Mária is az engesztelésre hívta fel az egész világ figyelmét, ennek elmaradása esetén pedig a kilátásba helyezett szankciókra. Sajnos, az ott elhangzott kérések nem teljesültek maradéktalanul, így – a gonoszság és az elmaradt engesztelések következményeiként – rászakadt a világra mindaz, ami az elmúlt évszázadot istentelenség és embertelenség tekintetében jellemezte. „Jézusnál a nagyobb jó érvényesül, a világ és a sátán szellemében mindig a nagyobb rossz szakad rá az emberre. Az Úr Jézus a mi Utunk, Igazságunk és életünk.”¹⁸

Mindszenty bíboros Fatimában 1972. október 13-án, a jelenések 55. évfordulóján erre emlékeztette az ott élõ emigráns magyarokat: „A Szûzanya 1917-ben az egyre borzalmasabbá váló elsõ világháború alatt az egész emberiséget figyelmeztette itt, Fatima földjén. Az emberiség térjen vissza Istenhez, törvényeihez. Ami keresztje, sebe, baja volt vagy fenyegetett, az emberi nem azt mind elkerülheti, megnevezetten is a keleti istentelenségeket és embertelenségeket. (…) Megígéri Oroszország megtérését, ha megtörténik a Szeplõtelen Szívnek a felajánlása (…) Ha nem, Oroszország más útra lép, ami világromlással lesz azonos. (…) Voltak hatalmas rétegek, melyek megértették és követték az Irgalmasság Anyjának az üzenetét. Szinte egész országok (…) új, a gyakorlati hitélet útjára léptek a Szûzanya által hozott fényárral. De ez csak a kisebbség a három és félmilliárd emberbõl.”¹⁹ Oroszország pedig elterjesztette tévtanait – és hogy ennek következménye még hány generációt fog sújtani, annak ki a megmondhatója? Erdõs Mátyás egyik húsvéti üzenetében ezt írja: „Nagypéntekben vagyunk. A Sátán azt hiszi, hogy gyõz. Pedig éppen most veszít. Szûz Mária Szeplõtelen Szívének biztos a gyõzelme!” Ez lesz a fatimai ígéret megvalósulása, ebben bízunk!

Az üzenetben megjövendölt tévtanok és sátáni gonoszságok Magyarországra való betörése sok áldozatot követelt. Egyházi vonalon az egyik püspökhalál Apor Vilmosé volt, akit azóta már a boldogok sorában tisztelhetünk. Õt 1945 nagypéntekén sebesítette halálra egy részeg orosz katona fegyvere. A püspök saját szenvedését és halálát – ellenségeinek megbocsátva, miként Krisztus is tette a keresztfán – engesztelésül ajánlotta fel a magyar nemzetért. Kortársaként Mindszenty bíboros így emlékezett róla beszédjében: „Amikor a boldogult gyõri püspök vállalta a halált, és amikor több mint 300 tisztes édesanyát és érintetlen leányaikat megmentette attól, hogy a részeg, pogány kirgizeknek legyenek a csizmája alatt meggyalázottak, megvetettek, önmaguk elõtt is értéküket vesztettek, akkor voltak körülötte: Gyuláról, ahol a boldogult plébános volt, egy értelmiségi híve, aki menekülõben Gyõrbe ment és a boldogult püspök szívesen fogadta. Tudta róla mint plébánosa, hogy nem rossz ember, de a hit dolgában gyengén áll és inkább közönyös ember. A püspök hõsies áldozata hatása alatt megváltozott és élénk érdeklõdést mutat a hit iránt, mert föltolult benne a kérdés, miért vállalta ez a püspök ezt a halálnemet? A püspökben benn volt a géppisztolyok golyóinak a sokasága, de még egyszer befordult a légoltalmi helyre a pincébe és akkor azt mondotta egy asszony, a gyalázattól megmentettek egyike: »A püspök ezt miértünk tette.« És a püspök azt felelte – egy szem- és fültanúnak az elõadása szerint – azt felelte arra, hogy: »Igen, szívesen!« A szenvedésnek értelme van és ezt az értelmet keressük meg a szenvedésünkben, hogy a szenvedés ne letörjön, hanem az Úr Jézus minket is emeljen.”²⁰

Az Isten megengedi ártatlanok szenvedését is – ez a „rossz misztériumához” tartozik. Ha megmagyarázni nem is tudjuk, de értelmet tudunk adni az ilyen szenvedésnek is. „Néha talán úgy érzem, nagyobb keresztet rakott vállamra az Isten, mint amilyet megérdemeltem. Tekintsem ezt megtiszteltetésnek! Isten Fiához hasonlóvá akar tenni, aki ártatlanul szenvedett mások bûneiért. Ha Isten nagyobb keresztet ad, ad hozzá erõsebb vállakat is.”²¹

