Burián László: Az üldöztetések kora

Én csak megkóstoltam két év alatt a börtönt. A Beresztóczynak a szerepéról mondanék pár szót . Én azt mondom, hogy amit Beresztóczy szenvedett, azt nagyon kevesen szenvedték el. A körmeit is letépték, mielőtt beszervezték. Ő el is ment a kanonokhoz, és megmondta, engem válasszatok meg, mert engem elfogadnak, és nekem megmondták, hogy akárki mást választatok meg, azt be fogják csukni. Én gyönge vagyok, én nem bírtam a tenger szenvedést. Erről nem beszélnek. Én személyesen ismertem őt jól. Sőt, Balatonszárszón is találkoztam vele. A beszervezésről manapság írnak papok is, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy akkor mi ment. Hogy azt mondja, dalolva jelentkeztek besúgónak. Olyan lehet, hogy volt, hogy azt gondolta, hogy Istenem, kapok egy jobb plébániát, és emellett sok jót is csinálhatok. Pozsonyban volt itt egy Záreczky nevű kanonok, ha az Magyarországon végez, abból biztosan püspök lett volna. Nagy tudású volt, nagyszerű ember volt. Már kispap korában is itt a pozsonyi szemináriumban kitűnt . Komáromban érettségizett a Mariániumban.a legjobb tanuló volt. Kiadott egy, a kommunizmus hazugságait leleplező brossúrát, amelyiknek az volt a címe szlovákul, hogy „Mi az igazság?”. Lenin: … Krisztus: … És idézte Lenint, és idézte Krisztust. Teológus korában. Kommunsta jelvény, sarló-kalapács, ökölbe szorított kéz, és mikor kezdődött itt ez a békemozgalom, akkor behívták őt, és elétették. Ismeri? Igen. Tudja, ki írta? Igen. Hát, itt fog megrohadni, ha nem áll mellénk. Agyonkínozták őt, és vállalta, hogy a békemozgalmat megcsinálja. De! Én nem tudom, hogy milyen volt a magyar békemozgalom, mert nem éltem ott, csak hallottam. De ez a Záreczky Pozsonyba bekerült plebánosnak. Sokszor beszélgettünk, mindig meglátogatott, jól ismertem, sok mindenben nem egyeztünk, a békemozgalomban sem, de azt el kell ismerni, hogy a leglátogatottabb templom Pozsonyban az övé volt. Ő meg merte csinálni azt, hogy csinált gyerekmisét Pozsonyban, a szentély tele volt gyerekszékkel, és vastagon a sok gyerek. A támadóinak mondtam, hogy föl tud mutatni egyetlen egy mondatot, hogy ez a Záreczky tévtanokat hirdetett? Az, hogy nem ostorozta a kommunizmust?

Egy szlovák püspök temette, aki nem itt élt, akit kint szenteltek pappá, és már mint püspök jött ide, és aki mindent elítélt. De megbocsájtottam ennek a püspöknek minden magyarellenes bűnét is azért a kitételért, hogy „többször találkoztunk Rómában”. Nem mondta, hogy Záreczky azért volt Rómában,mert kiküldték, hogy figyeljen és jelentsen.

Voltak Magyarországon osztálytársaim, nem akarok neveket mondani, akik szinte sportot űztek abból, hogy becsuknak, és akkor hős leszek, vértanú leszek. Volt, aki csöndben dolgozott, csöndben, szerényen, de valaki direkt kiprovokálta. Az Úristen nem vértanúnak hívott meg bennünket, hanem hithirdetőnek. Nem megalkuvónak, a világért sem. És mondjuk itt nem csak a verésről van szó. Erről még édesanyámnak sem beszéltem, a filmekben láthatjuk, hogy tudtak a börtönben embereket kínozni, ebben művészek voltak. A testi fájdalmat is ki lehet bírni. Két eset lehetséges: vagy belehal az ember, és akkor vége mindennek, vagy túléli, és elfelejti. De vannak lelki gyötrések, amit ott tudnak csinálni. Én nem igen hiszem, hogy kínzással , hanem a beszervezéssel. Nem mindenkinek adott a Jóisten nemcsak észt, hanem beszélőtehetséget is, hogy kidumálja magát mindenből, - én magamat is beleértve, - de amikor az embert csak úgy behívják valamiért, és elé tesznek egy levelet, amikor letartóztatják: emlékszik erre a levélre?

