Burián László: Keresztény mivoltomat és a magyarságomat

soha ketté nem választottam, egyiket a másik elé nem

helyeztem

A 91 éves Burián László atya, párkányi esperes, 2013. augusztus 19-én Budapesten Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi minisztertől Magyarország köztársasági elnökének a megbízásából Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést kapott.

A kisszemináriumi évek

Hat gimnáziumot jártam Komáromban, és hatodikos gimnazista voltam, amikor 1938-ban nagy örömünkre visszacsatoltak bennünket Magyarországhoz. Nem tudom, hogy ennek a jelentőségét a mai emberek mennyire érzik. Igaz, hogy én már Trianon után születtem, 1922-ben, de a szüleimtől, a tanítóimtől nagyon sokat hallottunk a régi, úgynevezett „békeidőkről”, úgyhogy mi még a Nagy- Magyarországon éltünk, a Nagy-Magyarország tudatában. Trianon után, az Első Csehszlovák Köztársaságban sokkal kevesebb jogunk volt, mint most. Most, hála Istennek, elégedetlenek vagyunk , - már aki, - és ez visz előbbre bennünket. Teljes jogokat és szabadságot úgysem kapunk, mivel a cél az, hogy beolvasszanak bennünket. Így hát óriási öröm volt az 1938-as visszacsatolás. Az Első Csehszlovák Köztársaság nagyon szigorú volt, de élt bennünk a tudat, hogy mi egy mesterségesen összetákolt országban élünk, Szlovákiában. Mi a Nagy-Magyarországról csak szépet és jót hallottunk, ahol az Egyház is jól érezte magát. Mi úgy nőttünk fel, hogy azt hallottuk, hogy az Első Köztársaság elnöke, Maszarik Tamás, intelligens, tudós ember volt, de hát amikor francia-angol tervekkel megalkották Csehszlovákiát, az úgy jött létre, hogy az innen-onnan összelopkodott részekből kialakítottak egy országot. Mi ezt tudomásul vettük, de nem tudtunk beletörődni. Mindig vártuk, hogy lesz valami. Már a budapesti Eucharisztikus Világkongressszus idején, 1938-ban hallottunk olyan hangokat, hogy „jövünk”. Bíztunk, és egyre bátrabbak lettünk, mi, magyarok. Reméltük azt, hogy visszakerülünk. Hála Istennek, sikerült is.

Amikor átkerültünk Magyarországra, volt nagy öröm, boldogság!

Én 1938-ban már kispap voltam, a kisszemináriumban, és VI.-os gimnazistaként, reverendában ott voltam a budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson. Szép, kék reverendában, mint az esztergomi kispapok. A keresztapám segítségével jutottam el a kongresszusra, aki Pesten lakott, és nála voltam megszállva. Teljesen kívülállóként vettem részt, az előkészületekről is leveset tudtam. Akkor nem volt még ilyen szabad közlekedés a két állam között. De hallottam a kongresszusról a komáromi bencés gimnáziumban, ahová akkor jártam. Akkor a nagyszombati püspökséghez tartoztunk, ami jobban mondva apostoli adminisztratúra volt, mert Róma nagyon óvatos volt abban az időben, és akkor még nem ismerte el Csehszlovákiát, és nem csinált külön püspökséget, csak apostoli adminisztratúra volt.