Húsvéti feltámadás

Jézus Krisztus – kereszthalála után harmadnap – halottaiból föltámadt, azaz örök idõkre újra egyesítette megdicsõült testét a lelkével. Ez a keresztény hitnek sarkalatos tétele, amely kezdettõl fogva szerepel minden hitvallásban. Feltámadása istenségének is teljes mértékû bizonyossága. Cselekedetei közül a három halottnak – Lázárnak, Jairus lányának és a naimi ifjúnak – a feltámasztásával igazolja az Atyaisten küldötteként saját istenségét, mindenhatóságát. „Szent Ágoston szerint a föltámadásban három nagy csoda van, s mégis mind a három kétségbevonhatatlan tény: az elsõ, hogy Krisztus föltámadt, a második, hogy apostolait tökéletesen meggyõzte errõl; a harmadik, hogy õk a világot meggyõzték róla. S a föltámadás valóságának döntõ bizonysága, hogy e három csoda föltételezi egymást.” Mindszenty bíboros húsvétvasárnapi szentbeszédében minderrõl így tanít: „Kedves Híveim! A zsoltáros a látnok álmélkodásával köszönti a Húsvétot, amikor azt mondja: »Csodálatos Uram, a Te tudományod!« Annyira csodálatos Húsvétkor az Úrnak a tudománya, amennyire szégyenvallás volt a Nagypéntek diadalmasainak a cselekedet vége. Megint beigazolódott az, amit az Írás megállapít, hogy a gonoszság újból hazudott önmagának.”²³ A húsvéti öröménekben szerepel a „felix culpa – szerencsés bûn” kifejezés is. A bûn ilyen nagy Megváltót kíván – számunkra ez azt jelenti, hogy Isten a legnagyobb jóságát, áldozatát és irgalmát adta nekünk Jézus értünk való szenvedésével, kereszthalálával és feltámadásával.

Amikor az apostolok húsvét vasárnap hajnalban Jézus sírjához mentek, nem találták ott az Urat. Ezt akkor még nem értették, féltek, de ötven nap múlva, pünkösdkor, az Egyház születése napján a Szentlélek erejével eltelve bátran hirdették Jézus feltámadását. „A racionalizmus – írja Schütz Antal – természetesen nem tud beletörõdni Krisztus istenségének s a kereszténység természetfölötti erejének és eredetének e kézzel fogható nagy bizonyságába, és (…) napjainkig több kísérletet tett aláásására.”²⁴ Az alábbiakban néhány, Jézus feltámadásával kapcsolatos ellenvetést, illetve azok cáfolatát ismerhetjük meg, mint hitvédelmi tanítást P. Fekete András katekézise alapján.²⁵

1. Jézus a kereszten elájult, utána eltemették, feléledt és elhagyta a sírt. – Ellenségei (tehát nem apostolai) gyõzõdtek meg haláláról (lábszárcsontját nem kellett már megtörni, mivel meghalt, másrészt a katona átdöfte lándzsával az oldalát, tehát – ha még élt volna – akkor mindenképpen meg kellett halnia).

2. Az apostolok eltévesztették a sírt és nem Jézus sírjához, hanem egy másik sírhoz mentek. – Jézus sírját nagyon õrizték, utána pedig hazug mesét mondattak a katonákkal. Tehát ellenségei pontosan tudták, hova temették Jézust. Az apostolok pedig látták a nagy õrizetet.

3. Jézust ellopták a tanítványai. – Az Evangélium írja, hogy az apostolok tanakodtak, mit jelent az, hogy feltámadni. Tehát azt se tudták, mi a feltámadás. Másrészt, egy saját maguk által kiagyalt hazugságért adják életüket tizenegyen, elõtte pedig „semmi hasznuk” ebbõl a hazugságból?

4. Ellenségei lopták el Jézust a sírból. – Amint elkezdték az apostolok a feltámadást hirdetni, ellenségeiknek nyomban fel kellett volna mutatniuk Jézus testét.

Jelen írás bevezetõje az elmélkedõ olvasásra kívánta ráirányítani a figyelmet. Az elmúlt század egyik legnagyobb elmélkedõje Prohászka Ottokár volt, akit az Isten éppen 80 esztendõvel ezelõtt szólított magához. Befejezésül álljon itt az õ példája és gondolatai, aki az esztergomi papnevelõ intézet spirituálisaként ezekkel a szavakkal elmélkedett a feszület elõtt: Sic Deus dilexit – így szeretett az Isten!

„Az élet küzdelmeibe bele kell világítania az öntudatnak, hogy szeret az Isten; (…) Az örök bölcsesség utánunk kiált, s kér: »Add nekem, fiam, szívedet« (Péld 23,26). Odatûzette magát is a fához (…) Ez lett a szeretet revelációja; így szeret az Isten. Aki fölnéz, annak szívébõl kienged a fagy, s mindenki azt hajtogatja: dilexit, dilexit.”²⁶

