Fülep Dániel: Isten gyermekei vagyunk

Helyes-e azt állítani, hogy a hívő katolikus keresztény a „Szentháromság gyermeke”? Könnyelműen felcserélhető-e Isten és a Szentháromság fogalma? Mi a magyarázata annak, hogy a Szentírás és a Szenthagyomány csak „Isten gyermekeiről” beszél?

Az istengyermekség jelentése

Az istengyermekség a második Ádám, a Megváltó, Jézus Krisztus által elnyert megigazulás (iustificatio) legfőbb következménye, az isteni malaszt és a „fogadott fiúság” (Róm 8,15) állapota, a hívő ember igazi jellemzője.

A megigazulásban a hívő ember Isten fogadott gyermeke lesz és jogot kap a mennyei örökségre. A fogadott gyermek egyúttal tehát örökös is, és maga a Szentlélek az örökség foglalója. „A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei.” (Róm 8,16–17) Ez a hagyaték a feltámadás és az örök élet.

Az istengyermekség tehát nem a test szerinti létezés természetes velejárója, vagyis nem mindenki hordozza, aki biológiailag a világra született. Azoknak osztályrésze, akiknek a szívébe a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésének érdeméből a Szentlélek által kiárad Isten szeretete (Róm 5,5). Jézus Krisztus által megszerzett kiváltság, részesedés az ő istenfiúságában. János írásaiban a nyelvi megkülönböztetés is megvan: Jézus a Fiú (hüiosz), mi pedig a gyermekek (teknon).

Elnyerése az újjászületés fürdője vagy annak kívánása nélkül nem lehetséges, mert írva van: „Aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, az nem megy be Isten országába” (Jn 3,5). (Trienti Zsinat, DH 1224) A gyermekké fogadást a Szentlélek valósítja meg szellemi és kegyelmi módon a keresztségben (Gal 3,27), s az ő segítségével nevezzük Istent Atyának (Róm 8,15; Gal 4,6). A megkereszteltek, akik az isteni malasztban teljesen átalakulnak, „Istenből születtek” (Jn 1,13).

Ha az istengyermekség automatikusan érvényes volna mindenkire, akkor szükségtelen volna a megváltás, az Egyház missziója, a hit és a keresztség.

Az istengyermekség következménye átfogó: egzisztenciális, szociális, ekkléziológiai és eszkatologikus egyaránt. Védettséget (Mt 6,32; Lk 12,7) és szabadságot (Gal 4,1–7; 5,1); személyes méltóságot (Mal 2,10; Gal 3,26.28; Kol 3,11) és testvériességet (Róm 16,1; 1Kor 7,15; Filem 2; Jak 2,15; 1Jn 3,10.16; Mt 25,40; 2Pét 1,7) ad; egyházi közösséget (Ef 4,4–6); az örök élet ígéretét és a megdicsőülés reményét (Róm 8,29; Ef 1,11; Tit 3,7; 1Jn 2,25) adja. A megigazulás által Isten gyermekeivé, Krisztus testvéreivé, társörököseivé és barátaivá, továbbá egymás testvéreivé válunk.

Az örökség elnyeréséhez Jézus Krisztust, Isten elsőszülött Fiát kell követnünk. „Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.” (Róm 8, 17–18) Örökségünkhöz tehát a jövőben fogunk hozzájutni, ezért a „megváltásunk még reménybeli” (Róm 8,24). A Szentlélek szívünkbe nyomott pecsétjével előre megkaptuk a zálogot (2Kor 1,22; Ef 1,12–14). A helyesen felfogott istengyermekség fejlődést, növekedést feltételez, míg nagykorúvá nem leszünk Krisztusban, „amíg mindnyájan el nem jutunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére.” (Ef 4,13). Ennek elmaradása esetén olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek (1Kor 3,1–4; vö. 13,11). A megigazulást és az istengyermekséget mint a Jézus Krisztus által ajándékozott „legdrágább ruhát” (Lk 15,22), tisztán és szeplőtelenül kell megőriznünk, hogy magunkkal vihessük azt a mi Urunk Jézus Krisztus ítélőszéke elé, s örök életünk legyen.

A Szentháromság az istengyermekség létesítő oka

A teremtett okozatok oka maga a teljes Szentháromság. A három isteni személy egy és ugyanazon cselekvés (aktus) által a közösen birtokolt isteni természet és hatalom révén közösen tevékenykedik. Az örökbefogadás (adoptio) egy adott cselekvés, amelynek a hatása a fiúvá fogadás. Az örökbefogadás konkrét aktusában mindhárom személy cselekszik, mint az Isten gyermekévé fogadás okozatának egyetlen oka (princípiuma). Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a fiúvá fogadásnak és az istengyermekségnek mint teremtett okozatnak tényleges oka a Szentháromság.

