Bálint Zsolt: Bűnös-e az Egyház?

Hogyan ünnepeljünk a Luther-évben?

1. Bárhonnan is közelítünk, az Egyház kapuiban álló katekéták vásári cédulákat osztó figurává váltak. Nem állítanak meg már senkit, aki a szent hely, a katolikus templom küszöbét szándékozik átlépni. Nem kérdezik meg, tudja-e hova akar bemenni? Tudja-e, hogy itt megtörténik az az áldozat, amit az Úr Jézus rendelt el azon az éjszakán, amikor elárultatott? Nem. Egyszerűen csak hívogatnak: gyere, lépj be és érezd jól magad. És a püspökök is, akiknek feladata a hit védelme, a tanítás tisztaságának és a hely szentségének megőrzése, és a szív felfegyverzése a gonosszal szemben, azon fáradoznak, hogy a szentet összekeverjék a világival, ne lehessen különbséget tenni jó és rossz között. Az Egyházat saját vezetői fegyverezik le. A szív jól bevált védelmi eszközeit szívós, kitartó okoskodással semmisítik meg.

2. Ilyen megsemmisítésre ítélt fegyver a lelkiismeret, és egy másik: az ehhez kapcsolódó bűntudat. Ezeket a fegyvereket nagy szabatossággal darabjaikra szedik és szinte már-már pornográfiát meghaladó mezítelenségben mutogatják őket: nagy nyilvánosság előtt a lélek ismeretét szekularizálják és a bűn tudatát relativizálják. A lélek ismeretét nem fegyverként, hanem ágyékkötőnek használják, amit legjobb, ha leoldanak. A bűnre pedig újjal mutogatnak és bohóckodnak fölötte.

3. Ennek eredményeként ma már lelkiéletnek neveznek mindent, ami az ember szívében mocorog. Ezt próbálják a legmodernebb pszichoanalitikus módszerekkel megmagyarázni, megismertetni. És erről csevegnek televízióban, rádióban és az interneten. És természetesen bármi lelki jelenség is legyen a téma, a felmerülő kérdésekre a válasz mindig materialista. És a felkínált gyógymód is: különféle szintetikus vagy nem szintetikus, a modern tudomány boszorkány konyhájából előkerült gyógyszerek. Miért csodálkozunk azon, ha a lélek ismerete materializálódik, és a bűnétől borzadó ember problémája visszavezethető a test működéséhez szükséges egyik vagy másik anyag hiányához? Így lesz a bűn ennek a hiánynak az illúziója. Ebben a nagyszerűségben, mint a kámfor, eltűnik a bűn, és vele együtt kiürül a pokol is.

4. És mindenki megnyugtatásaként ott a közgondolkodást átható vélemény: ha van is bűn, az valóban a szocializálódás vagy a kultúra illúziója, és ezért egyéni szinten marad. Magánügy. Nincs lelkiismeret, se bűntudat. De van szappanbuborékokat fúvó pszichoanalízis és pszichoterapeutika. A buborékok úgyis kipukkannak, ezért azok ellen minek védekezzünk, minek öltsünk fel bármiféle fegyvert? Az egész egy kámforos szellemi játék. Nincs súlya, ezért jelentősége sincs. Ez a modern ember szánalmas lelki életének summája. Virtuális oázis.

5. De érdekes módon korunkban, amikor az egyénnek már nincs bűne, egyre inkább terjed a kollektív bűntudat szajkózása. Mert bizony egyre gyakrabban különféle közösségek vagy szervezetek más csoportokat kiáltanak ki bűnösnek, vagy azt sugallja róluk áttételesen a média. A modern ember erre is kidolgozta szép, teoretikus válaszát. Nem, ilyen nincs, közösségek, szervezetek, vagy akár teljes népek bűnösségét nem lehet kimondani. Mégis, ha nyitott szemmel vizsgáljuk, és tudatosan megfigyeljük korunkat, minden ekörül forog. Tehát a valóság pontosan ennek az ellenkezője: a médiában irtóztatóan nagy a kollektív bűnösség súlya. Általánosságban rossz és bűnös a fasiszta, a gyurcsányista, az iszlámista, a kommunista, a migráns, a náci és az orbánista. Bűnös úgy nagy általánosságban a harmincas évek Magyarországa és a náci Németország, bűnös a nagy testvér Szovjetúnió, és bűnösök a liberálbalos civil szervezetek, és bűnös mindenki en bloc, aki a hagyományaihoz ragaszkodik.

