Bangha Béla S.J.: Hunyadi János hadvezér,

Magyarország kormányzója (?–1456)

„... Visszavonás tüze közt megálltál...
Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között...”

Berzsenyi (A magyarokhoz.)

Sok nagy alakot mutat be a történelem, kiket szerencséjük és tehetségük tett nagyokká, de azok száma ezek közt sem nagy, akik a sors derűje és borúja között egyként beigazolták jellemnagyságukat.

Nemzetünk azon kimagasló alakja, ki a legszomorúbb pártoskodás, önzés és kötelességfeledés korszakában úgyszólva egymaga verte vissza a minden oldalról hazánkra törő támadások ostromát, szintén e nagy jellemek közé tartozik. Szerencsében és balsorsban, a dicsőség verőfényében s a mellőztetés homályában egyaránt szolgálta a nagy feladatot, melyre hivatottnak érezte magát; s mint önmaga is hangsúlyozta, ezen önfeláldozó, hősies önzetlenségre nem földi tekintetek, hanem fensőbb, vallási indítóokok hevítették. S így Hunyadi is fényes tanúbizonysága annak, hogy a legtisztább szándékú, leghősiesebb, legmegbízhatóbb jellemeket a vallásos érzület szokta nevelni.

I. Hunyadi fellépése. Harcai a törökökkel.

Hősünkkel először Zsigmond uralkodása idején találkozunk. Ifjúságát, valamint eredetét is homály födi. A Hunyadi-család azon délszlávból megmagyarosodott társadalomhoz tartozott, mely a török terjeszkedése elől hazánkban biztos menedéket találva, oly nagy szerepet vitt a délvidék harcaiban.

„Hunyadi János nagyatyja a hunyadmegyei oláhok kenéze volt; –írja Schönherr Gyula– atyja, Vojk, már udvari vitéz Zsigmond király szolgálatában, aki urától 1409. október 18-án Hunyad várát királyi adományul kapja s ezáltal a magyar nemesek sorába emelkedik. Vojk vitézi erényekben neveli fiait: Jánost és Jovánt. Hunyadi Oláh János – így nevezik őt kezdetben az oklevelek, – szintén, mint udvari vitéz szolgálta Zsigmondot...”

A fegyverforgatásban és vitézi erényekben hamar kitűnt és Zsigmond figyelmét s kegyét magára vonván, a királyi tanács tagjává lett és több birtokot kapott. 1432 körül nőül vette Szilágyi Erzsébetet, Mihálynak, a macsói bánnak húgát; ami szintén arról tanúskodik, hogy köznemes származása dacára már akkor meglehetős tekintélyre tett szert.

1437-ben a törököktől ostromlott Szendrő felmentésében, mint egyik erdélyi dandár vezére, nagy szerepet játszott. 1438-ban szörényi bánná nevezték ki, s így az ország határszéleinek védelmét tették feladatává.

Albert király halála után hazánk pártküzdelmek színhelyévé lett. A koronáért egyrészt Erzsébet királyné a csecsemő Lászlóval, másrészt a 16 éves lengyel Ulászló küzdöttek. Hunyadi Erzsébetnek személyes lekötelezettje volt, s mint önálló tehetség bizonnyal jobban érvényesülhetett volna a nő- és gyermekuralom alatt, mint felnőtt király szolgálatában; mindazonáltal, midőn a haza közjavát látta kérdésben, és választania kellett a nagyreményű ifjú király s egy nő és csecsemő fia között, kikre a gyáva Cillei fondorlatai máris mértéken túl voltak hatással, nem kételkedett. Ulászló nem csekély részben Hunyadinak köszönhette megkoronáztatását, amiért jutalmul ki is nevezte Erdély egyik vajdájának. Ezen országrész volt akkortájt leggyakrabban színhelye a török támadásoknak.

Itt kezdte meg Hunyadi dicsőséggel teljes hadvezéri pályáját, melyen tizenöt év alatt több mint negyven kisebb-nagyobb csatában szorította vissza a törököt, a hit és haza legádázabb ellenségét.

Győzelmes hadmeneteinek részleteit minden művelt magyar jól ismeri, s azért itt teljes rövidséggel foglalhatók össze az amúgy is közismeretű főbb mozzanatok,

1442-ben Mezíd bégnek 80, 000-nyi seregét verte szét Szebennél; háromezer magyarral szemben húszezer török esett el, köztük Mezíd bég a fiával együtt. E győzelem emlékére Hunyadi utóbb a tövisi völgyben pálos-kolostort építtetett.