Az Atyaisten – a Fiú által a Szentlélekben – tulajdon gyermekeivé fogad bennünket. Aquinói Szent Tamás ezt így magyarázza el: „az örökbefogadást az Atyának tulajdonítjuk, amennyiben ő a szerzője, a Fiúnak, amennyiben ő a mintája, és a Szentléleknek, amennyiben ő az, aki belénk írja a Fiúhoz való hasonlóságot.” (STh, IIIa, q.23.a.2.ad3.)

Az örökbefogadást az Atyának tulajdonítjuk

Az egyes isteni személyeknek sajátos cselekvésmódja van. A bizonyos cselekvések és hatások egy adott isteni személynek tulajdoníthatóak (appropriáció). A három személy együtt, egyetlen aktusban viszi végbe Isten gyermekeinek örökbefogadását, de úgy, hogy mindegyik személy a maga személyes, a többekétől különböző személyes tulajdonsága módján vesz részt benne. Az örökbefogadás aktusát az egyes személyeknek a rájuk sajátosan jellemző cselekvési mód szempontjait figyelembe véve tulajdonítjuk.

A kegyelem adományainak a dinamizmusa szerint, amely megadja az embernek, hogy – a Fiú által a Szentlélekben – hitben és a szeretetben (caritas) Istenhez kapcsolódjon, a fiúság (filiation) az Atya személyével való kapcsolatunkra vonatkozik, az Atyára a maga személyes, különálló valóságában.

A fiúvá fogadást az Atyának mint az adopció szerzőjének tulajdonítjuk. Az Atya szüli a Fiút, és küldi a Szentlelket, aki által gyermekeivé fogad bennünket. Jogosan mondjuk tehát azt, hogy az Atya gyermekeivé tesz bennünket. A Fiú – akinek sajátossága az Atyától való születettség – minden fiúság, Isten-gyermekség modellje, analóg módon az örökbefogadásnak is.

Isten a Fiú által és a Fiúban a mi Atyánk

Az Atya a Fiú elve és oka, mindez azonban nem jelent elsőbbséget, hanem eredési vonatkozást (relatio). Az atyaság az isteni természet teljességének az adományozása a Fiú részére.

Isten fia, gyermeke elsődleges értelemben Jézus Krisztus, aki az Atya „egyszülöttje” (Jn 1,14.18; 3,16; 1Jn 4,9), ugyanakkor „elsőszülött” is a sok testvér között (Róm 8,29), aki azért jött a világra, hogy mi is Isten gyermekei lehessünk (Róm 8,29), amit a keresztég eszközöl számunkra.

Az Atya sajátos és személyes értelemben van örök vonatkozásban Fiával, amely alapja a mi fiúságunknak is. A szentháromságos személyek közötti rendet (ordo, taxis) nézve kitűnik, hogy az Atya az ő Fia által és a Szentlélekben fogad bennünket gyermekeivé. Az Atya személyéhez csak azon a reláción keresztül jutunk el, amely őt és a Fiút öröktől fogva összefűzi, és amelyben – a Lélek által – a malasztból élő igazakat a saját életében részesíti.

„Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében.” (2Pt 1,4)

Krisztus istenfiúsága és a mi istengyermekségünk tehát mélységes összefüggésben állnak egymással. Istennek az emberek iránti atyasága a Fiú feletti atyaságából ered és attól függ.

A fő különbség, hogy mi csak részesedünk (participáció) belőle (vö. Jn 1,16), míg a Fiú – mint valóságos isteni személy – ennek teljességét birtokolja. Míg a Fiúnak természet szerint Atyja, nekünk a malaszt által Atyánk. Mi malasztból, ajándékként részesedünk egyetlen Fiának fiúságában (filiatio), és leszünk „Isten gyermekévé”, míg a Fiú természetesen, lényegéből fakadóan és teljesen birtokolja az istengyermekséget. Ennek az ajándékszerűségnek a kifejeződése Szent Pálnál a „fogadott fiúság” (Róm 8,15). Ez sokkal több, mint jogi aktus, hiszen a kegyelem által az isteni természetben is részesülünk, ami azonban nem szó szerint vett megistenülés. Az emberek – miként az angyalok is – analóg módon kapnak részesedést (participatio) az isteni életből.

