Bíró Bertalan dr: Az eucharisztikus világkongresszusok

története

Részlet Bangha Béla SJ: Az Eucharisztia - Az Oltáriszentség tanának hittani és erkölcsi tartalma c. könyvéből, amely a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) - a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza - állományában olvasható, és ITT letölthető.

Az Eucharisztia tiszteletének története az Egyházban szintén a mustármag-elméletnek alapján bontja ki a maga teljességét. A Genezáreti-tó mellett még csak mint ígéret kápráztatja el a hallgatóságot, az utolsó vacsorán beteljesedik, az apostoli korban meghódítja a lelkeket, a középkor folyamán templomokkal szórja tele a kereszténnyé lett országokat, a második évezred fordulóján az áldozati s tápláléki jelleg mellett a szentség titkos lakója, a valóságos jelenlét csodája ragadja meg a híveket, mely az úrnapi ünneplésben s később a körmenetekben kapja meg ujjongó, tömegmozgató kifejezését. A liturgikus élet, a változatlan eucharisztikus cselekmény belső megértése s külső ünneplésének fénye századról-századra nő.
Így érkezik el az eucharisztikus mozgalom a 18-ik és 19-ik századig, amely a hitetlenség diadalát látszik jelenteni s ugyanakkor mégis a hit újabb megdicsőülésének is hajnalhasadása. Nem utolsó helyen az oltáriszentséges mozgalmak terén. Hiszen, hogy másról most ne szóljunk: éppen a 19. század adott létet az eucharisztikus világkongresszusoknak.
A 18. század végén, a francia forradalom és a voltaire-i hitetlenség hatása alatt a hitélet s vele együtt természetesen az eucharisztikus mozgalom is Európában veszteglésre került, sőt sokfelé szét is bomlott. A napóleoni harcok, majd a szabadságharcok is nyomasztólag hatottak: az emberek túlságosan beletemetkeztek a földi problémákba s nem tudtak szentségimádó tömeggé összesimulni.

Az első lépések

Az eucharisztikus kongresszusok voltaképpeni kezdeményezője egy francia leány, Tamisier Mária Márta, boldog Eymard lelkigyermeke, aki különösképpen ugyanabból a délfranciaországi városból, Tours-ból származott (szül. 1834), amelyben a valóságos jelenlét első kétségbevonója, tours-i Berengár élt. A Tamisier-házban sokszor megfordult Dupont abbé, egy fehérhajú pap, aki szerfölött serénykedett az Oltáriszentség imádásának terjesztésében és sikerült is neki 1849-ben bevezetnie Tours-ban az éjjeli szentségimádást, hogy a testvérharcok és politikai forradalmak évtizedeiben megengesztelje az elfeledett, sokaktól magára hagyott Megváltót. Így Tamisier Márta már kora gyermekségétől fogva körül volt véve az Oltáriszentség tömjénillatos légkörével. Első áldozása olyan volt, mint a korabeli francia kislányoké. Semmi különösebb nem történt egész életén át: mintha Isten a mai korban nem annyira misztikusokkal, mint inkább átlagemberekkel akarná véghezvitetni világraszóló terveit. Tamisier Mártát is meglepte a zárdábavonulás vágya, mint annyi ezer meg ezer leányt; zárdaiskolai nevelése is (a marmoutieri Szent Szív-apácák iskolájában tanult 1847-től) elősegítette ezt, ám Barat Szent Zsófia határozottan ellenezte és Tamisier nem is lett a Szent Szív apácája. Húszéves volt, amikor egy szikár s örökkön mosolygó abbé, Eymard Péter Julián lelkivezetése alá került, aki a Szentségimádó-papok Társulata (a szakramentinusok) mellé egy szentségimádó női kongregációt is akart szervezni. Nagy szerepet szánt ebben Tamisier Mártának, de két év után is meddő maradt minden kísérlete; az Úr mást akart vele. Búcsúzáskor Tamisier ennyit vitt magával Eymard-tól: „Bárhogy lesz, ne feledje, hogy az Oltáriszentségnek fel kell ragyognia az egész világon!” Később a rongyos francia koldusok és útszéli csavargók apostola, Chevrier abbé, a lyoni szent pap volt Tamisier lelkivezetője, aki a plébániai éjjeli szentségimádásokat honosította meg mindenfelé. Ez szőtte tovább Eymard hatását Tamisier Mártánál, midőn kereken irányt szabott neki e szavakkal: „Az az ön hivatása, hogy eszméje érdekében járjon is, utazzék, hisz ön nem más, mint az Oltáriszentség vándor koldusa.” Ily sajátszerű adottságokkal felszerelten indult útjára Tamisier Márta. Nevelésében tehát három szent találkozott: Barat Szent Zsófia, Boldog Péter Julián és a Tiszteletreméltó Chevrier.
Franciaország ekkor lihegett a Harmadik Köztársaság születési lázában. Párizsra éhínség, a kommunisták rémuralma és a barrikádharcok izgalma borult. Itáliában Garibaldi elfoglalta az egyházi állam sáncait és a szabadkőművesség ekkor ült diadaltort a megdöntöttnek hitt pápaság fölött. A spanyol félszigeten forradalom forradalmat ért, a távoli orosz földön bombamerényletekkel mutatták létezésüket a nihilisták, akik ekkor kezdettek először tervszerűen dolgozni a keresztény világrend lerombolásán. Észak-Amerikában is alakult egy titkos társaság, a Ku-Klux-Klan, hogy előbb a négereket, azután a katolikusokat kiirtsa a szabad Amerika földjéről gyilkolással, templomgyújtogatással.
A világpolitikai zűrzavarnak megfelelően zavaros a szellemi élet is. A sötéten látó Schopenhauer ekkor tér vissza a maga-alkotta Nirvánába, Marx pedig a londoni könyvtár sápadt gázlángjainak fényében ekkor írja Tőke c. könyvének 2-ik kötetét, hogy maga szőtte álmai szerint minden szépséget kiirtson a földről. Angliából is elindul az a hajó, amelyen egy fiatal természetkutató, Charles Darwin utazik a Fajok eredete felé, hogy onnan hazatérve az ember méltóságát a majmokban lássa megtestesülni. Németország felől egy komorarcú, örökkön fejfájós professzor, Nietzsche prófétál a kereszténység és Krisztus ellen való ádáz gyűlölettel az új ember, az Übermensch könyörtelen uralmáról. A távoli Oroszországban a töprengő, rajongó Dosztojevszkij teszi irodalmilag szalonképessé a degenerált embert. A szlávofilek éles harcot hirdetnek a katolikus Egyház ellen. Franciaországban is diadalát üli a nekiinduló dekadens irodalom, Verlaine, Maupassant és Baudelaire nyomában kezdi meg rombolását Emile Zola és Anatole France, Flaubert pedig a Bovaryné-típusú asszonynak propagandázik. A római Teatro Umbertóban Carducci sátán-himnuszai harsognak, amelyek a Sátánt mint „forza vindice della Ragione”-t ünneplik.
Amíg nagyjából ilyen a politikai és szellemi légkör, azalatt Torinóban egy örökmosolyú pap, Bosco Szent János körül toborzódik új sereg, kinek rendjét épp a legnagyobb politikai zűrzavarok idején, 1876-ban hagyja jóvá a pápa. Németországban Ketteler és Kolping dolgoznak, s Franciaországban fáradatlanul gyóntat és tisztít emberlelkeket Vianney Szent János. Az egyik normandiai városkában pedig imádkozni tanul egy angyalleányka, a kis Martin Terézia, hogy majdan mint Lisieuxi Szent Teréz rózsaesővel hullassa tele a földet. Nálunk csak Zichy Nándor és köre próbálja ébreszteni a liberalizmussal fertőzött magyar közvéleményt. A kalocsai jezsuitáknál mint kisdiák tanul még Prohászka Ottokár.
Nagyjából ez volt a világkép, amelynek előterében Tamisier Márta járta a maga útjait, hogy az Eucharisztiával mégis diadalt üljön köztünk Jézus. E zűrzavaros kor kezdetén, 1873 nyarán látta Paray-le-Monialban Tamisier Márta azt a megkapó jelenetet, amikor a legnagyobb hitrombolás idején 60 francia képviselő és a hívők ezernyi tömege ünnepélyesen felajánlotta Franciaországot az isteni Szívnek. Felvetődött Tamisier lelkében az a gondolat, milyen szép lenne, ha az Oltáriszentségben személyesen jelenlévő Krisztust csakugyan a társadalom királyaként és megváltó forrásaként lehetne elismertetni. Hogyan kellene ezt tenni, még nem tudta, de mint eszmény ott lebegett előtte Lüttichi Szent Juliánna, aki az Úrnapért esztendőkön át fáradozott s Alacoque Szent Margit, akinek műve szintén csak másfélszáz év múlva hajtott igazi virágokat. Eleinte Tamisier Márta valami áhítatos sejtésként eucharisztikus zarándoklatokat szervezett. Avignont találta erre legalkalmasabbnak, egyrészt mert hajdan a pápák lakóhelye volt ez a kis délfranciaországí város, másrészt mert az egyik kápolnában egy árvízveszedelem óta örökimádásra volt kitéve az Oltáriszentség. Márta mindenfelé szervez, ír és lelkesít, röpiratban is terjeszti eszméjét: „A társadalom megmentése az Oltáriszentség által” címmel. A szervezkedés eredményeként meg is indult elég népes zarándoklat több megyéből és 1874 júliusában nagy hívősereg gyűlt össze Avignonban. Ugyanazon év augusztusában új zarándoklat indult Arsba, hogy Vianney Szent János halála évfordulóján eucharisztikus kegyelettel hódoljon a Szentnek. A széthulló eucharisztikus zarándoklatokat Tamisier céltudatosan akarta fejleszteni és országos központi bizottságot szerveztetni. Mermillod, a száműzött genfi püspök ezzel kapcsolatban tovább ment és „eucharisztikus kongresszus” gondolatával próbált foglalkozni.
A következő, 1875. év májusában már ilyen kongresszusnak nevezhető az az eucharisztikus zarándoklat, amely Douaiben öt püspök elnöklésével s 50 ezer hívővel sereglett össze. Ezen elhatározták, hogy minden évben nemzeti eucharisztikus zarándoklatokat szerveznek s azt külön kongresszussal fogják bezárni, amelyen főleg Jézus szociális királyságával fognak foglalkozni. Ám a következő években a harmadik köztársaság egyházüldöző vezetősége nyíltan ellene állt annak a nagy katolikus föllendülésnek, amely az eucharisztikus zarándoklatok nyomában kelt. Tamisier azonban nem nyugodott, ötszáz neves francia férfivel kérőívet íratott alá, Dubois püspökkel áldást és beleegyezést eszközölt ki XIII. Leó pápától, majd művének keresztülvitelével szerzetescsaládokat akart megbízni. Ám kérését három szerzetesrend is elhárította, hiszen közelgett a szerzetesüldözés kitörése, mely földönfutóvá tett tízezer francia szerzetest. Tengernyi nehézség (ráadásul Tamisier betegsége) ellenére mégis összeült a francia katolikusság első nemzeti eucharisztikus kongresszusa épp ezekben a sötét napokban, 1875 szeptemberében Faverneyben, ahol minden templom zsúfolásig megtelt zarándokokkal s a kongresszust a város melletti nagyréten kellett megtartani.
A mindjobban kiéleződő egyházüldözés – mely nemcsak a papságot, hanem a vallásos tisztviselőket is sújtotta – és az a silány szabadkőműves irodalmi légkör, amely ekkor egész Franciaországban szerte terjengett, Tamisier Márta figyelmét az Úrnap szülőhazájára, Belgiumra terelte. Az eucharisztikus kongresszusok fáradhatatlan szervezőjével, a szentéletű vak párizsi püspökkel, Ségurrel mindent elintézett Tamisier Márta s már-már a pápához került az ügy, amikor a belga választási és iskolaharcok miatt az egész terv kútbaesett. Tamisiert ekkor Hollandiába küldték tervével. A hivatalos tényezők egyelőre ott is kivihetetlennek tartották az egész ügyet, visszaküldték Tamisier iratait Ségurnek, ő pedig lemondóan és a sok kellemetlenségtől megtörten visszaadta az egészet Tamisiernek azzal, hogy ez a „mi vágyunk csupán a mi élő hitünk és égő szeretetünk egyszerű kívánsága”, mely megvalósulhatatlan abban a világban, amelyben „megnövekszik a gonoszság és sokakból kihűl a szeretet.” (Mt 24,12) Tamisier csakugyan az Oltáriszentség vándorkoldusa lett: három országot is bejárt és tervével mégis koldusszegény maradt.

