Dr. Csapody Vera: Emlékeim Brückner atyáról

Részlet Gyurián Edit dr. Brückner Józsefről szóló „Ki köszöni meg...” c. könyvéből (Alfapack Kft. nyomdaüzeme, ISBN 963 550 176 9)

Brückner atya hitoktatóként került iskolánkhoz. Első szentbeszédei már megfogtak, úgyannyira, hogy lelki vezetőmnek kértem, aki előtt fiatal életemnek minden problémáját fel tudtam tárni.
Fiatal tanár koromban történt, hogy jelen voltam, amikor egy anya kesergett előtte: „Nem halt volna meg a fiam, ha más orvost hívok! Magam vagyok az oka, hogy elvesztettem! – „Asszonyom, ez hiúság! A halál időpontját az Úristen állapítja meg, ha megtörtént, nem tehet már magának szemrehányást!”
Főképpen a nők lelkipásztora volt.
Nemcsak gyengéd megértéssel,hanem igazi tisztelettel közeledett minden lélekhez, mert minden nőben a Szűzanyát tisztelte.
Régi kedves tanítvány súlyos állapotban került kórházba. Az orvos megmondta a beteg testvérének,hogy nincs segítség. Ő azonnal táviratozott Brückner atyának Esztergomba. A táviratot átvevő nővér kisietett az autóbuszállomásra, mert éppen akkor várták vissza Budapestről. Az atya átvette a táviratot, és a következő járattal indult is vissza. – Az öntudatlan beteg ágyánál ült, amíg az magához nem tért, s akkor ellátta a szentségekkel. Nem számított, hogy mindez a hajnali órákban történt.
Leveleiben tükröződik magyarságféltő nagy hazaszeretete. Magyar szentekről, történelmi dátumokról mindig megemlékezett. Buzdított szentjeink követésére.
Évente tartott lelkigyermekei számára lelkigyakorlatot, vagyis inkább lelkinapot. Mindenki kezében ott volt a Szentírás. Ebből kellett kikeresni az előre meghatározott téma szerint csoportosított idézeteket. Kérése mindenkihez ez volt:Ne múljon el nap, hogy legalább pár sort ne olvassunk a Szentírásból!
Szokása volt, hogy minden levélre azonnal, még aznap válaszolt. Nagy feladat volt ez, mert levelezése roppant megduzzadt. Csaknem minden levelét ezzel kezdte: Levelét, gondjait és örömeit már felvittem a „Bakátsba”.A Szűzanyától jön a segítség és áldás! Mindig a „Két Szív áldásával” búcsúzott.
Ha valaki megköszönte jóságát, imáit, fáradozását, szerényen mosolyogva csak ennyit mondott: „És vajon ki köszöni meg a vízcsapnak, hogy vizet adott? Az a kötelessége!”