Bangha Béla S.J.: Árpádházi Szent Erzsébet

thüringiai tartománygrófnő (1207-1231)

„... mint a rózsa bíborága
Minden virág legszebb virága:
Úgy a legemberibb erény
Rózsája – a jótétemény ”

Garay (Szent Erzsébet).

A keresztény középkorral az emberiség történetének egyik legfigyelemreméltóbb szaka: az ideálok virágkora tűnt le.

Hibái és tévedései bőven voltak e kornak is, s az emberi gyarlóság erre is ráütötte bélyegét, mint minden más korra; de azért van valami, ami ezt a kort az ő sajátságos típusaival és intézményeivel: lovagjaival és váraival, keresztes vitézeivel és nemes várhölgyeivel egészen különszerűvé teszi: az akkor még ifjú európai keresztény nemzetek hatalmas fejlődésnek induló buzgalma ez, mely oly tavaszias erővel, üdeséggel és termékenységgel fakasztotta mindenfelé a hit s erény bájos virágait, hogy a későbbi századok minden változata közt hozzá foghatót hiába keresünk.

A népvándorlás durva pusztításai helyén új szellemi élet indult virágzásnak; de a tudomány és művészetek fejlesztése s nagyfontosságú közhasznú intézmények szervezése mellett figyelemreméltó szerepe volt a kor felvirágoztatásában a szenteknek is, a kötelességtudás, erény és erkölcsi fenség e képviselőinek. Közöttük, bár rövid életet élt és elég kicsiny körben működött, kiváló helyet foglal el a fejedelmi Árpádház egyik legszebb igazgyöngye: II. Endre királyunk leánya, Erzsébet, a „Wartburg angyala”, ki mint a keresztény irgalmazó szeretet és megadó béketűrés hősnője halt meg 24 éves korában. Rokonérzetet keltő alakja és csodálatos, mondhatni, meghatóan szép élete számos hivatott tollat buzdított élete megírására; főleg születésének hétszázadik évfordulója alkalmából (1907-ben) ismét egész sor életirat jelent meg róla külföldön és belföldön egyaránt. A németek a „legnagyobb német nőnek” szeretik nevezni, s ránk nézve szégyen volna, ha a mi Erzsébetünk tiszteletében a külföldnek engednők át az elsőbbséget.

I. A nyíló virágszál.

Erzsébet, II. Endre magyar király és Gertrúd királyné leánya, 1207-ben született, még pedig az eddigi általános nézet szerint Pozsonyban, újabb kutatások szerint azonban valószínűbben Sárospatakon, hol királyi anyja gyakrabban tartózkodott. Négyéves volt, midőn a királyi udvarba nyugatról fényes követség érkezett: Németországnak akkoriban legelőkelőbb és leghatalmasabb fejedelmétől, Hermann thüringiai tartománygróftól, aki már ekkor megkérette a kis Erzsébet kezét szintén gyermekkorban levő fia, Lajos számára. II. Endre szívesen beleegyezett a kérelembe s fényes nászkísérettel útnak indította Erzsébetet. A kísérethez tartozott Vargilai Walter lovag is, s a magyar király ennek oltalmára bízta leányát, könnyes szemekkel mondván neki: „A te lovagi hűségedre bízom legfőbb kincsemet.” Mire Walter így felelt: „Szíves örömest fogok gondoskodni róla és hű leszek hozzá mindenkor.”

Arany- és ezüsthímzésű ruhában, tömör ezüstből készült gyermekkocsiban, tizenhárom nemes udvari kisasszony kíséretében s nagyszerű menyasszonyi kelengyével érkezett a kis magyar királyleány Thüringiába. Az örömapa örvendve emelte karjaira és sokáig csókolgatta. Zsófia, a gróf neje, egész éjjel a Wartburg alatti Eisenachban maradt a gyermek mellett s nem győzte azt anyai csókjaival elhalmozni. Másnap reggel díszfelvonulással vitték fel a kis királyleányt Wartburg várába s nagy fénnyel megtartották az eljegyzési ünnepélyt. Hermann gróf hét ugyanazon korú nemes udvarkisasszonyt választott Erzsébet és saját leánya, Ágnes mellé s valamennyit együtt neveltette. Ezen udvarkisasszonyok egyike, Guda, Erzsébetnek mindvégig legmeghittebb barátnője és szolgálója maradt.

