Bangha Béla S.J.: Világhódító kereszténység

Alapvető kérdések

A Krisztusország egyetemes diadalravitelének parancsa

A Krisztusország világot felölelő természetes igényének egyetemessége. - Miért beszélünk "hódításról"? - Mit nem jelent s mit jelent az "egész" világ meghódítása Krisztusnak? - Nem teokratikus kus világbirodalom. - Országos vagy helyi vonatkozások a világtávlatok keretében.

A Krisztusországnak lényeges vonása, színte anyajegye: egyetemesség, expanzivitás, a minél szélesebbkörű terjeszkedésre való törekvés. Isten minden ember üdvösségét akarja; az üdvösségnek Istentől rendelt útja pedig az Egyházhoz mínt Krisztusországhoz való öntudatos csatlakozás. A kereszténység Alapítója maga tanitványait minden nemzet és minden nemzet megnyerésére küldötte ki. (Mt. 28, 19; Mk. 16, 15.)

A Krisztusország minél egyetemesebb elterjesztése s felvirágoztatása tehát nem szeszély és klerikális uralomvágy, hanem Isten parancsoló akarata, ugyanakkor pedig az emberiség igazi boldogulásának legfőbb feltétele. Nagyobb célt, nemesebb feladatot, sürgősebb szükségletet maga az Istenember sem jelölhetett ki nekünk, mint Egyházának terjesztését s megszilárdítását a föld minden sarkán, mínden ember szívében.

Ebből az következik, hogy Krisztus híveinek sohasem szabad belenyugodniok abba, hogy a krisztusi hódító munka a földön bármikor elakadjon vagy meglassuljon, vagy hogy az emberiségnek csak egy hányada, bárha jelentős hányada, tartozzék bele a Krisztus-hívők és Krisztus-követők országába. Aki Krisztus világmegváltó szándékait megértette s magáévá tette, az nem állhat meg semmiféle határnál, hanem ki szeretné terjeszteni a Megváltó országát minden népre, minden emberre. az egész világra. az egész társadalomra az egész emberiségre.

Az egész emberiségre! Mít is jelent ez a szó? Jelenti az emberek összességét. akik ma a földkerekségen laknak s akat is. akik holnap vagy holnapután lépnek majd a ma élő emberek örökébe. Jelenti azt az öt földrészen elömlő emberóceánt, amelynek minden cseppje, mínden tagja más: arcban, fölfogásban, gondolkozásban, sorsban, erkölcsi értékben . Jelenti nemcsak az igazakat, jókat, jámborokat, hanem a rosszakat, gyengéket és lesiklottakat is; nemcsak a bölcseket, meghiggadtan és komolyan gondolkodókat, hanem a tévedőket és elvakultakat, könnyelműket és nemtörődőket is; az igazság birtokosalt, de azokat is, akik még csak keresik az igazságot, vagy már nem is keresik, vagy még nem keresik. Azokat, akik Krisztus keresztjének fénysugarában születtek es élnek. és azokat, akik őt nem ismerik és nem is vágyódnak utána. A katolikusokat és nemkatolikusokat, a keresztényeket és nemkeresztényeket. Míndenkit, aki él és mozog, aki lélekzik s az örök életre van hivatva. Valamennyit Krisztushoz kell vezetnünk, mert valamennyi csak őáltala érheti el embervoltának kíteljesedését, az istenfiúságot s az örök életet.

