Koller Gyula: Az Ősrégi Szeminárium

Forrás: Krajsovszky Gábor: Erdős Mátyás atya elmélkedései, beszédei, előadásai II. Válogatott fejezetek a dogmatika, az erkölcstan és a hitvédelem témaköréből. Kézirat. ISBN 978-963-08-5729-1. Elhangzott 2009. október 6-án Esztergomban, az 1952-ben feloszlatott Szent Istvánról nevezett Esztergomi Ősrégi Szeminárium tanárairól és papnövendékeiról való megemlékezésen.

Gyémántmisém alkalmával (2006-ban) elöljáróim, szeretteim, barátaim, volt híveim és jó ismerőseim körében adtam hálát a jó Isten után mindenkinek, és köszönő szívvel gondoltam mindenkire, aki papságomra előkészített, aki hivatásomban erősített, akinek példája, tudása és nevelése hozzájárult ahhoz, hogy pap lehettem. Aztán édesanyámtól kezdve tanítóimon, tanáraimon és nevelőimen át külön hálálkodtam azokért a már elhunytakért, akik először kispapi éltemben, majd papságom kezdetétől fogva mellettem álltak és segítettek abban, hogy hivatásom szerint 60 éven át minden nagyobb buktató nélkül eredményesen élhetem és végeztem azt, ami a költő szerint "adatott tennem".
Az ünnepségek után újra végiggondoltam papi életutamat. E visszaemlékezés során külön szeretettel időztem el azoknál az éveknél, amelyeket Esztergomban, az Ősrégi Szemináriumban kispapként, papnövendékként eltöltöttem. (Már nem is tudom igazán, miért nevezték el az esztergomi Papneveldét ősrégi jelzővel. Régisége miatt, nagysága miatt, vagy mindkettőért? Arra emlékszem, hogy egy időszaki folyóiratot is jelentettünk meg akkor ezzel a címmel: Ősrégi Szeminárium.) Komáromból, a Marianum nevű katolikus internátusból gimnazista kispapként kerültem Esztergomba. Már megérkezésemkor maga a Szeminárium hatalmas épülete, felette a fönséges Bazilikával, lenyűgözött és szinte a földre nyomott. A Marianum kisebb épülete után egy hatalmas monstrumba kerültem, óriási előcsarnokkal és lépcsőházzal, majd a hosszú oldallépcsőzetek, a széles folyosók, az első tekintetre végig nem pásztázható szobák egészen kicsivé zsugorítottak. Sokáig kerestem a helyemet. Aztán, amikor találkoztam a volt komáromi kispaptársakkal, majd az újabb társakkal, lassan-lassan együttesen belerázódtunk a nagyságba, szélességbe és hosszúságba.
Kedves emlékként maradt rám egy fölfedezés, amely megnyugtatott és fölemelt. A nagy lépcsőházban szembe találtam magam egy feszülettel, amelyen nem a szokásos INRI felirat ékeskedett, hanem helyette ez: így szeretett az Isten. (Állítólag Prohászka püspök íratta föl, amikor még spirituálisa volt ennek a szemináriumnak.) E szavak elgondolkoztattak, majd bizalommal töltöttek el. Ha így szeretett mindenkit az Isten, hogy meghalt értünk a kereszten, akkor engem is szeretni fog, amikor kicsinek érzem magamat a sok nagyság és kiválóság mögött. A nagyság mellett a szeminárium törvényeinek, előírásainak nyomán kialakult fegyelem és a belőlük kiinduló szótlan engedelmesség volt az, amely fogva tartott és kissé meg is bénított. Felvidékről jöttem több társammal együtt s velük együtt hozzá voltunk szokva bizonyos "demokráciához". Megszoktuk, hogy fiatalos könnyelműséggel szóvá tegyünk, kritizáljunk mindent, ami nem ínyünkre való. Itt is nemegyszer ágaskodott bennünk ez a "szabad szellem". Csakhamar azonban elhallgattattak bennünket a többiek, az anyaországból való, idősebb kispapok. Amikor pedig csendben tovább morgolódtunk, a spirituálissal, lelki vezetőnkkel mondatták ki fölöttünk a szentenciát: Murmuratio autem tamquam pestis fugiatur! (A morgolódást, mint fertőző pestist kerülni kell!) Ez a komoly figyelmeztetés megtanított arra az igazságra, hogy hallgatni arany. Nem volt könnyű, de rájöttünk, hogy a szótlan engedelmesség fontos erények közé tartozik. Elöljáróink kedvessége és megértő magatartása megkönnyítette a helyes magatartást. Elfogadták a négyszemközti "kritikákat", aztán nagy türelemmel ráébresztettek arra, hogy fegyelem nélkül a kegyelem sem tud bennünk igazán működni.