Pöstyénből kerültem Nagylévádra káplánnak, ahol lecsuktak. A gazdasszonyom roppant jámbor néni volt, sokkal öregebb, aki, ha szigorúbban mondott valamit a plebános, hát, elsírta magát, de remekül főzött és takarított, és nem volt ott semmi kapcsolata a plebánossal. A plebános (szlovák ember volt) nagyon is éreztette vele, hogy ő csak egy cselédlány, szakácsnő. A néni látta azt, hogy engem nem szeret a plebános, és amikor elhelyeztek, írt nekem egy levelet, hogy nagyon szívesen eljönne, ha egyszer plebános leszek. Hát az anyám lehetett volna. És ezt a levelet megtalálták nálam. Ki ez, és miért akar magához menni? És akkor magyarázkodnom kellett. Láttuk magát többször már egy hölggyel. Mi lenne, ha ezt újságba tennénk? Szóval, ilyen kicsiségek, de nem mindenki bírta ezt. Volt, aki megalkuvó volt? Inkább megígérte. Az itteni püspökünk, a Sokol , akiről sok mindent mondanak, az karambolozott úgy, hogy a gazdasszonya meghalt. És ő volt a hibás. És behívták őt, és megkérdezték. Esperes úr, választhat. Bemegy a börtönbe, nem tudom én, hány évre, vagy megígéri, hogy segít nekünk. Persze, ezt rögtön úgy fogják fel, hogy hű, megalkuvó, persze, nem merte vállalni a börtönt, bezzeg .. Ő magában gondolhatta (sok mindenben nem értettem egyet ezzel a püspökkel), megígérem, nektek, csak hagyjatok békén, úgysem csinálok semmit. Hát, ugye, írásban kellett beadni a jelentéseket. Én elmehettem volna megnézni, mit jelentettek rólam, nálunk kiadják akárkinek. Én nem e akartam csalódni, én rengeteget csalódtam az életben. Hogy megtudjam, hogy a jóbarátom mit jelentett rólam? Én nem akarom tudni.

Egy kicsiség. 55-ben munkás voltam, és akkor halt meg édesapa. Pozsonyban voltam gyári munkás. Gondoltam, mivel munkás vagyok, csak kérhetek útlevelet. Bevittem az irataimat, és mondták, hogy másnap reggel 8-ra menjek be. Bementem a rendőrségre, de már beteg voltam akkor, amikor megláttam a rendőrséget. 53-ban jöttem ki, akkor még nagyon friss volt. Aranyosan, kedvesen fogadott egy csendőr. Bevitt egy szobába, ott volt három vagy négy szék. Tiszta üres, nagy terem. Kiment, és rámzárta az ajtót. Ott ültem. Elmúlt egy félóra, már azt hittem, hogy sohasem érek haza, amikor nyílik az ajtó, és bejön egy csendőr, egy másik. És elkezdett ordítani. Mit keres tt? Nem így voltam öltözve, nem szabadott papi ruhát hordanom, munkás voltam, csak ültem. Mondom, idehoztak. Hogyhogy idehozták? Tudja, hogy hol van? Mondom, fogalmam sincs. Kívülről volt rám zárva az ajtó. Maga ne beszéljen, és ordítva kiment. Nem vagyok hős, nagyon megijedtem. Megint egy félóra szünet. Akkor bejött egy másik, az nagyon kedves volt. Mire vár, kire vár, hogy kerül ide? Ki hozta ide? Nem tudom. Megnyugodtam. Eltelt egy újabb félóra, és akkor jött az, aki behozott. De akkorra már meg voltam puhítva lelkileg, pedig semmi nem volt. Nem tudtam, hogy hazaengednek-e, nincs-e újabb vád ellenem. És nagyon kedvesen elmondta, hogy ne haragudjak, mert idegesek vagyunk, tudja, hogy mennyi gazemberrel találkozunk. Nézze, nagyon fontos elintézni valóm volt, csak most tudtam jönni, de tudja mit, minden rendben van, megkapja az útlevelet. Elég, ha holnap reggel kapja meg? Mondom, elég, majd autóba ülök, és elmegyek. És amikor jöttünk ki, - jólesett, hogy így elbeszélgetnek velem, - azt mondja. Tudja,mit? Megkérhetném egy kis szívességre? Igen. Én nem gondoltam semmi rosszra, akkor volt divat, hogy Magyarországról a téliszalámit csempészte mindenki, azt gondoltam, hogy valami ilyesmi kellene, vagy vinni oda valamit, mondtam, hogy persze, nagyon szívesen. Erre azt mondja, csak úgy kifelé, menet közben, hogy adnék magának egy-két címet, és maga azokat meglátogatná, meglesznek a kérdések, hogy miről kellene elbeszélgetni, s ha hazajön,akkor leírja, és írásban szépen beadja. Csak néztem rá, hogy micsoda? Ő meg nézett rám, hogy hogyhogy ezt nem értem? Mondom, csak úgy beállítok valakihez? Menni fog ez magának, majd holnap ezt megbeszéljük. Holnap, persze, jövök, jövök. megígérem. Én nem vagyok hős. Azt gondoltam, csak innen kerüljek ki. Persze, másnap reggel 8 órakor nem mentem be, a temetésen nem voltam, ők se hívtak, a kész útlevelemet nem küldték el, választ nem adtak rá. Ha reggel bemegyek, valószínűleg meg is lett volna az útlevelem. De nem mentem, és nem szóltak többet. Ha mondjuk, azt mondtam volna, hogy mit képzel , nem vagyok én besúgó, akkor minden,léptemet lesték volna. Szóval én nem hiszek azoknak, akik azt mondták, hogy milyen hősök voltak. Ha ütik az embert, akkor az ordít vagy nem ordít, de kibírja, de vitatkozni ezekkel úgysem lehet. Szóval amikor egyik-másik papot, így a Beresztóczyt is, amikor félig agyonverik, és akkor azt mondja, nem bírom tovább, és akkor azt mondja magában, hogy senkire rosszat nem fogok mondani, én nem tudom elítélni. Ő elvállalta volna, hogy ő lesz a káptalani helynök, de a többiek hősködtek, és azt mondták, nem kellesz, mert te áruló vagy. De hogy mit tettek vele, azt nem tudták. Ha agyonütötték volna, akkor ma szentnek tisztelnénk őt.

