Boda László: Emlékezés, rólunk

Forrás: Krajsovszky Gábor: Erdős Mátyás atya elmélkedései, beszédei, előadásai II. Válogatott fejezetek a dogmatika, az erkölcstan és a hitvédelem témaköréből. Kézirat. ISBN 978-963-08-5729-1. Elhangzott 2009. október 6-án Esztergomban, az 1952-ben feloszlatott Szent Istvánról nevezett Esztergomi Ősrégi Szeminárium tanárairól és papnövendékeiról való megemlékezésen.

Róluk, akik tanítottak és neveltek minket az Esztergomi Szemináriumban, amely – mint a mesében – amikor a közelmúltban felújították, szebb lett, mint valaha. Emlékek, amelyek nemcsak a tudományt és a spiritualitást, de a jó humort is megőrzik tőlük. S ahogy előrehaladunk a korban s talán némileg a bölcsességben is, az emlékek egyre jobban előjönnek. A mostani esztergomi ünnepi megemlékezés mégis több ennél. Arra késztet, hogy ebben a formában se feledkezzünk meg róluk. S ha ez közösségben történik, a hálás tanítványok részéről, akkor az ünnepi visszaemlékezés még eredményesebb.
Istenem, de rég volt! Részemről mindössze három év, gimnazista kispap koromból. Kék reverenda, fekete cingulus. Ez bizony megemelte öntudatunkat. Úgy éreztük, hogy tekintélyt parancsol. De aztán Városi tanár úr helyre tette megemelkedett önérzetünket. Az ő szeretetet rejtő iróniájával megkaptuk a hiteles minősítést: „Tökéletlen gimnazisták”. Azok is voltunk. Hiszen ha valamilyen problémánkkal belátogattunk a rektor atyához, ott ragadtunk volna, ha ő nem lép a cselekvés színterére. De megtette. Kisegített bennünket megilletődöttségünk zavarából. Szelíden, ám határozottan átfogta a vállunkat, aztán az ajtóhoz sétált velünk, nehogy a fürdőszoba felé tévedve keressük a kijáratot. Majd azt mondta: „Isten vele, testvér”. Szentéletű ember volt a drága Brückner atya. Az ő emlékét évenként ismétlődve életben tartja a négy gyermekes hitoktató, Vargáné Prokopp Rózsa és nővére, a rangos egyetemi tanárnő, Dr. Prokopp Mária. Ők olyanok, mint az asszonyok voltak Jézus közelében.
Vajda József, később Zebegény visszhangot keltő igehirdetője, majd váci segédpüspök, akkor még a prefektusunk volt. S ha a prefektus egyben filozófiatanár is, nem könnyű a papnövendék élete, különösen nem, ha még csupán „tökéletlen gimnazista”. Mert nyilván a tökéletlenség számlájára írandó, hogy a gonosz lélek által eltérített futball labda kiveri a szeminárium épületének egyik ablakát és ezt meg kell indokolni. A szegény gimnazista papnövendék ugyanis kénytelen számot adni róla a prefektus úrnak. Illendően kopogtat. Belép, majd várja, hogy a vallomás valahogyan előjöjjön „fogai rekeszéből”, ahogyan az Iliász kifejező nyelve fogalmazza. Azért jól jön Vajda prefektus atya unszoló kérdése: „No, mi a probléma?” A kárvallott nem tagadhatja le, hogy – bár számos generáció közvetítésével –, de Ádám leszármazottja. Ezért nem erőssége, hogy vállalja a felelősséget. Kimondja tehát, mégpedig imponáló őszinteséggel, hogy „Prefektus úr kérem, betört az egyik ablak”. Az lassan ráemeli kutató tekintetét, és mivel tisztában van az okság elvével, megkérdezi: „Betört? Magától?” Hiszen ez a mondat nyelvtanilag mérlegelve: általános alany, szenvedő szerkezettel. „Mondja csak ki, barátom, hogy az ablak nem magától tört be, hanem Magától! Vallja meg tehát ebben a formában: „Én törtem be az ablakot”. A papnövendék restelkedve lehajtja a fejét, aztán ezt mondja: „Igen, így volt”. Ezek után merje valaki Ádámot hibáztatni, hogy Évára próbálta áthárítani a felelősséget. Hiszen a mentekezésben maga az emberi természet nyilatkozik meg. Nemde-bár?
Sima János dr. is a prefektusunk volt. Tiszteltük, de azért tartottunk is tőle. Egyszer finoman célozva arra akart rávenni, hogy magyarosítsam a nevemet. Ő megtette. Csehországból származó édesapja még Simacsek volt. Vajon honnan gondolta, hogy az én markánsan ugor-magyar nevem magyarosításra szorulna? Talán a Szvoboda név tévesztette meg? Csakhogy van a Dunántúlon egy Boda nevű falu. A testvére pedig ugyanezzel a névvel Svédországban található. Kelet-balti ugor név. Az bizony. S Árpád magyarjainak legalább húsz százaléka kelet-balti volt, feltehetően még a Magna Hungária időszakából. Így hát nem engedelmeskedtem. Igen kulturált és finom modorú elöljárónk volt Sima János. Rá gondolok, amikor az egyik katolikus rádiónktól egy mai fiatalunk imígyen címezte meg a nekem küldött levelet: XY „nyugalmazott papnak”. Igaz, nem tévedett. Csak éppen… Ő megtanított bennünket arra is, hogyan kell megcímezni egy levelet – és milyen papíron –, amikor például a főhatóságnak írunk.
