frater Anselmus: Remete-levelek – 3.

Amióta „remeteéletet osztottak rám”, nincs televízióm – pontosabban a készülék még meg van, de csak arra használom, hogy régi videó-felvételeket, vagy dvd-ket nézek meg segítségével. Ami híranyagra kíváncsi vagyok, azt az Interneten elolvashatom – bár ne tenném, ugyanis az esetek legtöbbjében csak hazugsággal és szennyes tartalommal találkozom.

Bármelyik egyházi vagy akár civil fórumot olvasom, óhatatlanul szembesülni kell a „kommentelők”-nek nevezett pokoli ivadékokkal. Ez a levél most azért fogalmazódik, mert sürgős égi segítségre lenne szükség – lengyel testvéreink életet védő törvényei kapcsán előállt politikai machinációk nyomán leírt – éppen a gonoszul leközölt hírek és a hozzászólók miatt. Nem emlékszem, melyik pápa – talán II. János Pál, vagy XVI. Benedek – nyilvánította a kora középkor jeles tudósát, Sevilla-i Szent Izidor püspököt, egyháztanítót az Internet védőszentjévé. Aligha lehetek egyedül, aki most hozzá fordul…

Püspök Atya!

Bocsásson meg, hirtelenjében nem is tudom, hogy mi lenne a helyes és szabatos megszólítás, de Atyaságod nem vonja kétségbe feltétlen tiszteletadásomat. S nem lesz ismeretlen a kérésem sem: esdekeljen ki észt, műveltséget és főleg emberi tisztességet azoknak, akik „mindig, mindent jobban tudnak” és gazságaikat kíméletlenül erőltetik rá másokra.

***

Lengyelországban, szigorúan a hithűség útján haladva hoztak szigorú törvényeket a magzati életek védelmében. Az álságos „irgalmasság” jegyében fogant támadói hozzászólások a betegségekkel születendők „érdekében” akcióznak, hivatkozva a születendő gyermek, vagy a hozzátartozók szenvedéseire. Nem merik leírni, hogy ők bizony nem adnák fel a kényelmes és felelőtlen életüket, hogy másokról gondoskodjanak – pedig ez a valódi mozgatórugó.

Saját lelkipásztori tapasztalatomból szeretném igazolni, hogy mennyire hazug és aljas dolgot művelnek.

***

Egyik elődöm létrehozott egy kis közösséget a fogyatékos gyermekek és szüleik részére. Amikor ennek a közösségnek az öt éves alapítási jubileuma volt, nekem kellett szentmisét bemutatni a talán 100 főnél is nagyobb csoportnak. A mise előtt ott üldögéltem a katonai sátorban, amely a várható közös ebéd színhelyéül szolgált. Kevés a „megdöbbenés” szó arra, hogy kifejezze érzéseimet, amellyel szemléltem a jelenlévőket.

Uram-Atyám, mit prédikáljak, hiszen az előkészített beszéd fabatkát nem ér?!

Odajön hozzám egy fiatal fiú, aki sem mozogni, sem beszélni nem tudott rendesen, de a körülállók tolmácsolták, hogy ő akar ministrálni. (Édes Istenem, mi lesz ebből?)

Amikor elkezdődött a szentmise és egyberendeződött a közösség, szétnéztem – még nagyobb megdöbbenés és félelem fogott el – nagyon kértem a Szentlélek közbeavatkozását, hogy meg tudjak szólalni. Jött is!!! Eszembe jutott egy régebbi regény, amelyben a jövendő bíboros kápláni éveit taglaló fejezetben azt olvastam, hogy az öreg plébános bemutatja az egyházközségi „munkatársait” – csupa ágyban fekvő, nagyon sok szenvedéssel küzdő beteget. S azt mondja a plébános a fiatal kollégának: „rájuk bízom minden ügyemet és eddig mindegyik sokkal jobban megoldódott, mint reméltem.”

Mindjárt a szentmise bevezetőjében én is ezt kértem: „legyetek támogatói néhány fontos dolognak, ami személyesen engem és az egyházközségünket aggasztja”.

A felajánláskor jön az én kedves kis ministránsom – hogy miként tudott feljutni az egyetlen lépcsőfokon, ma sem értem – szorongatja a két kis kancsót, közben mélyen a szemembe néz…, úgy érzi, hogy bízom benne és az oltárszolgálata ellátásában…, ezért a bizalomért hihetetlen szeretettel néz rám…

A miseválaszokat valamilyen érthetetlen nyelven mondja, de amikor az Úrfelmutatás után az „Íme hitünk szent titka” akklamáció következik, jó orgánumú, jeles versmondó színészeket megszégyenítő tisztasággal válaszol… (Kérdően néztem hátra és ő mennyei mosollyal tekintet rám…)

A szenvedés titka nem titok annak, aki Jézussal együtt feszül a keresztre.

Rendben, pontosan lezajlik a szentmise, az áldoztatásnál még közelebb vagyok a keresztet hordozókhoz és gondviselőikhez… szép (egyáltalán nem meggyötört) arcok, az „üres sírba betekintő János apostol értő hite”.

Már másnap két rendkívül lényeges gondomra a lehető legpozitívabb megoldást hozta a Gondviselő Isten jósága – hiszem, hogy ezen embertársaim „közbenjárása” miatt.

A szülők között a legtöbb már a születés előtt jól tudta, hogy gyermekük nem lesz egészséges a szó általános értelmében…, de tudták, hogy az ő lelkük egészségesebb lesz, ha odaadóan szolgálják majd.

Nem lett volna értelme megkérdezni, hogy ők szenvednek-e emiatt, nehezebb-e az életük… kinevettek volna. Az Úr keresztjében részesülő gyermek hálája, szeretete minden várhatónál nagyobb válasz az ő odaadásukra.

Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amit velük tölthettem. Előtte is és azóta nagyon sok olyan szülővel találkoztam, aki alaposan helyre tudná tenni az interneten megjelenő hozzászólók hazugságait.

***

S még egy kis történet: az abortusz-ellenességéről ismert egyetemi orvosprofesszor bemegy az osztályba, ahol már „kivont karddal várja a liberális diáksereg; na majd most kikészítik az öreget”…

A professzor rögtön feltesz egy kérdést: „hölgyeim és uraim! Adva van egy szifiliszes, agresszív, alkoholista apa és egy epilepsziás, tüdőbeteg anya, s ebben a családban már van fogyatékos gyerek, de várják a következőt – mit kell tenni, elvegyük a gyereket, vagy sem? – Minden orvostanhallgató az abortuszra szavaz, mondván mi lesz ebből a szerencsétlen nyomorék gyerekből. – Mire a professzor: „Gratulálok hölgyeim és uraim, éppen most ítélték halálra Beethovent.” S a beállt, fagyos csendben kiment az osztályteremből.

***

Gondolom Atyaságod, jó Izidor püspök úr jól látta a leírtakat onnan égi „hivatalából”, s az is érthető, hogy milyen sok internetes-panasszal kell számolnia. Atyaságod, mint bölcs tanító megtéveszthetetlenül hirdette az egyedüli igazságot és most is ennek védelmezője – segítsen korunk emberén is, hogy felismerje és szívébe fogadja az Igazságot, bármilyen hír vagy tudálékos kommentelő gátolná is ebben.