A visszacsatolás előtt Komáromban volt az egyetlen magyar katolikus gimnázium, bencés gimnázium, ahová én is jártam, azonkívül volt még hat magyar gimnázium Pozsonytól Kassáig. A komáromi bencések úgy kaptak engedély, hogy nyithatnak 8 osztályos gimnáziumot, de évfolyamonként csak egy osztállyal. De nem volt meghatározva, hogy az osztálylétszám mekkora. Úgyhogy mi 94-en kezdtük egy tanteremben az első évet. Amikor visszakerültünk Magyarországra, volt egy szép ünnepség, és akkor az egyik tanár, a szentéletű dr. Hajdu Lukács tartott egy nagyon szép előadást a bencés gimnázium múltjáról, amelyet persze, a Trianon után meg akartak szüntetni. Az volt a feltétel, hogy csak úgy maradhat meg a gimnázium, ha leteszik a hűségesküt Csehszlovákiának. A trianoni fájdalom után ez nagyon kényes dolog volt: behódolni, hűségesküt tenni! A tanár mesélte, hogy a hűségeskü letétele előtt a tanári szobából kinéztek az udvarra, ahol sok száz magyar gyerek futkározott a szünetben. és látták ezeknek a jövőjét. Azt mondták magukban, hogy ha most hősök akarunk lenni, és visszautasítjuk a hűségesküt, akkor ezeket mind elveszítjük. És akkor úgy döntöttek, hogy megfelelő szöveggel leteszik a hűségesküt. Ami valójában annyi volt, hogy ígéretet tesznek, hogy elfogadják a csehszlovák állam törvényeit, és azzal ők tudatosan nem helyezkednek szembe. Semmi olyant nem ígértek, nem volt olyan az eskü szövegében, ami a magyarság ellen lett volna. Később nekünk is hűségesküt kellett tenni, miután évekig nem volt állampolgárságunk. Amikor 1948-ban, legalábbis papíroson, a kommunista párt győzött, akkor ők már felkínálták nekünk az állampolgárságot, és akkor ott is hűséget kellett esküdni. A püspöki kar úgy döntött, hogy akkor tehetjük le, ha odaírhatjuk a végére, hogy nem vétünk az állami törvény ellen, az állami törvényeket megtartjuk, mindaddig, amíg az nem ellenkezik az isteni törvényekkel. Meg is engedték, hogy ezt hozzátegyük. És hála Istennek, hogy úgy döntöttek, hogy leteszik a hűségesküt. Nem volt ez megalkuvás, mert abban a szövegben semmi nem volt a magyarság ellen, sem olyasmi, hogy szlováknak kell vallanunk magunkat, vagy behódolunk. Ennek az országnak az állampolgárai vagyunk. Angliában a sofőrök jobb oldalon ülnek, jobbról előznek, nálunk baloldalon ülnek és balról előznek. Hiába mondaná valaki, hogy én az angolt fogadom el. Ebben az országban élünk, ennek az országnak a törvényeit kell elfogadni. Ilyen értelemben fogadtuk el mi is. Valahogyan egészen szépen éltünk ott. Kötelező volt az állami ünnepeket megtartani, október 28-át is. A Trianont ugyan 1920-ban írták alá, de már 1918-ban kikiáltották az önálló Csehszlovákiát, és akkor kezdték fokozatosan megszállni ezeket a részeket. 1918. október 28-t azóta is ünneplik, akkor alakult meg a csehszlovák állam. Akkor munkaszünet volt, az iskolában is szünet volt, kellett valami ünnepséget tartani. Az mindig nagyon kínos volt, hogy el kellett vonulni a nemzeti zászló előtt. Egy diák tartotta a csehszlovák zászlót, és az egész iskola végigvonult, némán, szótlanul, ki mit gondolt. A városban meg rettegtek attól, nehogy valaki beáruljon egy diákot, mert sohasem lehetett tudni, a diákok között is voltak beszervezettek. Mindig ügyelni kellett arra, hogy soha semmi megjegyzés ne legyen. A bátyám, aki 4 évvel volt idősebb, nagyon józan gondolkodású volt, és az egyik évben igazgatói megrovást kellett neki kapnia, mert állítólag megjegyzést tett a zászló előtt. Ő azt állítja, hogy semmit se mondott, de lehet, hogy valami megjegyzést tett és valaki meghallotta. Elrettentő példaként igazgatói megrovásban kellett részesíteni, hogy nem adta meg a tiszteletet. Ilyen esetek voltak. Ezt valahogyan kibírtuk.

Magyarnak neveltek bennünket. Volt magyar cserkészet, magyar mintára. Emlékszem,hogy Komáromban még mertünk olyant énekelni, hogy „magyarok vagyunk, magyar ifjúság, ismeri nevünk széles e világ” ezt valahogy nem vette észre senki. De a magyar Himnuszt nem volt szabad énekelni, a piros-fehér-zöld zászlót nem volt szabad kitenni, se kitűzőt kitenni, azt nagyon szigorúan vették. A bencés gimnáziumban magyarnak neveltek bennünket. Nem mellveregető magyarnak, hanem magyarok vagyunk, és hitünket és nemzetiségünket nem szabad megtagadni. A komáromi bencésekről csak szépet és jót tudok mondani. Hat évig jártam oda gimnáziumba.

