Bálint Zsolt: A nagy üldöztetés előtt?

1. Sokat olvasom a szentek életét és a kommunizmus alatt üldözést szenvedtek visszaemlékezéseit. Hallatlan gazdag ez az irodalom, és kimondhatatlanul sok tanulságot tartalmaz a mi katolikus hitünkkel kapcsolatban. Olvasmányaimban különösképp megragad a börtönviselt papok legvégsőkig kitartó egyházhűsége és az, hogy mennyire ragaszkodtak a miseáldozat bemutatásához. Ezek a tanúságtevők bármennyire is szerettek volna hűek maradni az Egyház hagyományához és rendelkezéseihez, a misével kapcsolatban számos dolgot helyzetükből fakadóan nem tudtak betartani. Az élet, az Úr Jézus mellett való elköteleződésük átírta a rubrikákat, a szép hagyományokhoz való ragaszkodás képtelenségnek tűnt az embertelen körülmények között.

2. A hagyomány alapján kialakult szokásjog szerint csak a hajnali és délelőtti órákban lehetett a szentmise áldozatot bemutatni. Déli egy óra után már nem. Ezzel hangsúlyozódott a szentmise áldozati és valóságos jellege, mivel az elválaszthatatlan volt Jézus személyétől és a vele történt eseményektől. A börtön, a munkatábor, vagy a gulág körülményei ennek betartását lehetetlenné tették. Ott, ahol éjszaka és nappal egybefolyik, ott, ahol a büntetés-végrehajtást állandó felügyelet és számtalan tiltó szabályozás biztosítja, nincs katolikus, mindent átölelő egyetemes rend. Ezért a pap akkor mutatta be a szentmisét, amikor alkalom adódott, amikor biztosan tudta, nem fogják megakadályozni, vagy pedig a cella- vagy a műhelybeli társak gondoskodtak arról, hogy zavartalanul mutathassa be az áldozatot.

3. A börtönös-gulágos időkben lehetetlen volt megvalósítani a megszentelt helyen való misézés rendelkezését is. Ugyanis már az első keresztényeket követő nemzedékeknél hamar kialakult a szokás, hogy mártírok sírjai fölött mutatták be az áldozatot. Majd ebből organikusan növekedett és alakult ki a felszentelt misézőhely hagyománya, ahol az oltár köve alá vagy magába az oltárba szent ereklyét helyeztek. „Rendes” időben nem is gondoltak másutt mise bemutatására, csak templomi oltáron. Persze az élet sok kegyetlen helyzetet pordukált, így számos esetben különféle vészhelyzetek léptek fel. Például háborús időkben többnyire elpusztították a szent helyeket. Ezért születhetett meg a mozgó tábori oltár, amin csak apostoli engedéllyel rendelkező papok misézhettek. Vagy magánházaknál rejtegették az ereklyét és afölött miséztek. De mindez békeidőben elképzelhetetlen volt, az áldozat bemutatása mindig a templomban folyt, felszentelt helyen.

4. A pap tudta, hogy a miseáldozatban egyesül lényegileg és testileg is Krisztussal. Nem csak egy a sok-sok ember között. Ő maga lesz az Úr Jézus. Ő maga az áldozati bárány, az ő szándéka és az ő szavai jézusiak, ezek konszekrálják a kenyeret és a bort Jézus testévé és vérévé. Minden papnak ez volt a hivatása. Az élete. A misét ezért egymaga is bemutathatta, nem kellett hozzá hallgatóság, nem kellett a világban élő hívők serege, hogy megtörténjen a misztikus áldozat.

5. Milyen helyzetet teremtett a börtön, ahol idő és hely a végletekig korlátozott volt a mise bemutatásához? És sokszor a cellában több áldozópap is raboskodott, akinek hivatása a szentmise bemutatása volt? Így valósult meg az, hogy egyszerre többen mutatták be az áldozatot, még a trienti liturgia szerint és teljesítették az Úrnak tett fogadalmukat, hogy az ő halálát hirdetik, amíg el nem jön. Hány börtön- vagy gulágviselt papnak adott ez erőt, kitartást és vigaszt a szörnyű megpróbáltatások között! Volt, hogy az egyikük ministrált a másiknak, de ott lehetett a szívében az égő vágyakozás az áldozat bemutatására, és a félelem, hogy talán ez az utolsó lehetőség, amit ő akaratán kívül, de mégis elmulaszt! Lehet, hogy hetekig vagy hónapokig, esetleg évekig nem lesz lehetősége misézésre, az áldozat bemutatására! Természetes volt tehát a koncelebrálás kialakulása! Azt már nem is említem, hogy az előírások szerinti liturgikus ruházatra ügyelni képtelenség volt. A szürke-fekete csíkos rabruha, vagy a lassan lefoszló polgári öltözék maradványai fölé honnan szerezhettek volna a foglyok karinget meg stólát? Minden külsőség elpusztult, csak a benső szándék és a hivatás parazsa izzott, és lángolt fel a tűz, ha az áldozat bemutatásához a kenyér és a bor valahogy mégiscsak eljutott a cella mélyére.

6. És ha az új rend szerinti szentmise bemutatását nézzük, már kinn a világban és magában az Egyházban is ezek, a börtönben kényszerből megélt körülmények lettek elfogadottá, és tették őket általánossá a rendelkezések. Ezek következményeként nagyon sokszor a pap már nem törekszik arra, hogy felszentelt helyen mutassa be az áldozatot. Bár közel van a templom vagy a kápolna, „pasztorális” okból inkább háznál vagy a hittanteremben mutatja be a misét. Sokszor a legelemibb liturgikus öltözetet is mellőzi, és a legközönségesebb ruhában mondja el a legszentebb liturgikus szövegeket. A mi időnkben már nincs semmiféle korlátozás, vagy ha van is, az már nem élő, be nem tartásuk nem von maga után semmiféle megrovást. Misét gyakorlatilag bárhol és bármikor be lehet mutatni. Van, hogy többtucat pap is ott áll az oltárnál, és nagy ünnepélyesség keretében mutatják be az új rend szerinti misét.

7. Mi történt? A régi világ volt a rendetlen, és most került minden a helyére? Évszázadok hagyományai és szokásai babonás hiedelmekre épültek, és épp itt volt az ideje megszabadulni tőlük? Vagy az Egyház fölismerte azt, hogy hamarosan eljönnek azok az idők, amikor nem lesznek templomaink, liturgikus ruháink, és üldöznek majd bennünket? Emiatt adott lehetőséget papjainak bárhol és bármilyen körülmények között a mise bemutatására? Közeleg a nagy üldöztetés ideje, és erre az Egyház már felkészült? A szentmise új liturgiája ezt tükrözi. A politikai korrektség jegyében ezt nem lehet kimondani? Vagy egészen másról van itt szó?