1. Nemcsak a csillagokban, hanem a világban is vannak jelek, amik üzenik: közel van az Úr, hamarosan eljön azokhoz, akik őt várják. Ezek a jelek egy bizonyos időszakra, a végidőkre mutatnak. Szent Pál apostol sok ilyen jelre hívja fel a figyelmünket, közülük egy az emberek között fellépő hálátlanság. Erről írok most.
2. Végidőkben élünk, mert valóban, hogyan jellemezhetnénk találóbban korunkat, mint a hála megfogyatkozásával? Tehát: a hálátlanság korában élünk. Mert a hála fogyatkozásával kell szembesüljünk, és talán egy idő után teljes hiányát is tudatosítanunk kell. Ennek egyik bizonyítéka, hogy a hála szónak „ódivatú” csengése van. Olyan cselekedet, amiről már nem is beszélnek, vagy csak legyintenek fölötte. Bizonyos, hogy előbb vagy utóbb egészen ismeretlenné válik a virtuális világ után vágyakozó társadalomban. A hála átvedlik olyan cselekedetté, amit teljességében érzelmek befolyásolnak és már semmi egyéb nem lesz, mint a Spinoza féle „ha-engem-szerettek-én-is-szeretek” vagy „ha-nem-szeretnek-és-se-szeretek” pogány „adok-kapokja”, de majd értelmezhetjük az Ószövetségből ismert fogat-fogért vagy szemet-szemért szelídebb változataként.
3. Pedig hála nélkül nincsen Jézusnak tetsző élet a földön, aki nem győzött hálát adni a menny és a föld urának. És még a mennyei Atya előtt sincs a mennyországban, mert tudjuk, ott az angyali seregek hálaéneket zengnek a Teremtőnek. Akkor belőlünk hogyan veszhetne ki az, ami a leginkább magától értetődő: csak akkor lesz igazi kapcsolatunk az Atyával, ha tudatosítjuk, mi az ő teremtményei vagyunk, és megpróbáljuk mindenben Jézust utánozni? Ez a fölismerés csak nekünk embereknek adatott meg az összes teremtmény közül. Erről nem tudni, igazán nem emberi dolog.
4. Ez a tudatos hála aquinói Szent Tamás szerint az igazságosság erényének a része. Igen, az igazságosságé, mert a szükségeset megadjuk annak, akinek jár. De nem követelésre, hanem saját felismerés alapján, hogy a tulajdon, amit birtoklunk, az nem a miénk. De hálásak vagyunk azért, hogy ránk bízták. Ápoljuk hát ezt az erényt.
5. A szeplőtelen fogantatás Máriájából a hála fakasztotta a Magnificatot, mert fölismerte azt a jóságot, amivel Isten nemcsak őt, hanem minden embert is megajándékozott. Ezért is hívja őt boldognak minden nemzedék, amíg világ a világ. Az utolsó vacsora alatt pedig apostolok ismerték föl az Úr Jézus szavaiban a fölfoghatatlan jót, ami nem a kiválasztottaknak szóló zsidó széderestét, hanem az Atyának való hálaadást, az eucharisztiát jelezte. És ennek emlékezetére ismételhetik meg újra és újra, az apostolok utódjai, amíg világ a világ, a legszentebb áldozatot, hálaképpen.
6. Manapság, amikor tervezik a „gyermekáldást”, és nem ritkán meg is előzik, nehogy megtörténjen, de ha mégis, a foganás után eszébe jut-e a leendő édesanyának hálát adni az új életért, amit ő hordozhat a szíve alatt? Manapság, amikor a szentmise megint csak ünnep, akár a szédereste, sokszor valóságosan is zajosan-táncosan és az azt követő „agapékban” részegesen, ki gondolkozik el azon, hogy a kereszt alatt hogyan adott hálát a megrendült János apostol, és fájdalom súlya alatt zokogó Szűzanya? Nem lehettek hálátlanok, hogy hárfát és fuvolát elővéve örüljenek a Legszeretettebb kereszthalála fölött. Ma ki gondolkozik el ezek fölött?
7. Igen, ez a hálátlanság kora. Nincsenek erények, felszabadultunk minden alól, még magunk alól is. Meg is mosolyognak: ki beszél manapság erényekről? Teljesen kiveszetek még a katolikus közbeszédből is. Így hálára se kötelezhetjük magunkat. De bízzunk abban, ahol nő a bűn, kiárad a kegyelem. És a kegyelem betölti az emberek szívét. És aki hálát ad, lesütött szemmel suttogja: Magnificat… vagy pedig mély áldozattal, szelíden énekli: Agnus Dei… Nincs szüksége világhálóra, kivetítőkre, erősítő hangfalakra és mikrofonokra. Tudja az Atya, aki mindennek az ura, és aki rejtekében is látja azt, aki szereti őt, hogy a mi hálánk abból az ismeretből fakad, hogy szeretjük őt. Legyünk neki hálásak ezért, és a hálátlanság korában ápoljuk az igazságosság erényét. Tudjunk imádkozni mindig Isten nagyobb dicsőségére.