Nem néztük le a szlovákokat sem, volt szlovák óra is a magyar iskolában, nem sokat tanultunk, az igaz. Ma is a magyar iskolában kötelező a szlovák nyelv és a szlovák irodalom. De fordítva, a szlovák iskolában egyetlenegy magyar óra sincs. Sokan nem tudják, nekem is mondták Magyarországon, hogy miért harcolunk a magyar iskola mellett, amikor Szlovákiában vagyunk, miért nem járunk szlovák iskolába? Tudniillik Magyarországon nincsenek szlovák iskolák, csak papíroson. Mert Budapesten is van egy szép szlovák gimnázium, de ott édeskeveset tanulnak szlovákul. Talán csak a szlovák nyelv megy szlovákul. Itt a magyar iskola az tiszta magyar, és úgy tanulják a szlovákot, mint a németet vagy az angolt. Csak annyi a különbség, hogy a németet vagy az angolt lehet választani, de a szlovák az kötelező. De minden más magyarul megy, és van magyar szellem. Vannak, akik azt állítják, hogy amiért szlovák iskolába jár valaki, attól még lehet nagy magyar. Az a helyzet, hogy Magyarországon a bencéseknek volt olasz gimnáziumuk. ott minden olaszul ment, mint van Magyarországon német gimnázium, ahol minden németül megy. De aki Magyarországon német gimnáziumba jár, abból nem lesz német, aki olasz gimnáziumba jár, abból nem lesz olasz, de aki nálunk szlovák iskolába jár, abból már nem lesz magyar. Abba úgy belenevelődik az, hogy szlovák vagyok, szlováknak kell vallani magam, nem is veszik észre. Például vegyük a himnuszt. Kifogásolják, hogy miért énekeljük a magyar himnuszt. Mi azzal magyarázzuk, hogy benne van az imakönyvben. Magyarország himnusza az egy imádság. Isten, áldd meg a magyart. Ebben nincs gyűlölet, nincs elítélés. Ugyanakkor, nem akarok bántó lenni, csak a tényeket mondom, a szlovák himnuszban az van benne, hogy „viharzó szél mennydörög fönn a Tátra ormán”, szépen kezdődik. De aztán van ilyen: „állítsuk meg őket [mármint minket, magyarokat, ] hiszen ők úgyis elvesznek”. A himnuszukban benne van a gyűlölet. Van egy templomi himnuszuk, ott is valami ilyesmi van benne, a gyűlölet.

Először úgy volt a szöveg, hogy álljunk meg testvérek, majd elviszi őket a vihar, mármint minket, de most már átírták, hogy állítsuk meg őket. Nem tudom, hogy ezt hogy tudják megmagyarázni a sok magyar gyereknek, akiket becsalnak a szlovák iskolába. Én sokszor mondom, és a templomban is mondom, hogy szeressük a szlovákokat, mert így neveltek bennünket. Szeressük a szlovákokat, mert hiszen Isten előtt mi testvérek vagyunk. Nincs gyűlölet. Viszont ne adjuk föl, ne legyünk megalkuvók! De tőlük is azt várjuk, de nem látjuk. Az Egyház részéről sem. És fájóan mondom, hogy soha még nem hangzott el olyan, egyetlen püspöki pásztorlevélben sem, amit szlovákul is fel kell olvasni, mert mi magyar fordítást kapunk, hogy éljünk szeretetben a más nemzetiségekkel. Hiszen 11 nemzetiség van itt nálunk. Magyarok, németek, szlovákok, cigányok, ruszinok, ukránok, oroszok, nem tudom, hány kisebbség van itt. De ha nem is mondják a szlovák püspökök, hogy a magyarokkal éljünk békességben, hanem legalább azt mondanák, hogy a nemzetiségekkel, akik ugyanúgy ennek az országnak az állampolgárai, ugyanúgy dolgoznak ennek az országnak a fölvirágoztatásáért. A börtön után évekig munkás voltam, és amikor visszavettek papnak, azzal a feltételel vetek vissza, hogy visszavesszük, ha megígéri, hogy semmi államellenes tevékenységet nem fog folytatni. Én nem szégyellem, hogy azt mondtam, hogy természetes, hogy megígérem. Végeredményben kötelesek vagyunk elfogadni. Jézus is azt mondta Pilátusnak, nem lenne hatalmad, ha onnan fölülről nem kaptad volna. Tehát nekünk el kell fogadni, mindaddig, amíg nincs a hitünkkel ellentétben. De én azt is mondtam, amikor szóvá tették, hogy hagyjam abba, amit eddig csináltam, hogy nem a pap feladata, hogy az ifjúsággal foglalkozzon, és tanítson hittant, akkor én megmondtam, nem hősködésből, hogy a hittan az nem csak imádságból áll. A hittan az nevelés, vallásos nevelés, és a vallásos ember az jellemes ember, és csak a jóra tanítom az ifjúságot. Mondtam nekik, - akkor megsértődtek, - hogy én jobban építem ezt az országot, mint a kommunisták. Hogy mondhatok ilyent, nem látom, hogy milyen nagy szemtelenség ez? Mert én nevelem ennek az államnak a fiatalságát arra, hogy becsületesen éljen, hogy ne lopjon, hogy ne hazudjon, hogy erkölcsösen éljen, hogy tisztelje a szüleit. Ez ugye a Tízparancsolat. Aki ilyen, az becsületes, értékes állampolgár lesz. És minket erre neveltek a bencések. Nem azt mondták, hogy gyűlöljük a szlovákokat! Hanem azt, hogy maradjunk meg magyarnak! És mint magyarok dolgozzunk, és mint magyarok végezzük a kötelességünket. És ne szégyelljük, még akkor sem, ha ezért áldozatot kell vállalni. Ugyanígy a hitünket is.

