Amikor a katolikus Egyház az elnyomók oldalán állt. I. rész

Dunai Ákos: Méltóztatik emlékezni, érsek úr?

Megjelent a Magyarok Vasárnapja c. lapban 1995. szeptember 3-án.

Kedves Paskai László érsek úr, az ünnepet - eminenciád magyar prímássá való kinevezését - én sem akarom rontani, sőt: sok millió magyarral együtt azzal a reményteljes várakozással tekintek emindenciád közszereplése elé, hogy az a minden tekintetben megcsonkított, megrugdalt és a nyaka köré csomózott hurokban vergődő katolikus egyház javát fogja szolgálni.

Rendkívül sajnálatosnak tartom azonban, hogy a mai magyar egyházi élettel ismerős nyugati szakértők - a hazaiakról nem is beszélve - , máris a fejüket fogják, és előre azon sopánkodnak, hogy eminenciád még hűségesebb és buzgóbb kiszolgálója lesz a minden hájjal megkent egyházüldöző kommunista rezsimnek, mint Istenben boldogult elődje, Lékai László volt. Lékai bíboros ugyanis legalább még a régi iskola neveltjei közé tartozott, s ha a rendszer iránti buzgóságában és szánalmas szervilitásában alkalmasint csúnyán el is vetette a sulykot, nagy általánosságban méltó tudott maradni azoknak a prímásoknak a hagyományához, akik nehéz helyzetekben, komoly megpróbáltatások közepette viseltéák az ország alkotmányjogilag első zászlósurának fölöttébb nem könnyű méltóságát.

Eminenciád azonban - bocsánat az őszinte szóért! - már a kommunizmus neveltje, s ahogyan napjainkban az elaggott pártfunkcionáriusokat Gorbacsov budapesti helytartó tanácsa rendre fiatal, megbízható káderekkel cseréli föl, ugyanez érvényesül egyházi berkekben is: a főbb néltóságokba ma már csupán azok juthatnak, akik megszolgálják az Állami Egyházügyi Hivatal "bajszos püspökeinek" a kegyét. Eminenciád sem kivétel, mert ha az volna, akkor ma nem az esztergomi érseki székben ülne, hanem egy Isten háta mügütti faluban lenne káplán, legjobb esetben plébános, amiként a békepapnak föl nem csapó klérus színe-java is elevenen eltemetve, benső száműzetésbe küldve nem lelkeket pasztorál, hanem - mint a többi, háztáji földecskéjével rendelkező termelőszövetkezeti nyugdíjas - szerződéses borjúkat.

Méltóztatik emlékezni, érsek úr, amikor hat esztendővel ezelőtt egy szeles, viharos vasárnap délelőtt három teljes órán keresztül beszélgettünk négyszemközt a detroiti Szent Kereszt plébánia egyik szobájában? Eminenciád akkor még "csak" veszprémi püspök volt, én pedig ferences szerzetes.

Méltóztatik emlékezni, érsek úr, hogy milyen riadtan kapkodta a levegőt, amikor azt mondtam, hogy itt nyugodtan beszélhet, mert nincsenek lehallgató készülékek beépítve, mint a veszprémi püspöki palotában, és ha a kérdéseimre őszinte választ kapok, azokkal nem szaladok a kommunistákhoz, hogy eminenciádat "befújjam"?

Méltóztatik emlékezni, érsek úr, hogy milyen kegyesen somolygott, s milyen zavartan tördelte a kezé, amikor azt kérdeztem, hogy az Isten népéért felelősséggel tartozó püspökök miért szepegnek a sarokban megfélemlített kisgyermekek módjára?

Méltóztatik emlékezni, érsek úr, hogy amikor Mindszenty bíborosra terelődött a szó, eminenciád azt válaszolta: az ő megcsontosodott ókonzervatizmusán és példátlan makacsságán buktak el a nemes és jóindulatú törekvések, mert Rákosi Mátyás tárgyalni akart, de Mindszentyvel nem lehetett beszélni?

Méltóztatik emlékezni, érsek úr, hogy őn - ismétlem, ketten voltunk - azt bizonygatta, hogy a magyar egyház szabad, és a püspököket nem korlátozza senki?

Méltóztatik emlékezni, érsek úr, hogy ön valóságos kis akadémiai székfoglaló előadást tartott bámuló-bávuló csekélységemnek arról, hogy 1945-ben a magyar katolikus egyház megszabadult koloncaitól, végre szabaddá, aktívvá és a napi politika kiszolgálásától függetlenné válva a maga útját kezdhette járni?

Legfőképpen pedig méltóztatik emlékezni, érsek úr, hogy három óra hosszat tartó, barátságosnak semmiképpen sem mondható csevegésünkből két óra azzal telt el, hogy eminenciád itt Amerikában velem szemben a kommunista rezsimet védte meg?

S most eminenciád személyében megkaptuk az új esztergomi érseket, az új magyar prímást, aki, sajnos, a kommunista párt bizalmasa, kiválasztottja és reverendás vazallusa.

E cikk eminenciádnak természetesen csak jót tesz. A pártbasák így láthatják, hogy emindenciád még négyszemközt is megvédte őket, s igencsak méltó a bizalmukra.

Az övékére mindenképpen.

Azt, hogy a hívő magyar katolikus milliók bizalmára mennyire méltó, majd a jövő dönti el. S bízzunk abban, hogy e magas hivatalban önmagára talált magyar prímásra tiszteletteljes tekintettel nézünk föl egy szabad, hívő, oroszmentes, kommunistáktól megtisztított, jövőt építő magyar hazában!

[szerk. megj.: Vajon képes lesz-e egyszer a katolikus egyház arra, hogy őszintén szembenézzen a múltjával (és a jelenével)?]


A témához tartozóan lásd még: Krajsovszky Gábor: A jó harcot megharcoltam (Mindszenty József halálának 30 éves évfordulójára)