Bangha Béla S.J.: Világnézeti válaszok - VI. Az Egyház

Kérdések és ellenvetések

Krisztus Urunk nem maradt a földön látható alakban. Mégis gondoskodni kívánt arról, hogy tanai, adományai, intézményei fennmaradjanak köztünk s mindezeknek intézményes fenntartására Egyházat alapított. Az Egyház lett az ő hozzánk való szeretetének s megváltói gondoskodásának letéteményese, elveinek őre, törvényeinek és áldásainak hordozója. Az Egyház által részesít minket Krisztus adományainak özönében. Általa hirdeti, védelmezi és terjeszti az igaz hitet s küzd az Isten országának érvényesüléséért, általa szenteli meg a lelkeket s vezeti őket a földi és örök boldogság útján. Jézus az Egyházon keresztül ápol és gondoz minket, vezeti lépteinket s készíti elő lelkünket az örök boldogságra.

Azt hinné az ember, hogy éppen ezért mindenki rajongásig szereti az Egyházat, mint Jézus menyasszonyát és jegyesét (v. ö. Ef, 5, 22-30.) s az emberi nem legnagyobb jótevőjét. Sajnos, nem így van. Sokan érthetetlen módon idegenkednek az Egyháztól, mégha egyébként Krisztus híveinek vallják is magukat. Sajátságos jelenség! Vannak, akik Krisztust hordozzák ajkukon s alkalommal szívesen fel is használják az ő nevét vagy egy-egy kiragadott mondatát a maguk életfelfogásának vagy irányának védelmére, de mihelyt Jézus rendet, fegyelmet, szervezeti szilárdságot sürget, mihelyt Egyházról, lelki kormányzatról, vallási felsőbbségről, a lelki hatalom letéteményeseiről beszél nekik, azonnal megriadnak, Krisztust igen, de az Egyházat nem! - ez a jelszavuk. Jézust egyenesen támadni nem merik, de annál hevesebben támadják az Egyházat s mindazt, ami azzal kapcsolatos: pápaságot, papságot, szentségeket, az egyházi élet intézményeit.

Hiábavaló és szánandó erőlködés! Jézus nem merő egyéni vallásosságot akart csupán s nem merő iskolát akart nyitni, nem filozófiai rendszert állítani bele a világba, hanem új világrendet akart, királyságot, „mennyek országát”, „Isten országát” a földön, lelki családot, egységet, szervezetet, vagy ahogy ő egyenesen és ismételten mondta: Egyházat. Aki tehát az Egyház ellen beszél, az Krisztus ellen beszél s aki az Egyházat nem szereti, nem szeretheti Krisztust sem. Az Egyházat szeretni annyi, mint Jézust szeretni, hálásan fogadni az ő legszebb s legnagyobb jótéteményét! Krisztus azonban csak egy Egyházat alapított s mivel az emberi egyenetlenkedések következtében ma számos emberalkotta „egyház” verseng a pálmáért, világosan kell látnunk abban is, melyik az egy, igaz, törvényes, katolikus Egyház.

Vallás kell, de Egyház nem kell.

Mondhatnád így is: kocsi kell, de kerék nem kell. Egészség kell, de egészséggondozás nem kell. Ebéd kell, de szakács nem kell. Egyházra éppen azért van szükség, hogy legyen, aki a vallást hirdesse, annak ügyeit rendszeresen intézze, a hivatalos istentiszteletet vezesse, az embereket a vallási életben eligazítsa, nehogy bárki esetleg helytelen, méltatlan, babonás vagy éppen erkölcstelen dolgokat űzzön a vallás nevében. Egyébként: hogy kell-e Egyház, nem a mi dolgunk eldönteni. Eldöntötte azt régen az, aki egyedül illetékes annak eldöntésére: maga Krisztus Urunk. Mert ő maga nyíltan megmondta, hogy ő Egyházat épít, mégpedig Péterre s ő is, az apostolok is, sűrűn beszélnek az Egyházról, az Isten országáról, a hívek szervezett közösségéről. Tehát magával Krisztussal száll szembe, akinek Egyház nem kell. (...)

Bizonyos-e, hogy Jézus egyáltalán Egyházat alapított? Nem elég a közvetlen hit őbenne?

