Burián László: Vagyunk

A komáromi gimnáziumban nagyon jó nevelést kaptunk, nemcsak mi, papnövendékek, hanem a civilek is. Nagyon sok hitét élő és bátran megvalló magyar került ki onnan. Ugyanezt nem tudom elmondani az esztergomi bencésekről, ahol a gimnázium két utolsó évét végeztem, mert azok bennünket úgy fogadtak, hogy „Benes-szellem, kommunista magyarok”. Mindent megtettek, hogy belőlem ne legyen pap. Hogy én pap vagyok, azt Erdős Matyi bácsinak köszönhetem, aki kiállt mellettem. A tanárok mindent elkövettek, hogy megalázzanak. Minket, a határon túliakat sohasem fogadták az anyaországban egyenértékű magyaroknak. Akkor sem, most sem. Én nem tudtam szlovákul, nekem a szüleim magyarok.

Én mindig lázadó voltam. Erdős Matyi bácsi egyszer behívatott, mint lelkivezető, minden kispapnak végzett lelkivezetést, többször egy évben, és egyszer egy ilyen alkalommal megkérdezte: „Mondja, Laci, megérjük mi azt, hogy valamit parancsolunk, és magának nem lesz ellenvéleménye?” Mondtam neki, hogy „Igen, ettől a pillanattól kezdve.” „Ugye, Laci, ezt nem mondta komolyan?“ „De igen, mondtam, ha ettől függ, hogy pap lehessek, akkor én befogom a számat. De azt nem ígérem meg, hogy itt a szívemben mit gondolok.” És erre Matyi bácsi azt mondta, „Laci, akkor csak lázadozzon, hogy tudjuk, hogy kicsoda.” Amikor problémáim voltak, és úgy volt, hogy a gimnázium befejezése után nem kezdhetem el a teológiát, akkor Matyi bácsi azt mondta, hogy „Laci, mindent megteszek magáért, amíg az a meggyőződésem, hogy van remény, hogy magából jó papot nevelünk.” Kaptam aztán a nyári szünet végén,- addig nem tudtam, hogy mi lesz, - egy névjegyet tőle, ami ma is őrzök, amire csak annyi volt írva, hogy „Örömmel tudatom, hogy szeptemberben újra együtt leszünk.” Nekem nagyon sokat jelentett Matyi bácsi. A tanítása, a dogmaórák, én abból élek ma is. Mert ő annyira az életre tudott nevelni! Nagyon szépek voltak az esztergomi szemináriumi évek.

Tízen voltunk ötödévesek, akik a Felvidék elcsatolása után már nem Esztergomban fejeztük be a szemináriumot, hanem itt, Komáromban, - de itt először nem kellettünk senkinek. Sem Pozsonyban, sem Nagyszombatban nem vettek fel. Elmentem egészen Kassáig, az mégiscsak Magyarország volt 45-ig, hátha ott kellünk, de a vicerektor kerek-perec megmondta, „nézze, mi nem szeretjük a magyarokat. Menjen maga vissza Magyarországra”.

Amikor láttuk, hogy sehová nem vesznek fel bennünket, Mindszenty bíboros azt mondta: hogy ha az összes magyar papomat fölállítom a Duna jobb partjára, az nem ad erőt annyit, mint ha egy magyar pap legalább a bal parton marad. Mert azok az innennső partról csak nézni tudnak, de segíteni semmit. Hát menjenek oda, és ott szenteltessék fel magukat , hogy ott működhessenek. És akkor más megoldás nem volt, az esztergomi szeminárium Komáromban kihelyezett tagozatán végeztük el az utolsó, az ötödik évet, és már Pozsonyban szenteltek fel bennünket. És akkor itt maradhattunk. Tízen voltunk, és akkor az nagy segítség volt, plusz 10 pap! Akkor még Magyarországon sem volt ekkora hiány, de itt sem. Itt annyi magyar pap volt, hogy amikor engem pappá szenteltek, és egy szlovák faluba kerültem, a tapolcsányi járásba, ahol a környéken sem volt egyetlen magyar sem, abban az esperesi kerületben három öreg magyar pap volt. Ezeknek a régi időben nem jutott magyar plébánia, mert mind be volt töltve magyar pappal, hát odamentek. Ottragadtak, megszerették őket. Volt, aki a haláláig nem tanult meg jól szlovákul, de a nép elfogadta. Valahogy itt nálunk annyi a tájszólás, hogy nem is veszik annyira észre, hogy nem tudunk rendesen szlovákul.