Serédi bíborosról kevesen tudják, hogy ő, azt hiszem szlovákul semmit sem tudott, holott szlovák származású volt, a nagyszülei jöttek el Deákiba. Tetőfedő cserepes volt a nagyapja. Aztán ő is a bencés gimnáziumba került, aztán kikerült Rómába, így lett bíboros, esztergomi érsek. 61 éves korában halt meg, amikor az oroszok bejöttek. A végrendeletében az írja többek között: „magyarságomat és keresztény mivoltomat soha ketté nem választottam, egyiket a másik elé nem helyeztem”. Egyszerre voltam katolikus és magyar, és ha egyiket a másik elé helyeztem volna, akkor a másik hátrányt szenvedett volna. Egyszerre voltam katolikus és magyar, és ez nekem nagyon tetszett. Serédi bíboros úr, aki nemcsak főpap, hanem világhírű egyházjogász is volt, így látta jónak kimondani.

Ebben a szellemben neveltek bennünket a bencés gimnáziumban Komáromban. Ha Serédi bíboros úr ezt fontosnak tartotta, akkor ezt én is mertem hirdetni. Amikor viszont szlovák iskolában tanítottam évekig, a szlovákokat neveltem arra, hogy legyenek becsületes állampolgárok. Nem azt tanítottam, hogy mivel nem értek egyet a csehszlovák állammal, akkor fúrom és ellene lázítok, nem, ezt nem tartottam kötelességemnek. Amíg még itt vagyok a földön, remélek, hogy lesz ez még máshogy is, de itt becsületesen kell élnünk. Erre neveltek bennünket, és én is erre neveltem a rámbízottakat. Ez volt az igazi bencés szellem. És erre büszke vagyok. Amikor 1938-ban nagy boldogan tudomásul vettük, hogy újra Magyarorszégon vagyunk, fájó volt felismerni, hogy nem tartanak bennünket egyenértékű magyarnak. És ez a mai napig így van. Amikor egy MSZP-s politikus, nem tudja azt, hogy akik Romániában élnek és hazajönnek, azok magyarok is lehetnek… Büszke volt arra, hogy román nyelven akarta fogadni őket! Az Erdélyből idejötteket. Amikor 1938-ban visszakerültünk, akkor egy értelmes, rendes, magyar katolikus ember csodálkozva mondta: Laci, hogy te milyen jól tudsz magyarul, hol tanultad? És a mai napig is. Mi hol tótok vagyunk, hol csehek vagyunk. Még a liturgiában is magyarok vagyunk! Ugyanis az Egyházban nem országhatárok vannak, hanem nyelvhatárok, és a magyarországi szöveget használjuk a liturgiában mi is. Itt nálunk is, a szentmisében ugyanazt a misekönyvet használjuk, mint Magyarországon. A szentmisében a konszekrációban régebben volt a „sokakért”, aztán a „mindenkiért”, most megint „sokakért”. Szlovákia például nem vette ezt át. Szlovák nyelven most is „mindenkiért”-et mondanak. De mi átvettük a magyart, mi is azt mondjuk, hogy „sokakért”. Hogy a szlovákok miért nem vették át, arra nem kaptam kielégítő magyarázatot. Azt mondják, majd akkor, ha kiadják az új misekönyvet. A magyarok megoldották, szétküldtek egy pótlapot, amit szépen be lehetett ragasztani.

