Juliánus barát: Hol rontottuk el? - Pár gondolat Trianonról

Amint ülünk itt magányosan Európa közepén, és a törött eszmék és füstölgő jelszavak között turkálva próbáljuk összerakni, hogy mi történhetett, mint valami légi katasztrófa után a romok között vizsgálódó nyomozók, közben egyre többen vannak azok, akik próbálnak minket elrángatni onnan azzal, hogy "ez történelmi szükségszerűség volt", meg hogy "ez az ország megérdemelte", illetve legfőképpen azzal, hogy "régen volt, ideje lenne már elfelejteni".

Tény, hogy ezt visszacsinálni már nem lehet, de attól még nagyon is fontos lenne megérteni, hogy mi történt, és miért történt, mert ha nem látjuk, hogy mit rontottunk el. akkor ugyanazt újra és újra el fogjuk rontani. Aki nem érti a múltat, az elveszíti a jövőt is.

Sokak szerint Mohácsig kell visszamenni, de én azt gondolom, hogy ha a(z ismert) magyar történelem legelső hibás döntését keressük, akkor az az volt, hogy Szent István király, majd utána a többi Árpád-házi király is, európai uralkodócsaládok sarjait vette feleségül, olyan családokét, amelyek akkor már századokon át beltenyészetet alkottak. A Magyar Királyság biztonságát nem ilyen diplomáciai fogásokkal, hanem katonai erővel kellett volna szavatolni - akkoriban erre még minden lehetőség meg is volt.

Valószínűleg ettől a házasodási szokástól nem független már az sem, hogy Szent István után leszármazott hiányában polgárháborúba süllyedt az ország, de ha ettől eltekintünk, utána is jól nyomon követhető, amint egyre gyengébb képességű uralkodók követték egymást a trónon, míg végül kihalt az Árpád-ház.

A központi hatalom gyengesége, a sok anarchikus időszak kiszolgáltatottá tette az országot. Az ezek során bekövetkező vérveszteségeket (különösen a török pusztításokat) egyszerűen a természetes népességnövekedés nem tudta pótolni (ne feledjük, akkor még nem volt CSOK), így a történelem során az ország nagy területei többször is elnéptelenedtek, és mindig az éppen kéznél lévő környező népekkel lettek pótolva, hiszen az uraknak az volt a fontos, hogy legyen, aki felszántja a földet, vagy legelteti a birkákat, és hogy közben milyen nyelven beszél, az senkit nem érdekelt. A magyar nemzet alatt akkor csak a nemeseket értették, a paraszt az akkori világképben olyan szerepet töltött be, mint a növényzet: nem volt neki nemzetisége. Így történt meg, hogy a középkor végére jelentős kiterjedésű, kezdetben színmagyar területek váltak kevert vagy idegen etnikumúvá.

Nem kerülhető meg Mohács szerepe (1526), amikor a törökök elleni végzetes csata során az ország hadereje megsemmisült, meghalt a király, és a nemesek és főpapok jelentős része is, és ezután - bár a török sereg elvonult, tehát lett volna idő a talpra álláshoz - a derék magyar uraknak sikerült 2 királyt választani, az ország keleti felén Szapolyai Jánost, a nyugati felén pedig Habsburg Ferdinándot.

A Ferdinánd melletti érv az volt, hogy majd ő mint komoly uralkodó, tapasztalatával és európai kapcsolatrendszerével képes lesz a törököt kiűzni. Ehhez képest első dolga volt védelmi pénzt fizetni a törököknek, hogy a másik (magyar) király ellen zavartalanul harcolhasson. Ebben a polgárháborúban sikerült elveszíteni Budát is, majd a Török Birodalom hanyatlásával az egész megtépázott ország a Habsburgoké lett. Ők természetesen Magyarországot csak gyarmatként kezelték, így egyáltalán nem zavarta őket, ha az országban a nem-magyar nemzetiségek megerősödnek, hiszen az számukra támogatást jelenthetett a magyarokkal szemben. Így az újkorban a központi oktatási reformok is tudatosan élesztették az akkoriban amúgy is divatos nemzetiségi mozgalmakat a történelmi Magyarország peremvidékein.

Egyszer volt egy nagyon rövid villanás erejéig lehetőség helyreállítani a független Magyarországot, az 1948-49-es szabadságharc idején, amikor a Magyar Köztársaság hadserege egészen a Lajtáig üldözte a császári csapatokat, miközben Bécsben is kitört a forradalom. Ekkor azonban - ez egy Moháccsal azonos súlyú történelmi hiba volt - a magyar sereg vezetői NEM MERTEK ÁTKELNI a Lajtán, helyette szépen megvárták, amíg leverik Bécsben a forradalmat, majd később a magyarországi szabadságharcot is.