Az első világkongresszusok

Mikor már minden reményből kifosztottan állt a mozgalom, akkor volt legközelebb az isteni segítség. Tamisier párizsi munkatársai: a bankár De Benque és De Nicolay gróf az akkor már élénk északfranciaországi iparvárosnak, Lillenek akkor már igen előnyösen ismert eucharisztikus életére hívta fel Tamisier figyelmét, s mindjárt kérték is a két szentéletű lillei gyárosnak, Vrau Fílibertnek és Féron-Vrau Kamillnak közreműködését. Ezek kapva kaptak a gyönyörű eszmén és Duquesnay cambraii érsekkel megalakították az első szervező bizottságot, elkészítették a programot és az egész világ katolikusainak meghívására elindultak Rómába. Itt XIII. Leó pápa nemcsak örömmel fogadta őket s áldását adta tervükre, hanem külön brévével buzdította őket s kinevezte Alimonda bíborost, hogy a helyszínen tanulmányozza a nemzetközi kongresszust, amelyet a serkentő pápai buzdításnak alapján először Lille-ben rendeztek. Résztvettek ezeken Nyugat- és Közép-Európa valamennyi államának, sőt Mexikónak és Chilének kiküldöttei is, 4 bíboros, 5 érsek és 24 püspök vezetésével, 1881. július 28-án. A szentéletű Ségur püspök nem érte meg e diadalnapot, még felolvashatták neki a pápai brévét, de három héttel a lillei napok előtt meghalt.
Az első eucharisztikus világkongresszus természetesen nem lehetett még oly nagyarányú, mint a mai világkongresszusok, hiszen mindössze kezdet volt s nem is álltak rendelkezésére a modern technika s propaganda eszközei. Ám ez is gazdag volt komoly, lelki eredményekben: síkra szólította az önkéntes világi hitoktatók intézményét, amely az akkori laikus iskolatörvények idején a francia ifjúság hitét mentette meg. Itt szervezték meg az eucharisztikus világkongresszusok állandó nemzetközi előkészítő bizottságát és itt hódolt először főleg ipari munkásságból álló nemzetközi hívőtömeg Krisztusnak, a társadalom örök királyának. A lillei kongresszus előtt 14 nappal fogadta el a francia parlament azt a törvényjavaslatot, amely a vallásoktatást kizárta az összes francia iskolákból és tárt kaput nyitott az istennélküli szabadkőműves nevelésnek.
A lillei eucharisztikus kongresszus lefolyása nagyjából ugyanaz volt, mint az azóta megtartott kongresszusoké. Körmenet csak a befejező napon volt, négyezer férfi vett rajta részt, de csak a templomban, mert utcai körmenet tilos volt.
Tamisier Mária Márta, mihelyt tervei teljesülését biztosítva látta, egyszerre szerényen háttérbe vonult. Még huszonegy kongresszuson vett részt (1910. jún. 12-én halt meg), mindegyiken ott volt, de sohasem szerepelt többé, csak az ájtatos és hódoló tömegben húzódott meg és onnan imádta az Urat, akinek a modern világ rengetegében utat készített a társadalmi diadalra. Az eucharisztikus világkongresszusoknak általában, de különösen a lillei első kongresszusnak el nem vitatható dicsősége egyrészt az, hogy szinte kizárólag világi hívek hozták életre, azok is fáradoztak körülötte, toborozták össze és vitték közéleti diadalra az Eucharisztiát. Másrészt pedig az az üldözés és az a sok szenvedés, amely élesen sötétlő háttért vetett az első eucharisztikus világkongresszusnak, szinte máig is állandó velejáró maradt, mintha a királyok Királya mellett ma is állandóan ott settenkednék e világ Fejedelme, de viszont mintha a „mysterium odii”, a mai krisztusgyűlölet mellett állandóan ott imádkoznék a „mysterium amoris” is: az örök krisztusszeretet porbahulló hódolata.
Azóta félszázad telt már el s az e közben lezajlott 33 nemzetközi eucharisztikus kongresszus a hitélet csodás fellendülését jelenti. Két sajátszerű vonást figyelhetünk meg e kongresszusokon.
Az egyik az, hogy a nemzetközi eucharisztikus kongresszusok, főleg az utóbbi évtizedekben, bizonyos nyílt kitüntetését jelentették az illető országnak vagy városnak, amelyben tartattak, hite és buzgósága miatt. Nagy dolog is, ha az egész világ katolikussága együtt imádkozik és kiküldötteivel egybegyűl arra az egyetlen helyére a világnak, ahol az eucharisztikus kongresszus lefolyik. E mellett az eucharisztikus kongresszusok nyílt bátorítás kívánnak lenni amaz ország katolikusainak. Ez a szempont magyarázza meg azt az első látszatra érthetetlen eseteket, amikor egészen kicsiny és ma már a hatalmas és élénk ütemű katolikus életben sokszor jelentéktelen országokban és városokban is összeül az eucharisztikus világkongresszus.