Ha egyáltalán elfogadjuk az evangéliumot, el kell fogadnunk azt is, amit abban az Egyháznak Jézus által való alapításáról olvasunk. Az evangéliumban világosan és kifejezetten szó van az Egyházról, amelyet Jézus Péterre mint kőszálra épít s amelyre, aki nem hallgat, olyan legyen, mint a pogány és vámos (Mt. 16, 18; 18, 17). Azonkívül ugyancsak az evangéliumban fel vannak sorolva Jézusnak azok az intézkedései, amelyek, még ha Jézus nem említené is kifejezetten az Egyházat, egy isteni tekintéllyel vezetett vallási közösség - az Egyház - megszervezését foglalják magukban.

Mi is az Egyház?

Az egész földön élő katolikus keresztények társasága, amelynek látható feje: Szent Péter utóda. Ennek az Egyháznak jegyei mind Krisztustól erednek. Jézus a hívek lelki vezetését tanítványaira bízta, akiknek igehirdetését s szentségosztási tevékenységét mindenkinek igénybe kell venni, aki üdvözülni akar; vagyis egyházi szervezetet létesített, amelyben vannak vezetők és tagok, vannak egyházi elöljárók és alattvalók, papok és hívek. Semmi kétség tehát, hogy Jézus nem puszta iskolát vagy vallásfilozófiai elméletet akart alapítani, hanem Egyházat akart létesíteni, amelyhez tartozni mindenki köteles, aki az Egyházról mint Jézus alkotásáról tudomást szerez.

Az Egyház feleslegesen tolakszik oda Isten és a lélek közé. Nincs szükség közvetítőre: a léleknek egyenesen kell Istenhez kapcsolódnia.

Mindkettőre szükség van: a lélek közvetlen Istenhez kapcsolódására és e kapcsolat létesítésében, szilárdításában s helyes irányításában szükség van Egyházra. Az Egyház nem „tolakszik közbe” s nem választja el a lelket Istentől, hanem fordítva: a lelket Istenhez vezeti. Ahol Egyház nincs, ott komoly vallásosság sincs, vagy legalább nem az a szervezett, védett, törvényes vallásosság, amelyet Jézus rendelt. Aki az Egyházban nyűgöt és akadályt lát, az Jézus rendelésével helyezkedik szembe; ha valaki szemében az Egyház „közbetolakszik” Jézus és a lelkek közé, ennek a közbetolódásnak magának Krisztusnak határozott rendelkezése az oka.

Hány Egyházat alapított Krisztus?

Krisztus nyilván csak egy Egyházat alapított. Mindig csak egy Egyházról, egy Isten országáról beszél s azt akarja, hogy mindnyájan teljes egységben ahhoz tartozzanak: „egy akol legyen és egy pásztor” (Ján. 10, 16). Szent Pál abból vezeti le a házasság egységének s felbonthatatlanságának törvényét, hogy a hívők házassága „egy test és egy lélek, amiképp hivatástok egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef. 4, 4-5). Külön is hangsúlyozza, hogy az Egyházban nem szabad felekezeteknek, szakadásoknak lenni. „Kérlek azonban titeket, testvérek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan ugyanazt mondjátok és ne legyenek köztetek pártoskodások; hanem legyetek tökéletesen egyek ugyanegy értelemben és ugyanegy véleményben” (1 Kor. 1, 10). Ezért mondja már a 2. század legelején a nagy vértanú-püspök, Antióchiai Ignác: „Ne tévedjetek, testvérek: aki szakadárságot követ, az nem nyerheti el az isten országának örökségét (Philad. 3, 2. 3.); és Szent Irenaeus, a nagy lioni vértanúpüspök a 2. század közepén: „Akik az Egyházon kívül vannak, azok az igazságon is kívül vannak.” Szent Ágoston pedig így int: „Ragaszkodjatok tehát, kedveseim, ragaszkodjatok mindnyájan egy akarattal az Istenhez mint Atyátokhoz és az Egyházhoz mint anyátokhoz” (In Psalm. 88; 2, 14). Szó sincs róla tehát, hogy a „több-egyház” tanát, az egymástól minden lényegesben: tanban, szervezetben, törekvésben mélyen elütő felekezethalmazt Jézus és az ősegyház elveivel össze lehetne egyeztetni. (...)

Az Egyház: a Jézusban hívő keresztények összessége. Tehát nemcsak ez vagy az a részletes egyház. Isten előtt minden felekezet egyenlő.