Mint a nyíló virág a nap felé, úgy fordult a kis Erzsébet fakadozó szíve a tiszta lelkek napja, Isten felé. Isten volt legelső s legmélyebb szerelme. Már ötéves korában sokszor letérdelt a várkápolna oltára elé s bár nem tudott olvasni, fel-felnyitotta zsolozsmáskönyvét, mintha imádkoznék belőle, és megcsókolta az oltár lépcsőjét. Játék közben féllábon ugrálva többször készakarva egy kápolna felé hajtotta társnőit, hogy lopva meg-megcsókolhassa a szentelt falakat. „Mérjük meg magunkat, ki hosszabb?” – mondta egy alkalommal játszótársainak s mialatt a földre feküdt, néhányszor térdet hajtott. Ha táncmulatságra vitték, az első tánc után így szólt: „Egy is elég a világnak, a többiről lemondok Isten nevében.” Ha pénzt kapott, legnagyobb öröme az volt, ha szétoszthatta a szegény gyermekek közt. Az ételmaradékot is összeszedegette a szegények számára s viszont kötelezte ezeket, hogy minden egyes adományért egy Miatyánk-ot és Üdvözlégy-et mondjanak. Lajos, kilenc évvel idősebb jegyese, teljesen hasonló lelkületű volt és Erzsébetet éppen istenes buzgólkodása miatt mindig jobban megszerette.

Azt hinné az ember, hogy a szeretetreméltó királyleány, ki a természet és kegyelem adományaival oly bőven meg volt áldva, állandóan közkedveltség és szeretet tárgya volt az udvarban. Eleinte rajongtak is érte, de utóbb, mennél inkább kifejlődött Erzsébet nemes, földieket megvető lelkülete, annál inkább meghidegültek irányában.

A wartburgi udvar zajos mulatságok és folytonos dínom-dánom színhelye volt, hol csapatostul járt-kelt a mulatozók, költők és zenészek egész serege; úgyhogy még a könnyűvérű Walther von der Vogelweide is megsokallta a wartburgi mulatozást. Egyik költeményében naiv verselési modorában ilyenformán szól Wartburgról:

„Akinek a füle fáj,
Annak nem való e táj ;
Biztosan megsiketül,
Mire innen elkerül.
... Aki épen jut oda
S épen megy el: nagy csoda.
... A háziúr jó s kegyes,
Mindig több vendéget keres ;
Pedig sok, aki odajut,
Csak verekedni s inni tud.”

A mulatozó népség közepett kis Erzsébetünk korán belátta már s egy pillanatra sem feledte, amiről Walter csak nagysokára győződött meg:

„Kívül szép ez a világ,
Csupa gyöngy és bájvirág...
Jaj, de belül rút, akár
A borzalmas, zord halál.”

S mert ezt belátta, mindinkább elidegenedett a világ hiú gyönyöreitől és fényétől.

Egyszer például templomban volt, s fejét az akkori fejedelmi hölgyek szokása szerint kis arany korona ékesítette. Egyszerre csak a feszületre pillant: a töviskoszorú láttára térdre borul, leveszi fejéről a koronát s könnyzápor közt kér bocsánatot az Üdvözítőtől, hogy arany koronával mert megjelenni ott, hol isteni Megváltója töviskoronát visel. A mellette ülő tartománygrófnőnek nem tetszett e viselkedés és templom után szemrehányással illette Erzsébetet.

Természetesen még inkább zokon vették Erzsébet szigorúan vallásos viselkedését azok, kiknek szemében buzgalma tüske volt, s kiket féktelen mulatozásvágyukban Erzsébet jámborsága feszélyezett. Nemsokára ellensége lett csaknem az egész udvar. Barátnőin kívül csak ketten ragaszkodtak hozzá törhetetlen hűséggel és szeretettel: az agg Vargila lovag és Lajos, az ifjú tartománygróf.