A legelső lillei nagy napok után a nemzetközi kongresszusok természetszerűleg jobbadán Franciaországban gyűltek össze. Így a 2-ik kongresszus most már Avignont tisztelte meg 1882-ben s ez a hely bizonyos tekintetben szülővárosa lett a modern eucharisztikus kongresszusoknak. A rákövetkező, 1883-as évben az Úrnap szülőföldjét, a belgiumi Lüttichet keresték föl a nemzetközi zarándoktömegek. A 4-ik nemzetközi kongresszus a svájci Freiburgban gyűlt össze 1885-ben, hogy bátorítsa a sokat szenvedett svájci katolikusokat, akik annyi vészen-bajon keresztül hívek maradtak a Szentséghez. Ez a kongresszus tagadhatatlanul erős lökést adott annak a mozgalomnak, amely Freiburgban négy év múlva megvalósította a máig híres szentdomonkosrendi egyetemet. A kongresszus ezúttal is francia nyelvterületen maradt ugyan, de már kilépett Franciaország határain. Az 5-ik kongresszus a délfranciaországi Toulouse-ban folyt le 1886-ban.

Az erősödés kora

A 6-ik kongresszus 1888-ban Párizsban ült össze. Épp abban az évben, amelyben Zolának hírhedt könyvtrilógiáját: Lourdes, Rome, Paris – kezdik elkapkodni, hogy feneketlen krisztusgyűlöletet terjesszenek mindenfelé. Párizsban ekkor kezdenek kirajzolódni a mai köztársaság körvonalai, a soviniszta Maurice Barrès szintén ez évben tanította meg a franciákat önmaguk imádására (Le culte du moi). Ilyen légkörben bátorításul és ösztönzésül jött a nemzetközi eucharisztikus kongresszus épp abba a városba, ahol egykor az istentagadó rémuralom dühöngött s ahol már gyülekeznek a II. internacionálét szervező kommunisták (1889). Általában ezek a kongresszusok semmi újabbat nem hoztak még, megmaradtak az első kongresszus programjánál és méreteinél. Céljuk nem is volt más, mint hogy megszerettessék a kihűlő világgal „a titokzatos kenyérszegést és Jézus valódi és igazi jelenlétének boldogságát, azt az örömet, hogy közelében, vele és érte élhetünk”, – amint Didiot kanonok mondta ezekről az eucharisztikus napokról.
Ma már alig tudjuk elképzelni, mily rengeteg munkát s mekkora elszántságot követelt ezeknek az első eucharisztikus kongresszusoknak a megrendezése. Hiszen akkoriban gyanús volt minden nemzetközi mozgalom, legalább ha katolikusokról volt benne szó. Nyíltan és sunyin ellenséges kormányhatalmakkal kellett a szervezőknek birokra kelniök, a szabadkőművesség acsarkodásával s a liberalizmus gúnyolódásaival kellett szembeszállniok, melynek akkoriban szinte kivétel nélkül minden sajtótermék falazott, riasztva a katolikus tömegeket.
Ily körülmények közt tisztelte meg a 7-ik kongresszus nemzetközi tömege a belgiumi Antwerpent 1890-ben, ezt a tipikusan flamand várost, ahol nemcsak egy híres és régi művésziskola vonzotta az embereket az egyházművészetek felé, mely az Oltáriszentség körül virágzott ki, hanem elsősorban az a szentségi diadal, amelyet közel 800 évvel azelőtt Szent Norbert és az ősi premontreiek vívtak ki a szentségtipró és Mária-gyalázó Tanchelm s követőinek vallásellenes tobzódása fölött. Ez a diadal tette annakidején a premontrei rendet híressé (máig is rendi főünnep pünkösd utáni harmadik vasárnapon a „triumphus eucharisticus S. Norberti”), és élénk emlékezetben van azóta is az Oltáriszentség az antwerpenieknél. Keresve sem találhattak alkalmasabb várost a századforduló hitetlenkedésén diadalmaskodó szentségi Jézus hódolására Antwerpennél.
Amikor pedig a mindjobban hódító orosz cárság, mint a keleti szakadárság védője, szemet vetett a Szentföldre is és egymásután vásárolta s vette el az őskereszténység szenthelyeit (az utolsó vacsora terme máig mohamedán mecset, melyben 50 dervis lakik), a 8-ik nemzetközi eucharisztikus kongresszus elvitte a nyugati kereszténység nagy, modern áldásait oda is, és Jeruzsálemben három évi előkészület után 1893-ban többnapos hódolást végzett azon a földön s abban a városban, ahol 1900 évvel ezelőtt először hozta közénk Jézus a világboldogító Eucharisztiát. Ez a világkongresszus egyrészt arra akarta ráirányítani a figyelmet, hogy a jeruzsálemi szenthelyekre a katolikus világ jogos igényt tart a közvetlen származás és a kereszteshadjáratok tengernyi véráldozata folytán, sokkal inkább, mint az Eucharisztiát aggályosan rejtegető pravoszlávia. Másrészt az ott élő kevésszámú katolikusban a nagy katolikus sorsközösség érzetét akarta felizzítani s jelezni, hogy nincsenek egyedül a szentségi Jézus imádó hitével. Ez a kongresszus azért is nevezetes állomás volt az eucharisztikus kongresszusok történetében, mert ez volt az első, melyet Európán kívül tartottak s mert ezen vett részt először a pápa külön követe, Langenieux reimsi bíborosérsek személyében. Érthető tehát, hogy a következő évben, 1894-ben, épp e bíborosérsek szorgalmazására Reimsben talált középpontra az ekkor már rendkívül széles körökben gyűrűző eucharisztikus mozgalom.
Az ezután következő kongresszusok inkább a belső tartalom kiépítésén dolgoznak. Így mindjárt a 10-ik kongresszus, amely a továbbiakra is rányomta a maga bélyegét. Ezt a kongresszust a Jézus Szíve-imádat középpontjában, Paray-le-Monialban tartották 1897-ben. Nálunk ekkor tobzódott a századvégi magyarság a millennium káprázatos pompájában, de óvatosan kerülve mindent, ami mélyebb vallásosságot keltene. Franciaországban pedig tovább építik a Montmartre-on a „Gallia Poenitens – a Bűnbánó Gallia” Jézus Szíve-templomát. Ez a kongresszus megkapó egybekapcsolását és diadalát akarta jelezni a Jézus Szíve-tiszteletnek és az Oltáriszentségnek. (Itt kérték s két év múlva hagyta jóvá a pápa a Jézus Szíve-litánia nyilvános népimádságát.) A Jézus Szíve-tisztelet azóta is szerves egységben lép elénk az Oltáriszentséggel.
A következő, 11. kongresszust Brüsszelben tartották meg 1898-ban, majd a 12. kongresszust az akkor már világhírűvé vált Lourdes-ban 1899-ben. Nemcsak azért, hogy a forradalmak és az istentagadás évszázadát Eucharisztia-imádással és Mária-tiszteléssel zárják le s nyissák meg ennek jegyében a 20. századot, hanem azért is, mert a lourdesi csodás gyógyulások ekkor már negyven éve szakadatlanul bámulatba ejtették a hívő s hitetlen világot s e gyógyulások általában szentségi áldás keretében következtek be.
A 20. század kezdetén összeült 1900-ban Angers-ben a 13. kongresszus. Ekkor dühöngött Kínában a keresztényüldözés, a véres boxerlázadás. A 14. kongresszus a belgiumi Namurban 1902-ben, a 15. az ősi francia városban, Angoulême-ben ült össze 1904-ben. Mindezek sem keret, sem jelentőség szempontjából nem hoztak semmi különösebbet. Jelentősebb fordulat és eddig legkiemelkedőbb volt a 16. nemzetközi kongresszus, amely Rómában ült össze 1905-ben s amelyen elsőízben vett részt maga a Szentatya is, az eucharisztikus mozgalmak lelkes vezére, X. Pius pápa. Rómában ekkor élte végvonaglását a szabadkőműves uralom. A pápa pár év múlva adta ki a gyermekek korai áldozását sürgető rendeletét (Quam singulari, 1910). A római kongresszuson határozta el X. Pius, hogy ezentúl minden eucharisztikus világkongresszusra bíboroskövetet küld, hogy ezzel is növelje a kongresszusok jelentőségét.
A szokott gondos előkészítés és program szerint gyűlt össze a következő, 17. kongresszus a belga Tournai-ben, majd 1907-ben Lotharingia fővárosában, Szent Arnulf és Chrodegang székhelyén, Metz-hen, melynek püspökei közül 35 van szentté és 3 boldoggá avatva. Az 1908-ban Londonban egybegyűlt 19. világkongresszus pedig a katolikus világ figyelmét azokra a maroknyi katolikus tömegekre akarta irányítani, amelyek az évszázados, tervszerű katolikusüldözés alatt is oly bámulatos hitbeli erőt tanúsítottak. Kétszeres diadalt is jelentett ez a világkongresszus. Először diadalt az évszázados papgyilkolásokon (Véreskezű Erzsébet idején pl. csak Londonban 80-nál több pap és világi került hóhérkézre s ennél sokkal többen pusztultak el börtönök mélyén kizárólag hitük miatt) s főleg azon, hogy alig száz évvel azelőtt még London körül tíz mérföldnyire sem volt szabad katolikus papnak letelepednie, főleg szentmisét mondania. Azután a mai Szent Vér-katedrális a kongresszus idején lett kész s lett diadalmas szimbóluma a katolikus hitnek a szektákra feleződő protestánsság fölött.
A 20. világkongresszus Nagy Szent Albert városában, Kölnben ült össze, ahol valamikor Aquinói Szent Tamás is tanult. Ennél jelentősebb volt a 21. világkongresszus, amely elsőízben kelt át az Atlanti-óceánon és Észak-Amerikában, a kanadai Montreal-ban ülésezett 1910-ben.