Óriási tévedés! A Krisztustól rendelt Egyház nem egyszerűen az összes Jézus-hívők felekezeteinek gyűjtőneve, hanem csak a Jézus építette Egyház tagjai: azok, akik rajta állanak a sziklatalapzaton, amelyre Jézus az ő Egyházát építette; akik követik azt a pásztort, akit Jézus az ő egész nyájának kormányzatával megbízott. A többi állhat esetleg egyénileg jóhiszemű tévedésből az Egyházon kívül, sőt e jóhiszeműsége folytán üdvözülhet is; de nem jár helyes úton és nem tagja Jézus Egyházának.

Tehát a görögkeletiek vagy a protestánsok nem tagjai Jézus Egyházának?

Lehetnek tagjai „lélek szerint”, vagyis: ha jóhiszeműen tévednek s lelkük mélyén mindenképen Jézus igaz Egyházához akarnak tartozni, akkor lélekben és öntudatlanul szintén az igaz Egyházhoz tartoznak; de hivatalosan és kifejezetten nem. Jézus igaz Egyháza csak a katolikus Egyház.

Min lehet megismerni, hogy a sokféle keresztény egyház közt melyik az igazi, törvényes, egyetlen, Krisztus alapította Egyház?

Azon, hogy melyiken teljesednek együttesen a krisztusi rendelkezés jegyei: az egység, a szentség, egyetemesség és apostoliság. Ezek a jegyek egyenkint és összesen tökéletes módon csakis a római katolikus Anyaszentegyházban teljesülnek. Más felekezetekben sem a teljes egység, intézményes életszentség, sem az egyetemesség, sem főleg az apostoli Egyháztól való törvényes leszármazás s a ma is fennálló apostoli egyházközponttal, vagyis Szent Péter székével való tökéletes összhang fel nem található.

A római Egyház már rég megromlott s csak idők kérdése, mikor omlik végleg össze.

Ennek határozottan ellentmond Jézus csalhatatlan ígérete, hogy ő Egyházával marad „mindennap, a világ végezetéig” (Mt. 28, 20) s az a másik kijelentése, hogy amíg az Egyház Szent Péter sziklatalapzatán áll, addig „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt. 16, 18). Jézus mondott-e hamisat, avagy a katolikus Egyház ellenségei beszélnek félre?

A katolikusok szerint tehát övék az „egyedül üdvözítő Egyház”?

Ha Jézus csakugyan csak egy Egyházat rendelt s arra bízta az üdvözülés eszközeit, akkor természetes, hogy csak ez az egy, törvényes Egyház az egyedül üdvözítő. Csak egy Isten van, egy keresztség, egy hit, mondja Szent Pál. „Akik az Egyházon kívül vannak, azok az igazságon is kívül vannak”, mondja Irenaeus. Ebből azonban nem következik, hogy akik jóhiszeműleg vannak az Egyházon kívül, ne tartozhassanak lélekben, öntudatlanul is szintén ebbe az Egyházba s így ne üdvözülhessenek. (...)

Krisztus mindenkiért meghalt, nemcsak egyetlen Egyház tagjaiért.

Krisztus mindenkiért meghalt, de épp ezért azt akarja, hogy mindenki tartozzék is bele abba az Egyházba, amelyen keresztül Ő minket megváltó halálának gyümölcseiben részesít s amelyet mint az üdvösség eszközét hagyott reánk. Mindenki üdvözülhet, de akkor az igaz Egyházhoz kell csatlakoznia: így parancsolta maga Jézus, Az Egyházon kívül csak az üdvözülhet, aki jóhiszemű, legyőzhetetlen tévedésből nem tartozik hozzá. (...)

Akkor hát szabad a pápának ellen is mondani, amikor nem ünnepélyesen tanít valamit?