Vagy itt van Tiso példája. Igaz, hogy aláírta a zsidótörvényt, egyáltalán nem volt hős, de kivégezték. És mégiscsak úgy halt meg, mint köztársasági elnök. Ugyanakkor az, hogy aláírta a zsidótörvényt, hogy végezzék ki a zsidókat, katolikus pap létére, meg van neki bocsájtva. A fiatal papok már nem értékelik, de az öreg papok, az első főnököm is, minden hétfőn miséztünk érte, hogy kiszabaduljon. Az első szlovák államnak 38-től 45-ig katolikus pap volt a vezetője. Ez olyan nagy dicsőség volt. Nem mert kiállni, a magyarokat nem szerette, pedig a magyarok küldték ki őt a Pazmaneumba. Úgy végzett, mint magyar kispap, magyarul írta a nevét, aztán lett belőle egy nagyszlovák. Ma már nem látnak benne hőst.

Mindenki pótolható. Sokan támadták a Lékait is, hogy nem kis lépésekben kell előre menni. Nálunk, abban az időben, itt , a vallásos Szlovákiában egyetlenegy kápolnát sem lehetett építeni, a Lékai idejében azért fölépült egy-két templom. Nem a börtönt kereste, hanem igyekezett megmaradni. Nem megalkuvás volt ez. Ugyanígy vagyok én is. Én bátran kiállok a magyarságom mellett. Én soha nem mondtam magamról, hogy szlovák vagyok. Én magyar vagyok, de szeretem a szlovákokat. Én a kommunizmus alatt sem kerestem még egyszer a börtönt. Nem azért, mert féltem tőle. Isten nyugosztalja, a püspök azt mondta nekem, amikor letelt a büntetésem, hogy nem úgy megy az, hogy csak úgy visszajövök, hanem adjak be egy kérvényt, de ne felejtsem el beleírni, hogy megbántam, amit tettem, és szégyellem, hogy a munkásosztályt elárultam. Ezeket a frázisokat, mert enélkül nincs visszaút. Mondtam a püspöknek, hogy semmit sem írok, még csak nem is adok be kérvényt. Erre azt mondta: nem akar pap lenni? Azt feleltem: én pap vagyok mindörökké, és a pokolban is pap leszek, ha odakerülök. Én olyan állampolgár vagyok, mint a többi. Tessék megpróbálni beadni. Nálunk ez akkor úgy ment, hogy a legutolsó kápláni helyhez is előzetes állami hozzájárulás kellett. Úgy is kaptuk a kinevezést, hogy „előzetes állami hozzájárulással kinevezem Önt ide és ide.” Ezt bele kellett írni. Mondtam neki, püspök úr, próbáljon engem helyezni, és küldjön be állami elismerésre. Ez nem fog menni, hangzott válasz. Mondom, próbáljuk meg. És egyből ment. Igaz, hogy behívattak, és kioktattak, hogy mi vár rám, de ez megint csak dicséret volt úgy a maga módján. Én olyan jól éreztem magam a munkás életben! Minden nap miséztem, titokban, a sekrestye mellett egy kis helyiségben, természetesen, mert nem szabadott, még titokban sem. Sőt, volt olyan pap, aki nem engedte meg, hogy az ő templomában misézzek. Behívattak, és azt mondták, hogy föltételesen megkapta az engedélyt, de előre