Az eucharisztikus világkongresszusok ezzel kezdték meg világhódító körútjukat, – egyelőre még mindig francia nyelvterületre szorítkozva – de már jelezve az ezután következők programját: Krisztus királysága az egész földkerekség. Ez volt az utolsó kongresszus, melyről Tamisier Márta még örömmel értesült, mert ez évben már meghalt.
A 22., madridi világkongresszus 1911-ben elsőízben gyűjtötte össze ibér földön a mindjobban terebélyesedő eucharisztikus világot. Rikító és fényes díszek, a vérmes spanyol lelkesedés, az úrnapi színjátékok és a világhódító szentek földje hódolt itt a világ közvéleményének szemeláttára, melyhez ezen a földrészen jellemző színt kevertek a barcelonai szocialisták mozgolódása, a riff-kabil háború és a portugál királygyilkosság után fellépő zavargások, valamint a köztársaság kikiáltása Lisszabonban épp a kongresszus napjaiban.
Az 1912-i bécsi „misztikus napok”: a 23. világkongresszus I. Ferenc Józsefnek kiegyensúlyozó politikája folytán grandiózusabban folyt le még a szakadatlanul zuhogó eső ellenére is. Annak nem is annyira a gondolati és eszmei programja volt változatos és mélyenjáró, mint az a pazarfényű körmenet, amely mögött a „Gesamtmonarchie” terült el a maga katonás fegyelmével, sakkbantartott nemzetiségeivel és békés jóllakottságával. A magyarság ekkor került először életközelségbe a nemzetközi eucharisztikus kongresszusokkal, hogy azóta is örökkön vágyódjék utánuk és 25 év múltán, elesettségében nyerje meg ajándékul s ösztönzésül.
Itt 80 ezer ember vett részt a körmeneten. Reggel 7-től délig állandóan vonult az európai népek színes csapata. A végén pazar császári díszhintóban térdelve Van Rossum pápai követ és Nagel bécsi érsek hozta az Oltáriszentséget. Utánuk jött a császár-király és a trónörökös nyolc fehér mén vontatta díszhintaja, majd a főhercegek, bíborosok, miniszterek, főméltóságok minden díszeikkel. A félmilliónyi tömeg fölött pedig szinte úszni látszott kitárt karjával a tiroliak hatalmas Hofer András-feszülete.
Amíg Bécs hódol és felvonul, ugyanazokon a napokon (szept. 10.) egy komorképű, 24 éves, féktelen orosz forradalmárt visznek most már harmadízben szigorított őrséggel a sarkvidéki Kurejka faluba. Valamikor pravoszláv kispap volt ez a fiatal grúz, Dzsugasvilinek hívják, aki később Sztálin néven tőr majd minden ellen, ami Jézushoz tartozik …
Az 1913-i kolostori hangulatú máltai 24., majd a 25., lourdesi kongresszus az, amely még a béke Istenének engesztelésével akarta elhárítani a nagy világégést, melynek szikrái már parázslottak a diplomaták kohójában. A második lourdesi világkongresszus már a mai hatalmas méretekkel állt elő: 10 bíboros, 31 érsek és 150 püspök vett részt azon (tőlünk is öten) s a hívek százezrei. Van abban valami megdöbbentő, hogy a lourdesi világkongresszus szónokai már mintegy megérezték a közelgő világégést. A kongresszus egyetlen német szónoka, a gladbachi Müller-Hoberg a kongresszus befejező záróakkordjaként a nemzetközi béke egyetlen biztosítékát az Eucharisztiában hirdette, pedig akkor már egy hónapja halott volt Ferenc Ferdinánd és mindenfelől hadseregmozgósítások katonazajától volt vemhes a levegő. A társadalom isten-emberi Királyát feledő világra akkor zúdult a világháború vérzivatara, amikor a befejező ájtatosságokat tartották Lourdes-ban 1914. júl. 26-án. Maga XV. Benedek is jelezte ezt Schoepfer lourdesi püspökhöz írt levelében: „malorum omnium quibus societas nostra laborat caput est aberrare a Christo… – a mai társadalmi bajok főforrása a Krisztustól való eltévelyedés!”
E világkongresszusok tehát mindenféleképpen jelentős művelődéstörténeti eredményekkel jártak. Eredményei közt fontos, hogy e világkongresszusok nagyban hozzájárultak a nyugati stílusú lelkipásztorkodás serény és bensőséges módszereinek más katolikus földrészek felé való elterjedéséhez. Hogy ez mily fontos, akkor tűnik ki, ha elgondoljuk, hogy épp az ifjúság közt akarták megfojtani az Egyház szándékait és ellökni Jézus áldó kezét a gyermekekről. Nem ok nélkül kellett felrázni a katolikusokat épp a latin államokban, ahol különösen éles és égető volt a laikus közoktatás kényszere.
Másik eredményként a fellendült missziós munkákat kell megemlítenünk, melyekre rendkívül serkentőek voltak a világkongresszusok. A jeruzsálemi és montreali világkongresszus nyomán szemmelláthatólag felpezsdült a missziós élet.

A háború után

A világégés után legelőször Rómában ült össze még a régi, szerényebb keretek közt a 26. eucharisztikus világkongresszus 1922-ben. Nem is lehetett még tágabb a keret, hiszen az egész európai élet ólmos letargiában szenvedett mindenfelé. Főleg pedig azért, mert Olaszország ebben az évben nem élt a győztes államok nyugalmában: a gerinctelen liberális kormányok váltogatták egymást s játszották át Itáliát a szocializmus, majd a kommunizmus kezére. Már két év óta szakadatlanul zúdult Itáliára a sztrájkok pergőtüze, a tiszteket nyíltan lőtték le az utcákon és proletárdiktatúra réme közelgett Itáliára 1921-ben. Bolognában véres összeütközés, általános sztrájk Velencében, Rómában pedig épp a Vatikán előtt, vad tüntetés zúg a szovjetköztársaság mellett, Lenin és Trockíj mellszobrai a menet élén, vörös lobogók a munkáskamarákon. Nitti, Bonomi, Giolitti, Facta egymást váltogatják és Carniában szovjetköztársaság alakul, Lombardiában az összes gyárakat elkommunizálják s a világforradalom nevében halálos ítéleteket hajtanak végre. Anconában kaszárnyát ágyúznak és Giolitti, a kormányelnök nem csinál semmit. A zűrzavar közt azonban feketeinges hadseregével Rómába készül egy mágikus erejű néptribun, Benito Mussolini és Milánóból hirdeti: „Róma feltámad és Róma ítélkezni fog!”
Ez volt a közvetlen háttér, amely ott komorlott a római eucharisztikus világkongresszus mögött s e világkongresszuson hódolattal hirdették ki a gyűlések egy részén is jelenlévő új pápa, XI. Pius életcélját: „Krisztus országában Krisztus békéje!” melynek középpontja és fókusza az Eucharisztia.
Az engesztelő áhítat jegyében folyt le az a kongresszus, amely a világháború után talán a legbékésebb országban, Hollandiának fővárosában, Amsterdamban ült össze 1924-ben (a világháború óta a világkongresszusok csak minden második évben gyűlnek össze). A világ az isteni szeretet királyának közönnyel fizet az Eucharisztiáért, ezért van mit engesztelni. Engesztelni az éjszakák bűneit, engesztelni a politika, a tudomány és a társadalmi élet bűneit. Ez vonult végig a 27. eucharisztikus világkongresszuson Amsterdamban.