6. Hangsúlyozva a kérdést: van-e kollektív bűn, és bűnös lehet-e egy nemzet, egy ország, egy kor, és bűnös-e az, aki a bűnökre rámutat? A modern világban nincsenek viszonyítási pontok, ezért a bűnt megpolitizálják, és átsiklanak azon, hogy kitől ered a bűn, és teljes országokat vagy népeket, kisebb vagy nagyobb közösségeket sújtanak a ki nem mondott kollektív bűnösség vádjával. Majd ezt a vádat addig ismételgetik minden lehetséges fórumon, amíg valósággá válik: a mennyiség átcsap minőségbe, a lehetetlen egyszer csak megvalósul.

7. Az Egyház már a kezdetektől fogva ettől a kollektivizálástól szenvedett, mert a világ a Jézus iránti gyűlöletét vetítette ki rá, így kollektíve. Az apostolokat nem saját személyük és cselekedeteik, hanem Jézus miatt üldöztette a Szanhedrin. És ezért az Egyház születése óta fogva bűnös, de ok nélkül, mert aki miatt gyűlölik, az az egyetlen bűn nélkül való ember. És kétezer év eltelte óta még mindig itt tartunk. Bár a vallás magánügy, a világ előtt az Egyház kollektív bűnössége bebizonyított. Ez manapság nem kérdés.

8. Mindezt a kissé hosszú bevezetőt azért írtam, mert az elmúlt hetekben maga a katolikus klérus is rábólintott az Egyház kollektív bűnösségére. Rágódva vagy vajúdva afölött, hogy mi is történt 500 éve Wittembergában, nem az Egyház tanításának megfelelően nyilatkozik, hanem a több évtizede zajló szekuláris kurzus szája íze szerint szajkózza vissza, amit a világ hirdet az újságok lapjain, gépek kijelző képernyőin. Ezért kell azt hirdetni mindenütt, hogy Luther tételeinek forrása az Egyház bűnössége volt, és örüljünk annak, hogy Luther fellépett, mert csak emiatt indulhatott meg az a folyamat, amit ma illendő „tisztulásnak” hívni. Ennek az örömnek nyilvánosan is adjunk hangot. Ünnepeljünk.

9. Hát itt tényleg megáll a hívő ember esze. Mert elcsodálkozik mindafölött, amit Luther művelt. A 95 tétel oka nem az Egyház kollektív bűnössége volt, hanem Luther saját, személyes bűnei. A nagy reformátort az őt belülről őrlő kínzó problémák mozgatták. Nem az isteni kegyelem, hanem valami szörnyű benső kényszer vezette őt egész élete során. És mondjuk ki: félre, egyre távolabb az Úr Jézustól, a szőlőtőtől. Az egyik, Luther által sokat hangoztatott tétel forrása - hogy üdvözülni kizárólag a hit által lehetséges – biztosan a Szentlélek ellen elkövetett bűnökben ered.