Még ugyanazon évben Sehabeddin basa 80, 000-nyi serege akar Hunyadin Mezíd bégért bosszút állni. A keresztény hős 15, 000-nyi seregével a Vaskapunál fogadja. Az ütközet előtt Hunyadi, vele egész serege leborul, s Isten segítségéért esedezik. Erre a vezér rövid, de tartalmas és tüzes beszédben kelti fel vitézeiben az elszántságot. Az egyenlőtlen harc megindul, s mint Hunyadi hadvezéri lángeszének örök emléke, teljes győzelemmel végződik. A basa és seregének jókora része odavész; 200 zászló, az egész tábor s 5000 fogoly kerül Hunyadi kezébe.

Hogy mily fontosságot tulajdonítottak Európa-szerte Hunyadi e hadisikereinek, kitetszik IV. Jenő pápa 1443. január elsején kelt bullájából, melyet az összes keresztény nemzetekhez intézett s melyben ezeket mondja:

„Ha Isten az ő kegyelmességében kedves fiunk, a nemes János vajda keresztény csapatainak, mint mindnyájan állítják s ő maga is alázattal vallja, csodás módon nem ad dicső és szerencsés győzelmet: az ádáz török sereg egész Magyarország feldúlását és meghódítását kísérletté volna meg...”

A következő évben Hunyadi már a védelemből a támadás terére lépett, Cesarini pápai követ kereszteseinek kíséretében a királlyal együtt török területre nyomult s a diadalokban gazdag ú. n. hosszú hadjáratban a Balkánig visszaszorította a félhold fegyvereit. Nagyszerű győzelmeit a szerény és vallásos vezér nem tulajdonítá magának, hanem – pl. Ujlaki vajdatársának írt levelében – úgy beszél róluk, mint amelyeket „a mindenható Isten adott a keresztény népnek.” A diadalmas hadjárat után a királlyal együtt Budára bevonulván, a Nagyasszony templomában a fényes győzelmekért ünnepélyesen hálát adott a hadak Urának.

Az 1444. évben Murad szultánnak kisázsiai lázadókkal gyűlt meg a baja; ugyanakkor a vitéz albán Kasztriota György is keményen szorongatta a török őrcsapatokat, s így alapos volt a remény, hogy a törököt döntő hadjáratban végleg kiszorítják Európából. Murad érezte is a veszélyt s rendkívül előnyös békét kínált, melyet azon hírre, hogy a külföldről ígért segélyhadak elmaradnak, Hunyadi is támogatott. A királyt ugyan esküje kötelezte a háború folytatására, de mivel a béke a jelen esetben a kereszténységre nézve is előnyösebbnek látszott a háborúnál, Hunyadi remélte, hogy a pápai legátus az esküt, mint tárgytalant feloldja. Tény, hogy a király a békét előbbi esküje dacára el is fogadta s újabb esküvel meg is erősítette. Azonban Cesarini bíboros, ki Magyarország megmentését és a keresztény Európa ügyét jobban szívén viselte és messzebbre látott, mint kortársai, teljes ékesszólása és elmeéle felhasználásával nagy nehezen meggyőzte a királyt és az országgyűlést arról, hogy a háború folytatása kötelességük, s a töröknek tett békeeskü az előbbi szerződések és eskük erejénél fogva, melyek a királyt a pápával és több európai hatalommal szemben a hadjárat rögtöni folytatására kötelezték, jogtalan, semmis és érvénytelen volt. A hadjárat ily módon újra megindult, s hogy a várnai csatavesztéssel végződött, nem Hunyadinak, nem is Cesarininek tudandó be, hanem a törökök gyors és szerencsés átkelésének a Boszporuson; ami viszont egy kétnapos erős zivatarnak eredménye volt, melynek a Boszporus rohanó árjával az átkelést meggátolni hivatott burgundi, velencei és pápai hajóhadak akkoriban még megküzdeni nem tudtak, míg ellenkezőleg a törökök mindkét körülményt a saját javukra fordíthatták.