Ha a pápa nem ünnepélyesen, „ex cathedra” jelent ki valamit, mint az Egyház hivatalos tanát, akkor illő tisztelettel és mérséklettel igenis szabad ellene is mondania annak, aki megfelelő teológiai képzettséggel rendelkezik s úgy látja, hogy valamely tétel körül vannak szempontok, amelyeket a pápa nem ismert eléggé. Kellő tisztelettel s mérséklettel, vagyis: nem a lázadás és öntúlbecsülés alapján, hanem azzal az engedelmes készséggel, hogy amennyiben mégis tévedünk, szívesen alárendeljük magunkat az illetékes bíró, vagyis a pápa döntésének. Ilyen szembehelyezkedés lehetett az, amikor Szent Pál (inkább fegyelmi, mint tani kérdésben: a zsidó-keresztények befogadásának feltételeit illetőleg) „szembehelyezkedett Péterrel”; mire Péter meg is hajolt az ő érvelése előtt. Mihelyt azonban a pápa valamit az egész Egyház nevében ünnepélyesen definiál, elhatároz, dogmának jelent ki, ellentmondásról többé szó sem lehet, így volt ez pl. a vatikáni zsinaton is: amíg a határozatokat a pápa ki nem hirdette, a jelenlevő püspököknek joguk volt másképp vélekedni, mint ahogy a pápa vélekedett; utána azonban valamennyinek el kellett ismerni a pápai döntést és csakugyan valamennyien, még az előbb ellenzékiek is, elismerték azt.

Más egyházaknak is vannak szentéletű és istenfélő híveik, sőt vértanúik is, pl. ma Oroszországban. Lehetséges-e, hogy ezek mind hamis hiten vannak?

Bizony lehetséges. Mert más kérdés, hogy a hit, amelyet vallanak, helyes és törvényes-e és más: hogy ők maguk, személy szerint, lelkületük szerint mennyire felelnek meg annak a lelkiismereti törvénynek, amelyet helyesnek ismernek. Alanyilag a pogány is lehet istenfélő, nemes, sőt hősi és vértanúi lélek; ebből nem következik, hogy a pogány hittételek helyesek. Azonkívül: a téves hiten lévő keresztényeknek nem minden tanításuk téves, főleg a keletiek között, hanem csak bizonyos tanításaik. A legtöbb és legfontosabb kérdésekben ők is a teljes igazságot vallják: Isten létét, a Szentháromságot, a megtestesülést és megváltást, az ítéletet és örök életet, a kegyelem és szabad akarat együttműködésének szükségességét, a szentségeket; a görögök gyónnak, áldoznak, bérmálnak, mint mi, Szűz Máriát tisztelik, érvényesen miséznek, érvényesen felszentelt püspökeik s papjaik vannak stb. Az igaz vallásnak még a töredékei is oly hatalmas életerőt sugároznak magukból, hogy annak nyomában sok derék, jóhiszemű hívük lelkében az életszentségnek és jámborságnak hősi megnyilatkozásait is megtermik. Hasonlókép a protestánsok közt sok ősi katolikus igazság és sok szívbeli jámborság él, sok Istennek tetsző dolog történik. Azonban mindez nem zárja ki, hogy tanításaik bizonyos lényeges dolgokban tévesek, nevezetesen ami az egyházi egység megtagadását illeti.

Lehetséges tehát, hogy valaki téves hitet követ s mégis üdvözül, sőt vértanú és szent is lehet?

Igenis, lehetséges. Még a nemkeresztények között is fel kell tennünk, hogy sokan kegyelmet nyernek, ha lélek szerint keresték az igazság útját s csak jóhiszemű tévedés alapján maradtak meg valamely nemkeresztény vallás kötelékében. A kegyelem hatása szélesebb körre terjed ki, mint az Egyházé. Az Egyház Krisztus rendelése folytán az isteni kegyelem megszerzésének s öregbítésének rendes őre, annak különleges és bőséges eszközeit bírja; de ez nem jelenti, hogy a kegyelem patakja az Egyházon kívül egyáltalán nem csörgedez. Ez a két tétel tehát éppen nem zárja ki egymást: hogy a katolikus Egyház Krisztus igaz Egyháza, s mégis: rendkívüli módon az Egyházon kívül állók is üdvözülhetnek, az Egyház által, amelyhez lélek szerint öntudatlanul is hozzátartoztak.

Akkor hát mindegy, ki milyen felekezethez tartozik?

Téves következtetés! Éppen nem mindegy! Ha valaki felismeri az igaz Egyházat s nem követi azt, az súlyosan vétkezik a Szentlélek ellen és ha ezt a bűnét meg nem bánja s jóvá nem teszi, egyáltalán nem üdvözülhet. Mert az Egyházhoz való tartozás Jézusnak legszigorúbb parancsa, az üdvösség elérésének tárgyi feltétele. „Aki az Egyházra nem hallgat, - mondja Jézus (Mt. 18, 17) - legyen neked mint pogány és vámos.” Ez annyit tesz: aki az Egyház papjainak prédikálása ellenére nem hisz, az - úgymond Jézus - elkárhozik (Mk. 16, 16). Az Egyházhoz nemtartozás csak akkor mentes a bűntől, ha legyőzhetetlen s jóhiszemű tévedés eredménye, vagyis: ha valaki nem tudja s nem is sejti, hogy a katolikus Egyházhoz kellene csatlakoznia. Ezt jelenti az őskeresztény szó: „egyedül üdvözítő Egyház”.

