Daczó Árpád (P. Lukács OFM): Mint a vándormadár

- készülődés a csíksomlyói búcsúra

Az 1970-es évek egyik pünkösdi búcsúján, egy moldvai öreg csángó bácsit kérdeztem meg, hogy melyik faluból jött.
- Gyoszénből - felelte. (Gioseni: Diószén, Bákótól délkeletre, a Szeret folyón túli csángó falu.)
- Máskor is jött még a csíksomlyói búcsúra?
- Mindenkor, amikor engedtek. Met vót, amikor nem engedtek sem főden (gyalog), sem bilétát (jegyet) nem adtak a trénre (vonat), ha a hedre (hegyre, Erdélybe) akartunk menni.
- A főden is jött Csíksomlyóra, olyan messziről?
- Mikor fiatal vótam, csak a főden jöttünk.
- És örömmel jöttek mindig Csíksomlyóra?
- Én jöttem, met otthon nem nyughattam. Nem vót helyem otthon, ha nem jöhettem Somolyóra. Most es, pünkösd előtt, nem vót helyem. Montam es az asszonnak, hogy vegye elé a tarisnyát, met itt az üdő, indulunk Somolyóra.
Most is hálás vagyok ennek az öreg csángó bácsinak, mert szép bizonyságát kaptam meg tőle azon sejtelmemnek, amit 13 és fél éves csíksomlyói szolgálatom alatt a következőképpen fogalmaztam meg. Azt mondják a madarak életével foglalkozó tudósok, hogy a tőlünk messze délre költöző madarak, az ottani hazájukban nincsenek otthon. Éppen csak összeszedik a táplálékukat, és aztán szomorúan gubbasztanak, várva a napok hetek, hónapok múlását. Mikor aztán itt nálunk a tél dermedtsége engedni kezd, és nyúló napokkal mind melegebben kezd sütni az áldott napsugár, ezt megérzik ők is ottan. Nyugtalankodni kezdenek. Verdesnek a szárnyukkal. Fel-felrepülnek, egyet-egyet köröznek is. Tájékozódnak a messze észak felé. Amikor pedig, valami titokzatos "telefonhívásból" megtudják, hogy itt nyílik már a hóvirág, "kihányta" fejét a barka, és hogy millió rügyévei újra élni kezd az erdő, egy szép napon csak elindulnak. Nincs az a hatalom, ami visszatarthatná őket. És jönnek, mint az áradat. Hajtja őket az új, boldog élet ígérete. Mint mondják, sokkal hamarabb is jönnek. Fele, negyede idő alatt, mint amennyi alatt elmentek. Mert itt van az igazi hazájuk! Mert itt várja őket a fészek, az, amit mi emberek úgy nevezünk: az édes anyai otthon!
A székely és csángó ember is így van Csíksomlyóval! Ha megjött a tavasz, és az első hazaérkezett fecskepár csivitelése rákőszönti az aranylón napsugaras jó reggelt, őrajta is erőt vesz valami nyugtalanság. Tesz-vesz az életében, a háza táján, de közben el-elszáll a gondolata. Mintha valami hívást is hallana. Lelki génjeinek legmélyéről, felszáll fülébe, valami titokzatos hang, mely lassan elönti egész lényét, mely feléje suttog háza, udvara minden szeglétéből, az éjszaka csendjének roppant mélységeiből és hívni kezdi.
Erre a hívásra pedig, valami titokzatos vágy zúg fel benne, valami ősi vágy, a mindenkori embernek mindenkori legóhajtottabb vágya: vágy az anya után! Vágy oda, ahol ez az anya várja! Vágy az édes anyai otthon után.
Még a kiskapuba is kiáll és lefelé néz az utcán, arra, amerre az út odavezet az ősi, édes, anyai otthonba!
Van neki neki külön fészke, élete, otthona, de egy évben egyszer, mintegy "ráomlik" az évezredes ősi vágy, az ősi, a közös, a mindenkit egyformán szerető, s a minden hozzámenő gyermekét egy nagy családba ölelő égi édesanya után!