10. Lássuk csak az Éneklő Egyház római katolikus népénektárban felsorolt Szentlélek ellen elkövethető bűnök listáját (saját rövid megjegyzéssekkel): 1. Isten irgalmasságában vakmerően bizakodni (Luther szerint nem szükséges semmiféle cselekedet a megigazuláshoz). 2. Kétségbeesni Isten kegyelme felől (Luther egész életében rettegett a kárhozattól). 3. A megismert igazság ellen tusakodni (Luther írásai tanúskodnak arról, hogy a ráhagyományozott igazságot nem akarta, ezért görcsösen kereste az új értelmezéseket). 4. Isten kegyelmét másoktól irigyelni (Luther számtalan esetben szörnyűmód ostorozta a népi jámborságot, aminek gyakorlatán keresztül az egyszerű emberek hittek Isten rájuk kiáradó és ezért működő kegyelmében). 5. Üdvös figyelmeztetések ellenére bűnökben megátalkodni (Számtalan dokumentum bizonyítja, hogy a pápa mekkora erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Luther belássa tévelyedéseit). 6. A bűnöket mindhalálig meg nem bánni (Ebből a szempontból különösen beszédesek Luther asztali beszélgetései, mert erről a meg nem bánásról és keménynyakúságról tanúskodnak. És amelyek mint szekuláris olvasmányok érdekesek és nagyon tanulságosak, de az üdvösség szempontjából nem többek, mint mondjuk a Monita Secreta vagy éppen Jean-Jacques Rousseau magányos sétálgatásai és botanizálása).

11. Érdemes lenne még megemlíteni a „hét főbűnt” is, de azt hiszem már a Szentlélek ellen elkövetett bűnök listája is elég volt, hogy Luthertől tovább lépjünk. A Luther tételekre hogyan is építhetett volna az Egyház, amikor számára egyértelmű volt, hogy azok ihletője nem a Szentlélek? És mindez ötszáz év múlva miért változott volna meg? Luther tegnap is az volt, ami ma. Vagy csak nem született újjá lélekben és támadt fel testben? Vagy Luther személyét és tanítását is formálja az evolúció? De félre a tréfával.

12. Aki Luther kapcsán az Egyház kollektív bűnösségét hangsúlyozza, az valami elemi dolgot felejt el. A bűn egy ember által lépett a világba. Ez a bűn, Ádám vétke, rontja Isten teremtését, és emészti a teremtés művét. Ez a bűn ösztönzi a világot, hogy ne az életet, hanem a halált szaporítsa. Az Egyház sose tanította az emberiség kollektív bűnösségét. Ez volt Jézus tanításának egyik sarkalatos pontja. Viszont az ószövetség népének pontosan ez volt a rögeszméje, ami ellen Isten minden időben fellépett, Mózestől kezdve Jónáson és Noén át, a prófétákon keresztül a mi Urunkig bezárólag. Isten küldöttei rámutattak, hogy a bűnt mindig egy ember gyakorolja, egy ember tolja előtérbe és fertőzi meg vele közvetlen hozzátartozóit és mindazokat, akik fölött neki, a bűnösnek hatalma van. De ugyanígy egy ember képes a bűn terjedését megállítani.

13. Talán éppen emiatt, az ószövetség népe ezt a kollektív bűnösséget kiterjesztette ellenfeleire is. Ha volt egy gonosz vagy számára kellemetlen ember, vagy rossz uralkodó, aki neki rosszat tett, akkor mindenkit, aki fölött ez a személy hatalmat gyakorolt, és így, vagy úgy, de hozzá tartozott, vele azonosították, majd kíméletlenül mindannyiuk elpusztítására törekedtek. Jézus megszabadított minket ettől a rögeszmétől. Ha az ő tanítását elfogadjuk, mi nem a halált, hanem az életet szaporítjuk. És emiatt ellent tudunk mondani a bűnnek. Még a legbűnösebb bűnösben is reméljük, hogy egyszercsak felparázslik a megtérés tüze.

14. Most ez az ószövetségi kollektív bűnösség elve éled újjá a modern médiában, és jelenik meg az Egyház és Luther kapcsán. Kollektíve bűnös az Egyház, mert a Luther idejében vétkező püspökök bűnben éltek. De Luther nem volt bűnös, bár az Egyház hagyománya szerint bűnben élte le egész életét, és már fellépésekor is tévtanító volt. Hogyan lehet, hogy idáig jutottunk?