figyelmeztetjük: Mi tudjuk azt, hogy Pöstyénben a markában tartotta az egész ifjúságot. Hát ennek vége. Ezt nehogy megint elkezdje, mert akkor megint ott fejezi be, ahol volt. Mondom, köszönöm, hogy elismeri, hogy én, a magyar pap a szlovák ifjúságot Pöstyénben a markomban tartottam. Mondom, tudja, hogy én ott 700 gyereket tanítottam? Ha a 700 gyerekből maga egyetlenegyet idehoz, csak egyetlenegyet, aki azt mondja, hogy én valami államellenes dolgot tanítottam neki, akkor vállalom. Maguk azt tudták jól csinálni, de most már vannak arra alkalmasabb embereink, ezt most már mi fogjuk csinálni, kaptam a választ. Mondom egyébként, ha maga nem tudná, akkor most mondom magának. Én nem szégyellem azt, amire tanítom az ifjúságot. Én tanítom azt, hogy ne lopjon, hogy ne hazudjon. Hogy erkölcsösen éljen. Hogy elöljáróikat, még ha ateisták is, tiszteljék, szeressék. Hogy becsületben éljenek. Hogy mindenkin segítsenek. Hogy ne részegeskedjenek. Én nevelek ennek az országnak becsületes embereket, nem a kommunisták. Mondja, hogy beszél maga ilyeneket. Mondom, úgy. Volt a falunkban 31 kommunista. De a 31 közül egy sincs, aki ezeket csinálná. Én az államnak sokkal többet teszek, mint azok. zt mondja, hogy ne beszéljek így. Mondom, de, beszélek, ez a véleményem. És itt vagyok, én nem hősködök. Én sohasem voltam hős. A kínzásokat elviseltem, méghozzá nem is ordítottam. Az is szörnyű volt a börtönben, hogy a kínzások során valaki ordított, mint egy állat, a harmadik cellában, a közelben volt. Istenem , mit csinálhatnak ezzel, ha ez így ordít. Én is így fogok? De én hála Istennek, ordítás nélkül is átéltem. Utána meg jött a magánzárka, ahol semmit nem csinál az ember reggeltől estig. De mindent ki lehet bírni, mert azt mondják, hogy az ember olyan állat, amelyik mindent kibír.

Jézus nem csak vértanúkat akar, mert ha mindenki vértanú, akkor kipusztulunk. Hanem a vértanúk adjanak erőt a gyöngébb papoknak, hogy ha ő volt olyan hős, én nem vagyok az, akkor legalább tudjak a hivatásomnak megfelelni. Mert minden papnak kijut bőven, mert bennünket meggyanúsítanak. Nem tetszik, amit mondunk, rosszat látnak bennünk, nem a jót veszik észre, ezeket mind el kell viselni. Ezek nem olyanok, mint a verés, de néha jobban fáj az embernek, hogy a szívem-lelkem kiadom. Valahogyan az kellene, hogy a papokat is arra neveljük, nem a hősiességre, nem a dicsőségre, hanem hogy mint egyszerű Jézus szolgái tudnánk az ő szeretetét sugározni. Hiszek a szeretet végső győzelmében. Ez Prohászkának volt a mondása. Ezt nem csak odaírtam, hanem már kispap koromban is oda volt írva az íróasztalomra.

Párkány, 2013.

Hangfelvételről lejegyezte: Slíz Judit