Budai János bácsi, a kiváló egyházjogász és tarokkjátékos, bölcs megjegyzéseiről vált ismertté. Amikor egy liberális újságíró szívszaggatóan ecsetelte, hogy a halálbüntetést el kell törölni, mert gondoljuk meg, mit érez a szerencsétlen elítélt. Azt miért nem kérdezi meg, mondta nekünk Budai János bácsi, a rá jellemző iróniával, hogy mit érzett az áldozata, amikor meggyilkolta. Mert volt eset, amikor a gyilkos előtte még meg is kínozta áldozatát, például azt a négy éves kisgyermeket, akinek végül a szíve fölmondta a szolgálatot. Még a pártállam idején történt. A gyilkost pedig halálra ítélték, függetlenül attól, mit érzett. A materialista nevelés egyébként elrettentő esetekben mutatta meg, hogy mivé fajul az erkölcs semmibe vétele, és ezzel az ösztönök „felszabadítása”, elsősorban a külvárosi fiataloknál. Holott az ösztönöket humanizálni kell a nevelésben, nem szabadjára engedni.
Bartl Lőrinc rektor urunkat már fiatal tanárként ismerhettem meg közelebbről. Ő, aki Bécsben és Rómában tanulta a biblikumot, tudománya mellett a humor nagymestere is volt. Segített elviselni a nehéz időket. Nemcsak németül és olaszul beszélt kiválóan, de palócul is. Ismerte és idézte a palóc falvak „szent” asszonyainak szavajárását, akik – példának okáért – a közösség nevében méltatták az új plébános bemutatkozó prédikációját. „Drága lelkiatyá(o)m! No, az előző plébános úr is nagyon szépen beszélt, de magaaa!” Tartotta bennünk a lelket a humorával. Pfeiferiádái országos derűt keltettek. Mert együtt jártak a bécsi egyetemre. S amikor az osztrák professzor a névsorra tekintett, meg volt győződve, hogy magyar hallgatói „hortobágyi német nyelve” után egy Johann Pfeifer végre majd perfektül beszél németül, a hangsúlyt is beleértve. Őt szólította fel tehát a feleletre: „Herr Pfeifer”. Mire János bácsi, még elsőéves hallgatóként megkérdezte a mellette ülő magyart: „Mit mond?” Persze nem mind volt igaz a humorból, de jól volt kitalálva. Erre mondja az olasz: „Se non e vero e ben trovato”. Így idéztük mi is a tanári asztalnál.
Végül, de nem utoljára, drága jó spirituális atyánk, Erdős Mátyás emléke él bennem, és mindnyájunkban, akik ismertük. Derűsen mesélte, hogy őt igazi magyar kinézetűnek gondolták az osztrák professzorok. Kerek fejű, és alacsony termetű. Pedig német eredetű családból származott. Persze ez nem jelenti, hogy a gyanú alaptalan lett volna. Mert az avarok uralma az Ensig terjedt. Azok között gyakori volt ez a típus. Botond is ilyen termetű volt. A biológia pedig ismeri a távoli időkből való „visszaütéseket”. De nem ez számít, hanem az, hogy a lénye mélyéből sugárzó lelkiség egészséges humorral vegyült benne. Az ősz hajú papot eleve bölcsnek nevezte, s meg is dicsérte, huncut mosolya kíséretében. Mert a németben a „Wißheit” egyszerre jelenti a bölcsességet és a fehérséget. Nagyon tisztelhette a szüleit, mert hosszú életet élt. Plébánosként pedig derűsen viselte a számkivetettséget. Élő szent volt ő is a közelünkben.
Jó, hogy tudjuk: a szentek száma mérhetetlenül nagyobb, mint a kanonizáltaké. De azért gondolkodom, hogy valamit tennünk kellene. Legalább az egyházközségek keretében érdemes volna fölfedezni a szentéletű embereket. A múltból is. És megtartani őket az emlékezetben. Erdős Matyi bácsi az volt, tudjuk. De azért ne csak a papok meg a szerzetesek kerüljenek a listára. Ezért sürgetem én Meszéna Jolán, a „Joci néni” családon belüli „boldoggá-avatását”. Idézőjelben írom. S megyek majd többekkel együtt Esztergomba, a sírjához. Ebben is a Prokopp hölgyek buzgólkodnak. Legalább egy márványtáblát megérdemelne. Hiszen papok jártak hozzá lelki tanácsért, magamat is beleértve. Igazi karizmatikus volt. Az ő emlékét is hozzáveszem volt tanáraink és elöljáróink ünnepi emlékéhez. Áldassék a nevük és az emlékük.