Mindig bátran mondtam itt is, a szlovák testvérek előtt is, hogy a legszebb papi élményeim a szlovákokhoz kötnek – 12 évig voltam szlovákok között, hitoktatóként heti több, mint 30 órát tanítottam , boldogan. És ezt nem szégyellem magyar létemre mondani, a szlovákok között. Mert parancsra mentem oda, minden szlovák tudás nélkül. Utólag tudom, hogy ez mit jelentett, nekem is, és nekik is. Képzeljük el, hogy valaki papnak készül, kilenc évig. Reverendában. Nem csak úgy akartam pap lenni, hanem 9 évig tudatosan készültem rá. De bevallom őszintén, a szentelésig nem jutott eszembe, hogy én szlovákok közé fogok menni. 38-től 45-ig Magyarországon éltünk. Nekem soha eszembe se jutott, hogy Magyarországon vannak szlovák falvak. Nem is tanultam szlovákul, minek is tanultam volna? Életem legnagyobb csalódása volt, hogy amikor pappá szenteltek, és a püspöki ebéd után fölbontottuk a fehér borítékot, ami a tányér alatt volt az egész ebéd alatt, és abban volt a kinevezés, és nem is tudtam kimondani a szlovák falu nevét, ahová engem helyeztek. Mit fogok csinálni? Nem azt mondom, hogy meg akartam váltani a világot, de abban az időben úgy készültünk föl, hogy mi aztán most kimegyünk, és csinálunk valamit. Fölkészülve. És tudtuk, hogy kettős hivatásunk van. A kereszténységünkért, a katolikus hivatásunkért és a magyarságunkért fogunk élni! Ebben a Serédi-szellemben, a kettőt nem elválasztva. A katoliciznus segít, hogy még jobb magyarok legyünk. És akkor kapok egy kinevetést egy színtiszta szlovák faluba! Senki a faluban egy szót sem tudott magyarul! Ez életem legnagyobb csalódása volt, de meg kell mondanom, hogy ezek az első évek voltak a legszebb papi éveim. Ott voltam egy évig. Nem azért mintha nem éreztem volna jól magam, de akkor megtudtam, hogy deportáltak több tízezer magyar Csehországba. Akkor egyik kollégám felhívott, aki magyar helyen működött, hogy a falujából elvittek magyarokat Csehországba, ki kellene oda menni. Ő anyagországi volt, tudta, hogy neki jövője itt nincsen, és ki is ment. Minden engedély nélkül kezdte felkeresni azokat a helyeket, ahová hallotta, hogy magyarokat vittek, mert semmi hivatalos forrás nem volt arról, hogy hová vitték a magyarokat, ezt mindenki titkolta. Én aztán később kértem az ottani püspököt, hogy tegyék bele a körlevélbe, hogy minden plébános jelentse, hogy ha a falujában vannak deportált magyarok. És akkor csinálunk egy térképet, és tudjuk őket látogatni. Először is ezt egyik sem vállalta, mert politikai dolog volt, hogy kidobták a magyarokat. Így próbáltak megszabadulni a magyaroktól, de engem sem akart kiengedni a püspököm. Most 67 éve vagyok pap, és sohasem kértem semmit a püspökömtől, csak akkor. A püspök úr visszaírt, szépen, ahogyan bennünket is neveltek, és igazat is adtam neki, hogy minden pap oda menjen, ahová a püspöke helyezi, és ezt fogadja úgy, mint Isten akaratát. Megírtam a püspöknek, hogy igaz, erre neveltek bennünket, de ezt fogadja úgy, mint kivételes esetet. Megírtam, ha a püspök úr nem tudná, hogy ezeknek a magyaroknak, több tízezer magyarnak ellopták a vagyonát, elvették tőlük a családjukat, elvették az otthonukat, a házukat, és rabszolgaként kint árulták őket Csehországban. A püspök úrnak azt válaszoltam, hogy ha megígéri, hogy ezeknek a magyaroknak a lelkigondozásával törődhetek, akkor akármeddig itt maradok a szlovákok között. A püspök úr erre beleegyezett, de semmi anyagi támogatást nem adott. A mai napig nem tudom, hogy miből éltem én akkor. Fizetést itt se kaptam, ott még kevésbé, mert akkor még nem volt állampolgárságom.

