Juliánus barát: "Az Isten gyermeke, az Isten döntése!"

Október végén Lengyelországban az alkotmánybíróság döntést hozott, amellyel szigorította az abortusztörvényt, amely már előtte is "európai mércével" igen szigorúnak számított. A fő változás, hogy az új szabályozás beteg(nek ítélt) magzatokat sem engedné abortálni, ellenben az erőszakból fogant vagy az "anya életét veszélyeztető" terhességek megszakítása továbbra is megengedett lenne. A bejelentés hatására Lengyelország-szerte jelentős tüntetések kezdődtek, amelyek a kormány és a Katolikus Egyház ellen irányulnak. Szélsőséges "feminista" csoportok templomokat és hívőket támadtak meg, szertartásokat zavartak meg, vörös festékkel öntötték le (a szintén lengyel) II. János Pál pápa szobrát. Az események hatására életpárti tüntetésekre, templomok köré vont élőláncokra is sor került. Különböző magyar internetes oldalakat olvasva azt látjuk, hogy idehaza a magukat hívőnek érző (vagy legalábbis a keresztény fórumokat figyelemmel követő) emberek is megosztottak a kérdésben.

Mély párhuzam fedezhető fel a manapság sokak által "alapvető emberi jognak" tekintett abortusz és az ókori időkben szokásos gyermekáldozat között. A Bibliából tudjuk, hogy a kánaáni népeknél a rituális gyermekáldozat szokása azt jelentette, hogy a gyermeket tűzben elégették egy bizonyos "Molok" nevű isten tiszteletére -- de, mint a legtöbb rituális szokás esetében, lehetett itt is az istenek iránti lelkesedésen túl valamilyen praktikus, leginkább családtervezési célja.

Bár a modern eljárás az anya szempontjából lényegesen kényelmesebb, de a magzat élete szempontjából ez teljesen mindegy. Érdekes egyébként, hogy míg a megszületett gyermek elpusztítása ma minden országban büntetendő, addig az abortusz többnyire legális. Ezt vajon mivel magyarázzák? Jogilag csak a születéskor válik személlyé? Miért pont akkor? Ennyi erővel lehetne az is a törvényben , hogy mondjuk 12 éves korig a szülő jogosult megölni a gyerekét, ha elégedetlen vele...

Na de nézzük csak, mit ír a Biblia a gyermekét feláldozó szülőről?

"Kövezze agyon a föld népe, mindazokkal együtt, akik egyetértettek vele!" (Leviták Könyve)

Ehhez képest a lengyelországi törvények igen liberálisak... És fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a Biblia nem mulasztja el kiemelni, hogy "mindazokkal együtt, akik egyetértettek vele".

Úgy látszik, már akkor is egyértelmű volt, hogy a gyermek feláldozásakor a nők gyakran nem a szabad akaratukból cselekednek. Ezért a Leviták Könyve nem csak az elkövetőt rendeli büntetni, hanem mindazokat, akik erre a döntésre kényszerítették, akik segítettek benne, vagy akár csak helyeselték. És ez a felelősség nem megoszlik, hanem egyformán, gyengítetlenül kiterjed, ahányan csak voltak, mindnyájan agyonkövezést érdemelnek.

Persze ma már nincs inkvizíció, a Biblia mondataira hivatkozva ma senkit nem fognak megkövezni, de még csak lefejezni sem. Mielőtt azonban ennek hallatán megnyugodnánk, előtte nézzük tovább, hogy a Leviták könyve hogyan folytatja:

"Ha pedig a föld népe nem törődik vele, s mintegy kevésbe veszi parancsomat és hagyja azt az embert, aki odaadta gyermekét a Moloknak, s nem öli meg: Akkor én fordítom arcomat az ellen az ember ellen s rokonsága ellen, s kiirtom népéből őt és mindazokat, akik egyetértettek vele."

Tehát aki a gyermekét feláldozza, az nem csak a kövezéssel számolhat - amelyet esetleg el lehet kerülni - hanem az Isten haragját is magára vonja!

Hiába engedik meg az abortuszt egyes országokban és egyes esetekben, az Istent nem érdeklik a mi "törvényeink", még ha kétharmados vagy akár kilenctizedes többséggel hozták is meg azokat a parlamentben. Az Isten csak azokat a törvényeket ismeri, amelyeket kinyilatkoztatott a számunkra, amelyek a szívünkbe és a kőtáblákba vannak vésve. Isten az ő törvényeit fogja számon kérni rajtunk.