Bár a kiegyezés után a Habsburgoktól való függés kezdett elviselhetővé válni, és a szabadságharcot vérbe fojtó Ferenc József képe a tisztaszobák falán odakerült Kossuth Lajos képe mellé, eddigre a történelmi Magyarország már csak papíron létezett, és Bécs tartotta össze.

Ezért volt újabb iszonyatos történelmi hiba az I. világháború végén IV. Károlyt elűzni a trónról. (Addigra ugyanis Ferenc József, akinek '48 leverése mellett az első világháborúba való belépést is köszönhettük, már meghalt). Közel 400 év után először lehetett volna az országnak haszna egy a Habsburg uralkodóból, erre föl gyorsan elzavartuk.

Miért lett volna jó, ha nem üldözzük el IV. Károlyt? Nemcsak azért, mert egy szentéletű és felelősségteljes ember volt (sokan nem tudják, hogy miután uralkodóként megbukott, teljesen visszavonult, és utóbb az Egyház - nem a politikai teljesítményéért - boldoggá avatta). De annál a káosznál, ami az I. világháborút követte, és ami a Trianonnak is közvetlen előzménye volt, annál BÁRMI JOBB LETT VOLNA.

I. világháború végén a fegyverletételkor az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege minden oldalon a határokon messze kívül állomásozott, a katonák nem is tudták mire vélni, amikor megkapták a parancsot a fegyverletételről. Ekkor, ha nem omlik össze a vezetés, még lehetőség lett volna egy tervszerű visszavonulás és általános mozgósítás mellett az országot újjászervezni és legalább a magyarlakta területeit megtartani, ahol a katonaság a lakosság támogatását élvezhette volna.

Ezért óriási a magát haladónak gondoló Károlyi Mihály felelőssége, aki állítólag azt találta mondani, hogy "nem akarok több katonát látni". A katonáknak pedig nem kellett kétszer mondani, mentek amerre láttak... a hadsereg széthullott, az államigazgatás megszűnt, a környező országok katonasága pedig elindult, mint keselyűk a dögre...

Hogy ezeknek a frissen született országoknak a csapatai mennyire szedett-vedettek voltak, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy például Balassagyarmatról a helyi polgárok verték ki az elviekben reguláris Csehszlovák Hadsereget... De a magyar urak, akik 400 év alatt megszokták, hogy ha nagy baj van, akkor a végső megoldás mindig az, hogy szépen könyörögni kell a császár előtt, most azt gondolták, hogy ilyenkor - ha már császár nincs - akkor az lesz a legjobb megoldás, hogy a tárgyalódelegáció előtt kell hasonlóan alázatosan könyörögni.

Mai ésszel felfoghatatlan, hogy felnőtt emberek hogy lehettek ennyire naivak, hogy miközben minden oldalról ellenség vette körül az országot, közben felszámolták a magyar hadsereget, és jó kisfiú módjára várták, hogy majd a győztesek megvédjék az országot Kun Béla őrült akasztgató különítményeitől, meg a bevonuló románoktól...

Végül a káosznak meglett az eredménye, a Tanácsköztársaság "dicsőséges" 133 napos rémuralmának az vetett véget, hogy 1919 augusztusban A ROMÁN HADSEREG BEVONULT BUDAPESTRE, mindössze 400 katonával és 2 ágyúval elfoglalva a fővárost...

Ezután lépett színre Horthy Miklós, a monarchia egykori tisztje, és csinált rendet az egykori osztrák-magyar sereg maradványaiból toborzott Nemzeti Hadsereg élén. De ezt valójában nem a hadseregének, hanem leginkább az Antant támogatásának köszönhette. Amit ugyanis Kun Béláék rendeztek Tanácsköztársaság címén, az már az Antantnak is több volt a soknál, ezért akkorra már hajlandóak voltak bárkit támogatni, aki nem kommunista, és stabilizálni tudja a magyarországi helyzetet.

ENNEK A TÁMOGATÁSNAK AZONBAN ÁRA VOLT: alá kellett írni a Trianoni békeszerződést. Emiatt Horthyt kár hibáztatni, mert 1920-ra már egy olyan helyzet állt elő, amiben már nem nagyon lett volna megoldás. Bár a Nemzeti Hadsereget létszámban erősen felduzzasztották, de addigra már berögzültek a változások, az ország területének (a jelenlegi területének is!) a nagy része idegen megszállás alatt volt, a két éve tartó teljes bizonytalanság, illetve a főváros román megszállása demoralizálta a népet. Cserébe közben a szomszédos, részben frissen megszervezett államoknak volt idejük felfejlődni.

Végül is, amikor a Trianoni szerződést aláírták, akkorra az már egy előrelépést jelentett, az ellenséges csapatok hátrébbvonását eredményezte.