15. És hogyan lehetne kollektíve bűnös mindenki, aki követte és követi Luthert, hiszen leszakadt a szőlőtőről és már nem Jézushoz tartozik? Mert valóban: Luther mozgalma embermilliókat vont el az Úr szőlejéből és vakmerő módon még ma is vezeti őket a sehol levő semmibe, pontosabban a Seolba. Miért nem lehet azért imádkozni, hogy végre katolikus (egyetemes) és nem lutheránus (személy alapján kirekesztő) legyen a vallásuk? Öt évszázad eltelte után ezt már nem lehet kimondani, mert a szekularizáció szájkosara nemcsak a világban élőkön, hanem a templomok oltáránál is ott van azok száján, akiknek kötelessége lenne mindezt kimondani. És akiknek kötelessége ezt kimondani, kötelessége lenne a tanítást is megérteni, amit öt évszázadon keresztül tanított az Egyház azokról, akik a nagy protestálók követői lettek – saját hibájukon kívül. Ez a félévezredes tanítás biztos alapokon áll, de nem kompatibilis azzal, amit a beat-nemzedék egyháza tanult az új katekizmusokban és ezért hallani szeretne.

16. A világ idejével sok minden változott és változik. Így a lutheránus evangélikus lett. És a katolikus keresztény. Mire változnak ezek együtt? Krisztushívők egyesülete lesznek? Ki mit ad fel? Ez lenne a kérdés? Lám a katekizmust is át lehet írni. És megmagyarázni, hogy a fekete miért fehér, és vice versa. Vagy ha valaki ragaszkodik ősei hitéhez, akkor az radikalizálódik (valójában: a gyökereihez ragaszkodik), és mint ilyen, hamarosan üldözhető lesz. Mert egyformán üldözni fogják a radikális iszlamistát és a radikális katolikust. Csak amíg egyik ösztökéje a dzsihád, a másiké a caritas in Christo Jesu. Ezért hát nem is célszerű ilyenekről beszélni, és talán nem is bölcs dolog, ötszáz év ide vagy oda. Mert ha mégis erről beszélünk, kettős mércét alkalmaznak ránk. De már az is beszédes, ha hallgatunk.

17. Ezért ne hallgassunk, hanem dicsőítsük a mi Urunkat, aki minket teremtett és életet adó irgalmasságával megváltott minket. Ha összehívnak bennünket ünnepelni, az Isten dicsőítése legyen a közös nyelv, énekeljük a hálaadó zsoltárokat és hívjuk az életadó Szentlelket, aki a boldogságos Szűz Máriába ojtotta azt az életet, ami a miénk is. Mert mi Jézus arcának fényében járunk. És nem is akarunk már másról tudni, csak a mi Urunkról, ha alkalmas, ha alkalmatlan.

18. A templomainkban ünnepeljünk. Tartózkodjunk a vásári hangulattól. És igen, katekétáink hangsúlyozzák csak a szentséget és álljanak őrt templomaink ajtajai előtt. A pap vagy a püspök, mint jó pásztor vezessen minket a szentélyhez. Őrizze a hitünket. Emeljen ki minket a világból, és tárja elénk a mi Urunk nagyszerű országát. Vegyünk részt az örök áldozatban, mert Jézus ezáltal örök életet ígért, elvéve tőlünk a halált. A legszentebb áldozat az, ha az ő testét és vérét magunkhoz vesszük. Ha arra gondolunk, hogy Luther ezt az áldozatot az ördög praktikájának nevezte és el akarta törölni mindenestül, a papsággal együtt, örüljünk kimondhatatlanul, hogy még ötszáz év múlva is van engesztelő szentmise áldozat! És hogy amíg világ a világ, lesznek még papok, akik ezt az áldozatot bemutathatják addig, amíg az Úr Jézus újra el nem jön. Ez lehet a mi ünneplésünk oka a Luther-évben. Veni Domine Jesu.