Krajsovszky Gábor: Adj Uram békét ezekben a napokban!

Mindszenty József bíboros, hercegprímás elítélésének 60. évfordulóján

Éjjel két-három óra lehet, amikor azt hallom, mintha valakinek a teste lehullott volna az akasztófáról. Imádkozom a kivégzettek lelki üdvéért, azután eléjszakázom azzal a gondolattal: mikor kerül a rablógyilkosok után hasonló sorsra a Római Szent Egyház bíborosa? Szemben állok én is a kivégzéssel, a halállal. Azt pedig, hogy teljesen egyértelmű vallomást tegyek és a rendszert dicsérve hálálkodjam vezetőinek, mint ez az oroszországi kirakatperekben annyiszor megtörtént, még 39 nap alatt sem tudták elérni. Mindszenty József

Hatvan esztendővel ezelőtt, 1949. február 8-án a világ legkegyetlenebb zsarnokainak csatlósai - 39 napi kínzás után - kirakatperben életfogytiglani fegyházra ítélték Mindszenty József bíboros prímást, esztergomi érseket. Élve átszenvedett vértanúsága azóta világtörténelmi távlatokat nyert. Rabsága az egész magyar nép, és azontúl a kommunista rabságban sínylődő valamennyi nép tragikus sorsát példázta és példázza. Az ítélethirdetés utáni estéről emlékirataiban a bíboros így ír: „beültettek egy lefüggönyözött gépkocsiba. Kínzóim és három rendőrtiszt kísértek a kocsiban. Miközben hangosan magasztalták a kommunisták által elért nagyszerű eredményeket az ország újjáépítésében, én hallgattam. És magamban arra gondoltam: leglátványosabb sikerük egyike kétségtelenül az volt, hogy engem félreállítottak az útból és most rám zárhatják a rabcella ajtaját.”

Az utolsó szó jogán elmondott beszédjéről a bíboros emlékirataiban így nyilatkozik: „Az utolsó szó jogán elmondott »beszédem« nem az én fogalmazványom: hangjával és tartalmával, különösen az önbeismerésekkel, a megbánással és a kiszámított önmegalázkodással, inkább a bírósági színjátékba illik bele, mint az én jellemvilágomba.”

A kínzásokról szóló döbbenetes beszámolóból teljességgel érthető ennek a fogalmazványnak a koncepciós perben való elmondása. De mindezen tények ismeretében a beszédben – az akaratbénítást előidéző fizikai-pszichikai „kezelések” ellenére – alapvető igazságok, és prófétai küldetéstudat fogalmazódnak meg. Az alábbiakban - a kínzások leírása után - a beszéd teljes szövegét olvashatjuk.

„Péter Gábornak itt volt a hivatala az Andrássy út 60-ban, ahová most engem is beszállítottak. Szobájában éjszakánként hallgatta a gyötrött emberek jajkiáltásait, nyögését és halálhörgését. Parancsára gumibottal kezelték vallomásuk előtt a vádlottakat, veséiken, legérzékenyebb szerveiken ütlegelték őket, szeget, vagy tűt vertek a körmük alá, leégették szemöldöküket cigarettával, kábító- és izgatószerekkel tették idegroncsokká őket, nem engedték aludni őket, amíg végleg összetörve úgy vallottak, amint azt a politikai rendőrség szóról-szóra előírta nekik.”