Lajos, valahányszor valamely útjáról hazatért, jegyesének mindig valami kis ajándékot hozott. Egyszer azonban megfeledkezett róla, s Erzsébet szomorúan panaszkodott Vargilának, aggodalmát fejezve ki, hogy talán Lajos is meghűlt már irányában. Nemsokára Lajos vadászni ment s midőn e vadászaton egyszer Vargilával együtt a pázsitra heveredett pihenni, ez felhasználta az alkalmat s megkérdezte fiatal urát, nőül akarja-e venni Erzsébetet, vagy pedig visszaküldi-e Magyarországba. Az ifjú fejedelem erre felugrott, rámutatott a velük éppen szemközt emelkedő Inselberg hegyére s így szólt: „Látod ezt a hegyet itt előttünk? Nos hát, tudd meg: ha ez a hegy csúcsától tövéig tiszta színarany volna és cserébe kínálnák Erzsébetért: nem adnám oda érte jegyesemet. Beszéljenek és gondoljanak róla az emberek, amit akarnak, én szeretem és többre becsülöm őt mindennél a világon. Nem szükség a fecsegőkre hallgatnom: azért is nőül veszem. Erényei és jámborsága miatt többre becsülöm, mint a föld minden kincsét, vagyonát.” Vargila megjelentette e szavakat Erzsébetnek, és ez örömkönnyek közt feledte aggodalmát.

II. A thüringiai tartománygrófné.

Hexmann gróf időközben meghalt, s már most a 18 éves Lajos önálló fejedelemmé lett. Három évvel utóbb, midőn Erzsébet 14 éves volt, az ifjú fejedelmi pár megtartotta ünnepélyes esküvőjét, s Erzsébet Wartburg úrnője lett.

Lajos és Erzsébet valósággal egy szív és egy lélek voltak.

Ha Lajosnak időnkint útra kellett kelnie, Erzsébet is vele ment, ha tehette; ha pedig otthon kellett maradnia, szegényes özvegyi ruhát öltött és csak mikor férje hazatért, öltözködött ismét fényesen, fejedelmileg. „Nem kevélységből cicomázom magam, – mondá – , hanem Isten szeretetéből, nehogy férjemnek bűnre adjak okot, ha nem tetszem neki.” Főleg a templomba szeretett egyszerű öltözetben járni és örömét lelte benne, ha szegénynek tartották. Három gyermekét születésük után az avatási ünnepre nem fényes menetben vitette, mint ez nagyúri családoknál akkor szokásban volt, hanem szegények módjára gyalog s a köves várhegyi úton mezítláb maga vitte karjain az eisenach-i templomba s „a boldogságos Szűz példájára gyertyát és báránykát” ajánlott fel a gyermekért; a ruhát és köpenyt pedig, melyben a szertartáson megjelent, visszatérése után egy szegény asszonynak ajándékozta. Valósággal áhítozott Krisztus Urunk szegénységének követésére s többször beszélte, mennyire szeretne koldulni menni. Egyszer társnőivel társalogva szegényes kendőt kötött a fejére s így szólt: „Így fogok járni, ha majd koldusasszony leszek és a jó Isten szeretetéért szükséget szenvedek.”

Megható volt, mily odaadással gondoskodott a szegényekről. Kísérő társnőivel gyapjút szőtt s aztán ruhát készíttetett belőle a szegények és ferencrendiek számára, kik éppen azon időben léptek fel először Németországban s kiknek ő is segített Eisenachban kolostort alapítani. Ő maga szintén belépett az ú. n. harmadrendbe. Szegény gyermekek számára maga varrt keresztelőruhácskát, sőt szívesen vállalkozott a keresztanyai tisztre is, hogy a lelki rokonság révén annál szabadabban alamizsnálkodhassék. Szegény halottaknak saját kezűleg készített halotti ruhákat, maga segített a holttesteket a temetésre elkészíteni s aztán részt vett a temetési szertartásokon. Nem szenvedhette, hogy a gazdag emberek holttestével finomabban bánjanak, mint a szegényekével. Ha beteg szegényekről hallott, felkereste őket lakóhelyükön, ha még oly messze laktak is és az út köves és sáros volt: belépett a gyakran tisztátalan, szegényes kunyhókba s undor nélkül szolgálta a betegeket, kikben Krisztus képét látta. Egyszer egy betege tejet kért; mire Erzsébet észrevétlenül kiosont az istállóba, hogy megfejje a tehenet; csakhogy ez nem tűrte nyugodtan a bizonnyal szokatlan bánásmódot s rútul megrugdalta a fejedelmi asszonyt.