A várnai mezőn Hunyadi, a szultán túlnyomó haderejétől meglepetve, soká helyt állt még a töröknek; de midőn Ulászló, ifjúi hevétől elragadtatva, vakmerőségének áldozata lett, a királyt veszni látó magyar hadat csüggedés szállta meg. A győzelem, bár nagy veszteségek árán, Muradé lett; a királyon és Cesarinin kívül számos magyar odaveszett, Hunyadi is csak futással és veszedelmes kalandok közt menthette meg drága életét. „Mély sóhajokkal illik gyászolnunk a csapásokat, írja utóbb a pápának, melyek fejünket sújtották: dicső királyunk és az egész világ tiszteletére érdemes Júlián legátus halálát, kiknek erényeik és tekintélyük nemzetünk üdvének szilárd alapjait képezték vala.”

A csatavesztés nem csüggesztette el. A pápához írt levelében nagy lelkének elszántsága szépen nyilatkozik meg. Így ír:

„Megfontolva a háború természetét, melyben életemet kora ifjúságom óta töltöm, úgy találom, hogy közös sorsa hadviselőknek: hol nyerni, hol veszteni, a mennyei Gondviselő akarata szerint. Ítéljen Isten azok fölött, kik nekünk segítséget ígértek... és ígéreteikkel cselt vetettek. Bennem a fájdalom, melyet érzek; csak növelni fogja a bátorságot... Az, aki a bűnösöket megbünteti, az igazságtalanság bosszúállója a töredelmes szenvedőktől nem fogja megvonni irgalmát, ... rá fogja bírni Szentségedet is, hogy a keresztény népnek megfogyott, de meg nem törött erejét segítségével mielőbb felélessze. Bocsánatot kérek, ha merészebb vagyok, mint talán illenék. De az, aki régóta ezen ügynek szenteli életét, talán fel van jogosítva arra, hogy a szerénységet félretegye. Azért tehát tanácsolom, felhívom, kérem, intem Szentségedet, nyújtson segítséget... A vallás, a kereszténység ügyéről van szó, melynek szolgálatában megvetem az életet és halált. Végső leheletemig nem fogok felhagyni törekvésemmel, hogy hazámon segítsek, s lemossam róla a gyalázatot.”

II. Hunyadi, mint Magyarország kormányzója.

A várnai csata után következő évben Hunyadi valóban ismét ott harcol a törökökkel s a pápával szemben ismét megújítja ígéretét, hogy míg él, a kereszténység védelmére irányozza minden törekvését.

Hogy nagyobb eredményeket nem vívhatott ki, annak egyik főoka az önző főurak teljes kötelességfeledése s a haza veszedelmének közömbös elhanyagolása volt. E főurak irigykedtek a köznemes Hunyadira, csak alig támogatták, úton-útfélen akadályokat gördítettek eléje. Hogy féktelen szenvedélyeiknek zavartalanabbul élhessenek, a királyválasztást is késleltették, mesterségesen terjesztve azon hírt, hogy Ulászló még él. Az ország ezen állapotáról Enea Silvio ezen időben azt írta, hogy teljesen roncsolt és zilált, s ha a nagy ősök feltámadnának, semmiképp sem ismernének hazájukra. „Az igazság – írja a humanista Vitéz János– mélyen hallgat, a szemérem korlátai széttörve, a törvény féke laza, az indulatok, szenvedélyek szabadon törnek elő mindenünnen, s bizonytalan jövő aggaszt mindenkit. A vasönkény, a korlátot nem ismerő erőszak összezúz mindent, semmi jogra sem hajt; a törvények és szerződések ereje alélt, gyűlölség, árulás és a legundokabb sarcolás szabad tért nyertek...”

A jobbérzelműeknek végre sikerült a zavarok elintézését Hunyadira bízniok. Az 1446-iki országgyűlésen V. Lászlót királyul elismervén, addig, míg ez az uralmat átveheti, Hunyadit választották meg az ország kormányzójává. A hatalom, melyet rábíztak, csaknem azonos volt a királyival; melléje csak négytagú ország tanácsot rendeltek. A büszke Ujlaki, Garai és az aljas lelkű Cilleiek sem mertek a lelkesedéssel szembeszállni, mellyel az ország zöme Hunyadi iránt viseltetett.

Hunyadi csak ellenkezve fogadta el a kitüntető magas tisztet s bölcs mérséklettel azonnal utasításokat is kért annak hatáskörére nézve; egyben Ujlakit, természetes vetélytársát, kormányzóhelyettessé választatta meg; a megüresedett közméltóságokat pedig nagyrészint László híveivel töltötte be, ami ismét önzetlen királyhűségének tanújele.