Az „egyedül üdvözítő Egyház” gondolata szélső türelmetlenség.

A fentiek szerint semmiképpen sem az. Megmondtuk, miért. Ha ez az elv a türelmetlenség jele volna, akkor Jézus maga követte volna el az első s legnagyobb fokú türelmetlenséget, amikor kijelentette, hogy aki az ő tanítványainak törvényes tanítását be nem fogadja, s abban nem hisz, az „elkárhozik”. Íme, az egyedül üdvözítő Egyház első megformulázása magának Jézus Krisztusnak ajkán! Szélső türelmetlenség-e, ha mi, magyarok, azt mondjuk: egy a hazánk? Ha a haza csak egy lehet, miért ne lenne még inkább egy az Úr Jézus országa, az Egyház?

Miért oly türelmetlen a katolikus Egyház a másvallásúakkal szemben, hogy nem ismeri el őket törvényes vallásnak?

Mert azon az elvi alapon áll, hogy Jézus csak egy törvényes és egységes Egyházat rendelt s így minden olyan „egyház” vagy felekezet, amely ezzel az egy, törvényes Egyházzal szemben áll s attól magát elkülönözi, téves és törvénytelen. Ez azonban nem türelmetlenség, csak következetesség és a krisztusi rendelkezésnek tiszteletben tartása.

A türelem mégis keresztény erény.

Úgy van s azért a katolikus Egyház türelmes is. Csakhogy kétféle „türelmesség” van: dogmatikai, vagy elvi, amely a türelem kedvéért magát az isteni kinyilatkoztatást is prédául dobja, és polgári vagy gyakorlati, amikor iparkodunk békében és szeretetben élni téves hitben élő felebarátainkkal, a nélkül, hogy tévedésüket helyeselnők vagy azt az igazsággal egyenjogúnak ismernők el. A katolikus Egyház nem ismer dogmatikai türelmességet, mert azt Krisztus elleni árulásnak tekintené, de igenis ismeri és gyakorolja a polgári türelmességet, mégpedig sokkal nagyobb fokban, mint mások. (...)

A katolikus Egyház éppoly hibás, mint a protestáns felekezetek abban, hogy a vallási gyűlölködés hullámai oly magasra csaptak!

Vajon azonos elbírálást érdemel-e a törvényes államhatalom, amely a nemzeti élet egységét s rendjét fegyveres erővel is megvédelmezi, és a zendülő, aki törvénytelen eszközökkel támad a törvényes rend ellen? A csendőr, az ügyész és a bíró „békebontó”-e, mert a polgári rend és törvény ellen vétőkkel szemben erélyes intézkedéseket tesz? A katolikus Egyház csak a Krisztustól rendelt szent kötelességét teljesítette, amikor nem engedte, hogy a hitszakadás és eretnekség büntetlenül rombolja az Egyház egységes szervezetét s rabolja el a hívek százezreit az édes Anyaegyház kebeléről. Az elszakadt felekezetek ezt valóban nem mondhatják el magukról. Túlzások, hibák, visszaélések a harc hevében katolikus részen is történhettek, de az egész kegyetlen és százados összecsapásért gyökereiben mégiscsak egyedül az a fél felelős, amelyik a békét s egységet önhatalmúlag megbontotta s a Krisztus rendelte egyházi szervezet felrobbantására tett erőszakos kísérletet.

Ha ez igaz volna, akkor minden protestánst gonosztevőnek kellene tekinteni, amiért ma is ragaszkodik Luther és Kálvin tanaihoz?

