Juliánus barát: Az örök földi élet nem alapvető emberi jog

avagy a legvidámabb barakk

Körülnézve meglepődve láthatjuk, hogy az eddig oly magabiztos és fölényes hitetlenek miként rettegnek attól, hogy elveszítik a technikai civilizációból és a jogrendből fakadó, eddig sziklaszilárdnak hitt biztonságukat, és ők vagy a szeretteik esetleg meghalhatnak -- mintha ez nem volna amúgy is elkerülhetetlen.

És azt is megfigyelhetjük, hogy azok a médiafelületek, amelyek eddig a bolygó túlnépesedése, azaz a felesleges számú ember miatt aggódtak, és akik az emberi magzatok elpusztítását erkölcsös és támogatandó dolognak tartották, azok most átmenet nélkül váltottak át az öregekért és krónikus betegekért való aggódásba.

Ezzel együtt a korábban szokásos üzemmódból, azaz a legabszurdabb egyéni szabadságjogokért való aggódásból egyszeriben átkapcsoltak a legelemibb szabadságjogok megvonásának a követelésébe.

Hogy is van ez -- tehetnénk fel a kérdést -- hogy egy egészséges magzat halála az jó dolog, de egy öreg embernek, vagy egy ágyhoz kötött daganatos betegnek a halála az megengedhetetlen? És még ha sarkítva fogalmaztunk is, akkor is adódik a válasz, hogy: ezek szerint a liberálisok úgy képzelik el az ideális társadalmat, hogy nem születnek gyerekek, de cserébe mindenki örökké fog élni?

Ez a gondolat nem csupán kivitelezhetetlen (képzeljük el például, amint a százhúsz éves tűzoltó nénik vonulnak egy balesethez, lélegeztetőgéppel ), és nem csupán veszélyes elvárásokat támaszt az állam felé (legyen tízmillió férőhely a kórházban), de egyáltalán nem is keresztényi.

Hol van az leírva a Bibliában, hogy a kereszténység feladata az volna, hogy minden betegséget, szegénységet és szenvedést felszámoljon? Ha így lenne, akkor miért nem gyógyított meg Jézus minden vakot, bénát és leprást, miért csak egy részüket? Nem volt hozzá elég képessége, vagy csak sajnálta tőlük?

Nehéz, de akkor is el kell fogadnunk, hogy az élet természetes rendje az, hogy gyerekeink, unokáink, dédunokáink születnek, aztán idővel pedig meghalunk. És ha ezt mindenáron művileg késleltetni akarjuk, akkor azzal iszonyatos erőforrásokat vonunk el, végső soron a saját utódaink elől! Ettől függetlenül halandóként az elmúlással szembesülni szörnyű dolog, ezért erre minden vallás és világmagyarázat keresi a választ.

A kereszténység válasza az, hogy senkit nem ér veszteség, ugyanis ha hiszünk Istenben és megtartjuk a parancsait, akkor az Örök Életre vagyunk meghívva -- és ez nem öregek otthonában, nem lélegeztetőgépen értendő, hanem egy újjáteremtett világban, feltámadt testben, a szentek társaságában. Ezt jelenti a megváltás, ez az az örömhír, amit Jézus hozott. Ha ezt nem hisszük el, akkor legfeljebb politikai értelemben vagyunk keresztények. (Ezt világosan kimondja Pál apostol az 1. korintusi levél 15. fejezetében: "ha nem lenne feltámadás, akkor a hitetek semmit sem érne" )

Ha tehát keresztények vagyunk, akkor nincs okunk félni se a vírustól, se semmilyen testi szenvedéstől, se a haláltól.

És ha keresztények vagyunk, akkor a szentáldozást és a betegek kenetét is legalább olyan fontosnak tarjuk, mint a boltba járást és a lélegeztetőgépet. Nem emlékszem, hogy hány politikust, hírességet vagy médiafelületet hallottunk volna amiatt aggódni, hogy világszerte hányan halnak meg úgy, hogy papot nem is láttak.

Ha valamitől félhetünk, akkor az az, hogy az Egyház az első kürtszóra megadta magát, és kormány is ki van szolgáltatva a közösségi média által irányított közhangulatnak.

Mit tegyünk hát? Az imádkozáson túl, igyekezzünk kerülni a fertőzés kockázatát hordozó felesleges tevékenységeket, és tartsuk be az ésszerű óvintézkedéseket. Nem félelemből, és nem is csak azért, mert a nyugdíjasok nélkül nem lesz meg a kétharmad... Hanem azért is, mert ha a járvány súlyos fázisba kerül, és kupacokban fognak állni a halottak, azt az ellenzéki média könyörtelenül fel fogja használni a kormány ellen, és abból számunkra -- a nép számára -- semmi jó nem származhat.

Ne hisztériázzunk, és ne jelentsük fel a szomszédot, és ne firtassuk, hogy a kormány miért nem tesztel minél több embert... Örüljünk annak, hogy nálunk nem olyan szigorúak a korlátozások -- egyelőre szerencsére mi vagyunk a legvidámabb barakk Nyugat-Európában!