Isten gyermeke az Atya gyermeke

A Szentírásban az igaz Isten a Fiú Atyja és a mi Atyánk. Jézus a főpapi imájában így fohászkodik az Atyához: „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3). Szent Pál is így ír: „Kegyelem és békesség nektek Atyánktól, az Istentől és Urunktól, Jézus Krisztustól!” (Róm 1,7), de ugyanígy érthető ez: „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja” (Ef 1,3); „Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya!” (Gal 4,6), továbbá Kol 1,3; Ef 4,6; 5,20 stb. „Az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Fiát, Jézust, akit a halálból feltámasztott.” (1Tessz 1,9–10; vö. 5,18–19; 2Tessz 2,15;Róm 15,30; Fil 3,3; Tit 3,4–6; Zsid 1,1; 2,3–4; 6,6)

A modalizmus kísértése

Ha nem is könnyű megérteni a szentháromságtan és a megváltástan dogmatikai alapjait, legkevesebb azt könnyen fel lehet ismerni, hogy a katolikus katekizmus a kinyilatkoztatás alapján következetesen csak „Isten gyermeke” ill. „Mennyei Atya gyermeke” kifejezéseket használ, és ez nem lehet véletlen.

Isten (Deus) és a Szentháromság (Sancta Trinitas) a teológiában nem felcserélhető fogalmak. Tévedés azt gondolni, hogy ha a Szentírás, az Egyház hagyománya és a Szent Liturgia használja és tanítja az „Isten gyermeke” kifejezést, akkor minden további nélkül bevezethetjük a „Szentháromság gyermeke” formulát.

Van egy eretnekség, amit az apologetika (hitvédelem) modalizmus néven tart számon. E tévedés szerint a Szentháromság, az Atya és a Fiú és a Szentlélek az isteni lényegnek az üdvrendre korlátozott megnyilatkozása, csak három neve és megnyilvánulási formája az egyszemélyű istenségnek. A modalizmus Isten egyetlenségének és egységének a félreértésével voltaképpen tagadja az Atya, a Fiú és Szentlélek valóságos személyeit.

Az egy és abszolút egyszerű – lényegben, szubsztanciában és természetben azonos – Istenben van két immanens tevékenység, eredés: a Fiúnak az Atyától való születése és a Szentlélek Atyától és Fiútól való származása. A két eredés mögött pedig négy reláció van: az atyaság (paternitas), a fiúság (filiatio), a lehelés, a (spiratio activa) és leheltetés (spiratio passiva vagy származás, processio) vonatkozásai. A Szentháromságban a személyeket ezek az egymáshoz való viszonyok határozzák meg. Az isteni személyeket végső soron öt sajátosság (proprietas, notio) jellemzi: az Atya kezdetnélküli, nemző és lehelő; a Fiú nemzett és lehelő; a Lélek leheltetett.

A „Szentháromság gyermeke” kifejezés azt a tévedést sugallja, mintha az atyaság és a nemzőség mindhárom személy relációja és sajátossága volna. Továbbá elhomályosítja a három isteni személynek a megigazulásban és a „fiúvá fogadásban” megnyilvánuló sajátos cselekvésmódjait. Ha pedig már nem világos az, hogy a Fiú az Atyától születik, és a mi gyermekségünk is az örök atyaságból eredeztethető, akkor a megtestesülés és a megváltás hite kerül veszélybe.

Hittétel, hogy egyedül a második isteni személy vált emberré. A Fiúisten az, aki magára öltötte az emberi természetet. Kizárólag a Fiú lépett – megőrizve isteni természetét – a személyes egység viszonyába egy meghatározott teljes emberi természettel (unio hypostatica). A személyes egység pontosan a személyben (és nem a természetben) ment végbe. Ezért valljuk azt, hogy Isten Fia szenvedett kínhalált a keresztfán, támadt föl halottaiból, és lett a mi Megváltónk, hogy megszerezze számunkra az istenfiúi méltóságot és örökséget.

Ezért mi a mennyei Atyának vagyunk a fiai

Amit a mi Atyánktól kapunk, azt a három személy egyetlen és közös tevékenységének erejéből, a Fiú által kapjuk a Szentlélekben. A mi fiúságunknak az oka a teljes Szentháromság. Ugyanakkor a mi megváltónk Krisztus, az Isten Fia, és általa mi is az Atyának vagyunk a fiai. A hívők ugyanis a Fiúban és a Fiú által fordulnak Istenhez mint Atyához, aki nem más, mint a Fiú Atyja. „Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra” (Gal 4,6)

Nem a Fiú nemz, és nem a Szentlélek, hanem az Atya. És nem az Atya vagy a Szentlélek váltott meg bennünket a keresztfán, hanem a Fiú. Az Isten szeretete pedig nem az Atya és a Fiú révén áradt a szívünkbe, hanem a Szentlélek által.

„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” (1Jn 3,1)

Forrás: megjelent a Tengernek Csillaga 2023. november-decemberi számában (XXVIII/6. 35–40).