Földi Endre: Életem

1919-ben születtem. A születésem után a budapesti ellátási körülmények lehetetlenné tették az egészséges fejlődést. Még nem voltam 6 éves, amikor szüleim erőltették, hogy elkezdjem az iskolát. Vézna, nagyon fejletlen gyerek voltam, és nem tudtam lépést tartani az osztálytársaimmal.
Én, hogy mitől, miért, nem tudom, de vonzódtam Istenhez. A hittanórákra a hitoktatónők javát kaptam tanítónőnek, akik ugyan világiak voltak, de szentnek nevelték őket az Angolkisasszonyok. Tőlük tanultam meg azt, hogy Jézus Krisztus követése áldozatvállalás. Én magam ragaszkodtam ahhoz ezek után, hogy szerzetesiskolába küldjenek továbbtanulásra, hogy a hitemet továbbfejlesszék, de csak jólnevelt úrifiúvá akartak nevelni a gimnáziumban. A katolikus nevelés sajnos, abbamaradt, évi ötszöri gyónás, heti szentmisére járás, és ezzel vége, ez az egész.
Másodéves műegyetemi hallgató koromban egy évi unszolás után mentem el egyszer a jezsuiták egyetemi Mária kongregációjába, mert addig a Mária kongregáció engem nem vezetett előbbre. De e pillanattól kezdve nem tudtam onnan elmaradni, mert annyira érdekes volt páter Varga László a szociális felelősséget felébresztő heti előadásaival. Én gondolatban összecsaptam a kezeimet: hogy "jé, így is lehet katolikus módon élni?" Nem akartam elhinni: az elemi iskolai áldozatos életre való nevelés itt egyenesen folytatódott 8 évi szünet után. És kezdett bennem működni a Szentlélek. Forgott az agyam, hogy ezekhez az előadásokhoz hasonlókat a lányismerőseimnek is biztosítani kellene, hogy ők is megismerhessék Jézus szellemét. Mikor ezekkel a gondolatokkal páter Varga utasításai szerint jelentkeztem az ifjúságot nevelő papoknál, akkor megkérdezték, hogy meg vagy te őrülve? Nagy embereknek már beletört ebbe a bicskája, hogy képzeled, hogy meg tudod ezeket valósítani? Engem nem érdekeltek az ellenvetések, én éreztem, hogy tennem kell, a többi az lényegtelen volt. Azután mire 1942-ben jutottam odáig, hogy volt már elképzelés, terv, a hitetlenkedők engedtek az erőszakosságomnak, és 1942 őszére összeállt a menetrend. Elkezdődött a szervezés és az utolsó előtti háborús évben elindult az oktatás rengeteg nehézség, ellenkezés és engem idétlennek tartó vélekedés közepette. Aztán 1 évi oktatás után kezdtem azon gondolkozni, hogy természetesen ezt olyan fiúk számára is el kellene kezdeni, akik nem jártak az egyetemi Mária kongregációba: a szociális gondolatok előtt teljesen ismeretlenül álló középiskolásoknak a krisztusi tanítást hirdetni kell.
A társadalomnak halvány fogalma sem volt a keresztény felelősségről, a keresztény felelősséget kellett felébreszteni. Ez volt az az idő, amikor páter Csávossyt nem engedte a püspöki kar az Egyház szociális tanításával foglalkozni és kényszerítette a jezsuita rendfőnököt, hogy más területre állítsa be. Ekkor lett ő Jézus szíve apostol.
Remegek, amikor arra gondolok, hogy ilyen világ volt akkor Magyarországon.
Az oktatásban közben beindult a második év, most már fiúkkal is, de annak még a vége előtt vége lett a háború összeomlásával.