Az új kormányzó elé három sürgős feladat tárult: a haza megvédése a török veszéllyel szemben, a király felszabadítása Frigyes német király gyámsága alól s az önkényeskedő, rabló urak megrendszabályozása. Amennyire e feladatok súlyos volta s a kormányzó irigy ellenségei megengedték, Hunyadi mindhárom irányban sokat tett és ért el, bár nem mindig egyenlő szerencsével. Így például a rigómezei síkon, főleg Dán oláh vajda árulása folytán (1448. okt. 18.) vereséget szenvedett, sőt a csatából menekülvén, Brankovics szerb fejedelem hatalmába került, ki nagy áron állítólag a szultánnak akarta kiszolgáltatni; nemtelen ajánlatát azonban a szultán megvetéssel visszautasította. Erre a fejedelem súlyos feltételek mellett szabadon bocsátotta, többi közt idősbik fiát, Lászlót, túszul kellett Brankovics kezébe adnia.

Midőn kéthavi fogságából karácsony estéjén Szegedre érkezett, barátai ragaszkodó szeretettel üdvözölték. Hat nappal utóbb a törhetetlen lelkű bajnok vezér így írt külföldi követeinek: „A rendeket egyességben, a közügyet épségben találtam, s a kedélyeket ingerelve a veszteség által, de meg nem törve. Újra megbízattam a hit és haza oltalmával; s én a tisztet újra elvállaltam, hogy a csapás dacára, melyet szenvedtünk, huzamosabban ne maradjon büntetlenül az ellenség, mert addig nem nyugszom, míg vagy meg nem lakoltatom, vagy halált nem veszek kezéből.”

Küzdelmeiben a pápa és Carvajal, pápai követ, voltak leghívebb segítői. V. Miklós többször kitüntette, s hercegi címmel is felruházta. A szerény hős hálás alázattal fogadta a pápa jóindulatának e megnyilatkozását, de a címmel nem élt soha. A pápa az európai fejedelmeket is buzdította Hunyadi segítségére, s maga is támogatta anyagilag. Jórészt a pápai követ érdeme volt az is, hogy végre 1452-ben László király hazakerülhetett. Hunyadi, bár jól tudta, hogy a király helyett voltaképpen romlott jellemű nagybátyja, Cillei, fog uralkodni, ki már Hunyadi ellen is bizalmatlanságot keltett a királyban, – Pozsonyba menvén, a király előtt azonnal s készségesen letette kormányzói tisztjét. A király megtette ekkor besztercei gróffá s az ország jövedelmeinek kezelését és a haderő vezérletét továbbra is reá bízta. Azonban már ekkor keserűen kellett éreznie a vezérnek, hogy Cillei az úr az országban. Az alávaló ember Hunyadi életét fenyegette s minden úton-módon ellenére járt; főképp az ő műve volt az is, hogy a rigómezei vereség miatt elkedvetlenedett és áldozni többé nem akaró rendek II. Mohameddel fegyverszünetet kötöttek; minek következtében Hunyadi a keresztény Európa kulcsának, Konstantinápolynak elestét is (1453) tétlenül kénytelen volt nézni, holott egyedül ő lett volna képes e végzetes csapás elhárítására. Erőt is vett rajta a keserűség; mire fegyverét letéve, visszavonult erdélyi birtokaira.

III. Hunyadi és Kapisztrán. A hős halála.

Azonban a következő évben a hódító szellemű II. Mohamed világhódító háborúra indult s először is Magyarországot ejté sorra. „Egy az Isten az égben, – hirdette, – egy legyen az úr a földön is!” A megrémült Brankovics maga jött a magyar rendekhez segítséget kérni. Az országgyűlés újra Hunyadihoz fordult, s bár maga az újabb megbízás is elég sérelmes volt, amennyiben hat egyházi, hat világi főurat s hat nemest – tehát összesen tizennyolc embert állítottak melléje mintegy biztosítékul, a hős elnyomta a bizalmatlanság keltette fájdalmat és rögtön felkészült.