„Ott állok magamban, az Isten végtelen szeretetének igézetében; lelkemet elfogja a könyörület s az imádás mély érzése (…) lehajtanám fejemet, de a kereszt vonz (…) Mit adtunk neked, Uram, neked, kit szeretnünk és imádnunk kellett volna. Eljöttél, s barlangba szorultál; körülnéztél, s Egyiptomba futottál; álruhában járó, faragó ács voltál. Egyszer indultunk eléd pálmaágakkal, s te sírtál; egyszer bíztad magad ránk, s Barabást választottuk; egyszer akartunk koszorút kötni neked, s tövisbõl kötöttük; egy arcképedet vettük, s az »Ecce Homo« arca maradt ránk; egyszer tûnt föl, hogy anyád is van, s íme, fájdalmas anya lett belõle; egyszer kértél inni, s ecetet nyújtottunk. Ó, ki hitte volna, hogy ez legyen köztünk sorsod, hogy ilyen legyen utad. S most függsz itt, mint megfagyott imádság, mint megkövült, kiáltó szó. Kitárt karokkal, s nyílt ajakkal kiáltasz irgalomért.”<sup>27

01</sup> Erdõs Mátyás: Ádvent 2000 címû elõadása. Budapest, 1987 Ádventjén
⁰² Bécs, Pázmáneum 1973. március 11. Mindszenty József: Szentbeszédek IV. Vasárnapi Levél. Wien, 1974/1–2. 93–94.
⁰³ Bécs, Salvatoriánus atyák temploma 1974. február 27. Mindszenty József: Szentbeszédek XII. Vasárnapi Levél. Wien, 1975/5–6. 278–280.
⁰⁴ Bécs, Pázmáneum 1974. április 28. Vasárnapi Levél. Wien 1978/5–6. ,85–88.
⁰⁵ Schütz Antal: Dogmatika I–II. Szent István Társulat Budapest, 1923. II/412–413.
⁰⁶ Bécs, Pázmáneum 1974. március 3. Mindszenty József: Szentbeszédek XII. Vasárnapi Levél. Wien, 1975/5–6. 281.
⁰⁷ Erdõs Mátyás: Maria, Rosa Mystica címû elõadása. Budapest, 1988.
⁰⁸ Bécs, Pázmáneum 1974. április 14. Vasárnapi Levél. Wien, 1976/10–12. 293–294.
⁰⁹ Bécs, Pázmáneum 1974. február 24. Mindszenty József: Szentbeszédek XII. Vasárnapi Levél. Wien, 1975/5–6. 278.
¹⁰ Bécs, Pázmáneum 1973. augusztus 12. Mindszenty József: Szentbeszédek IX. Vasárnapi Levél. Wien, 1974/11–12. 205–206.
¹¹ Bécs, Pázmáneum 1974. április 11. Vasárnapi Levél Wien 1976/7–9. 221–222.
¹² A szentmise gyümölcsei. Egyházközségi Tudósító Árpádházi Szent Margit Plébánia Budapest 1995. december 16.; Nemzeti Újság 2006 Pünkösd hava 5.
¹³ Bécs, Pázmáneum 1973. február 25. Mindszenty József: Szentbeszédek IV. Vasárnapi Levél. Wien, 1974/1–2. 87–88.
¹⁴ Bécs, Pázmáneum 1973. július 8. Mindszenty József: Szentbeszédek VI. Vasárnapi Levél. Wien. 1974/5–6. 136.
¹⁵ Bécs, Pázmáneum 1973. július 8. Mindszenty József: Szentbeszédek VI. Vasárnapi Levél. Wien, 1974/5-6. 138.
¹⁶ Erdõs Mátyás: Ádvent 2000 címû elõadása. Budapest, 1987 Ádventjén
¹⁷Bécs, Pázmáneum 1973. szeptember 9. Mindszenty József: Szentbeszédek VIII. Vasárnapi Levél. Wien. 1974/9–10. 189.
¹⁸ Bécs, Pázmáneum 1973. július 8. Mindszenty József: Szentbeszédek VI. Vasárnapi Levél. Wien, 1974/5–6. 139–140.
¹⁹ Mindszenty József: Hirdettem az Igét. Mindszenty Alapítvány, Vaduz, 1982. 211.
²⁰ Bécs, Pázmáneum 1973. április 8. Mindszenty József: Szentbeszédek V. Vasárnapi Levél. Wien, 1974/3–4. 113–114.
²¹ Erdõs Mátyás: Maria, Rosa Mystica címû elõadása. Budapest, 1988.
²² Civ. Dei XXII 5. In: Schütz Antal, i.m. I/497.
²³ Bécs, Pázmáneum 1974. április 14. Vasárnapi Levél.Wien, 1976/10–12. 292.
²⁴ Schütz Antal, i.m. I/497.
²⁵ P. Fekete András templomi katekézise. Budapest, 1990.
²⁶ Prohászka Ottokár, i.m. II/96–97. 349: Így szeretett az Isten.
²⁷ Prohászka Ottokár, i.m. II/95. 348: A keresztfa alatt.

Krajsovszky Gábor (1966) gyógyszerész, a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Karának Szerves Vegytani Intézetében egyetemi adjunktus. Mindszenty József élettörténetével, megnyilatkozásaival két évtizede foglalkozik.

Forrás: http://www.keesz.hu/node/1399