Ekkor már katonai behívóm volt, és jelentkeztem a jezsuita rendbe. Mivel bőségesen volt jelentkező, a jezsuita páter magisztert nem érdekelte a személyem, és azt mondta, hogy menjek el katonának, és majd utána meglátjuk. 1944 októberében mint a Földművelésügyi Minisztérium mérnökét hívtak be katonának. Ez megint isteni gondviselés volt, mert amikor egynapos katona voltam, keresett este a Gestapo, hogy elvigyen a katolikus szervezésem miatt. Mivel nem találtak, hát nem is vittek el, a katonaságtól nem vitt el senkit a Gestapo. A katonaság végén TBC-t kaptam. A háború összeomlása után hadifogolyként Németországba kerültem, ahol jelentkeztem a dél-német provinciába jezsuita novíciusnak. Ott elég hosszú ideig igyekeztek az egészségemet rendbetenni, és akkor, amikor az első novíciátust összehozták Bajorországban, engem is bevettek. Életem egyik leglényegesebb találkozása volt ebben az időszakban egy hihetetlen, megfeszítően izgalmas életet leélt jezsuitával, aki a dél-német jezsuita provinciában volt a novíciátus lelki vezetője, páter Otto Pies. Ő Németország összeomlása előtt a bajor provincia novíciusmestere volt, aki mellékesen még emellett meglepő ifjúsági munkát végzett. Ennek a munkának az eredményeképpen a dachaui koncentrációs táborba került, ahol az volt a terv, hogy mihelyt a zsidókat kiirtják, jönnek a jezsuiták. Isten beleszólt ebbe a tervbe, de az ott raboskodó papok föl voltak készülve arra, hogy a gépezet tovább halad és ők kerülnek bele legközelebb a darálóba. Páter Otto Pies átgondolta egész addigi életét, Isten előtt mérlegre tette és várta a számonkérést. Az összeomlás előtt pár héttel Wermacht tiszti egyenruhát szerzett magának és a börtönben lévő katolikus papokat kivezényelte a dachaui koncentrációs táborból. Hát, ehhez lelkierő kellett, de sikerült. Ezután lett ő a novícius mesterünk. Az egész eddigi életével leszámolva, Isten akaratát keresve kezdte az utat tapogatni az új fejlet felé. Ebben az időben találkoztam vele Münchenben, én, mint amerikai fogságból szökött német fogoly. És ő bevett az elméletileg alakuló novíciátusába. De hát komoly probléma volt a tüdőbetegségem, mert az az eredeti szabály szerint akadály a fölvételhez. Münchentől északkeletre egy gyönyörű kerttel rendelkező jezsuita rendházban próbálták az egészségemet rendbehozni, az egyetlen gyógyszer 1 db 10 dkg-os vaj volt, amit egy szerzetesnővértől kaptam. Innen költöztünk át az alakuló novíciátusunkkal több állomáson keresztül az Ausztria nyugati részén fekvő, a nácik által elvett, majd visszakapott régi jezsuita házba. 15 hónapot töltöttem ebben a novíciátusban és hallgattam páter Pies szédületes nevelő előadásait. Nem hiszem, hogy volt akkortájt a világon olyan novíciusmester, aki olyan lélekkel küzdött meg minden nap azért, hogy a kb. 40 Wehrmacht-ból és SS-ből leszerelt fiatalt Isten útjára vezesse.
Ebben a novíciátusban kétszer sikerült 20 napos lelkigyakorlaton részt vennem. Páter Pies minden egyes előadás előtt komoly vergődéssel készült és Isten útjára vezetett minket. A lelkigyakorlat alatt nem beszélhettünk egymással, csak hetenként egyszer egy fél napot. Ilyenkor viszont, akinek kedve volt hozzá, az Alpok 2400 méter magas hegyein túrázhatott. Egész életemet átalakító, döntő befolyást gyakoroltak rám ezek a lelkigyakorlatok..
Azután hamarosan meglátogatott bennünket az újonnan, a nácizmus után szerveződött jezsuita rend magyar tartományi vezetője, és hazarendelt négyünket, magyarokat Magyarországra, hogy otthon folytassuk tanulmányainkat, mert véleménye szerint konszolidálódott a helyzet. Ez 1949 nyarán volt. Négyünk közül egy kinn maradt, egy pedig hazajött és kilépett a rendből.