Jöttének hírére a szultán maga meghátrált Szendrő alól és egyelőre csak egyik vezérét állította Hunyadival szembe. Hunyadi a béget megverte s elfogta. Erre gyors segélyt sürgető követeket küldött néhány európai fejedelemhez és hangsúlyozta, hogy ha megfelelő hadsereget kap, könnyen Ázsiáig zavarhatja az ozmánokat. Az egyetlen uralkodó, akit szava tettre keltett, a pápa volt: ez a keresztény népekhez fordult és keresztes hadjáratra szólította fel őket. E célra oly férfiút küldött ki, aki rendkívüli tulajdonaival, nagyszerű tevékenységével és érdemeivel kegyeletes emlékezet tárgya lett: Kapisztrán Jánost, kit az Egyház szentjei közt tisztel.

Kapisztrán előkelő származású volt és fényes világi múltra tekinthetett vissza, – hiszen a nápolyi királyság országbírói méltóságáról mondott le, midőn életét Istennek szentelve, a szent Ferenc-rendbe lépett. Hitszónoklataival európai hírre tett szert. A pápa különféle országokba küldte, hogy példájával s lángszavával a hitet s erkölcsi életet itt-is, ott-is megszilárdítsa. Végre Magyarországba is elküldte ugyanaz a III. Kalixtus pápa, aki azonnal pápává való választatása után (1455) fogadást tett „a Szentháromságnak, a boldogságos Szűznek és Isten minden szentjeinek, hogy, ha szükséges, saját vérének árán is törekedni fog Konstantinápoly visszavételére, a keresztény foglyok kiszabadítására s az izlam kiirtására.” Kapisztrán eltökélte magában, hogy minden erejével a török ellen indítandó háború érdekében fog küzdeni. A pápához, s több fejedelemhez segítséget sürgető leveleket intézett. „Siess a magyarok segítségére, – írja a burgundi fejedelemnek, – mert ezek azok, akik az elmúlt években saját vérüket ontották, hogy megkíméljék a miénket.” Mihelyt az ország határát átlépte, oly lelkes keresztes mozgalmat keltett máris maga körül, hogy Hunyadi maga is élénk reménységgel telt el.

„Hála a dicsőséges Úristennek, – írta a közeledő Kapisztránnak, – hogy atyaságod megérkezésével bennünket megörvendeztetni méltóztatott... Magam is, családom és környezetem is hő vágyódással s buzgón várjuk...”

Győrött találkoztak a főrendek és Hunyadi a pápa küldöttjével. Kapisztrán lángszavai senki szívében oly teljes visszhangra nem találhattak, mint az agg törökverő hősnek lelkében. Kijelentette Hunyadi, hogy ha százezer embere akad, Ázsiáig űzi a törököt, sőt a szentföldet is felszabadítja; maga saját költségén tízezer fegyveres kiállítására is ajánlkozott. Kapisztrán örömtől áradó levélben közölte a pápával e reménységeket, s Kalixtus újabb követül Carvajal bíborost küldte ki, hogy Kapisztránt a tengeri hatalmaknál és Magyarországon támogassa. A két pápai küldött csakhamar csodálatos lelkesedést keltett az országban. Főleg Kapisztrán másfél év alatt hazánk nagy részét bejárta és kereszteseket toborzott; de gyújtó beszédeivel az országgyűlésre is lelkesítő hatással volt. A rendek lelkesedése némileg meddő maradt ugyan, de a köznép soraiból jelentékeny keresztes riad került össze, s midőn Hunyadi maga hétezer lovast szerelt fel a maga költségén, akadt az urak közt is, bár kevés, ki példáját valamelyest követte. A király fellángolt buzgalmát hamar eloltotta Cillei, ki inkább az ország vesztét kívánta, semhogy győzelmét, de Hunyadi által. Ugyancsak Cillei titkon azon működött pártja embereinél, hogy Hunyadit zászlóaljaikkal ne támogassák, s midőn híre érkezett, hogy a török Nándorfejérvárnak közeledik, a gyönge királyt, mikor pedig jelenléte a készületek sürgetése végett legszükségesebb lett volna, vadászat ürügye alatt Budáról Bécsbe csalta. Az urak nagy része a király példáját követve, jószágaira távozott; a fejetlen országban általános lett a zavar; a nemesség nem gondolt többé a felkeléssel; a budai várnagy, mintegy eszét vesztve, őrseregével odahagyta a gondjaira bízott várat, úgyhogy a királyi lakás két hétig őrizetlenül, pusztán állott, – krónikásaink szerint – mint valamely csordadelelő tanyája. Pedig – úgymond Pór Antal – a Kárpátokhoz érkező mongolok két századdal azelőtt nem fenyegették nagyobb veszedelemmel az országot, mint jelenleg Konstantinápoly urának diadalmas hadai.