Ennek az Amsterdamnak bájos és komor eucharisztikus múltja van. Az „Oude Kerksplain” ősrégi eucharisztikus búcsújáróhely volt, ahová évente március 16-án népes körmenet, az ún. „Mirakelprocessie” ment. Március 16-a a város főünnepe volt egészen 1578-ig, amikor az eladósodott holland nemesség a szabad egyházrablás kedvéért a Genfből hozott kálvinista prédikátorokkal forradalomba kergette a népet. Ettől kezdve komor napok következtek a katolikusokra: minden szentmiséért kegyetlen bírság s véres megtorlás járt. A „Mirakelprocessie”-t többé nem volt szabad megtartani, egészén a világháborúig. A hívő katolikus nép azonban hű maradt az Oltáriszentséghez s mai napig titokban tartja meg szentséglátogatását; ebből fejlődött ki a „Stille Omgang”, a néma körmenet, amikor minden külső szertartási jel, egyházi öltöny s egyetlen hangos szó nélkül sok ezer férfi gyülekezik március 16-án a Szent Miklós-templomban és vonul onnan csendesen imádkozva egészen a Bagijenhof-ig, ahol éjjel 2 óráig szentségimádás folyik. Emberek ezrei állnak az utcasoron, a törvény nem köthet bele, mert csendben minden polgárnak szabad járni az utcán. Az áhítat meg nem okoz rendzavarást. A néma körmenetnek rendkívül mély a hatása.
A holland embert a gyermekmosoly deríti legjobban s rajong a gyermekért s boldog, ha gyermekkönnyet törülhet le, ezért az ártatlan gyermeklelkeket is odaállította az engesztelés frontjába. Az első két napon minden délelőtt kizárólag gyermekek nyújtottak engesztelést (Kinderhulde). Mikor meg nyolcezer gyermek áldozott a Stadium mezején, a boldog felnőttek a padokon, falakon, repülőgépeken szemlélték a bájos jelenetet. A magyar gyermekek, akiket a magyar nyomor vitt Hollandiába, a Bagijenhof kegykápolnájában áldoztak holland szülőikkel együtt, magyar imával, énekekkel. A mindenfelől odagyűlt felnőttek szeméből könny csordult, mikor ezt az angyali tábort látták az eucharisztikus Király körül. Mily más tábor volt ez, mint pár évvel azelőtt, a lövészárkokban kuporgó tömegek!
A kongresszus békeszerző jelentősége megkapóan jutott kifejezésre, amikor a szentmisében az áldozás előtt az oltárcsókkal jelzett „Krisztus békéjét” sorra adták tovább az egyházfejedelmek. Az angol Bourne bíboros Krisztus békéjével átölelte a bécsi Pifflt, ez meg a párizsi Duboist, ez viszont a breslaui német Bertramot. A kölni Schulte bíboros a spanyol Reig y Casanovának, ez meg az olasz Sincerónak adta tovább a békeölelést. Krisztus békéje egybecsókolta az emberszíveket minden diplomáciai kínzás ellenére: Kelly ausztráliai érsek Papadopulosz kisázsiai pátriárkának, ez Akel maronita érseknek, ez Szergej Dabics archimandritának vitte a „békét, amit a világ nem adhat” s amely a világ legelső eucharisztikus kongresszusán indult útnak, ott Jeruzsálemben.
Példaadó volt az a férfias kiállás is, ahogy a közéleti katolikusok egész sora vonult Jézus engesztelésére ebben az országban, melynek csak egyharmada katolikus. Hollandia katolikussága kizárólagos és tisztán katolikus alapon van szervezve s ebben talál csodálatos erőt az érvényesülésre. E kisded katolikus tömegnek van ma a legnagyobb politikai pártja, megmentették saját iskoláikat, a világon páratlanul álló katolikus sajtót teremtettek, a miniszterek közül a kongresszus napjaiban 3 volt katolikus, a képviselőház és a szenátus elnöke is az volt. Nem is beszélve a miniszterelnökről, a naponkint áldozó Ruys de Beerenbrouckról, aki 1918-ban megmentette hazáját a kommunizmus karmaiból, aki elsőnek indított mozgalmat a zárt lelkigyakorlatos házak építéséért és aki a kongresszus nagymiséjén imakönyvvel kezében ott térdelt végig katolikus minisztertársaival együtt s a díszkörmeneten ott haladt minden érdemjelével, hitvallón és engesztelőn.
Ez volt az a világkongresszus, amely jutalmul és bátorításul adatott a sokat szenvedett holland katolikusoknak és amely a budapesti kongresszusig utolsó volt Európa kontinensén.

Világtávlatok

Bár az amsterdami világkongresszus sem nélkülözte a modern technika apparátusát, az 1926-i chicagói 28. világkongresszust ilyen tekintetben ezideig is alig sikerült túlszárnyalni. Ha az 1909-i kölni eucharisztikus kongresszus a gondolatok mélységével hatott, a bécsi az udvar s a monarchia fényével, ha az amsterdamin az érzelmek mélysége ragyogott, akkor a chicagói világkongresszust szinte a modern technika adorációjának lehetne nevezni.
A chicagói eucharisztikus kongresszusnak különösen az adott lendületet, hogy előtte való évben, 1925. december 11-én XI. Pius pápa „Quas primas” kezdetű enciklikájával Jézus Krisztus társadalmi királyságának ünnepét elrendelte, kijelentvén, hogy „a többi közt a nemzetközi eucharisztikus kongresszusok járultak hozzá nagyban, hogy új ünnepet rendeljen Üdvözítőnk imádására”. Ekkor már mindenfelől nyilvánvaló volt, hogy „a nemzetközi eucharisztikus kongresszusok nagyobb fokon hozzájárultak Krisztus egyének és nemzetek feletti királyságának megvalósításához, mint bármi más a modern korban” (Th. M. Schwertner). Érthető tehát, hogy az erre következő legelső eucharisztikus világkongresszus az eddigiek munkájának betetőzését s koronáját látta e nagy pápai enciklikában. Érthető az is, hogy az amerikai nép, mely elsőízben kapta ezt a rendkívüli alkalommal szerzett kitüntetést, a maga ajándékait pazarul szórta az Eucharisztiában köztünk élő Király, az Úr Jézus elé.
Hogy épp Chicagóra esett a választás, annak oka az is, hogy ez a város maga is a világ legtarkább összetételű városa: megvan itt a világ összes népe kisebb-nagyobb tömeggel (van 25–30 ezer magyarja is külön plébániával). E nyüzsgő sokféleséget még tarkábbá tették az erre az alkalomra idesereglett zarándokok: eljöttek a katolikus sziú-indiánok is, sárga kínaiak, fekete négerek és Észak sápadtarcú eszkimói. És mindegyik ugyanazt a hitet hozta magával a szentségi Jézus elé. Ez a világkongresszus valóban az egész emberiség hódolata volt a társadalom Királya előtt. Erről is szóltak a gyűlések 22 nyelven végbement beszédei.
Ezt a hódolást mindjárt az első napon is kifejezésre juttatták azzal az egymillió szentáldozással, melyet az egybegyűlt zarándokok végeztek s akikhez a világ távollévő katolikusai is csatlakoztak lélekben s külön szentáldozással. Maga a nagygyűlés hatalmas, Colosseum-szerű tornacsarnokban s egyúttal katonai emlékműben ment végbe, ahol 130 ezer embernek van ülőhelye. Idevarázsolták oltár gyanánt a római Szent Péter-templom hatalmas mennyezetes oltárának hű mását, mely körül a 12 bíboros mennyezetes trónusa sorakozott. Az ünnepély idején 300 ezer ember szorongott bent, míg a stádium körül még 200 ezer ember imádkozott. Áhítatban nem volt hiány; 60 ezer gyermek énekelte a latin Missa de Angelis-t. Ennél talán még szívbemarkolóbb volt annak a 160 ezer férfinek adorálása, akik az egyszerre kialvó ívlámpa-fények sötétjében gyertyával kezükben vallották a hitüket az Oltáriszentségben. Bonzano pápai követ fogadásáról a protestáns „News of the World” ezeket írta: „Amióta csapataink a világháború után hazatértek az európai harctérről, azóta New York nem látott oly gazdag zászlódíszt és sohasem látott oly lelkesedést s ujjongást, mint a pápai követ bevonulásakor.” A vasúttársaság bíborra lakkozott új különvonatot (the Cardinal’s red special) készített, mely New Yorkból Chicagóba vitte a bíborosokat. Bíborba öltöztetett állomások, virághullató, ujjongó néptömeg kísérte végig a vonatot oly országban, ahol 120 millió lakos közül csak 20 millió katolikus; igaz, hogy így is a legnagyobb vallásfelekezet mindannyi közt. A vonaton külön kápolna, külön könyvtár volt, Bonzano követnek külön étkezőkocsija (az asztalneműn saját címerével), úgyhogy este vacsorát adhatott a többi bíborosoknak. A vonat előtt az egész 1500 km utat szabaddá tették, mint az elnöki különvonat előtt szokás. A bíborosoknak a városban motorbiciklis rendőröket adtak kíséretül, ami a legnagyobb amerikai megtiszteltetés.