Ha valaki mindezek tudatában ragaszkodik az egyházi zendüléshez, bizony nem menthető fel a bűn és bűnpártolás súlyos vádja alól. Azonban a legtöbb mai protestáns ezt nem tudja s talán nem is könnyen érti meg, mert gyermekkorától fogva úgy nevelték s elhitették vele, hogy Luther és Kálvin egyházforradalma nemcsak törvényes volt, hanem egyenesen isteni rendelés volt. Hiszen a protestantizmus legfőbb ereje az, hogy a maga eszméit ügyes és szakadatlan propagandával állandóan újra beleneveli és beleszuggerálja a híveibe s csak kevés protestáns veszi észre, hogy az egész gondolatkör, amelyben nevelik, téves. Amelyik azonban észreveszi ezt, az többnyire közeledik is a katolikus Egyházhoz s egyes országokban, mint Angliában vagy Amerikában, évente tízezrével térnek vissza, köztük lelkészek is, a katolikus Egyházba. A vallási egyenetlenséget mai napig egyfelől a tájékozatlanság, másfelől a szenvedély tartja fenn, nem pedig a nyugodt szemlélődés, komoly észokok vagy helytálló bizonyítékok.

A protestáns vallások sokkal türelmesebbek, mint a katolikus vallás.

Bizonyos fokig igen, amennyiben elvileg azt hangoztatják, hogy minden vallásban egyenlőkép lehet üdvözülni. A valóságban azonban legalább a felekezeti vezéreik többször nem ennek megfelelőleg cselekszenek, hanem ellenkezőleg, egész igyekezetük odairányul, hogy a katolikus vallás gyarapodását akadályozzák. Ha nekik csakugyan mindegy, ki milyen vallásban akar üdvözülni: miért akkor az a vak és feneketlen gyűlölködés a pápa, a katolikus Egyház istentisztelete és szentségei ellen? Miért az az elkeseredett harc, hogy a vegyesházasságokban valamiképpen ne a katolikus álláspont győzzön? Miért az a szakadatlan vádaskodás, félremagyarázás és történelemferdítés, amely az ő hittani tankönyveiket s felekezeti nyomtatványaikat jellemzi? Miért foglalkoznak prédikációikban s felekezeti lapjaikban annyiszor s oly kevés megértéssel velünk s iparkodnak a mi hittételeinket és szertartási életünket félremagyarázni, gyűlöletesnek és ostobának feltüntetni? A gyakorlati türelmesség dolgában bizony a katolikus Egyház jár legelöl. Nincs pl. ma olyan katolikus többségű ország, amelyben a protestánsok teljes vallásszabadságot ne élveznének. Viszont a protestáns többségű Svájcban, Hollandiában, Angliában, Dániában, Norvégiában, Svédországban, Amerikában a katolikusok számos tekintetben erősen hátra vannak szorítva, jogaik megnyirbálva. Amerikában pl. katolikust sohasem választanak elnökké; Svájcból a katolikus Egyház egyes szerzetesrendjei ki vannak tiltva (jezsuiták), az északi országokban vezető állásban nem maradhat meg, aki katolikus hitre tér (Lars Eskeland esete), Észak- Amerikában még 60-80 évvel ezelőtt sok helyen tilos volt a misézés, Angliában a királykoronázási esküben még kevéssel ezelőtt a katolikus vallást mint bálványimádást nyíltan sértegették, katolikus körmeneteket sem Hollandiában, sem Angliában, sem az Egyesült Államok számos részén nem engedélyeznek (ezért nem volt pl. az amszterdami, csikágói és londoni Eucharisztikus Világkongresszuson nyilvános körmenet, csak magánparkokban). Nálunk is bizony elég sokszor hallani, hogy egyes városokban a nemkatolikus többség szinte egyetlen katolikust sem enged vezető városi álláshoz, míg a katolikus városok tele vannak nemkatolikus tisztviselőkkel, képviselőkkel, tanárokkal. Türelmesség jele volt-e pl., hogy a debreceni vezetők nem engedték be városukba a Szent Jobbot, minden magyar kegyelete tárgyát? Holott Debrecennek egyharmada katolikus? A kétféle türelmesség közt a különbség ez: mi elvileg szilárdabbak s szigorúbbak vagyunk, de a gyakorlatban folyton engedünk; míg mások elvileg türelmesek, de a gyakorlatban türelmetlenek. Tisztelet természetesen a kivételeknek!

Akárhogyan volt a múltban, most már legyen elég a felekezeti harcból!

