Bálint Zsolt: Az Úr színeváltozása

1. A Tábor nevezetű hegy emelkedik a Meggidó-síkság fölé. Bár ez a dél-galileai síkság mindig termékeny és fontos mezőgazdasági terület volt, mégis, emellett számos nagy csatának lett a színhelye. És a Jelenések könyve szerint itt lesz majd az a végső ütközet, amikor Isten angyalai győzedelmeskednek az Antikrisztus fölött. Lehet, Jézus idejében a hegy kopár volt, de köszönhetően Izrael állam fásítási programjának, ma a hegy nagy részét erdő borítja. Lehet, Jézus idejében kimenni a hegy tetejéig fáradságosabb volt az út, mert végig tűző napon vezetett.

2. Jézus tehát a csaták mezején át vezette legkedvesebb tanítványait ki a hegyre, hogy fölülemelkedve a történelem viharán, egészen megmutassa magát azoknak, akiket igazán szeretett. A tanítványok látják nemcsak a világban időző, hanem az Isten országában dicsőségesen létező mesterüket. És majd látják a Izrael történelmének két nagy alakját, a törvényadó Mózest és a próféta Illést vele beszélgetni. Mindent egyszerre látnak. A színek elvesztik karakterüket, fényes felhő ereszkedik le az égből.

3. Mózes teljesen a földi dolgokra összepontosított élete során. Törvényt és hazát adott az általa vezetett népnek. Sikeres forradalmár volt. Illés pedig Isten zarándokaként élte le egész életét, ő volt a legnagyobb az ismertek közül. Mózest sziklasírba temették a szokások szerint. Illést az angyalok elragadták az égbe. Tehát a földi és az égi ember beszélgetett az Úrral, a három apostol szeme láttára. A tanítványok a hagyományt követve ünnepi sátort akartak állítani azoknak, akiket láttak. Péter a szokott hevességével ki is nyilvánította ezt. De ekkor valami különös történt. Péter alighogy befejezte, az Atya szózata hallatszott, aki azt mondta, hogy már ne a földi dolgokat kövessék, hanem a Fiúra figyeljenek. Nincs Mózes és nincs Illés, hanem az Úr Jézus van, akiben földi és égi, emberi és isteni jelen van egy testben. Többé már nem kell a törvényt körülbástyázni mindenféle magyarázattal, többé már nem kell lesni a próféták szózatát. Minden kérdést megválaszol a Fiú, akit szeret az Atya, és gyönyörködik benne.

4. Jézus ruhája is a teljességet mutatja. Nem nyeli el a fény, az energia egyetlen egy hullámát se, hogy ruhájának színe legyen vagy szivárványosan ragyogjon, hanem mindent visszaad és hófehéren tündököl, mint a legvakítóbban ragyogó csillag. Olyan fényes, hogy a tanítványok nem tudnak belenézni, földre borulnak, és úgy imádják az Urat. Nagy titkot láthattak meg: Jézusnak isteni hatalma van. Ezért kéri őket az Úr, hogy erről a föltámadásig ne beszéljenek senkinek. Hiszen Jézus istensége az akkori zsidó vallásosság számára ez nemcsak hogy felfoghatatlan volt, de egyenesen istenkáromlásnak minősült. Jézus féltette tanítványainak életét.

5. A protestáns hagyomány ezt az ünnepet Jézus megdicsőülésének mondja – tévesen. Hiszen az Úr megdicsőüléséhez, a bűnön való végső győzelméhez szükséges volt az áldozat, a halál önmagára vétele, amit a kereszten meg is mutatott. Ezzel végérvényesen kiengesztelt mindent az égen és a földön, és a bűnre predestinált emberi nemzedékeket visszaadta az életnek. A színeváltozás eseménye a három apostol hitének megerősítésére szolgált, hogy majd azok, amikor tanúságot kell tenni az Úr Jézus feltámadásáról, emlékezzenek erre az eseményre, és képesek legyenek helyt állni. Ne féljenek többé, mert a bűnön úrrá lett az élet, erre Jézus feltámadása lesz a bizonyíték.

6. A Színeváltozás ünnepét III. Kallixtusz pápa rendelte el arra emlékezve, hogy a keresztény hadak 1456. július 22-én győzedelmeskedtek Nándorfehérvárnál (a mai Belgrádnál). Visszaverték a mohamedán támadókat. A Pápa ezzel a rendeletével hangsúlyozni kívánta minden időkben, amíg világ a világ, hogy az emberiség történelmének formálója az Úr Jézus. Ő az a Király, akinek hálát kell adni, hogy otthonaink, asszonyaink és gyermekeink megmenekültek a gonosz támadásától. A benne való hit erejével a keresztény seregek képesek voltak megvédeni erdőségeiket, termőföldjeiket, városaikat és falvaikat a sátáni pusztítástól.

7. Vajon ma, több mint öt évszázad elmúltával, élünk-e ezzel a hittel? Meg akarjuk-e védeni otthonainkat, szeretteinket? Föl tudunk-e nézni úgy is a mi Urunkra, mint Királyra és oltalmazóra? Gyönyörködünk-e a mi Urunkban, és arcra borulunk-e előtte? Vagy ez az egész egy mese, és inkább sátrakat verünk, és jól érezzük magunkat, mert vannak mózeseink és vannak prófétáink? Felfogjuk-e, hogy azokat, akik szeretik az Urat, azok életét az Úr meg akarja őrizni, nemcsak amíg világ a világ, hanem mindörökké?