Carvajal joggal írhatta a pápának: „Szentséged intézkedése nélkül az ország nyomorúságosan odavész, mert egymaga nem képes ellenállani, Németországból pedig hiába vár a veszélynek megfelelő segítséget. Minden reményemet abba helyezem, hogy a jó Isten meghallgatja imáinkat, s valamiképp képessé teszi Szentségedet arra, hogy azonnal küldhessen segítségünkre katonaságot s rávehessen más katholikus fejedelmeket a közremunkálásra... Óriási a veszedelem; egy-két nap, sőt egy-két óra késedelmén múlik talán, hogy oly veszedelmek törnek fejünkre, melyeket az egész kereszténység örökké siratni fog...”

Kalixtus pápa már e levél vétele előtt lázas türelmetlenséggel siettette a hajóhad felszerelését, melyre másfélszázezer aranyat – akkoriban rengeteg összeget – fordított. Ékszereit is elzálogosította, csakhogy hazánkba segélyt küldhessen. Végre 1456. június elején huszonöt gályáját 5000 fegyveressel, 300 ágyúval s 1000 tengerésszel tengerre bocsáthatta a Tiberis torkolatánál.

Carvajal a császárhoz, az osztrák hercegekhez s a velencei köztársasághoz egyre írta kérő, esengő, sürgető leveleit; de eredménytelenül.

Több sikerrel írt azonban a magyarországi s a szomszéd tartománybeli papságnak, hogy híveiket a keresztes hadjáratra buzdítsák. A keresztes sereg egyre szaporodott. S így jobbára csak a nép, a minden nyomon sértegetett, hivatalaitól méltatlanul megfosztott hazafi: Hunyadi, s az idegen pápai küldöttek: Carvajal és Kapisztrán virrasztottak a magára hagyott s vészbe sodort magyar haza fölött. A védősereg még mindig csekély volt ahhoz, hogy az ellenséggel nyílt síkon megmérkőzzék, s mégis jól tudták, hogy ha ők nem, nincs hatalom, mely a haza ellenségét feltartóztatná. Hunyadi tiszteletteljes szemrehányással írhatta a királynak: „Felséged ugyan rendeleteket bocsátott szét országszerte; hogy valamennyi zászlós a birodalom oltalmára idegyülekezzék; de tudja meg felséged, hogy csak a keresztes nép volt velünk és Korogi János.” Korogi a kevés urak egyike volt, kik Hunyadi személyes költségén fenntartott csapatához s a keresztesekhez szegődtek. A keresztesek begyakorlatlan, nem jól felfegyverkezett nép volt: kézművesek, pórok, deákok, bűnbánók, barátok és papok; ezek közt a szent-Pál-rend egyik perjele hét szerzetestársával, kik neki gyürkőzve, karddal sisakkal felfegyverkezve, vallásos hévvel rohantak a csatába, mintegy a vértanuság után.

Ezzel a sereggel indult meg Hunyadi és Kapisztrán Nándorfejérvár felmentésére, melyet a szultán 1456. júliusának első napjaiban 150, 000 emberrel, 200 gályával és 300 ágyúval körülfogott. Szilágyi Mihály az őrséggel csak hallatlan erőfeszítés árán tarthatta fenn a váron a magyar lobogót, megüzenvén Hunyadinak, hogy ha segély nem érkezik, a város néhány nap múlva okvetlenül elbukik. Hunyadi eddig még mindig remélte az urak dandárainak érkezését; most azonban sietve elindult a várőrség felmentésére. Vakmerőségnek tartotta ugyan a vállalatot és csüggedezni kezdett; de Kapisztrán vallásos lelkesedése és természetfölötti indítóokai reményét életben tartották.

Nándorfejérvár felé csak a Dunán közeledhetett, e célból kétszáz kicsiny naszáddal és egyetlenegy hajóval megtámadta Zimony közelében a kétszáz nagy hajót, mely vasláncokkal volt egymáshoz fűzve. Ötórai heves küzdelem után – mely alatt Kapisztrán a parton a keresztesekkel térdre borulva imádkozott – a Nándorfejérvárról küldött negyven naszád jöttére két tűz közé szorult a török had s nem bírt többé ellenállni. Négy ellenséges hajót elfoglaltak a mieink, a többi nagyrészt elmerült.