A bencés gimnáziumban jobban hangsúlyozták a keresztény szellemet, mint a katolikust. Túlnyomó többsége a diákoknak katolikus volt, de voltak reformátusok elég szép számmal, evangélikusok, sőt, zsidók is, sőt, még felekezet nélküli is volt. A mi osztályunkban volt egy zsidó fiú, aki felekezet nélküli volt. Ő volt az egyetlen, akinek nem volt vallása. Amúgy nagyon jó gyerek volt, A gimnáziumnak pont ez volt a célja, hogy keresztény szellemben magyarokat neveljenek. Állami szlovák gimnázium volt akármennyi, lehetőséget kellett nyújtani a magyaroknak. Katolikus bencés gimnázium volt. A katolikusoknak természetesen kötelező volt a katolikus hittan, nem a liberális szabadgondolkodók elveit hirdették, pl. akkor is bátran hirdették, hogy az abortuszt elítéljük. A gyűlöletet elítéljük. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. És ki a mi felebarátunk? Minden ember.

Komáromban a bencés gimnáziumon belül a felvidéki magyar értelmiség a papsággal együtt 1928-tól alapított egy internátust, a Marianum internátust, ami a katolikus gimnáziumon belül még egy kis sziget volt. Ide csak katolikusokat vettek föl, én is oda jártam. A végén mát 72-en voltunk ott. Ma is létezik, ebben az épületben Komáromban ma katolikus magyar gimnázium van. A régi bencés gimnázium ma állami gimnázium, de Szlovákia egyik legjobb magyar gimnáziuma, és hála Istennek, igyekeznek tartani azt a szellemet.

A komáromi Mariánum nagyon jó internátus volt, nagyon jó szellemű. Nem a mai stílusban, szigorúság volt és fegyelem. Ami nagyon jó volt, ha visszagondolok, nagyon jó volt. Nagyszerű, szentéletű tudós pap volt az igazgatónk, dr. Lestár István prépost , aki mint komáromi káplán került be mariánumi igazgatónak. 1945-ben kitették Komáromból egy olyan kis faluba plébánosnak, ahol még villany sem volt, és a legközelebbi autóbusz megálló 7 km-re volt. A komáromi bencés gimnázium az egyetlen magyar katolikus gimnázium volt a Felvidéken, és nagyon jó nevelést adott, civilek számára is. Mind magyarok, és nagy szeretettel keresték fel ezt az iskolát a másvallásúak is, mert tudták, hogy ott jó nevelést kapnak. Ha visszagondolok, inkább a keresztény szellem volt kihangsúlyozva, hogy ne sértse a többieket. Olyannyira, hogy abból ez évfolyamból, amelyben a bátyám érettségizett, aki egy évvel járt fölöttem, 7 diák ment református teológiára. A bencés gimnáziumból.

Belénk nevelték a keresztény hivatástudatot. Nem azt, hogy csak katolikus és csak az a jó, vigyáztak arra természetesen, hogy ne katolikus ellenes legyen, inkább a keresztény értékeket hangsúlyozták ki. Ott jól érezhették magukat a reformátusok is. Ott tapasztalhattuk, hogy a katolikusok, a katolikus bencés tanárok soha nem bántják a másvallásúakat, a keresztényeket, hanem éppen ellenkezőleg, azt keressük, ami összeköt bennünket. Ez nem azt jelenti, hogy minden mindegy. Sokan ezt ma úgy fogják fel. Nem! Soha a katolikus voltunkat nem tagadtuk meg, sőt, fontosnak tartottuk. És a magyarságunkat is.