Ez a nagy cél természetesen roppant munkába s elmondhatatlanul nehéz és sokoldalú küzdelembe kerül. Mert az embereket a földre húzzák az evilági gondok és gondolatok felfelé néző pillantásukat elkapja s ismét a por felé süllyesztí az anyagiasság és érzékiesség szele, ítélőképességüket megzavarja a tévedés és szenvedély, akaratukat a jóra erőtlenné teszi a bűn és a restség. Krisztushoz vezetni a világot: komoly és kemény feladat, mert Valamennyita legegyénibbet kell megnyernünk s megozgatnunk az emberekben: a belvilágukat, a meggyőződéseiket, az akaratukat. Azonkívül erős és konok ellenfelek állják el ennek az apostoli hódításnak az útját, a Krisztus-ellenesség prófétái és fanatikusai, agitátorai ős ügynökei, akik az embereket Krisztustól mindenkép el akarnák vonni, egy krisztustalan világnézet és kultúra süppedékeire vezetni s e célból mindent elkövetnek a Krisztusország képviselőinek, védőinek és bajnokainak diszkreditálására. Nehéz ez a küzdelem azért is, mert a harcban máris túlságos előnyt nyertek az ellenfelek s nekünk ma régebbi korok és harcok nem egy mulasztását is pótolnunk kell. De bármilyen nehéz ez a harc, lemondani róla nem szabad, mert ez egyjelentésű lenne Krisztus legszentebb parancsának mellőzésével, az ő Szíve legforróbb vágyának elárulásával. Oly feladat ez, oly sürgető. oly elodázhatatlanul szükséges s oly nagy érdekek forognak benne kockán, hogy úgyszólván a lehetetlent is meg kellene kísérelnünk az érdekében.



*

Miért "hódítás" ez a munka? - kérdezheti valaki. Hiszen senkinek a leigázására nem irányul. ellenkezőleg: mindenkinek a legfőbb jót kívánja megszerezni, ami csak van s amely nélkül mindenki a legnagyobb mértékben boldogtalanná lenne. - Mégis csakugyan hódító munka ez, mert az embereket színte önmaguk ellenére is vezeti a saját javuk felé. Az emberi sors tragikuma s küzdelmünket is az teszi drámaívá, hogy az emberek mint bizonyos betegek nem hisznek a betegségükben és semmitől úgy nem irtóznak. mínt a kezeléstől. Nekünk itt egy világot úgyszólván az akarata ellenére kell megmentenünk. Vakoskodókkal megértetnünk, hogy meg kell nyitni a szemüket. Siketekkel kell beláttatnunk. hogy meg kell hallaniok, amit eddig meghallgatni nem akartak. Bénákkal kell megszerettetnünk a járást, földönkúszókkal az égbenézést. A legszebb, de egyben a leghálátlanabb munka. Azok az orvosok vagyunk, akiket a beteg nem enged magához. akiket gyűlöl és lenéz, mí vagyunk azok a mesterek, akikben növendékeik nem jótevőt, hanem ellenséget látnak. Osztozunk a világ Udvözítőjének sorsában, akit az emberek keresztrefeszítettek azért, mert szerette s meg akarta menteni őket a saját vakságukból, elesettségükből, az örök kárhozat veszedelméből.

Szabad-e ezért pillanatra is visszariadnunk? Nem szabad. A világ csak nevesse, gúnyolja hódító szándékainkat, vádoljon minket, borítsa sárral a köntösünket, tekintsen eszelősöknek vagy gonosztevőknek. Nekünk folytatnunk kell a missziót, amelyet a hasonkóképp támadott és félreismert Megváltó bízott reánk, aki szintén hódítani jött a világra!

Míért kell az embereket az Egyházhoz vezetnünk? Nem üdvözülhetnek-e e nélkül is? Feltehető-e, hogy Isten mindenkit kit kivétel nélkül elkárhoztat, aki nem tartozik az Egyházhoz? Akik egy életen át jóhiszemű tévedésben és tudatlanságban voltak, utolsó perceikben akár rendkívüli megvilágíttatás útján is rátalálhatnak az igaz útra s megnyithatják szívüket az igaz hit alaptételei s a kegyelem előtt! Vagy ha ez nem történik is: nem nyújt-e némi reményt, ha nem a természetfölötti üdvözülés, a visio Dei elérhetése, de legalább bizonyos természetes, örök boldogulás értelmében a feltevés, hogy jó részük az üdvösség vonalán, mint Billot és más teológusok vélik, egy sorba állítandó a megkereszteletlenül elhalt és soha erkölcsi beszámíthatóságuk teljességéig el nem jutott gyermekekkel , "aequiparantur infantibus"?