Természetesen a szomszédos országokban rekedő magyarok sorsával (jogaival) senki nem törődött. Azokat a békediktátumban szépen leírták, aztán el is felejtették. Az új csonka Magyarországnak nem volt rá ereje, hogy megvédje a határon kívülre került magyarokat, a nagyhatalmakat pedig nem érdekelte. Így azoknak nemhogy nemzetiségi jogaik, de még a román, szlovák, szerb, stb. állampolgárokkal azonos jogaik sem voltak, sőt az első időkben, a helyzet konszolidálódása előtt az ottani magyarok teljesen törvényen kívülinek számítottak.

Például a dédszüleimnek csapot-papot hátrahagyva kellett menekülniük Erdélyből, mert egy jó szándékú falubeli figyelmeztette őket, hogy a helyi románok megbeszélték, hogy aznap éjjel az egész családot le fogják mészárolni. Az volt a bűnük, hogy dédapám a faluban jegyző volt. Ha pásztor lett volna, akkor lehet, hogy nem bántják.

Mivel a lakosság kétharmada kívül rekedt a határokon, így szinte minden családban volt valaki, akit érintett a Trianon, a csonka ország pedig televolt az elszakított területekről érkezett menekültekkel, akik elmesélték a személyes történeteiket, ezért teljesen érthető, hogy Trianon tagadásában minden magyar egyetértett, (akkor még a kommunisták is).

Akkor az volt a jelszó, hogy "Nem, nem soha!", tehát definíció szerint magyar az volt, aki nem fogadja el Trianont. Kissé szelídebb formában ez ma is érvényes: magyar az, akinek fáj Trianon. Persze ez ma már egy száz éves állapot, de akkor, két évvel a Monarchia után, annyira friss trauma volt, hogy mindenki hitt benne, hogy akárcsak valami rémálom, egyszer elmúlik majd.

A baj azonban az, hogy nemcsak hogy nem múlt el, hanem az erre való a törekvés gúzsba kötötte Magyarország külpolitikáját. Németország megerősödésével a két világháború között az Antant térségbeli befolyása egyre csökkent, így Magyarországon egy rövid időszakra beköszöntött a függetlenség. Hitler azonban remek érzékkel ismerte föl, hogy a revízió ígéretével és kisebb terület-visszacsatolásokkal magához láncolhatja Magyarországot. Horthy pedig nem tudott mást tenni, mint engedni a kísértésnek, hiszen ezt követelte a közvélemény, és látszólag ezt diktálta az ország érdeke is. Így keveredtünk bele az újabb világháborúba, a Trianoni szerződés miatt, és természetesen ismét a vesztes oldalon.

Nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha valamiféle vasakarattal ellenállva nem fogadjuk el a Hitler által adott lehetőségeket, vagy elfogadjuk, de mégsem lépünk be a II. világháborúba. Az biztos, hogy nem kerülhettük volna el, hogy az ország csatatérré váljon, mert nem magashegység vagyunk, mint Svájc, hanem síkföldi ország. Valószínűleg ilyen esetben sokkal hamarabb bekövetkezett volna a német katonai megszállás. Az pedig, hogy idejében átálljunk, mint Románia, vagy hogy saját magunkat "szabadítsuk fel", mint Jugoszlávia, az egyszerűen az ország fekvéséből (Németország közelségéből), katonailag gyenge mivoltából és a Tanácsköztársaságig visszamenő oroszellenességből fakadóan is lehetetlen lett volna. De sem a csatatérré válást, sem a kommunizmust nem tudtuk volna úgysem elkerülni.

Így történt, hogy miután a "Szovjetúnió elleni keresztes hadjárat" kudarcba fulladt, az ország ismét visszacsonkult, és katonailag, közigazgatásilag és erkölcsileg is megsemmisült. Kezdetét vette egy újabb, egyhelyben zajló, permanens keresztes hadjárat, ezúttal a fasiszták ellen, a "reakció" ellen, és az Egyház ellen...

Ez az a korszak, amit kommunizmusnak szokás nevezni, noha leginkább annyi köze volt a bolond filozófusok által megálmodott kommunizmushoz, hogy elvették a földeket, és ezt leszámítva leginkább a Szovjetúniónak való alárendeltségben merült ki (valamint a különféle belső ellenségek őrült üldözésében).

Ez a helyzet Trianon kérdését jegelte, hiszen a kommunista internacionalizmus értelmében magyar nép nincs, a magyar munkás ellensége pedig nem a román munkás, hanem a magyar "urak". (És ebben az értelemben uraknak minősültek a parasztok is, illetve mindenki, akinek bármi elvehető magántulajdona volt.)