Technikai méreteiben is szédületes volt a kongresszus. Egy millió résztvevő, 56 érsek, 257 püspök, naponta 6000 mise Chicagóban. 30 külön telefon a sajtónak stb. A sajtó hódolása külön is figyelemreméltó volt. Az Egyesült Államoknak európai értelemben vett katolikus sajtója nincs. A kongresszus alatt mégis valamennyi lap a legpompásabb és legkimerítőbb tudósításokat s fejtegetéseket hozta jeles katolikus írók, riporterek és tudósok tollából. Oldalakat s különszámokat adtak ki és mindig kifogástalan szakszerűséggel.
Volt még egy szerfölött fontos diadala e kongresszusnak. A négerek és a katolikusok erőszakos háttérbeszorítására és kiirtására alakult titkos egyesület, a Ku-Klux-Klan, e világkongresszus alatt s az után sem adott többet életjelt magáról. Nyilván a világkatolicizmus roppant méretei rémítették el szörnyű esküjüktől e társaság tagjait. Másik fontos eredménye e világkongresszusnak magyar érdekeket súrolt. Ez pedig az volt, hogy a világkongresszusra zarándokolt magyar főpapok sorra felkeresték az Egyesült Államok és Kanada magyar telepeit s elhozták a magyar katolikusok üdvözlete mellett azok buzdítását is. A megerősödött amerikai magyar katolicizmus sokat köszön e kongresszusnak.

Mintha csak az Eucharisztia valami mélységesen meleg öleléssel akarná körülölelni az egész Földet, a következő, 29. világkongresszus 1928-ban messze Ausztráliában, Sydney-ben ült össze. A Szentatya ezzel azt a földrészt akarta kitüntetni, amely valamikor csak deportált raboknak és száműzött katolikus íreknek adott hazát. Itt nem a nagytömegű katolicizmusnak szólt a világkongresszussal járó kitüntetés, hiszen alig másfélmillió katolikus lakik itt, a 6 millió ausztráliai között.

Egy félszázadnál tovább küldte ide fegyencrajait Anglia s e telepítésével örök szégyent írt a világtörténelembe. Az 1798-i ír lázadás rengeteg politikai foglyot juttatott angol börtönbe: a hithű katolikus írek nem bírták elviselni a nyomasztó angol protestáns igát és vallásüldözést. Ausztráliába a foglyokkal sok katolikus papot is deportáltak, akiket éppúgy kényszerítettek anglikán istentiszteletre, mint a többi fegyenceket. „Go to our church, or to be flogged! – vagy a mi templomunkba mégy, vagy megkorbácsoltatunk” – ez volt az alternatíva előttük.
1800 egyik hideg, esős délutánján, a csapzott, agyongyötört fegyencek közt, három ír pap is érkezett Ausztráliába: Dixon, Harold és O’Neill. Mikor súlyos fegyencmunka után az összetákolt barakkokban misézni kezdtek, a gyarmati hatóságok azonnal elküldték őket a telepről. Az első katolikus házasságot Dixon – az egyetlen otthagyott pap – szigorú felügyelet mellett áldotta meg 1803. május 8-án, egy hét múlva pedig könnyek közt, komoran térdelő hazájuk vesztett ír száműzöttek közt mondta a szentmisét Sydneyben. Dosztojevszkij sem látott ilyen mélységes szenvedést a Holtak Házában, sem ilyen hitet a deportáltak közt. De ezekről regény nem regél, költemény nem dalol… Néma vértanúi maradtak a katolikus hitnek s a szentségi Jézusnak.
Öt év múlva Dixon atyát visszaküldték Írországba s a száműzött nyáj pásztor nélkül maradt. Csak 10 év múlva, 1817. augusztus 3-án jött Sydneybe O’Flynn ír cisztercita szerzetespap, aki pápai engedéllyel bérmálhatott is, de az angol hatóságok megtiltották neki még a misézést is. Márpedig szentmise nélkül mit ér a katolikus élet? Titokban mégis misézett, de a következő év májusában tetten érték, letartóztatták és visszatoloncolták. Letartóztatásakor csak azt kérte, hogy bemehessen pár percre Davisnak, az egyik ír katolikusnak házába. Itt szokott ugyanis misézni s itt volt elrejtve az Oltáriszentség. Ezt akarta O’Flynn magához venni, de a fegyőrök ezt nem engedték meg s az Oltáriszentség ott maradt Davis házában. Az újból elárvult katolikusok itt örökmécset égettek az Oltáriszentség előtt s ide jártak közös imádkozásra. Mily katakombai hit s megható ragaszkodás az Eucharisztiához!

Az ausztráliai deportált katolikusok borzalmas szenvedései Angliában s az európai közvélemény előtt általános felháborodást keltettek s az angol hatóságok kénytelenek voltak a kegyetlen szigort enyhíteni. 1820-ban két ír pap érkezett Sydneybe, akiknek már megengedték a papi tevékenységet. Ettől kezdve több szabad angol polgár vándorol ki Ausztráliába s jóval később teljes szabadságot nyerve, rendkívül elterjedtek a katolikusok. Ma 6 érsekség, 13 püspökség és 4 misszióskerület alkotja a hierarchiai beosztást. Azon a helyen pedig, ahol O’Flynn hagyta az Oltáriszentséget, ma gyönyörű székesegyház, a Szent Patrik-dóm áll és alig száz év múlva, 1928. szeptember 6-án este 8-kor több mint 130 ezer ausztráliai katolikus férfi gyertyás körmenetben vonult a Legméltóságosabb elé a „Faith of our Fathers” ősi ír dallamát énekelve. A gyermekek miséjén 30 ezer gyermek adta át azt a hatalmas lelkicsokrot (spiritual bouquets), amelyben 32 millió lelki virágszálat (spiritual flowers) ajánlottak fel a Szentatyának művészi pergamenlapokon. Abban a kikötőben pedig, ahol még csak 100 évvel azelőtt korbáccsal hajtották a meggyötört katolikus deportáltakat, most a hivatalos ausztráliai hatóságok asszisztenciájával hatalmas hajón vitték diadalútjára az Eucharisztiát, mely fölött öt repülőgép nyújtott díszkíséretet Dél keresztjének csillagképe alakjában repülve; – mind az öt gép pilótája anglikán volt.
Az ezután máig következő eucharisztikus világkongresszusok mindegyike egy-egy világrészt tisztelt meg. Így 1930-ban a 30. világkongresszus Karthágóban Afrikát, 1932-ben a dublini 31. világkongresszus az Ír-szigetet, 1934-ben a 32. Buenos Airesben Délamerikát és 1936-ban a 33. világkongresszus Manilában a Csendes-óceáni szigetvilágot: a Fülöp-szigeteket. Ezek közül főleg a dublini és a buenos airesi volt hatalmas arányú, bár a másik kettő is sajátos értékeket tárt a világ elé. Így a karthágói eucharisztikus világkongresszus mintegy befejező ünnepsége volt annak a világhódolatnak, amellyel a modern szellemi világ rótta le kegyeletét a nagy északafrikai püspök, egyháztudós Szent Ágoston iránt, aki 430-ban, vagyis 1500 évvel azelőtt halt meg a Karthágó melletti Hippó városában. Ezenkívül ez a világkongresszus – bár méreteiben jóval alatta maradt az előtte lévőknek – ráirányította a világ közvéleményét az egykor hatalmas északafrikai kereszténységre, mely évszázadokon át a szenteknek és tudósoknak egész sorát adta; hiszen csak Szent Ágoston idején 470 volt az afrikai püspökök száma. Karthágó ma kis városka csupán, tele rommal, melynek őskeresztény emlékeit csak épp azokban az esztendőkben ásták ki. Csodás összhangban találkozott itt az ősegyházak akkor feltárt szentségi hite s a szentségimádás modern módszere.
A szentek szigetének, Írországnak fővárosában, Dublinban a kongresszus szintén jubileumhoz, Szent Patriknak, az írek apostolának jubileumához kapcsolódott; e Szent épp 1500 évvel azelőtt szállt partra e szigeten. Csakhogy amíg Karthágó a kipusztult északafrikai kereszténységet jelezte, addig Dublin a szenvedő és diadalmaskodó kereszténységet. Világtörténeti oka e két eseménynek talán az is, hogy a katolikus írek között sohasem tudott eretnekség tanyát verni, míg Észak-Afrikában épp az egymást kergető eretnekségek ásták meg a virágzó keresztény élet sírját.
Egyöntetűen kiemelik mindenfelé, hogy ezen a dublini eucharisztikus kongresszuson nagyszerű volt az áhítat bensősége. Ennek okát abban a ragaszkodásban látják, amely az üldözések kohójában a népet papjaival eggyé olvasztotta. Ez a világkongresszus annak az ír népnek hódolata volt, amely évszázadokon át elképesztő üldözések árán is megmaradt katolikus hitében. Nincs egyetlen ír család, amelynek ne lennének ősei közt vértanúk. Mindenüket feláldozták hitükért. Mikor az angliai hitújítás szemet vetett rájuk s földjeikre, inkább eltűrték, hogy vagyonukból kiforgassák és ősi országuk legmocsarasabb, legegészségtelenebb részébe, Connaughtba zsúfolják őket össze, semhogy hitüket elhagyják. Kizárták őket minden tisztségből és hivatalból, elvették iskoláikat, templomaikat és ezerszámra hurcolták őket számkivetésbe Észak-Amerikába, Ausztráliába. Elvesztették tehát még hazájukat és otthonukat is, de hitüket nem.