Szóval a püspököm kiengedett engem, egy évre ki is mentem, de aztán azt írta a püspököm, hogy kinttartózkodásomat nem tudja meghosszabítani, mert a prágai érsek szerint politikailag nem kívánatos, hogy én kint maradjak. Politikailag. Nem tudták megérteni a kisebbségi problémákat, most sem tudják megérteni. Ez Csehszlovákia, itt csehszlovákul kell beszélni. És ha az öregasszony nem tud, akkor majd a Jóisten valahogy megbocsájtja neki a bűneit.

Az volt a szlovákok politikai célja, hogy minden, minden magyart ki kell telepíteni. Mert a lakosságcsere az nem az volt, hogy csere, hanem az, hogy – erről hallgatnak a szlovákok, - papok, tanítók, csoportosan szervezve mentek át Magyarországra, vetített, képes előadásokkal, az összes magyarországi szlovák falut meglátogatták. Először csalogatták őket,hogy gyertek haza. Ők hallgatnak erről, mert az volt a céljuk, hogy ahány szlovákot idehoznak önként, annyit magyart kikényszerítenek Szlovákiából. És ha ki tudtak volna hozni annyi szlovákot, ahány magyar itt él, akkor létrehoztak volna egy nemzeti szlovák államot. Az, hogy Magyarországon most asszimilálődtak a szlovákok, az nem a magyarok erőszakja volt. Vegyünk például egy falut, itt van Pilisszentlélek Esztergom mellett. Tiszta szlovák falu volt, de a felét elvitték, és helyükre magyarokat telepítettek. Megkeveredett a nép, magyar iskola lett, magyar mise lett, vegyes házasság lett, és elfelejtették, hogy ők szlovákok. Nem a magyarok olvasztották be őket, de ezt ők nem hiszik el, hanem ők maguk az okai annak, hogy megbontották a szlovák egységet a magyarországi falukban. Erről hallgatnak. És ugyanígy kigondolták, hogy kiküldenek 50 ezer magyart Csehországba, és helyükbe rögtön beültek a szlovákok. Állataikat, mindent itt kellett hagyni. Ha hallottam, hogy egy faluban van három magyart, képes voltam odautazni. Meggyóntattam őket, elbeszélgettem velük, és ők mondták, hogy ebben a faluban is, abban a faluban is vannak magyarok. Jártam egy hétig biciklin vagy gyalog a falukat és kerestem a magyarokat. Sokszor letartóztattak, sokszor kifaggattak, papirjaim se voltak. Szabadon bocsájtottak. Utólag tudtam meg, hogy minden lépésemet figyelték. Mostanában kaptam kitüntetést a cseh Prágában, ahol megismerhettem a rólam készült jelentéseket, ezer oldalt tesz ki. És láttam, hogy amikor kint voltam Csehországban, szinte minden faluban, ahol megjelentem, rögtön kezdtek nyomozni, rögtön Szencre irtak, ahonnan származom, ahol éltünk, ahonnan kitelepitették a családomat, és az ottani vezetőség, - ez 47-ben vagy 48-ban volt -, írta, hogy ez egy vadmagyar család, Burián Lászlónak, a gyógyszerésznek a fia,akinek az egész életműve az volt, hogy harcolt a Nagy-Magyarországért. Tehát én is biztos azért mentem ki Csehországba, hogy ott propagáljam a Nagy- Magyarországot. Ezeket úgy át kellett élni. És mégis, nagyon sok magyart meglátogattam, erőt öntöttem beléjük, hogy tartsanak ki, nehogy beadják a derekukat. Adtak nekik cseh állampolgárságot, csak hogy maradjanak ott. De faluhelyen úgy árulták őket, mint a rabszolgákat. Egyik öcsémet is elvitték, marhavagonban. Ezt nem mondogatják! Azt, hogy a zsidókat szögesdróttal körülkerítve , marhavagonokban viszik, azt milliószor látjuk. Sajnálom őket is, és együttérzek velük. De azt, hogy a magyarokat ugyanígy vitték marhavagonokban, szögesdróttal körültekerve, azt nem mutogatják. A szudétanémeteket kitelepítették Csehországból, több, mint 3 millió németet 50 kg-os csomaggal dobtak át Németországba, helyüket elfoglalták a partizánok, akik