Ezt az ideológiát azonban nem minden kommunista vezető ültette át a gyakorlatba, Ceausescu például Romániában szorgalmasan rombolta a magyar falvakat (konkrétan buldózerrel), és telepítette a regátbeli románokat Erdélybe, lehetőleg a Székelyföld innen eső részekre, hogy a tömbmagyarságot etnikailag is leválassza a csonka Magyarországtól, ezzel lehetetlenné téve bármilyen későbbi revíziót. Mi több, a kommunista Románia a saját területén még az elvben üldözendő ortodox egyházat is támogatta, csak azért, mert a magyarok katolikusok vagy reformált vallásúak voltak, szemben a románokkal, akik pedig ortodoxok.

A rendszerváltáskor aztán egy pillanatra ismét azt hittük, hogy elérkezett a szabadság, legalább a maradék csonka Magyarország számára, de hát hamar rá kellett jönni, hogy ez csak délibáb volt...

A hajdan postarablók és közveszélyes őrültek által vezetett Szovjetúnió addigra igencsak "polgárosodott" - ne felejtsük el, hogy pl. Gorbacsov, Jelcin, Putyin esetében egymás után legalább 3 hatalomátvétel zajlott le békésen, polgárháború nélkül, ami még a "demokratikus" világban is ritka dolog, elég csak a mostani amerikai kampányra gondolni...

Ekkor sikerült elkövetni az újabb történelmi hibát, hogy beléptünk az Európai Únióba. Aki elég öreg, az emlékszik, hogy azzal hitegettek, hogy ezzel végre felszámolódik a Trianoni elszakítottság, olyan lesz, mint ha Erdély vagy Kárpátalja nem is tartozna másik országhoz. Valamint hogy nyithatunk Bécsben cukrászdát... Ezért (és némi alamizsnáért) cserébe kiszolgáltattuk az ország humánerőforrását, a piacát, és egy egyre elmebetegebbé váló, szuicid jogrendszernek vetettük alá magunkat, amelynek célja nyilvánvalóan csupán annyi, hogy pár évtizedes távlatban különféle jogok védelmének az örve alatt levezényelje az európai kultúra rituális öngyilkosságát.

Miközben mi a rendszerváltás feletti örömmel voltunk elfoglalva, közben nem vettük észre, hogy PÓLUSVÁLTÁS TÖRTÉNT A POLITIKÁBAN: azok a hatalmak, amelyek egykor a kereszténységet és a nemzetek szabadságát látszottak védelmezni, azok ma már a legdurvább istentelenségeket emelik törvényerőre, és a nemzetek felszámolását hirdetik; miközben - bármilyen furcsa is - az európai keresztény értékeket ma már leginkább Oroszország képviseli.

A mai felállás sokban hasonlít az 1920-as helyzethez. Bár most is van egy erős kezű vezetőnk, akinek elemi érdeke a nemzeti függetlenség, és most is váratlanul megnőtt az ország mozgástere, de most is vannak olyan nyugati törekvések, amelyek ellentétesek a nemzeti érdekkel, és ezek kikényszerítésére akár az idegen katonaság most is rendelkezésre áll.

Ha megvalósul az EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK, amelyet számos magyarországi politikus ma már nyíltan hirdet, akkor azzal beérik a baloldal évszázados álma: Magyarország végleg megszűnik, és ezt már SOHA TÖBBÉ NEM LEHET VISSZACSINÁLNI.

Ez nem valamiféle riogatás, hanem maga a valóság: ha kikerülnek olyan jogkörök a magyar kormány kezéből, amelyekkel a bevándorlást, a népesedést, illetve a családalapításhoz szükséges erkölcsi felfogást tudja szabályozni, akkor az országnak vége. Hiszen kaphatunk bármilyen nagy összegű támogatásokat, ha nem születnek gyerekek, akkor már csak idő kérdése, és a "Magyarország" csupán egy felirat lesz a térképen, valós tartalom nélkül.

Bármilyen furcsa tehát, jelen pillanatban a legokosabb, amit tehetünk - a családalapításon túl - az, hogy ha Trianonra csak csöndesen sírdogálva emlékezünk, és közben ÖSSZEFOGUNK AZ EGYKORI ELLENSÉGES NÉPEKKEL, ugyanis őket ugyanúgy fenyegeti az Európai Egyesült Államokba való beolvasztás, így jelenleg ez a kelet-európai összefogás tűnik az egyetlen lehetőségnek a fennmaradásra. Szerbia (1998) és Ukrajna (2014) példája mutatja, hogy a NATO és az EU nyílt megtagadása háborúhoz és erőszakos rendszerváltáshoz vezet, tehát valóban nagyon ügyes kormányzásra, és ehhez példás összefogásra van szükség, ha azt szeretnénk, hogy lehessenek még, akár itt a csonka Magyarországon is, magyarul tudó unokáink.