A novíciátus kezdetétől számított másfél évvel jöttünk át Magyarországra, utána újabb másfél év után készültünk az örökfogadalom tételre. Ekkor itt, a fogadalom előtti este közölte velem a páter magiszter, hogy kívül tágasabb. Őt az osztrák provinciálisok vették fel és nevelték, az ő szellemüket vette át és igyekezett osztrák parancsra a magyarokba az osztrák szellemet beleverni. Majdnem eddig az ideig az összes magyar jezsuita szerzetest, mivel osztrák provinciának a tagja volt, úgy nevelte, hogy ki kell verni belőlük a magyar vérmérsékletet és az osztrákoknak engedelmes zászlóvívői legyenek.
Életem legmegfoghatatlanabb és legnagyobb szenvedést adó fordulata volt ez az elbocsájtás.
A kidobás után fél évig édesanyám tartott el, aki maga is alig tudott megélni, és utána javultam fel úgy, hogy mérnökként el tudtam helyezkedni. Ez 1953-ban volt.
(Korábban, amikor az ifjúsági munkát végeztem, a BME-n egyetemi tanársegéd voltam. Csak a Jóisten humora következtében, amikor elértem ezt az énáltalam korábban oly nagynak és vonzónak vélt pozíciót, kezdett a tanársegédeskedés nem érdekelni, csak az ifjúsággal való foglalkozás kötött le. )
Támogatást egy jezsuita atyától kaptam, aki ebben a kidobási históriában nem vett részt.
Hosszú vergődés után sikerült jezsuita atyák segítségével a veszprémi egyházmegye szemináriumába felvétetni magamat a szeptemberben kezdődő taulmányi évre. 2,5 évet töltöttem a veszprémi szemináriumban, s utána az állam feloszlatta az intézetet. Újra kint voltam, mint hal a szatyorban. De akkor már sikerült a Mélyéptervhez újra felvétetni magamat, a veszprémi szemináriumi években nyaranta ugyancsak itt dolgoztam, mint mérnök.
Isten humora, hogy ahányszor újra jelentkeztem a Mélyéptervnél, mindig újabb magas ember ült a személyzetis helyén. Amikor jelentkeztem az igazgatónál, aki moszkovita zsidó volt és megbízatással küldték Magyarországra, és jó ember volt, az isteni gondviselés következtében mindig engem nem ismerő személyzetishez küldött és mondta neki, hogy minden ceremónia nélkül, azonnal vegyen fel engem. Ők csak később jöttek rá, hogy itt milyen turpisság van közben.

Akkor azután, amikor 2,5 év után feloszlatták a veszprémi szemináriumot, jelentkeztem az igazgatónál, hogy most már tartósabb időre jövök, és ő beosztott. Ez egy olyan história, amit emberi ésszel megérteni nem lehet, csak csodálkozni lehet. Akkor, amikor később édesanyám lakásából a család egy részét ki akarták ebrudalni, ez az igazgató védett meg. A szétszórás után egy évvel ugyan kaptam felszólítást a veszprémi püspök atyától, hogy jelentkezzem újra, de akkor éppen édesanyám olyan helyzetben volt, hogy emberi gyávaság miatt nem mertem őt egyedül hagyni. És tulajdonképpen ezért kellett húsz-egynéhány évet várnom.

A veszprémi egyházmegyei szeminárium feloszlatása után természetesen nyugodni nem tudtam és kerestem a múködési lehetőséget. XII. Pius pápa különféle hivatásokhoz szóló jelentős beszédeit ismerőseim fordították és én meg gépírókkal sokszorosíttattam. Vidéki utaim alkalmával ismerős világiaknak és papoknak osztogattam, majd a Mária Légió szervezésébe vetettem bele magamat, amiért államellenes összeesküvés címén hat és fél év szigorított börötnt kaptam, amiből kicsit kevesebb, mint két és fél évet le is ültem. A nagy amnesztia idején (U Thant ENSZ főtitkár látogatásakor) szabadultam.