Olyan ez, mint az előbb említett vándormadár ösztöne. Ha eljön az ideje, neki menni kell. Mert várja az ősi fészek!
Meggyözódésem szerint, így érzi a székely és a csángó ember is ezt az ezeréves ösztönt, és amikor eljön az ideje, ő is útra indul. Mert neki is menni kell! Mert érzi, hogy nincs helye otthon! Érzi, hogy nyugtalan, míg a tarisznyát a nyakába nem akaszthatja, kezébe nem veheti a vándorbotot, és búcsút nem inthet kapufélfájának!
Egy csendes estén oda is szól feleségének:
- Asszony, készítsd a tarisznyát! Itt a pünkösd, menni kell!
Egy szép hajnalon, az ugyanilyen vágyaktól hajtott rokonokkal, "falusfelekkel", az Ősi, Örök Anyát kereső lelkületűekkel, mint a vándormadarak összeállnak és és elindulnak. Lábukkal ugyan a föld porát taposva, de lelkileg, mint a vandormadarak, úgy repülnek.
Repülnek, mert repíti őket a sok szép ősi ima, a sok szép ősi ének szárnyaló dallama is, amit akkora áhítattal mondanak és énekelnek. Ilyenkor nincs fájó láb, nincs fáradó test, még éhség és szomjúság sincs. Mert ilyenkor csak egy van: az a boldog tudat, hogy teljesülhet a vágy, mert már mennek is, már repülnek oda, ahol az édes anyai otthon várja őket, és benne a rájuk mosolygó Isten Anyja, a Boldogságos Szép Szűz Mária, akiről még ma is azt mondja Gyimes elrejtett patakjainak népe, hogy ő a Hold Istenasszonya is, a Babba Mária! Pünkösd elérkeztével, így indul útra a székely és csángó ember a csíksomlyói búcsúra. És ez így van már azóta, mióta őseink erre az áldott földre telepedtek. Tehát valószínű, hogy már ezer esztendeje. Csak éppen nincs adatunk az első századokból, mert ezekről a vidékekről, az ilyen adatokat mind elsodorta a történelem kegyetlen vihara.
Viszont van egy fényes, szinte 600 éves adatunk. Róma őrizte meg. 1444. február 27-i keltezéssel ránk maradt IV. Jenő pápának egy bullája, amelyben búcsút engedélyez azoknak, akik segítenek a barátoknak a csíksomlyói templomuk újjáépítésében. Ebben a bullában a pápa pontosan meghatározza, hogy hol van Somlyó, és azt is megállapítja, hogy oda valósággal özönlik a nép. Idézzük! "Az erdélyi egyházmegyében, Somlyón, Valachia, (Oláhország-Mun- ténia) szomszédságában, Tatárországhoz közel, ahol a szigorúbb rendtartású Ferenc- rendi szerzetesek újjáépítik Mária-templomukat, a híveknek hatalmas serege szokott összefolyni, hogy ott ájtatoskodjanak, és naponta nem szűnnek oda összefolyni." (In- gens fidelium multitudo devocionis causa confluere consveverit ac dietim non cessat confluere.")
1444-ben, ha egy pápa ilyen megállapítást tesz, hogy Mária templomába, nemcsak összegyűlnek, hanem valósággal összefolyik a sok ember, és naponta nem szűnik meg ez az összeözönlés, ez évszázados hagyományt tételez fel!
Az ilyen összesereglés szokása nem alakul ki máról holnapra! És ha már 1444-ben ilyen szokás volt Somlyón, azt ott már azelőtt is, nagyon régtől fogva gyakorolták!
Csíksomlyóra tehát, már nagyon régi időktől kezdve ment a nép. Ment, mint a vándormadár, mert őseitől örökölt tudása szerint, ott várta őket különösképpen is a legjobb édesanya, a Boldogságos Szép Szűz Mária!