Kő András: "A szenvedések megacélozták elveimet ..."

Veszprémi kispapok kirakatpere (3.)

Interjú 1989-ben dr. Major Kálmán spirituálissal.

- Véleménye szerint, miért került sor az önök kirakatperére ?
- Amit mi csináltunk, azt talán az elítélőink sem tartották bűncselekménynek, de valami látszatát kellett adni annak, hogy miért veszik el tőlünk a szeminárium épületét, amely 1775-ben nyitotta meg kapuit a kispapság előtt. 1952. február 27-én fogtak le bennünket, éppen hamvazószerdán, és március 1-jével már nem volt a szeminárium a miénk. Ahogy utólag értesültem róla, áprilistól augusztusig egy őrzászlóalj tartózkodott benne, majd 52 szeptem-berétől 57 szeptemberéig a Vegyipari Egyetem Diákotthona volt. Ezután jó ideig a Tanácsakadémia épületéül szolgált, ma az Államigazgatási Főiskola tulajdona.
- Mi lett azokkal a kispapokkal, akik a birtokbavétel előtt a veszprémi szemináriumba jártak?
- Szétszóródtak, és az ország különböző szemináriumaiba kerültek; az egyik Esztergomba, a másik Győr¬be, a harmadik Egerbe. Feltéve, ha fel merték venni őket, mert Veszprémből jönni - akkor nem volt jó pont.
- Miért éppen önt és ezt az öt kispapot választották ki bűnbaknak?
- Hogy miért engem, azt nem tudom, de a szóban forgó kispapokat azért, mert mondhatni, a legtehetsé¬gesebbek voltak, a legmozgékonyabbak,a legszervezőképesebbek. Csak egy apróság: Ágotha Tivadar például, aki ellen többek között a Különös házasság című film megbírálása volt a vád, fejből fújta a szeminárium összes növendékének a pontos születési időpontját. Szóval, akiből úgy gondolták, hogy lesz valaki, azt szépen kihalászták.
- Minek tulajdonítja, hogy Olti Vilmos volt a főügyész, az az Olti, akinek ez a szerep jutod koráb¬ban Mindszenty és Grősz perében is:
- Ma sem értem, miért kellett a mi kis ügyünket is neki tárgyalnia?1 Talán úgy gondolták, hogy a papok¬hoz ő ért a legjobban?
- Emlékezetébe szeretnék idézni - Ágotha Tivadar leírásában - egy kis epizó¬dot a tárgyalásról: ,A vád olyan bután hangzik Olti szájából, hogy Major úr elmosolyodik. Ebben a pillanatban találkozik Olti és a spirituális tekintete. A ta¬nácselnök dühösen ráncolja össze homlokát, megáll a vád olvasásában, és Major úrhoz intézi szavait:
- Maga min nevet?
A spirituális teljes léleknyugalommal, méltóságteljesen áll fel és válaszol:
- Azon, amit a tanácselnök úr felolvasott.
Olti pulykavörös lesz. Dühösen sziszegi Major felé:
- Szemtelen és pimasz magatartásáért hat nap sötétzárkát kap! - majd az őrökhöz fordul és folytatja: Feljegyezni az esetet!"
- Azt a hat napot mégsem ültem le, mert Vácott azt mondták: adja ki Olti a Markóban a magánzárkát, ők nem foglalkoznak ezzel. Ettől függetlenül, voltam én azért sötétzárká¬ban! Persze, hogy miért tettek oda, azt ma sem tudom. Belöktek, és el¬mondtak mindenféle fasiszta gaz¬embernek, mert a sétán valami fegyelmezetlenséget követhettem el. Talán valakinek odaköszöntem."
- Mi volt a benyomása a főügyészről?
- Jó megjelenésű ember volt, intelligensnek látszott, és bármennyire is meglepő, tudott finom modorú is lenni, nemcsak szadista. Hanem a körülötte lévő bólogatójánosok - akiknek csak a kezüket kellett feltartani, hogy beleegyeznek az általa hozott ítéletbe, ami nyilvánvalóan már előre el¬döntött tény volt - úgy néztek ki, mint¬ha a kocsmából szedték volna össze őket. Ha valamivel meg akart Olti ijeszteni, akkor mindig rámutatott az udvartartására és kijelentette, hogy majd ezt és ezt tesszük. Mire én azt feleltem, hogy ettől az éhenkórász társaságtói nem is várok mást.
