Krajsovszky Gábor: Emlékezés 1956 Hőseire

Mindszenty József bíboros 1972. október 23-án a bécsi kapucinus templomban szentbeszédében megemlékezett az 1956-os magyar Szabadságharc hőseiről. A jelenlegi globalizálódott, a magyar nemzeti azonosságot elnyomó hivatalos közszellemben legyen ez a beszéd a magyar- és keresztény öntudat megszilárdítója!

„Ahogy az egyes családok, éppen úgy a nemzetcsaládok idejében is és körében is várják a csillagos órát. Csillagos óra nélkül a nemzet nem lehet meg. Mi most, körülmények ellenére egy csillagos óráról emlékezünk meg a mi nemzetünk életében. Úgy az 1456, mint az 1956 egyaránt csillagos óra volt a mi nemzetünk életében. Hogyne lett volna csillagos óra a nándorfehérvári nagy győzelem, mikor azt láttuk, hogy a tízszeres erővel rendelkező három világrészes nagyhatalom, amitől rettegett egész Európa, az állott szembe és immár 1334 óta állott szemben ezzel a nemzettel. A keleti görög birodalmat elmellőzte, mellette eljött, semmibe se vette, átjött a tengeren, átjött a Balkánon. És most, amikor 1456-ban megjelent a török sereg, akkor is háromszoros volt a török ereje a magyar sereggel és a nyugati 50-60 ezer keresztes seregekkel szemben, amelynek tagjai egyenkint gyülekeztek vallásos buzgalomból. A keresztesek, akik Kapisztrán Szent Jánosnak a szavára jöttek, ők nem értették a szentnek az olasz nyelvét, se a magyar jobbágyok, akik katonáskodtak. De hát látták a szemének, az arcának a lángolását és elindultak szavára. (…) És megindult a török sereg futni. A szultán nem tudta megállítani a sereget. Futás közben is akasztotta embereit, de ez mindhiába volt és Konstantinápolyig meg sem állt a török (…) Száz esztendőre bebiztosították Magyarországot a nándorfehérvári győzők.

És most értünk ahhoz az eseményhez, amelyet mi valamiképp meg akarunk ünnepelni ma. 1956. október 23-án az ifjúság és a munkásság a fővárosban Magyarországon engedélyt kért egy fölvonuló menetre. Nem az állást kicsinylem, amikor megemlítem, hogy akkor Magyarországon egy henteslegény volt a belügyminiszter és az döntött arról, hogy ne legyen ez a fölvonulás. Nem volt ennek a felvonulásnak semmiféle fegyveres szándéka, nem is volt egyiknél sem fegyver és amikor a végére értek, akkor azt mondották magukban, hát valamit mégiscsak kellene tenni, hogy ne látszassunk mindent lenyelőknek. És bementek a rádióhoz, mint 1848. március 15-én a fővárosi ifjúság és ahogy azok benyújtották a szabadság nevében a 11 pontot, hát ezek is valami szabadságot akartak kihirdettetni. A rádióban megtagadták ezt. Ezek azonban már folyton sürgették, mi pedig nem megyünk el addig, amíg valami enyhülés nem lesz itten. Egyszer csak az idegen hatalomból idetelepített ávósok, bár magyar nyelven beszéltek, kezdtek fegyverrel válaszolni ennek az ifjúsági küldöttségnek. Egyszer csak az történt, hogy az ifjúság egy része ott maradt, a másik része pedig szaladt a magyar kaszárnyákba, hogy védekezni adjanak fegyvereket. És a magyar katonák, bár csatlósai voltak az idegen hatalomnak – ez a mi szolgaságunk – adtak fegyvert ezeknek és akkor keresztül vitték azt, amit kívántak és szembeszálltak az ávósokkal. Ebben semmi kivetni való nincsen. A jogos önvédelem mindenkor jogi birtoka minden egyes egyéni embernek, minden egyes családnak, minden egyes nemzetnek. A jogos önvédelem jegyében tették azt, amit tettek. Még aznap este sem gondoltak ennek a folytatására. De akkor az itt állomásozó idegen hadsereg felvonult, mert a vezetők kérték ezt. Felvonult; 70.000 emberből futja és akkor a fegyverek még kézben voltak, védekeztek. De nem ez a legjelentősebb a dologban, hanem az, hogy előállottak 10-14 éves iskolások, akiket kitanítottak az új rendszernek az iskolájában, hogyha majd az imperialisták ide jönnek, hogyan kell azokat elintézni. És ezek az iskolások azt mondták, hát amit mi tanultunk, azt most intézzük el. És több napon keresztül több mint 200 páncélosukat az úgynevezett koktaillal elpusztították. Az iskolás gyerekek és az utolsó pillanatban fegyverre kapottak, azok most elintézték egy világhatalomnak a hadseregét. Ez volt a második csillagos óra a magyar történelemben, amely a mai naphoz fűződik.

Iskolás gyerekek és békés tüntetők leállították ezt a sereget. Most ehhez következik egy szomorú esemény, hogy a világ minket, bár kiállottunk, magunkra hagyott. A nemzet megtette a magáét, de a világ nem volt méltó erre az áldozatra. Nem áll az, hogy minden elrugaszkodott odahaza már szent bárány lett volna. Azután nem szabad elfelejteni (…) a 25.000 magyar áldozatot, akik november 4-én és részben a megelőző harcokban életüket adták ezért a hazáért. Szeretném tudni, hányan imádkozunk még ezekért a hősökért? Szeretném tudni, hány magyar emlékezik rájuk? Hiszen le van hengerelve a sírjuk, tilos is arrafelé járni. Nem olyan arany világ van arrafelé, mint ahogy a propaganda ezt hirdeti! Ezeket nem szabad elfelejteni október 23-án és ne felejtsük el azt, hogy mi tartozunk a magyar múltnak, tartozunk a 25.000 magyar hősünknek. Más tartozásunk ott nem lehet.

Mikor Jeremiás próféta megtalálta messze idegenben, a számkivetés földjén az elásott lángot, akkor elővéve a lángot azt mondta a száműzötteknek: Vigyázzatok, el ne távolítsátok a szívetektől, az életetekből az Isten törvényét. Idegen földön tartsátok még erősebben a Tízparancsolatot és legyetek hűségesek az apáknak a hagyományaihoz. Ezt üzeni nekünk a 25.000 hős. Ezt üzeni nekünk az ezer éves magyar történelem és ha azok voltak áldozatosak, mi is tudjunk áldozatot hozni. Hogyha estennen elmondjuk a tisztítótűzben szenvedő lelkekért azt a Miatyánkot, Üdvözlégyet, legalább egy gondolat jusson a 25 ezerre, mert nagyobb szeretete – az Úr Jézus szerint – senkinek nincs, mint aki életét adja az ő embertársaiért. És ezek a hősök, ezek nagyok mielőttünk és a példájukból élünk ma és egész életünk folyamán, egészen a sírig. Úgy legyen!”¹

Kézirat, 2009

¹ Mindszenty József: Szentbeszédek II. Vasárnapi Levél, Wien. 22-28.