A szabadulás után fél évig rendőri felügyelet alatt álltam. A Mélyéptervnek vissza kellett engem vennie, mert úgy gondolták, hogy így vagyok a legkönnyebben ellenőrizhető, mert ott mindenki ismert. De ha felvettek, akkor be kellett állnom az azelőtti munkámba. És így gyakran kellett vidéki kiszállásra mennem. Ennek egyetlen lehetséges módja a Belügyminisztériumtól külön írásbeli engedély kérése volt, amely engedélyt az érkezésem után azonnal be kellett mutatnom a helyi rendőrségen és indulás előtt meg le kellett pecsételtetnem. Gyakran kellett így Veszprémbe utaznom, és ott a helyi rendőrök már nevettek, amikor megjelentem. Természetesen nem rajtam nevettek. Félév múlva, amikor már egészen lehetetlen volt számukra a helyzet, akkor szüntették meg ezt az engedélyezési cirkuszt. Ettől számítva az apostoli működésem kb. 20 évre megszűnt. Kemény idő volt. Közben különféle más lelkiségi mozgalmak kezdtek működni, és én szégyenszemre működés nélkül maradtam.
Időközben minden, családunk tulajdonát képező ingatlant elvettek, egyedül az édesanyám lakását adták vissza, gondolom azért, hogy megélhetéséről külön ne kelljen gondoskodni. Szegény édesanyámnak a kisebb fiának a háborúban való elvesztése és az én börtönbe juttatásom után nagyon nehéz szenvedés járt.

A börtönidő után lélegzetet vemmi sem engedtek, az ismerőseimmel nem vehettem fel a kapcsolatot, reménytelenek látszott, hogy még egyszer folytatni tudjam a teológiai tanulmányaimat és akkor néha megfordult bennem a gondolat, hogyha pap nem lehetek, akkor valamit kezdeni kell az életemmel, akkor meg kell nősülni. Ez alatt az idő alatt a veszprémi szemináriumban tanult morális elvek alapján a minimális magatartás érdekelt, ami még nem halálos bűnhöz vezet. Most már látom, hogy ez a teológiai felfogás tökéletes tévedés, mert Krisztus követőjének nem arra kell törekednie, hogy meddig mehet el, hogy ne halálos bűnt kövessen el, hanem hogy hogyan tudja Krisztust minél jobban követni. A minimalista megoldás távol áll Krisztus elképzelésétől. Ha valaki azt az utat járja, akkor tulajdonképpen sohasem lehet biztos, hogy átlépte-e a határt vagy sem. Ebben a reménytelen helyzetben néha házasságkötésre gondoltam, ha élek és nem lehetek pap, akkor minek élek elv alapján. Reménytelennek látszó helyzetemben szaladgáltam ismerős papokhoz, hogy segítsenek abban, hogy teológiai tanulmányokat folytathassak, a maximális jóindulatú válasz az volt, hogy várja meg a nyugdíjazásom idejét és talán akkor már meg fogják engedni ennek a "gazembernek" , mármint nekem, hogy befejezze a teológiai tanulmányokat. Azért közben többször is jelentkeztem, de nem vettek fel.

Nyugdíjaztatásom után 3 évvel, 1983-ban vettek fel a szemináriumba. Az isteni gondviselés furcsa útjai következtében ekkor a veszprémi püspök azt írta válaszképpen, hogy kint tágasabb, és pont az esztergomi érsekségtől kaptam bíztató sorokat. Papírforma szerint 3 év hiányzott a szemináriumból és nekem 2 év tanulmányi idő után megígérte a püspök atya, hogy pappá szentel. Engem 1985-ben szenteltek pappá.
Ekkor régi kapcsolataim alapján szóbeli ígéretet kaptam arra, hogy kineveznek Budapest egyik plébániájára kápláni minőségben. Mielőtt ezt a helyemet elfoglaltam volna, még volt pár szabad napom, és hogy az időt kihasználjam, Mátraverebély-Szentkútra mentem augusztus 15-én a gyóntatásban kisegíteni. Ott a mátraverebélyi plébános elintézte az esperesnél, hogy kinevezzenek egy kis nógrádi faluba plébánosnak, helyettesíteni.
Ide 2 falu tartozott, én esőben, hóban kerékpárral közlekedtema két falu között. Egyik helyen 8 néni járt vasárnap templomba, ha nem volt a palócoknak "főünnepe": kukoricatörés, szüret vagy burgonyaszedés, és nem esett az eső, olyankor 40 néni is eljött a templomba.