- Hogyan viselkedtek a kispapok a tárgyaláson?
- Karakánul! Kivéve Szabó Istvánt, akiről azt gyanítom, hogy beépített ember volt nálunk; adta le szépen a jelentéseket, aztán odafönt meg kiértékelték a hallottakat. Minden jel erre mutat. Szabó a tárgyaláson is úgy beszélt, hogy neki abból baja ne legyen, inkább haszna.
- De végül is négy évet rásóztak ...
- Valamit kellett neki adni, de gondoskodtak arról, hogy olyan börtönben tölthesse a "büntetését", ahol tulajdonképpen nem is számított fogolynak. Ugy hallottam, hogy egy vi¬déki börtönbe szállították, vélhetően Balassagyarmatra, aztán ott mindjárt "gyógyszerész" lett, azaz a betegek¬nek vitte a gyógyszert zárkáról zárká¬ra.
- Az elítélt kispapok sorsáról mit tud?
- Dervenkárral egy ideig egy zárkában voltam Vácott, ő még 1956 októbere előtt kiszabadult, mert bünte-tésmérséklést kapott; azt hiszem mindegyiküknek elengedtek néhány hónapot. Dervenkár volt ötük közül az egyedüli, aki valamelyik szemináriumban befejezte a teológiát, és fölszentelték pappá. Aszófői plébánosként halt meg. Sajnos, a szíve nem birta a megpróbáltatásokat. Agotha 1956-ban kiment nyugatra, ma Belgiumban él, Domschitz Svájcban telepedett le, mindkettő családos ember; Balogh itthon maradt [ez csak téves feltételezés volt, BS], de róla nem tudok semmit, Szabóról szintén az a hír járta, hogy külföldre távozott. Ágotha keresett meg először a levelével, valahogy megtudakolta, hogy merre va¬gyok, Köveskálán voltam akkor plé¬bános, kapcsolatunk a mai napig nem szakadt meg. Legutóbbi levelében írta, hogy ezen a nyáron hazalá¬togat.
- A börtönben mennyire viselte meg az a ... hány év is?
- Négy év és nyolc hónap. Nekem mindegy volt, hogy börtönben vagyok vagy szabadlábon.
- Hogy érti; hogy mindegy volt? Ön, aki embereket tanított és nevelt …
- Ott is lehetett! A börtönben is voltunk több ezren. Amikor már dolgozni engedtek bennünket, a kapcsolat is megváltozott.
- Misézett is a börtönben?
- Titokban. Persze. csak egy-két embernek.
Mert voltak azért normális börtönőrök is, akik a környékbeli palóc falukból származtak, és megszántak minket, papokat.
(Itt rövid időre megszakad a beszélgetés. "Tudja - mondja Major Kálmán később -, már elég rosszak az idegeim, és néha elérzékenyü¬lök. Hoztak be a misézéshez egy kis bort és egyszerű, száraz kenyeret. " .
- Előfordult, hogy bántalmazták?
- Inkább a kihallgatások során. Vácott egyszer összerugdalt egy börtönőr az udvaron, mert nem sétáltam elég gyorsan.
- Milyen emberekkel találkozott a váci börtönben?
- Nagyon sok rendes emberrel.
Egyre például jól emlékszem, egy tábornokra. Mind a két lába amputálva volt. Hogy miért csukták le, azt nem tudom. A fürdőben találkoztunk. A börtönőrök meztelenül a zuhanyozó alá ültették, és kezébe nyomtak egy szappant. Nem tudtam, hogy kicsoda, csak azt láttam, kínlódik szegény, a szappan is kicsúszott a kezéből. Odamentem hozzá és bemutatkoztam. (Ismét megszakad a beszélgetés ... ) Mintha ép lábai lettek volna, összehúzta magát: ."Stomm Marcell vagyok" - mondta. En is bemutatkoztam, és így ismerkedtünk össze. Utána csak néha, a sétákon találkoztunk, s ilyenkor a tekintetünkkel beszélgettünk. Egy emberkatedrális volt közöttünk (A csend összefolyik a könnyekkel.)
- Mi volt a fogság legnehezebb időszaka?
- Nekem egyforma volt mindegyik szakasza. Szívesen visszamennék ma a börtönbe. ha megválthatnám vele az egészségemet. Ami hátrama¬radt még a kilenc évből. azt a négy év. két hónapot leülném ..
- Ötvenhat után, tehát a kiszabadulását követően, hogyan alakult az élete?