Különösen ki kell emelnem spirituálisunknak, az azóta is Matyi bácsiként szeretettel és hálával emlegetett Erdős Mátyás lelki vezetőnknek és dogmatika tanárunknak megértő jóságát. Szinte anyai érzéssel közeledett mindegyikünk felé. Mindig volt arra ideje, hogy meghallgassa, de nemcsak meghallgassa, hanem meg is értse az embert. Tette ezt úgy, hogy az otthoni állapotok felől érdeklődve mérlegelte és összehasonlította családi viszonyainkat. Ezzel mintegy otthoni hangulatot teremtett maga körül. Ilyen viszonyok közt aztán a hibák kisebbedtek, az értékek pedig növekedtek.
Minderre valójában akkor jöttem rá, amikor pappá szentelésem előtt két évvel (a határzárlat miatt) Pozsonyba kerültem az ottani szemináriumba, és összehasonlíthattam a két nevelési módot. Pozsonyban a diszciplína nem volt olyan szigorú és a követelmények sem voltak olyan nagyok, mint Esztergomban. Viszont nagyon bántotta fiatalkori érzékenységünket, hogy Pozsonyban az elöljárók "kedveskedése" nem volt őszinte. Sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy az egyik elöljáró ajtó mögé bújva hallgatta ki beszélgetésünket, a másik meg az ablakból leste, hogy "felügyelet nélkül hagyva" hogyan viselkedünk. Az ottani spirituális pedig szinte eltaszított magától, amikor kifogásolta, miért látogat meg özvegy édesanyám olyan gyakran. Szegény anyám először öcsémet, aztán apámat vesztette el, egyedül én maradtam a számára, érthető hát, hogy többször fölkeresett. Ha ezt egy lelki-vezető nem érti meg, annak irányába megszűnik minden bizalom.
Az Ősrégi Szeminárium oktató professzorai nagyon komolyan vették papságra való tudományos felkészülésünket. Nemcsak a vizsgáknál voltak szigorúak, hanem gyakori kollokválással is számon kérték a tudnivalókat. Szigorúan kézben tartottak bennünket. De e szigorúság mellett itt is volt lehetőségünk a "fölüdülésre". Szabadidőnkben a testi pihenés, üdülés és kisebbfajta sportolás mellett foglalkozhattunk egyházirodalommal és szépirodalommal is. Volt úgynevezett önképző-körünk, amelyet Egyházirodalmi Iskolának hívtak. Itt készítettük elő a már említett Ősrégi Szeminárium nevű időszaki folyóirat megjelenő példányait. Havonta színvonalas előadásokat hallgattunk és tartottunk. Karácsonyi időben komoly színdarabbal, farsang körül pedig vidám jelenetekkel is felléptünk elöljáróink, tanáraink, a szeminárium nővérei és alkalmazottai előtt. Ezen kívül voltak - részben az elöljárók által kiírt, részben pedig valamelyik egyházi intézménytől hozzánk küldött - pályázatok, amelyeknek megoldása, kidolgozása anyagi hasznot is jelentett számunkra. Ennek következtében a nyertes pályamunka tulajdonosa kispapi pénztárcájának néhány apró Pengője nagyobb címletű társaknak örülhetett.
Jó és kellemes érzés most újra mindezekre visszaemlékezni. Régi, számomra már majdnem hetven éves ősi emlékek ezek. Köszönettel tartozom értük a mennyei Atyának, aki papi hivatással nemcsak megajándékozott, hanem oltalmazó kezével végigkísért egész eddigi életemen át. Újfent hálát mondok mindazoknak, akik széppé és örömtelivé tették szemináriumi életüket: elsősorban elhunyt elöljáróimra, nevelőimre és tanáraimra gondolok, de külön köszönettel és hálával emlékezem a megboldogult vagy még élő paptestvéreimre is.