Mohamed dühét e vízi ütközet a tetőpontra juttatta. A legnagyobb erővel folytatta a vár lövetését, mely most már Hunyadit is magában foglalta, míg az 50, 000-nyi keresztes had a 70 éves Kapisztrán vezérlete alatt a zimonyi táborban állapodott meg. Hunyadi és Szilágyi hiába fáradoztak rajta éjjel-nappal, hogy az ágyúgolyóktól megrongált falakat kijavíttassák, s a réseket betömessék; néhány nap múlva a bástyák és tornyok úgyszólva földig le voltak rombolva. Július 20-án elnémultak az ostromlók ágyúi; a török végleges rohamra készült.

Hunyadit majdnem csüggedés fogta el, midőn e tervről értesült, Kapisztrán azonban megerősítette, s prófétai lélekkel kijelentette neki, hogy a vár igenis a magyaroké marad.

Az ostrom részletei eléggé ismeretesek. Midőn már egész éjjel elkeseredetten folyt a küzdelem, s a török zászló feltűzését a vár ormára csak Dugovics Titusz önfeláldozása akadályozhatta meg, a város külső falain állomásozó kereszteseknek az a jó gondolatuk támadt, hogy a rés betöltésére összehordott nagymennyiségű rőzsekötegeket gyúlékony anyagba mártván meggyújtsák és a falak alatt sűrűn hullámzó török tömeg közé dobálják. A tűz belekapott a törökök ruhájába s a hajnali szélben sebesen terjedt el közöttük. Az ostromlók csakhamar lángtengerben állottak; vad futással iparkodtak menekülni belőle, s futásukkal megzavarták a többi harcra kész csapatot is. Ez az eset néhány óráig megszüntette az ostromot. Hunyadi új rohamtól és cseltől tartván, parancsot adott, hogy mindenki állomásán maradjon. Azonban egy csapat keresztes a parancs ellenére elhagyta helyét s egy kisebb török csapatot megtámadott. A harcolók zajára egyre többen siettek a helyszínre mindkét félről, s rövid idő múlva Kapisztrán is megjelent seregeivel – kezében a kereszttel. Hunyadi a váratlanul megindult harcon megütközhetett, de aztán rá is hatott az általános harcvágy, és alkalmas pillanatban szintén rávetette magát a törökre. A szultán maga állt a támadók élére; de hiába fáradott: sebe és haragja következtében elalélt s megfutamodó serege úgy vitte magával. Nándorfejérvár ostroma vagy ötvenezer emberébe került, s a szenvedett vereség jó időre elvette hódítási kedvét.

Kapisztrán még a dicsőséges győzelem napján értesítette küldőjét, a pápát, valamint az esztergomi érseket is a diadalról; Hunyadi másnap a királyt és az olasz fejedelmeket. Szerénységükben magukról emlékezést nem tevén, mindketten Istennek tulajdonították a győzelmet. Carvajal is megjelentette a győzelmet Rómában, s Hunyadinak tulajdonította benne a főérdemet. A pápa öröme határtalan volt, folyton a szerencsés győzelemről beszélt, „mint isteni adományról”, melynek foganatosításában a kereszteseken kívül Hunyadié, a „Makkabeus hősé”, „Krisztus bajnokáé” volt az oroszlánrész. Aztán hálaimákat rendelt el, meghúzatta Róma összes harangjait, s különféle ünnepélyeket rendeztetett a fényes győzelem s az érdemes vezérek dicsőítésére. A király is résztvett az örömben. Hunyadi meg Kapisztrán magasztalása általános volt az egész keresztény világban.

De fájdalom, – ez az örvendezés sem tartott soká. Mohamed seregei keletről pestises járványt hoztak magukkal, mely a magyar táborra is átragadt. A 70 éves Hunyadi, kit az ostrom napjainak fáradalmai amúgy is igen elgyengítettek, szintén beleesett a betegségbe. Barátai Zimonyba szállították át, hol a levegő egészségesebb volt; de a nagy beteg életét már nem menthették meg.

Kórágyán is Kapisztrán, a hű bajtárs volt erősítője, vigasztalója; de megjelent Carvajal bíboros is. Figyelmeztethették arra, hogy a halál nem lehet ránézve más, mint megdicsőülés. A haldokló hős úgysem félt a haláltól. Egész élete csak a halálra való készület volt. Hűségesen szolgálta Istent mindennap, az élet minden viszontagsága között; bízhatott hát benne, hogy kiszolgált, elfáradt bajnokát kegyesen fogadja magához s nyugalmat ad neki az örök béke országában. Elképzelhetjük, mily érzékeny volt búcsúja László fiától – Mátyás Bécsben volt a király udvarában – és hű bajtársaitól, s mily meleg hangon intette őket a viszálykodások elkerülésére s a haza teljes megmentésére a török veszéllyel szemben.