- Hazamentem a szüleim lakására. a Sümeg melletti Gyepükalyánra, és írtam az akkori veszprémi püspöknek, Badalik Bertalannak, hogy sza- bad vagyok. Postafordultával Köveskálra helyeztek plébánosnak. Emlékszem, december volt, s én még a börtönbakanccsal érkeztem meg Köveskálára, Zánkától gyalog tettem meg az utat. Ötvennyolcban aztán mindenképpen rá akartak venni, hogy tegyem le az államesküt, de én erre nem voltam hajlandó. Még a börtönben megfogadtam, hogy ha agyonvernek, akkor sem lépek a kormány szolgálatába.
- Miután megtagadta az Államesküt, mi történt?
- Elhelyeztek Bakonyszücsre. Tartozott hozzá még egy kisebb település: Fenyőfő. Itt ért az a levél, amelyben indokolás nélkül közölték, hogy keressek magamnak más foglalkozást, mert papként nem működhetek tovább. Lézengtem egy rövid ideig, a barátaim hol ide, hol oda hívtak kisegíteni, de amikor rájöttek, hogy a Major hol van, mindig odébb kellett állni. Végül Mernyén kötöttem ki, és itt lettem harangozó. Igy éltem 1978-ig, a lebénulásomig. Mernyén is feltaláltam persze magam, korrepetáltam a gimnazistákat latinból meg matematikából. Sok falusi gyereket segítettem hozzá az érettségihez és a sikeres felvételi vizsgához. Sose gondoltam volna, hogy egyszer matematikát fogok tanítani. Még szerencse, hogy a veszprémi piaristáknál jó tanáraink voltak, és minden tárgyat megszerettettek velünk. Sok kórhá¬zat végigjártam, voltam Kaposvárott, voltam Pesten a Széher úton, a Já¬nos Kórházban, de nem tudtak meggyógyítani. A bal oldalam teljesen megbénult. Az idén kezdett el rosszabbodni, amikor beléptem a hetvenedik évembe.
- Mióta él itt az otthonban?
- Hetvennyolc óta.
- Milyen a kapcsolata a külvilággal?
- Most, hogy már nem tudok utcára menni, a volt tanítványaim sűrűn felkeresnek. Négyen voltunk testvérek, az idősebbik bátyám hetvenhét éves, még jó egészségnek örvend, az öcsém is nyugdíjas, ők gyakran meglátogatnak. Minden reggel misé¬zek. Van egy kápolnánk, itt az épület¬ben, oda elvezetnek, felöltöztetnek, és együtt misézek negyven társam¬mal. Van, aki tolókocsiban ül.
- Mikor szentelték pappá?
-1943. november 7-én.
- Mit gondol, a börtönévek hozzájárultak a betegségéhez?
- Gondolom, hogy hozzájárultak, igen ... De onnan még egészségesen jöttem ki, és beteg életemben nem voltam, mígnem ... Nem vádolok sen¬kit azért, amit velem tettek. Nem okolok senkit azért, mert ide jutottam. Ha Olti még élne, nyugodt szivvel elbeszélgetnék vele. (Egy levélrészlet: Kedves Bandi! Dr. Major Kálmán említette, hogy jártál nála, és egy kicsit elbeszélgettettek. Ennek az embernek a verések következtében a fél oldala béna. Mondta ezt neked? Sajnos, Idegileg nagyon kivan. Néha sír. Amikor ott vagyok nála, hosszú órák után is kérlel, maradjak még. Nagyon elesett ember... Addig is szeretettel ..... )
Részlet dr. Major Kálmán beszédéből, amelyet az utolsó szó jogán mondott el 1952-ben, a Markó utcai tárgyaláson:
Engem a bíróság semmiféle ítélete nem fog megszégyeníteni, hanem inkább megtisztel, mert nagyon jól tudom, és igen világosan látom, hogy miért mozdítottak el posztomról, hogy kiért és miért kell szenvednem. A börtön engem szenvedni és éhez¬ni megtaníthat, de félni és megijedni soha, kettéroppanthat, de meg nem hajlíthat. A szenvedések pedig, remélem, hogy eddigi elveimet csak még jobban megacélozzák, és ez az elv a következő: soha nem mondani a fehérre azt, hogy fekete, sem pedig a feketére, hogy fehér; soha nem mondani az árnyékot fénynek, sem pedig a fényt árnyéknak."