Lehet, mindebben reménykedhetünk. Mégis ingathatatlanul áll a következő három tétel: 1. A megmentetés és üdvözülés százszor könnyebb és biztosabb az igaz Egyházban, mint azon kívül, a kegyelmek árja itt sokkal bővebben és elevenebben árad, a kísértésekkel szemben itt sokkal több a védekezési lehetőség. 2. A természetfölötti, örök boldogság elérése sok százmillió lélekre nézve legalább is nagyon kétséges az igaz Egyházhoz való látható csatlakozás és teljes mértékű hozzátartozás nélkül. 3. Mégha valamennyi ember üdvözülhetne is az Egyházhoz való látható csatlakozás nélkül, akkor is Krisztus nagysága és dicsősége megkövetelné, hogy az ő országát már e földön felvirágoztassuk, diadalra emeljük, Egyházát az emberiség egyetemes, közös kincsévé tegyük.

Mindent el kell tehát követnünk hogy az emberiség egésze minél előbb eljusson a teljes igazság ismeretére és meggyőződéses örömmel kopogtasson Krisztus Egyházának kapuján.

Mit is jelent közelebbről a világ meghódítása Krisztusnak?

Mindenekelőtt nem jelent komolytalan illúziókat. Nem jelenti azt, hogy valaha is minden embert kivétel nélkül Krisztushoz vezessünk, s az ő szelíd és odaadó hívévé tegyünk. Az emberek akarata a Krisztusország legerőteljesebb kibontakozása esetén is szabad marad s ez mindig lehetővé fogja tenni az egyén elfordulását Krísztustól, az ő tanaitól Egyházától, parancsaitól; a hitetlen és bünös életet.

A Krisztusország egyetemes kibontakozása nem jelenti természetesen azt sem, hogy ellenáramIatok ne legyenek s akik a Krisztusország elvi vagy gyakorlati ellenségei, azok n maguk gondolkozását és életirányát többé majd ne igyekezhessenek mínden elképzelhető eszközzel másokra is átterjeszteni. Harcra, ellentétes világnézetek szembeállására a viszonylag legteljesebb győzelem esetén is fel kell készülnünk .

Azt sem jelenti végül a Krisztusország diadalravitele, hogy ezt az eredményt gyorsan, sebtében kell elérnünk, hogy rövid időn belül kell szembeszökő és döntő sikereket aratnunk, oly területen, amelyen sokszor egy-egy ember megnyerése is tengernyi erőfeszítést és türelmet igényel. Halogatásra ugyan nincs időnk, mert a kereszténység mai helyzetében mínden mulasztás végzetessé válhatik, de esztelenség lenne azt remélni, hogy a világ tengelyének megfordítása, egy a kereszténységtől oly borzasztóan messze eltérült kultúriránynak komoly revíziója és kereszténnyé tétele bármily nagyarányú erőfeszítés mellett is rövid időn belül lehetséges legyen. Nem lehetne az még akkor sem, ha részünkről ezek az erőfeszítések egyszerre az egész vonalon nagyszerűen megindulnának s egységes, tervszerű, kitűzött program szerint folynának, ami egyelőre szintén csak vágy és kívánság.

Mit jelent hát akkor a Krisztusország egyetemes uralma, amelyre törekednünk kell és szabad?