Nagyon szigorú volt a napirend. 6 órakor keltünk. este 9-kor villanyoltás, és másnap reggelig egy szót nem szabadott beszélni. Tíz-tizenöten voltunk egy hálóban. Megtanultuk ezt a fegyelmet. Ma a nagyszemináriumban sincs ilyen szigorú fegyelem. Nem lehetett akármikor kimenni a városba, nem csak a kispapoknak, hanem a civileknek sem. Amikor volt közös séta, akkor kimentünk sétálni vagy futballozni, de amikor visszajöttünk, le kellett ülni tanulni. 2-től 4-ig tanultunk, 3-kor volt 5 perc szünet, akkor ki lehetett menni, nem volt olyan, hogy majd este megtanulom. Szigorú rend volt, az volt a cél, hogy meggyőződéses, önként vállalt keresztény életet akaró embereket neveljenek. Nem azért, mert muszáj. Önként mentünk az internátusba, önként fogadtuk el, és ha néha nehéz is volt, de megtanultuk a fegyelmet, megtanultuk, hogy néha kell lemondani, hogy a többit ne zavarjam, nem szabadott beszélgetni, nem lehetett később menni aludni, még azt sem lehetett, jámborságból sem, hogy korábban kelek. Csak 6 órakor, amikor megszólalt a csöngő , akkor mindenkinek ki kellett ugorni az ágyból. Ez tetszett nekünk.

Amikor visszakerültünk Magyarországra, akkor az esztergomiak fölöslegesnek tartottak két kisszemináriumot, és a komáromi bencés gimnáziumból minket, kispapokat, 18-an lehettünk, szépen áttettek az esztergomi bencés gimnáziumba. Nem a komáromi internátusban laktunk ezentúl, hanem az esztergomi Ősrégi Szemináriumban. Akkor találkoztam Erdős Matyi bácsival, aki a kisszemináriumban prefektusunk volt, és Brückner atyával, aki spirituális, vagyis lelkivezető volt. Külön épületben voltunk, de külön napirendünk volt nekünk, kisszeminaristáknak. De a szentmise közös volt, az elmélkedés közös volt a nagyszeminaristákkal, de különben nem érintkeztünk velük.

Amikor odakerültem az esztergomi szemináriumba, Matyi bácsi nagy szeretettel fogadott, a Brückner atya is. Ő később rektorunk is lett, miután odakerültem, két év múlva lecserélték az esztergomi elöljárókat. Amikor elsőéves teológus lettem, Matyi bácsi lett a spirituális, Brückner atya meg rektor lett. És kaptunk új prefektust a kisszemináriumba is és a nagyszemináriumba is.

Esztergomban a kisszeminaristák nagyon éreztették velük, hogy ti azért nem vagytok igazi magyarok. Bölcsvölgyi Zoltán budapesti diáktársammal nagyon jóban voltam, szerettem is, segített is rajtam. Más típusú volt egészen, mint én, de nagyon jólelkű volt, ugyan osztálytárs volt, de példaképemnek tartottam a buzgóságát. Ő sokkal alázatosabb volt, szerényebb is. Nem tudom, mennyire érezte meg az én lázadó természetemet, ami azért volt, mert nekünk mindig harcolni kellett. Azelőtt azt éreztették velünk, hogy te magyar vagy itt, Szlovákiában, Csehszlovákiában, te csak másodrendű vagy, ott pedig, Esztergomban azt éreztették velünk, hogy te nem vagy igaz magyar, mert te a tótoktól jöttél. Amúgy szerettük egymást, és jóban is voltunk, de amikor kineveztek valakit például doktornak, akkor megnézték, hogy anyaországi, vagy felvidéki. Ha felvidékit jelöltek, akkor mondogatták, hogy már megint a felvidékieknek kedveznek, ha anyaországi kapott valami funkciót, akkor persze, mert anyaországi.

A nagyszemináriumban ezt már nem éreztették ezt velünk. Minket úgy neveltek, hogy mindenért harcolnunk kell, mert bennünket lenéznek, mert magyarok vagyunk. Nekünk többet kell teljesíteni, hogy elérjük ugyanazt a célt, nekünk az iskolában jobban kell tanulnunk, hogy eredményt érjünk el, mert a szlovákok, vagy akik szlovákká lettek, előnyben lesznek, ezt belénk nevelték. Édesapám, mint gyógyszerész, a magyarságért nagyon sokat tett. Szencen a kultúregyesület vezetője volt, a katolikus egyházközségnek elnöke volt. Magyar iskolát épített, ami évekig tartott, és rengeteg anyagi és erkölcsi ráfordítást igényelt. Én ebben nőttem föl.

Párkány, 2013.

Hangfelvételről lejegyezte: Slíz Judit