A földi dolgoktól ilykép elbúcsúzván, végső perceit Istennek szentelte. Augusztus 12-én barátait felkérte, hogy az Úr asztalához a boldogságos Szűz közeli kápolnájába vigyék, melyet ő maga építtetett; alázatos lelke ugyanis méltatlannak találta, hogy az Úr fáradjon hozzá, szolgájához. Kívánsága teljesült, s néhány perccel az után, hogy Kapisztrán kezéből az úti eledelben részesült, a nagy lélek porhüvelye összeomlott.

Európa gyásza mély és általános volt. Enea Silvio szerint a kereszténység Hunyadi halálával minden reménységét veszni látta. A pápa könnyekre fakadt a gyászhírre s a Szent-Péter-templomban fényes gyászünneppel áldozott a kereszténység nagy bajnoka emlékének. Még Mohamed is nemes megilletődéssel fogadta nagy ellensége kimúltának hírét.

A gyászszertartást illő ünnepélyességgel Carvajal bíboros legátus végezte.

Legérzékenyebben azonban mindannyi közül Kapisztrán gyászolhatta. Mióta hű fegyvertársát a gyulafehérvári sírbolt takarta, nem lehetett arcát derülten látni. Napról-napra aggott, fogyott, mígnem ugyanazon évi október 23-án, Illőkön a halál egyesítette azzal, kivel a diadalban is egy volt. Halála előtt, mondják sokat foglalkozott hazánk jövendő sorsával. Előre megmondta, hogy az ország nagy része török iga alá fog jutni, és gyakran sóhajtott fel sajgó fájdalommal: „Jaj Magyarországnak, jaj Magyarországnak!”

Kapisztrán szomorú jövendölései és Hunyadi aggodalmai gyászos módon teljesültek hazánkon. De nem is volt csoda. A 16-ik század elején kitört áldatlan vallási visszavonás a komoly vallásosságnak nagyon sokakban sírját ásta meg, s az őszinte vallásosság vesztével az önzetlen s áldozatkész hazafiúság is talaját vesztvén összeroskadt. A hitújítás mozgalmai nem teremtek Hunyadiakat és Kapisztránokat; a diadalmasan előnyomuló ozmán fegyverek alig találtak ellenállásra a bensőleg megoszlott s keresztény eszményekért többé nem hevülő népeknél. Hunyadi és bajnoktársai, mint Salamon Ferenc mondja, nemcsak arra voltak büszkék, hogy Magyarországot védik, hanem hogy a kereszténységet mentik meg az ozmán veszedelemtől. Nem csoda tehát, hogy midőn a közös kereszténység szeretete megingott, vele együtt meggyengült a hazaszeretet ereje is.

Hunyadi János dicső alakja nagy tanulságot hirdet minden időknek. Hirdeti az őszinte vallásosság és törhetetlen hazafiúi hősiesség szoros, szerves összeköttetését, mely a letűnt hitbuzgóbb korszakokban annyi nagy hőst és egyben nagy keresztényt nevelt s mely annyi dicsőségre, annyi eszményiségre vezette a keresztény középkort. Mert ameddig Hunyadival a jövendő századok a történelem világánál foglalkozni fognak, lehetetlen lesz észre nem venniük, hogy – Pór Antal szavaival – „bár vezéri tehetségei tették őt kora legünnepeltebb hadvezérévé, a törökök egyedüli félelmévé: katonai dicsősége csak a fénykört, csak a nimbuszt alkotja, melynek közepéből Hunyadi vallásosságának, hazaszeretetének, becsületességének és igazságérzetének egyszerűen koloszszerű nagysága emelkedik.”

Vö. Fraknói Vilmos: Hunyadiak és Jagellók kora. (A magyar nemzet története, szerk. Szilágyi S. IV. k.) Bpest, Athenaeum, 1896. – Ugyanaz: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szentszékkel. (Budapest, Szent István Társulat, 1901 – 2.) II. kötet. Pór Antal: Hunyadi János. (Budapest, Szent István Társulat, 1873.)