Ezt mondjuk mi is és hozzátesszük: bár így is lenne a valóságban! Azonban tessék megnézni a felekezeti hittankönyveket. Míg a katolikus hittankönyvek a lelkiismereti kérdések hosszú sorát magyarázzák és minden soruk arra törekszik, hogy a felnövekvő katolikus nemzedéket istenfélő, szerény, tisztaéletű kereszténnyé nevelje, addig számos nemkatolikus felekezetű hittankönyv a katolikus tanok kigúnyolásával, elferdítésével, kicsinyes felekezeti kötekedéssel foglalkozik. A közéletben s a társadalmi érintkezésben is közismert, hogy melyik oldalon van a nagyobb felekezeti harciasság. Emlegetni a felekezeti békét nem elég. Gyakorolni is kell!(...)

Az inkvizíció száz- meg százezreket vitt borzalmas halálba.

A „száz meg százezer” szelíd túlzás, amelyet a spanyol hitehagyott Llorente talált ki és számos fanatikus katolikusellenes regényíró hozott forgalomba. Komoly számítások szerint az inkvizíció áldozatainak száma 700 év alatt jóval elmarad csak az angol katolikusüldözés vértanúinak és megkínzottainak száma alatt is. Akik oly szívesen emlegetik az inkvizíciót, miért hallgatnak a sokkal véresebb katolikus-üldözésekről nemkatolikus részen? Egyébként az inkvizíció maga csak részben volt egyházi intézmény. Fentebb kifejtettük már, mennyiben. Hozzá kell tennünk még, hogy a legjobban szereplő spanyol inkvizíció állami volt, amelyet az hívott életbe, hogy a hosszú mór foglaltság után Spanyolországban maradt s látszólag megkeresztelkedett araboknak, valamint a velük titkon szövetkező zsidóknak hazaáruló üzelmeit ellenőrizze s ártalmatlanná tegye. Ennek érdekében mindenekelőtt mindig azt iparkodtak megállapítani a spanyol inkvizíció bírái, vajon a gyanúsított arabok és zsidók jogosan hivatkoznak-e a keresztlevelükre, vagyis csakugyan keresztény életet élnek-e, avagy csak menlevélnek használják a keresztelkedést. Innen a vallási és polgári elemnek sajátos összekeverése a spanyol inkvizícióban. Az Egyházat annyira nem lehet felelőssé tenni a spanyol inkvizícióért, hogy ellenkezőleg: éppen a római Kúria volt az, amely számos esetben tiltakozott a spanyol inkvizíció intézkedései ellen s bennük a spanyol korona illetéktelen beleavatkozását látta az egyházjogi kérdésekbe. Dehát mit tud erről a világ! A „spanyol inkvizíció” olyan vesszőparipa, amelyen száz év óta boldogan lovagolnak az Egyház ellenségei. A szakemberek százszor megcáfolhatják a róla keringő rémmeséket, bizonyos embereknek mégsem az a fontos, igaz-e valami, hanem csak: hogy ki lehet-e használni ütőkártyának az Egyház ellen? (...)

Az Egyház elítélte Galilei korszakalkotó felfedezéseit.

Ha így lenne is s az Egyház tévedett volna, ez egy eset lenne millió kulturális teljesítmény mellett. Egyetlen balfogás millió érdem mellett. De nem is áll, hogy az Egyház Galilei felfedezését elítélte. Csak azzal szállt szembe, hogy Galilei a felfedezéseit könnyelműen és feleslegesen oly hangon hirdette, amely látszólag a Szentírással szegezte őt szembe. Galilei érvei a föld mozgásáról csakugyan nem voltak meggyőzők s a föld forgásának igazi felfedezője nem is ő volt, hanem Kopernikus, a lengyel kanonok. Hogy Galileit „megégették” volna, vagy hogy Rómában kegyetlen börtönben tartották, éppoly történelemellenes kitalálás, mint az, hogy egyházi bírái előtt lábbal dobbantva azt mondta volna: „Mégis mozog a föld!” Ezek mind egyházellenes kitalálások, szabadgondolkozó mesék. Galilei mélyen hívő katolikusként élt és halt meg s legjobb barátai éppen papok és jezsuiták voltak. Abban azonban kétségtelenül tévedett, hogy csillagászati véleményeit a Szentírással ellentétbe helyezte. Erre nem is volt szükség, mert a Föld forgása a Nap körül csak látszólag áll ellentétben a Szentírással. Kopernikus ezt nem tette s azért az Egyház ő ellene sohasem lépett fel. Galileivel szemben sem egy elavult fizikai nézetet, hanem a Szentírás tekintélyét akarta védelmezni.(...)