földbirtokot kaptak Csehországban. De nem értettek hozzá, nekik vitték a magyarokat. És úgy árulták a magyarokat, mint a rabszolgákat. Kijött az új földbirtokos a vagonhoz, és nézegette őket, fiatal, öreg, mit csinált eddig, mi volt, és akkor vitték. Talákoztam olyan magyarral, aki azt mondta, hogy hetekig itt éltünk a vagonban, letérdeltem a partizán elé, és úgy könyörögtem, hogy vigyenek el, mert a gyerekeim megfagynak a vagonban. Ezek közé mentem én ki, hogy legalább az Istent ne lopják el tőlük. Nem sokat csináltam, és Mécs László: Vagyunk c. nagyon szép verse szerint egy fecske nem csinál nyarat. Egy búzaszem az semmi, de millió búzaszem, az kenyér. Egy fa az nem erdő, de sok millió fa az erdő. És mi is . Vagyunk. Erről megfeledkezünk a mai világban, mindenki csak magával törődik. Olyan nincs, hogy vagyunk. A magyarság is, nem merünk összetartani. Mindenki csak a maga javát nézi, hol ígérnek többet. A fájó az, hogy fölnő egy generáció, aki otthon magyarul beszél, de az iskolában szlovákul, és akárhogy is vesszük, én itt többször elmondtam a templomban is, ez nem politizálás. A pap nem csak imádkozik. Sokan szebben tudnak imádkozni a faluban, mint egy pap, és szebben tudnak énekelni, mint egy pap. A pap mégiscsak a falunak az atyja és a vezetője. Az csak egy önámítás, hogy azért, hogy könnyebben menjen neki az élet, tanuljon meg szlovákul. De szoktam mondani a templomban is: Kedveseim, gondolkodjunk el. Az, aki magyar iskolába jár, annak kötelező a szlovák nyelv, a szlovák irodalom, a szlovák történelem, persze, a magyar ugyanúgy, mert az magyar iskola. De megfordítva, aki szlovák iskolába jár, az magyar létére a magyar irodalomból egy mondatot nem tud, magyar történelemből csak annyit, hogy barbár, véreskezű magyarok jöttek, és leigázták a kultúrszláv népet. Nincs magyar irodalom, és fogalmuk sincsen, hogy a világon mennyi magyar tudós van, mert a magyarokról csak rosszat tanulnak a szlovák iskolában. Ezt meg mertem így mondani a templomban. De nincs nagy eredmény, mert a környezetük sokkal jobban hat rájuk Azt mondják, igaza van, Laci bácsi, de tudja… Egy asszony mesélte nekem, aki takarító volt az egyik vállalatnál. A főnöke, aki tudott magyarul, meg volt a takarításával elégedve. A nagymama boldogan mondta, hogy az unokáját beíratták az iskolába. Iskolás lett az unokám! S akkor azt kérdezi a főnök, hogy milyen iskolába. Hát a magyar iskolába, válaszolta a nagymama őszintén. És akkor a főnök azt mondta: Tudja maga azt, hogy a takarító állás az nem végleges állás? Azt mondta nekem a nagymama: Tudja, hazamentem, és beírattuk a szlovák iskolába. Ki akar ma munka nélkül lenni? És ez így megy. S akkor kérdezi egyik a másikat, hogy te hová írattad be? Hát, én a szlovákba, mert… Akkor én is. S ez fájó, mert ezekből az emberekből se nem ló, se nem szamár, még csak öszvér sem lesz. Mert én szoktam mondani a szlovákoknak, - mert én szeretem a szlovákokat, annyi szépet kaptam tőlük az első években, én nagyon hálás vagyok nekik, és én nagyon szeretem őket, nem tudnak olyant kérni a szlovákok, amit ne tennék meg, - de megmondom nekik is: tudnák maguk becsülni azt a szlovákot, aki nem is tud szlovákul és egy jobb állásért megtagadja a nemzetiségét? Nem gondolnák, hogy ez egy megalkuvó ember, aki ennek is örül? Akkor zavarban vannak, be kellene nekik vallani, hogy dehogy, nem értékeljük semmire. Ennyivel is kevesebben vagyunk magyarok. A cél az, hogy minél előbb az összes magyart kiirtani. Most már nem lehet goromba módon, de jó állással, fizetéssel lehet.

