Dr. Balogh Sándor: Lelki áldozás

A szerző Dr. Balogh Sándor, az Amerikai Egyesült Államokban élő nyugalmazott politológia professzor. A veszprémi szemináriumból 1952-ben, amikor is a Nagyszemináriumot ill. a teológiát államilag feloszlatták a házi faliújságon közölt Mindszenty-megemlékezés miatt, több kispaptársával együtt bíróság elé, majd a kommunisták börtönébe került dr. Major Kálmán spirituálissal együtt. Honlapunkon sok írása olvasható, amelyek az igazi katolikus tanítást tükrözik. Akkor is igazat mondott, amikor ezért börtön járt (ld. A veszprémi szeminárium bezárása).

Az elvált és újraházasodott személyek szentáldozáshoz járulása körüli vita a Vatikáni Zsinat utáni Egyház lelki szegénységére mutat.

Pedig az Egyháznak van egy dogmatikailag jól megalapozott gyakorlata, amiről senki nem beszél. II János Pál[1] is csak az ájtatos lelki áldozásról ír. A katolikus lexikon szerint, a lelki áldozás[2] régi, bevett és jóváhagyott pasztorális intézmény, amelyet a bűnösök is nagy haszonnal gyakorolhatnak.

A lelki élet hagyománya a lélek fölkészültsége alapján négyféle áldozást ismer: az Eucharisztia 1. pusztán materiális, 2. csak szentségi, 3. csak lelki és 4. szentségi-lelki vétele.

1. Pusztán materiálisan áldozik az, aki magához veszi az Eucharisztiát, de nem tudja, mit cselekszik (öntudatlan v. teljesen tájékozatlan, utcáról betévedt).
2. Csak szentségi módon áldozik az, aki →halálos bűn állapotában teszi.
3. Csak lelki áldozást az végez, aki akadályoztatva van a tényleges áldozásban.
4. Szentségi-lelki áldozást az végez, aki fölkészülten, odaadó lélekkel veszi magához az Eucharisztiát (ha önmagában szentáldozásról beszélünk, erről van szó).
A trienti zsinat (1545-63) szerint lelki áldozást azok végeznek, akik szeretetben tevékeny hittel vágyódnak az égi kenyérre, de fizikai körülmények megakadályozzák a tényleges áldozást (DS 881).

Tehát aki halálos bűn állapotában áldozik, az csak szentségi módon áldozik, azaz valójában nem is áldozik. Magához veszi az Oltáriszentséget, de nem, hogy semmi kegyelemben nem részesül, hanem ráadásul még egy halálos bűnt, a szentségtörés bűnét követi el. Ez a hagyományos egyházi tanítás, amit senki nem látszik figyelembe venni.

Az átlag katolikus szentségi-lelki áldozást végez, azaz részesül a szentáldozás kegyelmeiben. Akkor mit csináljon az elvált és újraházasodott személy, ha az áldozással járó kegyelmeket óhajtja? A tridenti zsinat megadja a választ: a lelki áldozás megadja a kegyelmet, újabb bűn elkövetése nélkül.
A lelki szentáldozásnak két fajtája van, ájtatos lelkek naponta többször is végezhetnek lelki szentáldozást, mint a szentáldozáson kívül a Jézussal való egyesülés legtökéletesebb formája. Liguori Szent Alfonz ezt a kis imádságot ajánlja a lelki szentáldozásra:
„Jézusom, hiszem, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Mindenekfelett imádlak, és óhajtalak a szívembe fogadni. Mivel most nem tudlak szentségileg fogadni, legalább lelkileg gyere a szívembe. Átölellek úgy, mintha már ott lennél, és teljesen egyesítem magamat veled. Soha ne engedd, hogy elváljak tőled. Ámen”[3].

A lelki szentáldozásnak másik formája a bűnös életmódban élők számára lehet hasznos, akik nem járulhatnak szentgyónáshoz: A lelki áldozásnak az ismerete a harmadik évezred elején a paphiány miatt nagyon fontos, és a szentségi élet közelében való megmaradást biztosíthatja azoknak, akik el vannak tiltva a →gyónástól és szentáldozástól (rendezetlen házasság). Ezek a személyek is nagy lelki haszonnal imádkozhatják Liguori Szent Alfonz fenti rövid imáját.

A lelki áldozásról szóló cikket így folytatja a Lexikon:

A lelki áldozás természete és hatásai hasonlóak a →vágykeresztséghez. Lényegi sajátossága és kegyelmi hatásának forrása az a közösség, amit a szeretet képes hozni a szentségi Jézussal… A tényleges áldozás →ex opere operato (a működtető erejéből) közvetlenül és biztosan közli a Krisztussal való találkozás kegyelmeit. A lelki áldozás →ex opere operantis, (a működő erejéből) tehát a személyes felkészültségnek megfelelően közli ugyanazokat a kegyelmeket.

Tehát amennyi kegyelmet az illető képes elfogadni, annyit a lelki áldozással is megkap, és nincs kitéve a szentségtöréssel járó halálos bűnnek. Ezért dicséretreméltó, hogy a Katolikus Lexikon megemlíti, mint hasznos pasztorális gyakorlat, a lelki áldozást, amit a „rendezetlen házasságban” élők is gyakorolhatnak, szentségi áldozás helyett.

Így megtörténhet, hogy egy rutinszerűen és figyelmetlenül végzett szentáldozásnak kevesebb gyümölcse lesz, mint egy összeszedett, buzgó, őszinte szeretetből fakadó lelki áldozásnak. - A lelki élet szempontjából nagyon fontos: a) napjában többször is lehetőség van a lelki áldozásra, akkor is, ha valaki képtelen szentáldozáshoz jutni, de akkor is, ha ténylegesen meg tudott áldozni; b) nem követ el szentségtörést az, aki tudja, hogy gyónnia kellene, de az adott helyzetben és időben nincs rá módja és lelki áldozást végez.

Ha Ferenc valódi pápa lenne, erre kellett volna, hogy felhívja a figyelmet, és ezt a pasztorális gyakorlatot kellett volna előmozdítania, ha a rendezetlen házasságról akart tanítani, de a Sátán teremtett egy problémát, ahol eddig nem volt, hogy az Egyházat megossza, ami sikerült is neki.



[1] II. János Pál, ENCYCLICAL LETTER, ECCLESIA DE EUCHARISTIA, lásd #34, http://www.vatican.va/holy_father/special_features/encyclicals/documents/hf_jp-ii_enc_20030417_ecclesia_eucharistia_en.html,
[2] http://lexikon.katolikus.hu/L/lelki%20%C3%A1ldoz%C3%A1s.html
[3] http://www.ewtn.com/Devotionals/prayers/blsac4.htm