Naponta 1 cm-re mászott fel a víz a falon a hátam mögött az íróasztalnál. Egyik nap valamit kellett intéznem Esztergomban és így természetesen Budapesten keresztül Esztergomba utaztam. A volt plébánosomnak, Szabó Gézának beszámoltam az ottani élményeimről, aki egyik hüledezésből esett a másikba. Utána Esztergomba utaztam, beszámoltam a volt rektoromnak az eseményekről, ő is szörnyüldözött. De fölküldött az esztergomi szertartóhoz, hogy számoljak be neki. Én fölmentem és beszámoltam. A rémüldözések tovább folytatódtak. Azonnal fölküldött a püspökhelyetteshez, hogy "te, itt van egy most végzett papunk, hallgasd meg." Én akkor elmondtam neki is a helyzetemet, hogy naponta 1 cm-t mászik fel a víz az irodában a falon és akkor ő azonnal elkezdett intézkedni. Én kértem, hogy mivel a helyi esperesnek engedelmesség címén megígértem, hogy egy évig ott maradok, kérem, hogy azt letölthessem, de után kérek elhelyezést. Ő azonban azonnal elkezdett intézkedni, és az eredmény az lett, hogy még aznap tudtomon kívül áthelyeztetett Budapestre Szabó Gézához, aki akkor már újonnan kinevezett bazilikai plébános volt. Kb. három hónapot töltöttem ebben a nógrádi faluban. Odahelyezésemkor 2-3 fíliabeli és papírforma szerint 2 helybéli gyermek volt hittanos. Ezt a létszámot a kb. 3 hónapos működésem alatt 6 fíliabeli és 50 helybéli gyerekre sikerült felnövelni. De az egyik falubeli gyerek a hittanóra előtt pornó leporellóval szórakoztatta az összegyúlt lányokat. Megkérdeztem tőle, hogy "honnan szerezted ezt?" Válasz: "Hát az édesapámtól!" Mit lehet itt kezdeni? A materben sikeresebb volt a tevékenység, ott kissé kezdtem már templombajárásra szoktatni a gyerekeket, akik ahhoz voltak szokva, hogy vagy hittan vagy vasárnapi mise. Minek a kettő, az már túlzás! Közben első péntekenként megpróbáltam összeszedni a betegeket és meglátogatni őket. Kevés sikerrel. December elején kaptam a levelet Esztergomból, hogy elsejei hatállyal át vagyok helyezve onnan a budapesti Bazilika plébániájára káplánnak. Éppen akkor ürült meg a Bazilika plébániáján egy kápláni hely, mert meghalt a nemrég odahelyezett káplán. Én meg megkérdeztem a Nagy Főnököt, hogy "hogy kerül a csizma az asztalra?" Hogy kerülök én, mint zöldfülű pap, gyakorlat nélkül az ország egyik legjelentősebb plébániájára? Aztán rájöttem, hogy úgy, hogy odahelyezik. A jó Isten humora, hogy december 8-án foglaltam el az új megbízatásomat. Alighogy nagyjából elrendezkedtem és átvettem a munkát, jön át első csütörtökön este az elődöm, aki a jegyesoktatást tartotta, és a következőket mondta nekem: "Te, holnap jönnek a jegyesek, oktasd őket!" Meglepett a felszólítás, de szerencsére a szemináriumban jó jegyesoktatási felkészítést kaptunk. És ennek alapján makogás nélkül sikerült oktatni. Néhány év múlva ehhez még hozzájött a keresztelési előkészítés is, mindkettőt nagy örömmel végeztem, mert egész életemben mindig fiatalokkal foglalkoztam. Mindez valamivel több, mint 20 évig tartott, amíg bele nem rokkantam. 20 év alatt kb. 3 hétig voltam szabadságon. Azóta szívinfarktus, agyvérzés, lebénulás, most már csak arra koncentrálok, hogy életem 3 leglényegesebb tapasztalatát leírjam illetve lediktáljam annak, aki ezt hajlandó leírni.

Budapest, 2006.