Főleg az ír nép papjai szenvedtek. Mikor nálunk a mohácsi vész letargiája ült a népen és a török már Kőszeget ostromolta, Jurisich Miklós várát, azidőben VIII. Henrik feloszlatott minden ír kolostort s minden papi iskolát, mert tudta, hogy papjaival áll vagy bukik az egész ír nép. Az ír kispapoknak külföldön kellett tanulniok és ha hazatértek, akkor is csak titokban miséztek, gyóntattak és tanítottak, mert bőven voltak angol kémek, akik abból éltek busásan, hogy az ír papokra vadásztak (priest-hunters). 1703-tól súlyos büntetéssel tilos volt ír földre lépnie katolikus papnak, akkor, amikor nálunk már 100–130 évvel előbb teljes szabadságot élvezett a lutheránus, kálvinista, sőt az unitárius vallás is. Ezért nincs Dublinban, az írek fővárosában még ma sem székesegyházuk az ír katolikusoknak, pedig valaha kettő is volt ott (a 11. és 12. századból), csakhogy még ma is protestánsoké mindkettő. „Talán azt gondolják a zarándokok, – figyelmeztette John J. Glennon érsek a világkongresszus férfíait – minthogy Írországban nincsenek fényes székesegyházak, azért az ír katolikusok hite sem ér sokat. Itáliának megvannak a dicsőséges bazilikái, Franciaországnak hatalmas székesegyházai s Angliának sok szomorú tette. De Írországnak vannak szent helyei, vértanúi és vannak sziklái, amelyeken vértanúpapok mutatták be a szentmise áldozatát. Ezért erős az ír nép szívében a hit s szilárdan maradt meg, mint azok a gránitsziklák, melyek némán őrzik az ír szigetországot!”

Az évszázados papi önfeláldozásnak csodás gyümölcseit mutatta be ez a dublini világkongresszus. A világ 22 országából 300 ezer zarándok gyűlt össze s kb. 200 főpap, köztük 29 amerikai püspök és 10 bíboros. A pápa követét félmillió ember fogadta térdenállva, s június 21-én a gyermekek közös áldozása után az ír kormány abban a St. Patrick’s Hall-ban adott estélyt, ahová ír papok évszázadokon át csak mint foglyok kerülhettek. Június 26-án a zárógyűlés szentmiséjét 400 ezer emberrel együtt rádión maga a Szentatya is hallgatta a Vatikánban, mise után pedig, ekkor elsőízben adta áldását a vatikáni rádióállomáson keresztül a kongresszus résztvevőire. A zárókörmenetben háromnegyedmillió ember adorált az Eucharisztia körül, mely fölött a baldachint az ír szabadsághős, De Valera, az ellenzék vezére, Cosgrave, a dublini főpolgármester, Byrne és a dublini egyetem rektora, Coffey vitték. Páratlan hatásúak voltak az éjszaka egén fényszórók tüzével a felhőkre írt szavak: „Adoramus, laudamus, glorificamus!”

Buenos Aires és Manila

Bár a chicagói világkongresszus is, de általában valamennyi, verejtékes előkészületekkel vívta ki a világsikert, a tervszerű rendezésben mégis Buenos Aires vitte el a pálmát, márcsak azért is, mert rendezése nem is annyira technikai előkészítésre vonatkozott, hanem jobbadán a lelkek toborzása volt. Az a megállapítás járta, hogy ez a kongresszus voltaképpen egy esztendeig tartott.
Merészség volt az argentin generálistól, José Uriburu-tól, amikor eljárt a Szentszéknél, hogy Buenos Aires kapja meg a világkongresszus megrendezésének kitüntetését. Kérésében nyomaték volt, hogy Buenos Aires nevezhető Latin Amerika igazi fővárosának s a világ egyik legnépesebb katolikus lakosú fővárosa. Viszont akadály volt az argentin közéleti helyzet ziláltsága s hogy a város vezetősége, sőt a kormány is részben szocialistákból és kommunistákból állt. Kommunista vezérek papi ruhákban járták az országot s világfelháborodást keltett, hogy az egyik ilyen kommunista vezér reverendában lövöldözni kezdett az utcán. Maguk az argentin katolikusok sem tagadták azt az aggodalmukat, hogy nem lesz e véres ünneprontás épp a buenos airesi szent napokon.
Távolabbi s közeli előkészülettel indultak munkának. Távoliak között elsősorban a nép eucharisztikus érdeklődésének felkeltése volt a fő. A papság hatalmas propagandát végzett, holott pl. az iskolák Argentínában többnyire felekezetlenek, hitoktatás nincs. Rendkívül elvadult állapotokat kellett irtogatni: 18–20 éves fiatalembereket előkészíteni első szentáldozásra, sőt a keresztségre, házasságokat rendezni és a világnak ezen a lerakodóhelyén, Buenos Airesben a katolikusokat most már komolyan megszervezni az Eucharisztia körül.
E felvilágosító munka első eszköze a sajtó volt. Röpiratokkal, újságokkal, gyűlésekkel és könyvekkel szinte elárasztották az országot. Különösen a tanítóságot és a népnevelőket vették eucharisztikus megmunkálás alá és ezeket eucharisztikus népvezérekké kiképezve, valóságos eucharisztikus nemzeti mozgósítást vittek végbe. Még a kaszárnyákban, kórházakban, sőt a lepratelepeken is voltak eucharisztikus előkészítő napok. Mindenfelé eucharisztikus próbakongresszusokat tartottak, az egész országban egységes módszerek szerint. Amikor Tucumánban 800 katona vett részt a tábori misén s valamennyi megáldozott, kiderült, hogy nagyobb részük akkor volt elsőáldozó! Sokat előző napon kellett megkeresztelni, mert Argentínában még a gyermekek megkeresztelését is elhanyagolják. A kommunisták fészkében, Rosarióban hatezer katolikus férfi vonult végig égő napsütésben a város főbb utcáin s ily feliratú táblákat hordoztak: „Istenért, hazánkért, hitünkért!” Cordobában 18 ezer gyermeket áldoztattak meg tábori misén; pedig ott sincs hitoktatás az iskolákban. Plata, Paraná, Salta s a többi városok szintén megrázó eseményeket jelentettek. Ha mindez sikerülhetett, miért ne sikerülne egy grandiózussá sűrűsödött tömegben majd ott Buenos Airesben?