Jelenti azt, hogy az igaz hit terjesztése s védelme mindenütt oly erővel és oly diadalmassággal folyjon, hogy legalább a jóakaratú és becsületes szándékú emberek mind könnyen felismerhessék , megszerethessék és kövessék Krisztust, mégpedig azon az úton, amelyet ő jelölt ki: az ő Egyházának útján. Jelenti, hogy a krisztusi igazság fénye minden ember számára láthatóan meggyőzően felragyogjon, s az igazság követésének útjából elhengeríttessenek azok az akadályok, amelyke ma sokszor még a buzgó keresztények számára is emberfelettien nehézzé teszik a komoly keresztény életet, hogy olyan közállapotokat teremtsünk, amelyek közt a keresztény hit és erkölcs ismét uralkodó helyet foglal el a társadalomban s a Krisztusország elveinek megvalósítása nem ütközik állandóan intézményes akadályokba. Jelenti olyan kulturális légkör kialakulását, amelyben mindenki: az egyesek és a közületek élete lényegében a krisztusi hit és erkölcs talaján rendezkedhetik be s az Egyház munkáját a közszellem és közélet nemcsak nem gyöngíti s akadályozza, hanem tevé- kenyen előmozdítja.

Annyi-e mindez, hogy valamiféle katolikus világleigázásra készüljünk s egy teoretikus imperializmus igája alá teperjük le a társadalmat s a modern kultúrát? A középkor legmerészebb álmait elevenítsük-e fel újra s a Vatikán "vi1ághatalmi ambícíóít" tegyük meg egy klerikális hódító politika célpontjává , ahogy ezt a liberális és marxista izgatás nyomában ma főként a német újpogányság szereti ezer változatban világgá kürtölni? Gyermekes rémlátás, amely mögött az egyházellenes frazeológia évszázados félremagyarázásainak egész fogalomzavara zavara kísért: egy elfogult és gyűlölködő szemlélet, amely a legnemesebb s legáldásosabb törekvésekben sem tud egyebet látni, mint önző és képmutató hatalmi mesterkedést! Nem, mi nem akarunk teokráciát és klerikális világimpériumot, nem akarunk térdrekényszeríteni senkit és nem vezet minket semmiféle politikai ambíció. A mi szemünkben Krisztus elveinek uralomravitele a földön, ha megvalósítása mégoly nagy fokban sikerülne is, nem jelent egyebet, mint az evangélium szellemének szelíd uralmát a földön, a hit és béke, szeretet és egyensúly, igazság és erkölcsi emelkedettség felü1kereke- dését. Minden azon múlik, mit lát valaki Krisztusban s az Ő országában. Babonát és világámítást-e, ábrándot és lázálmokat, avagy Isten erejének s bölcsességének megnyilatkozását, a fényt, amely megvilágosit mínden embert, aki a világra jön, s az erőt, amely megújítja a föld színét. Aki Krisztusban az Atya fényességét s az emberi nem egyetlen jótevőjét ismeri fel, az az ő országának eljövetelében az emberiség földi és örök boldogulásának hajnalhasadását köszönti, s az az Egyház miszzionáló és hódítani vágyó erőfeszítéseiben sem lát egyebet, mint a legszentebb kötelesség teljesítését Istennel s a legnagyobb jótétemények osztogatását az emberekkel szemben. Csak félreértés láthat önzést és érdekharcot abban, ha Krisztust akarjuk a társadalom királyává tenni.

Krisztus országa ugyan "nem e világból való" (Jn. 18, 36.), de igenis ebben a világban való. Ezt a világot kell birtokba vennie s alakítania. A társadalom s a közösség életének nem evilági vonatkozásai, nem a politikája s földi berendezkedése érdekli, mert az Egyháznak ez sem nem célja, sem nem nngyravágyása; de igenis érdekli mindaz, amin keresztül a társasalom életét Krisztus elveivel összhangba lehet hozni. népért és nemzetért, annak történelméért és dicsőségéért, ha szabad az állam nagyságáért háborúkat viselni, népeket leigázni, vérrel, vassal, az erőszak, cselvetés és szabadságelvonás minden eszközével dolgozni: valóban nehéz belátni, miért volna hiba, ha valaki mindenfölött Krisztus országáért rajong s annak jogait és törekvéseit nem vérrel, vassal és cselvetéssel, hanem az igazság és szeretet eszközeivel igyekszik diadalra juttatni. Krisztusnak az egész világhoz joga van, ahogyan az egész emberiségnek is szüksége van Krisztusra. ...