Nem fog szemet hunyni egy olyan gyilkosság felett, amelyet a legvédtelenebb, legkisebb fiai ellen követünk el. Az Egyháznak tehát kötelessége, hogy felhívja mindenkinek a figyelmét, hogy az abortusszal olyan tettet követ el, amit jóvátenni soha nem fog tudni. Megbánni meg lehet, de jóvátenni nem. Mert minden megfogant magzat egyedi és megismételhetetlen, akinek lelke van. Ezt érdemes szem előtt tartani, mielőtt a halálhoz való jogot követelnénk utódaink számára.

Az unalomig ismert hazug jelszó, miszerint "Az én testem, az én döntésem!" helyett inkább mondjuk így: "Az Isten gyermeke, az Isten döntése!"

Megjegyzések a konkrét lengyel törvényjavaslatok kapcsán:

Mi van akkor, ha erőszakból fogant az a gyermek? Hát, az van, hogy arról ő tehet a legkevésbé. Inkább az elkövető érdemel halálbüntetést, és nem a magzat, aki kétségkívül ártatlan.

Mi van, ha a terhesség az anya életét veszélyezteti?

Hát persze, hogy veszélyezteti. A szülés az veszélyes. Voltak már, akik belehaltak. Na de ki fogja azt előre pontosan megmondani, hogy mekkora a kockázat? Ismerek olyan embert, akinek a szüleivel közölték, hogy veszélyes a terhesség, és az orvos felajánlotta az abortuszt. Azóta a gyerek is és az anyuka is köszöni, jól van.

De ha tegyük fel, hogy tudjuk, hogy 100% bizonyossággal bele fog halni az anya a szülésbe, akkor sem merülhet fel a kérdés, hogy ki a fontosabb: én vagy az utódom? Egy égő házból a tűzoltó előbb a gyereket fogja kimenteni. A süllyedő hajóról is először a gyerekeket menekítik. Mert az ő életük a fontosabb. Egyébként sok olyan állatfaj van, például az ízeltlábúak körében, amely életében egyszer párosodik, utána lerakja a petéit, és el is pusztul. Ha "nem vállaná", akkor pillanatok alatt ki is halna az adott faj.

Ennek a megértéséhez nem is kell, hogy keresztények legyünk, egyszerűen azt kell megérteni, hogy a világ nem egy változatlan dolog, hanem halad, méghozzá a múltból a jövőbe. Mi sem vagyunk változatlanok, nem lehetünk örökké fiatalok, és nem élhetünk örökké. Hanem amint mi is születtünk valamikor, ugyanúgy nekünk is utódaink születnek, aztán meghalunk. De ha nem születnek utódaink, akkor is meghalunk. Legfeljebb magányosabban.

És mi van akkor, ha a magzat nem egészséges?

Ez talán a legnehezebb kérdés az összes közül. Az is probléma ezzel, hogy ha ez a lehetőség, mint legális kiskapu fennáll, akkor az orvosok akár sajnálatból, akár csúszópénzért futószalagon fogják hozni az olyan megállapításokat, amelyek szerint az adott magzat nem egészséges. De itt is fennáll a tévedés lehetősége. Mi van, ha egy egészséges magzatot véletlenül betegnek ítélnek meg?

Sokszor halljuk azt az érvet, hogy "de hát minek szenvedjen", meg hogy "úgyis meghalna". Tudni kell, hogy a keresztény világnézet szerint a szenvedés nem az abszolút rossz, amit mindenáron el kellene kerülni. Az pedig, hogy ha valaki esetleg meghal, mert az élettel összeegyeztethetetlen módon sérült, az egy nagyon szomorú dolog, de alapvetően ez a természet rendje. A mi dolgunk, hogy megadjuk az esélyt az életre, a megszületéshez való jogot, az elvárható gondoskodást, ami minden gyermeknek jár, aztán ha ennek ellenére nem marad életben (vagy életben marad, de a hátrányos tulajdonságai miatt nem lesz olyan sikeres), az már nem a mi felelősségünk. Az abortusz azonban egy olyan beavatkozás, amellyel isteni jogköröket vonunk magunkhoz.

Ha az embernek joga lenne ilyen döntéseket hozni, minőségi alapon, hogy ki élhet és ki nem, akkor gondoljuk csak el, hogy ez hová vezetne? Legközelebb majd az allergiások, a véznák, vagy az alacsony intelligenciájúak megsemmisítése is megengedett lesz, mondván, hogy csak a tökéletesek maradjanak? Hol a határ, hány gramm alatt kell kitenni a Taigetoszra? Hány dioptria felett kellene a szemorvostól egyenesen a hullaházba irányítani a kisgyermekeket? Nagyon veszedelmes, ha az ember ilyen mesterséges szelekcióra feljogosítva érzi magát.

Helyesen tanítja tehát az Egyház azt, hogy az abortuszt semmilyen körülmények között nem szabad megengedni. Ehhez képest a hisztériát kiváltó lengyel törvények - amelyeket máris enyhíteni fognak - még mindig igen enyhék.