Buenos Airesben egyetlen vasárnap 5000 tanító és tanítónő járult szentáldozáshoz s Argentína legnagyobb fogházában a rabok kétharmada önként jelentkezett gyónásra. A buenos airesi egyetem hivatalosan is képviseltette magát az előkészítés munkájában. Nem hagyták figyelmen kívül a környező délamerikai államokat sem, ahol szintén nagyfokú közönnyel és egyházellenességgel kellett számolniok. Bolívia, Kolumbia, Chile, Paraguay és Peru, főleg Brazília is belekapcsolódott az argentin előkészítésbe, nemzeti eucharisztikus kongresszusokat szerveztek s bejelentették csatlakozásukat.
Rendkívül sűrűn és rendszeresen vették igénybe a rádiót, amelyet már a közeli előkészítésnél alkalmaztak. Eleinte hetenkint, majd minden második nap sugározta szét az egyik argentin rádióleadó az eucharisztikus kongresszus hittani előkészítését, lelki felkészülését s a kongresszus napjainak programját s a rendezési tudnivalókat. Szó került ilyenkor az Egyház nagy gondjaira, szociális törődéseire s terveire is. Ezek a spanyol előadások talán százmillió hallgatóhoz vitték el az Egyház mondanivalóit ezen az új missziós módszeren.
A közelebbi előkészületnek második területe volt az argentin ifjúságnak lelki hadjárata. Büszkén emlegették az argentinek, hogy míg Dublinban csak 288 millió „lelki virág” gyűlt össze, addig ők 667 és félmillió lelki gyöngyöt gyűjtöttek össze az oltárokra tett beszámolók szerint s büszkék voltak a Szentatya szavaira, aki ezek láttára e szavakra fakadt: „Hiszen e számok maguk is egyetlen eucharisztikus költemény!” A tüdővészgondozó intézetekből nem is egy olyan lelki virág érkezett, amikor számosan feláldozták halálraszánt életüknek még hátralévő napjait s annak minden kínját e világkongresszus sikeréért… Az ősi spanyol hódítók unokáinak s a katolikus indiánoknak ősi hite újból fellángolt. Ez ennek a világkongresszusnak legszebb sikere.

Az ünnepségek lefolyása 1934. október 10–14. közt megfelelt az előkészületnek. Buenos Aires hatszor oly nagy ország fővárosa, mint Franciaország: akkora, mint Közép- és Nyugat-Európa egytagban. A főváros a maga 2 és egynegyed millió lakosával végeláthatatlan területen fekszik, 13–14 kilométeres avenidák, sugárutak szelik csodás geometriai vonalakban szerte a várost. Egy ilyen útkeresztezésnél alakult hatalmas körtéren rendezték meg az ünnepségeket (Palermo-park). Nehézséget okozott a körtéren álló hatalmas ún. Spanyol-emlékmű, melyet Spanyolország állított függetlenné lett fiának: Argentínának 1910-ben. Roppant méretei miatt s más okokból sem lehetett volna ezt a fehérmárvány emlékművet eltávolítani. Egy zseniális mérnök, G. Mayol megoldotta a súlyos kérdést: az emlékművet hatalmas, csaknem 30 méter magas, keresztalakú burkolattal fedte be, mely a már kész talapzattal együtt 44 méterre emelkedett s csaknem 4 méter vastag volt. Ez a monumentális kereszt volt a világkongresszus ünnepségeinek szimbóluma s középpontja. A kereszt négy oldalán egy-egy oltár állott s a körtér mezőnyeiben elhelyezkedett tömeg egyszerre négyfelől vehetett részt a szentmiseáldozaton. A bíboros követ miséjén pedig a tér geometriai szabálytalanságának fölhasználásával oldották meg zseniálisan azt, hogy egyetlen szentmisét hallgathatott az egész tömeg. Egészen sajátos volt a tömegelrendezés és a kalauzolás ezen a roppant területen. A szegényeknek ingyen jegyeket adtak: 140 ezret. Hogy mekkora tömeg vett részt a kongresszuson, felmérhető abból is, hogy a hivatalos személyeknek 35 ezer helyet tartottak fenn.
A világnak egyetlen városában sincs oly tökéletes világítási rendszer, mint Buenos Airesben. Erre büszkék az argentinek s alaposan ki is használták ez alkalommal. Az avenidákon, tereken és körtereken mindenfelé szentostyás kelyhek, latin s görögkeresztek, szentségmutatókat ábrázoló transzparensek s villanyfüzérek ragadták meg az emberek figyelmét. A pápai követ házán égő villanykörtékből egy 12 méter magas pápai tiara s 11 méteres kulcsok voltak kirakva. Összesen 1700 villanykörte kellett ehhez. A körték fehér és sárga pápai színekkel váltakozva villóztak. Egy-egy estén 160 ezer villanykörte égett így. Az argentinek ujjongása leírhatatlan volt, amikor a pápai követ megérkezett. Ez volt az első eset, hogy kuriális bíboros, maga az államtitkár, Pacelli képviselte a Szentatyát. Királyoknak kijáró hódolattal fogadták mindenfelé hivatalosan is. Külön világszenzáció érdekességével hatott az argentin művészeknek az a hódolata, amelyet egy hatalmas, három méter magas szentségtartóval juttattak kifejezésre. Ez a hatalmas szentségtartó külön járműre volt szerelve s mögötte a pápai követ térdelt. Vele együtt imádkozott az argentin nép, melyet ősei hitére s Isten útjaira visszahozott az Eucharisztia…
Az előkészítés munkájának egészen sajátos munkateret nyitott 1936-ban a 33. eucharisztikus világkongresszus Manilában. A katolicizmus világerejét mi sem mutatja élesebben, mint az a tény, hogy amely városban ma világkongresszust hirdetnek, az egész világ figyelme egyszeriben odaszegeződik. Maniláról s a Fülöp-szigetekről kevesen tudtak, melyeknek fővárosa a Csendes-óceán ázsiai felén, Ausztrália és Délkína közt van. Az előkészítésnek legelőször a világkongresszus eme szokatlan helyét kellett újra megismertetnie a világgal. Mert maga a világkongresszus talán épp a mindenfelől való nagy távolsága miatt kisméretű keretek közt ment végbe. Alig volt jelen 5–6000 külföldi zarándok, amiben sok gátlást nyújtott a világkontinensek zavaros politikai helyzete is: a merev európai devizakorlátozás, a legtöbbet utazó német nép szomorú helyzete s katolikusságának belső élet-halálharca, az amerikai matrózsztrájk, a spanyol polgárháború, a kínai, orosz és japán konfliktusok egész sora. Sok minden hiányzott itt Manilában, ami az eddigi világkongresszusokon megvolt, de újszerűen hatott az a népes statisztériával működő mozgásművészeti misztériumjáték, mely a Fülöp-szigetek egész nemzeti s vallási történetét elővarázsolta. E mellett azonban a bennszülött filippino nép megrendítően nagy és mély hite mindenfelé szembeötlött, szinte az ősegyház hite virult mindenfelé s ezzel a manilai kongresszus az amsterdami és dublini világkongresszus mellé emelkedett.

Ennek a 7000 szigetből álló országnak, „Kelet gyöngyé”-nek megvan a maga sajátos története, mely méltó a többi katolikus nép történetéhez. Pedig csak kb. akkor fedezték fel a spanyolok, mikor nálunk Mátyás király haldoklott. Azóta egy egészen csodás európai-latin kultúrát tett magáévá ez az ország, melytől ma sem tud megszabadulni, pedig kb. 40 éve az északamerikai Egyesült Államok annektálták és bizony tűzzel-vassal igyekeznek minden spanyol-katolikus műkincset, szellemet, műemléket és az ősi 400 éves spanyol nyelvet magát amerikai angollá uniformizálni.
A 34. kongresszus színhelye Budapest lesz: Budapest, a Duna királynője és Közép-Európa gyöngye. – Ha Moszkvától Rómáig egyenes vonalat húzunk s egy másik egyenessel Hamburgot és Konstantinápolyi kötjük össze, ezeknek az átlóknak a keresztezésénél van Budapest, a legközelebbi eucharisztikus világkongresszus színhelye. Ez a földrajzi hely nemcsak politikai, hanem sokkal inkább világnézeti pólusok érintkező pontját is jelenti. Az Eucharisztia, a „szeretet köteléke” Budapestről ily irányok felé küldi sugarait.
Budapest és vele Magyarország valami csodásan misztikus trónussá magasztosul az eucharisztikus világkongresszus folytán. Földrajzi helyzetünk is középpontba helyezett minket. Ma a nyílt istengyűlölet és a szervezett istentagadás ütközőpontjában állunk. A világkongresszus ezzel az istengyűlölettel szemben a mélységes krisztusimádatot, hitvallást és engesztelést hozza és szövi bele az eucharisztikus kongresszusok történetébe, így lesz a 34. eucharisztikus világkongresszus Budapesten a földkerekséggé tágult Cenákulum misztikus úrasztalává és így ér el a kétezeresztendős lelki áramlás a Genezáreti-tótól a Városligeti-tóig s a Hősök teréig.