Érthető, hogy a katolikus Egyház szembehelyezkedik a fanatikus szektákkal, de a nagy történelmi egyházakat egyenjogúként kellene elismernie.

Ez teljességgel következetlen eljárás lenne tőle. Vagy egy Egyházat alapított Jézus és akkor egyetlenegy más „egyház” sem törvényes, vagy nem alapított s akkor mindenkinek jogában áll annyiféle szektát alapítani, amennyi neki tetszik. Ha szabad volt Luthernek és Kálvinnak, miért ne volna szabad Münzer Tamás münsteri szabólegénynek, Blavatskynénak vagy Besant amerikai asszonyságnak? Éppen a szekták képződése bizonyítja, hogy az önhatalmú vallásalapítás, akár reform címén, akár másképp, nem egyeztethető össze a jézusi egységtörvénnyel. Hiszen ma már 300-500 szekta is van a világon s ezek mind csak egyedül önmagukat tekintik a krisztusi tan egyetlen tökéletes magyarázójának. Mi több: még az ú. n. történelmi egyházakban is voltaképpen az az elv, hogy mindenki maga állapítja meg a maga hitvallását. Ez annyit jelent, hogy annyi a vallás, ahány a fej. Erről mondta Harms, a német protestáns lelkész, hogy ha keresi azokat a tantételeket, amelyekben valamennyi mai protestáns hittudós megegyezik, olyan kevés marad, hogy azt a hüvelykujja egyetlen körmére is ráírhatná. Az egyházi tekintély félrelökésével szükségképp megbomlik az egység s beáll a fejetlenség, a bábeli zűrzavar.

Luther és Kálvin fellépése szükséges volt, hogy az Egyház megtisztuljon a visszaélésektől.

fertőzték meg. Azonban, ha reformra szükség volt, azt lehetett volna törvényes eszközökkel is sürgetni. A felforgatás nem megoldás, csak még nagyobb veszedelem. M lenne az államból, ha a visszaélések kiirtása címén akárkinek joga volna lázadást és felkelést szítani? Luther és Kálvin műve végeredményben az egyházi egység megszakítására vezetett, végtelen sok gyűlölködésre és véres vallásháborúra, mai napig tartó feneketlen felekezeti torzsalkodásra és sokfelé az erkölcsök szomorú lesüllyedésére. Sőt: ha ma a modern világ annyira elpogányosodott, ha a kereszténység ma már sokfelé szinte nem is tényező többé az emberiség nyilvános, kulturális és erkölcsi életében, ha a modern filozófia és vele együtt millió és millió ember a teljes hitetlenségig jutott el, ebben a legfőbb történeti tényező kétségtelenül a kereszténységnek a hitújítás folytán beállott belső meggyengülése volt, darabokra hullása s tekintélyének a folytonos acsarkodás nyomában való végzetes megrendülése. Erre bizony nem volt szükség.

A protestantizmusnak sok jótékony hatása is volt.

Ó igen, kétségkívül, mert a szörnyű rombolás, amely a nyomában keletkezett, a katolikus Egyházat arra indította, hogy erőteljes belső reformot óhajtson végre önmagán. Ez meg is történt, főleg a trienti zsinat s a jezsuita rend fellépése és működése révén. Megtörtént volna vallásszakadás nélkül is, legfeljebb nem oly gyorsan. Ennyiben, indirekte, a protestantizmus a sok káros következmény mellett jó eredménnyel is járt. Azonban örülhetünk-e egy tűzvésznek azért, mert nyomában a szegényes házak helyett szilárdabb és cseréptetős házakat építenek? Örülhetünk-e a járványnak, mert utána az emberek jobb óvóintézkedéseket tesznek? A háború pusztításának, mert utána annál szilárdabban őrizzük a határokat? A protestánsoknál sok jó van, sok mély hit, őszinte jámborság, segítő szeretet. Ezt tagadni igazságtalanság lenne. Ami azonban náluk igazán jó és szép, az nálunk is megvan s őnáluk is a közös katolikus örökségből forrásozik. Azért az egység megtépése, a gyűlölködések felkeltése s állandóvá tétele, valamint az emberek százmillióinak az igaz Egyház kegyelmi eszközeiből való kiragadása mégiscsak irtózatos bajt és nyomorúságot jelent!(...)