„Tisztelt Népbíróság! Az utolsó szó jogán egy férfiú áll a magyar népbíróságnak a színe előtt, jelentős országos állásban és vádaktól terhelten. Félévszázados adottsággal állok itt; egy határozott neveléssel és alapelvekkel. Ez a nevelés és ezek az alapelvek ugyanúgy vannak beépítve egy emberi életbe, mint ahogy a földre rá van építve a vaspálya. Ez a vaspálya visz és megmagyaráz sok mindent. Ahogy ezt a vaspályát, éppúgy az emberi életbe beépített alapelveket úgy szokták egymásba venni, ahogyan vannak.
Most több mint 40 napja állunk és állok a rendőrhatóság és bíróságnak a színe előtt, kérdeznek és felelek. A kérdések és feleletek, nemcsak a kihallgatókat illetik, hanem az ember a maga lelkének is válaszokat ad, ezen az időn keresztül.
Ezekből a válaszokból, amit magamnak adok, a külső válaszok mellett azt látom, - s ezért hálát adok az Istennek, - hogy életem folyamán a jó szándékot nem veszítettem el.
Nem akartam soha sem ütközni az állami törvényekkel. Ha akár körülem, akár kívülem lévő okokból itt vagy ott megtörtént, ez az összeütközés azt a minap itt ezen a helyen minden szépítés nélkül megvallottam, sajnáltam ,most is sajnálom és úgy gondolom, hogy az alapelvekhez, amiket említettem, azokhoz való becsületes hűség mellett is, bizonyos dolgokat talán hasonló helyzetben másként fognék meg.
Megállapíthatom másodszor azt is, hogy Istennek hála lelkiismeretem szerint nem voltam és nem vagyok a magyar népnek az ellensége. Nem volt és nincs bajom a magyar munkássággal, a magyar földműves társadalommal, amelyhez családommal együtt tartozom. Semmiféle megillető, megjáró jogot nem akarok elvenni egyik társadalmi osztálytól sem. Csak reám, a második világháborús összeomlás után egy nehéz történelmi szerep várt és ez abban állott, hogy nekem kellett az evangélium összefogó világosságának és szeretetének a meghirdetője lenni.
És itt most méltóztassék megengedni, hogy egy percre kikapcsolódjam az utolsó szóból. De logikailag idetartozik. Több ízben volt szó itt, a földreform és a magyar katolikus egyháznak a viszonyáról. Éppen ezért kötelességemnek ismerem, hogy én itt erre most zárójelben, de mégis zárójelet mellőző fontossággal nyilatkozzam. 1945 májusi körlevelében a püspöki kar áldását küldötte azokhoz, akik földhöz jutottak. Utána még négy alkalommal tett deklarációt belföldön és külföldön, s ennek a tartalma rövidre fogva az, hogy az egyház nem kérte és nem kéri vissza az érdemes, szorgalmas, a magyar földet szerető kisemberektől, azokat a szántókat, amelyek a kezében vannak. A püspöki karnak ezt az álláspontját a Vatikán soha nem rosszallotta.
Most folytatom tovább az utolsó szót, azért is hálát adok az Istennek, hogy vizsgálódásaim alkalmával a magam szigorú lelkiismerete előtt nem bizonyultam a béke ellenségének. Egyház és állam megbékélésének idején nem voltam a béke ellen, csak az előfeltételeket aláhúzottan említettem és nagyon komolynak tartottam azt, hogy ha békét kötünk, akkor az időálló és tartós legyen.
Ami azt illeti, hogy az állami tőrvényekkel egyben-másban előzetes akarati elhatározás nélkül összeütköztem, összeütközés történt, azt mind mondottam, megvallottam. Az anyagiak terén pedig a jóvátételt is felajánlottam. És ezt én komolyan veszem.
Ma reggel ez az imádság jött az ajkamra: Da pacem, Domine, in diebus nostris, in diebus istis! Uram! Adj békét ezekben a napokban. Nem a közeli vagy távoli jövőben, hanem- érdekes - ez az ősi imádság azt mondja: ezekben a napokban.
És ezt a békét én kértem az én egyházamnak, amelynek szeretetét elhoztam ide is. Ezt a békét kértem a magyar államnak, amely iránt való engedelmességemet megmutattam. És ezt a békét kérem a magam lelkének is.
A népbíróságnak pedig azt kívánom, az Egek Ura adja azt a bölcsességet, hogy azt az ítéletet hozhassák, amely külföldön és belföldön a kibontakozásnak, a szerencsés kiútnak a reményét, zálogát hozza.”¹

megjelent: Nemzeti Újság 2009 Boldogasszony hava

¹Mindszenty József a Népbíróság előtt. Pannon Kiadó Budapest, 1989. 224-226.
Mindszenty József: Emlékirataim. Szent István Társulat Budapest, 1989. 235. 319-325.