60 éves pap voltam, amikor felkeresett egy szlovák kispap. Bemutatkozott, és mondja, hogy ismer engem papi társasságból. Mert én figyelmes vagyok, és ha olyan pap kerül közénk, aki nem tud magyarul, akkor én beszéltem szlovákul, nehogy hátrányban érezze magát. És ez tetszett ennek a kispapnak. Odajött hozzám, hogy nem mennék-e el hozzájuk egy misét elmondani. Kérdezem hová. Ugye, már nyolcvanon felül voltam akkor, 60 éve pap. Mondja, hogy maga nálunk kezdte. Abban a faluban volt ő is, ahol én mint újmisés kezdtem, minden szlovák tudás nélkül. Nagy könyörgésre, - meg aztán a magyar papok is mind mellém álltak, - hát, el is vittek oda, haza is hoztak. Meg volt beszélve minden, ünnepélyes fogadás, polgármester, plebános. És miséztem ott. A mise után a plébános megköszönte, és mondta, hogy kedves hívek, itt van a káplán úr, ha akarnak, beszélgessenek el. Csupa öreg ember ült, mert akit 10 éves korában tanítottam, az most 70 éves öreg ember volt. Odamentem közéjük , és megkérdeztem, hogy megismernek? Néztek rám, hát aszongya, nem, mondja az egyik. Mondtam, hogy ezért nem akartam idejönni, mert maguk 8-10 évesek lehettek, amikor én 60 éve itt voltam, most 70 évesek. Az egyik 70 éves férfi azt mondja, hogy káplán úr, ha az utcán találkozunk, bizony nem ismertem volna meg. De azokat a hittan órákat, amiket maga tartott, sohse felejtjük el. 60 év után erre emlékezett! És mondja: maga nem emlékszik, hogy futballozott velünk? Abban az időben itt a szlovákoknál ez reverendában szentségtörés lett volna. Csak nézett a főnököm, hogy ez mi? Télen szánkáztunk. És 60 év után emlékezett erre! A hittanórára. Akkor mondtam, hogy most én is kérdezek valamit: Milyen nemzetiségű vagyok én? Hát, szlovák. Mondom, tudtam én szlovákul, amikor idejöttem? Hát persze. Hiába magyaráztam, hogy a mai napig sem tudok tökéletesen szlovákul, és mondtam nekik, hogy magyar vagyok. Nem hitték el, az nem igaz. Senki nem emlékezet erre. Én nagyon sok szeretetet kaptam tőlük. Akkor nem számított, hogy magyar, pedig akkor is volt ám propaganda. Egy szlovák apáca mondta nekem, hogy „gyűlölöm a magyarokat”. 22 éves, apáca, és nagyszerű tanítónő volt. Élvezet volt nézni, hogy hogy tanított. „Gyűlölöm a magyarokat.” És mondom neki, nővérke, látott már maga magyart? „Nem is akarok”, hangzott a válasz. És mondom, de azt tudja, hogy én magyar vagyok? Ah, maga a mi drága káplánunk. Szemembe mondta, hogy „gyűlölöm a magyarokar”, és úgy érezte, hogy ezt kell mondani, a mai napig ilyen nevelést kapnak. Több, mint 20 éve az újvári ferencesek elvállalták az újvári kórház lelkigondozását. A mai napig egy se tud magyarul. 24 éve! Egy se! Adnak föloldozást, adnak szentáldozást, szent kenetet, de hogy megtanulna három mondatot, hogy annak a drága, kínlódó, csontbőrre lesoványodott édesanyának, akinek ott vannak a gyerekei sírva , hogy egy vigasztaló szót szóljon, pap létére ezt nem tartja fontosnak. „Szlovákul, miért nem tanult meg szlovákul?” De nem tanult meg. És most itt van, és most akar gyónni. Nem, nem tanulnak meg. >És egy sem, még a magyarok sem merik nekik mondani, hogy tanulj meg magyarul.

Párkány, 2013.

Hangfelvételről lejegyezte: Slíz Judit