De legfőbb örömét az ifjú várúrnő az imában és Istennel való társalkodásban találta. Mint a liliom a napfény felé, úgy fordult tiszta, fennkölt lelkének vágyódása a szentség és tisztaság örök forrása felé. Még éjente is megszakította nyugodalmát, hogy egy-egy órát Isten dicséretére fordítson. Egy szolgálóját állandóan megbízta, hogy minden éjjel keltse fel bizonyos órában imára; a felkeltő cseléd egyszer el is tévesztette, kit kell felkeltenie; amiért azonban a jólelkű tartománygróf nem haragudott meg. Megesett, hogy imája közben gyenge teste ellankadt, s reggel ott találták alva a hideg földön.

Áhítatgyakorlataival töredelmi buzgalmat kötött össze: böjti és pénteki napokon, de egyébkor is, éjnek idején külön kis szobában keményen rnegostoroztatta magát szolgálói által, kik Lajos gróffal egyetemben hiába szabódtak az ártatlan úrnő e vezeklési buzgalma ellen.

A könyörületes szeretet gyakorlására bő alkalma nyílt az 1216-iki ínséges esztendőben. Férje ekkor a kremónai gyűlésen volt, mint ahogy általában is élénk szerepet játszott az állami közéletben. A várúrnő tehát kiadta a rendeletet, hogy az összes tartománygrófi jövedelmek, még pedig nemcsak Thüringiában, hanem Lajos többi országaiban is: Hessenben, Meissenben és Ostmarkban a szegény éhezők felsegítésére fordíttassanak; maga pedig eladta drága ruháit és ékszereit s a pénzt szintén a szegényeknek juttatta. Ugyanezen évben Wartburg alatt kórházat alapított huszonnyolc beteg állandó ápolására. E betegeket naponkint kétszer is meglátogatta, nem törődve a meredek várhegyi út fáradalmaival; vigasztalgatta, türelemre buzdította, lelkük üdvösségére figyelmeztette őket. A rossz levegőt, mely iránt különben igen érzékeny volt, betegei között mintha meg sem érezte volna még akkor sem, mikor kísérő társnői már alig bírták undorukat leküzdeni. A kórházba nagy sereg árva koldusgyermeket vett fel, s mennél nyomorúságosabbak, betegebbek, elhagyatottabbak voltak, annál nagyobb anyai szeretettel gondoskodott róluk, megmosdatta, ápolgatta őket, megsimogatta hajukat, a kisebbeket ölébe vette, s oly jó volt hozzájuk, hogy mindnyájan anyjuknak hítták.

Ezenfölül mindennap négyszáz nyomoréknak és szegénynek adott saját kezéből ebédet a Wartburg előtt külön erre rendelt téren, s hogy szegényeinek több jusson, gyakran megrövidítette a saját ebédjét. Munkátlanságra azonban nem szoktatta szegényeit; akin látta, hogy képes volna dolgozni, annak sarló vagy más szerszám jutott ki alamizsnaképen azon utasítás kíséretében, hogy csak menjen dolgozni szaporán, mert „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Mindezt leírhatatlan szívességgel, mosolygó arccal, barátságos leereszkedéssel tette. – Egyszer egy szegény asszony vetődik eléje; Erzsébet azonnal cipőt, felső- és alsóruhát adat neki. A koldusasszony e váratlan bőkezűségen elámulva alig bír hinni szemének; majd oly hévvel tör ki belőle az öröm, hogy e felkiáltással: „Soha nagyobb öröm nem ért ebben az életben!” földre rogy és csaknem életét veszti a megrázkódtatás folytán.

Kiváló ünnepélyességgel tüntette ki Erzsébet az ő kedves szegényeit főképp nagycsütörtök napján. Egyszer e napon nagyszámú bélpoklost gyűjtött maga köré; megmosta gennyedő, rothadó, elszáradó kezüket, lábukat s előttük mély alázattal letérdelve, angyali szelídséggel megcsókolta borzalmas sebhelyeiket, daganataikat. Ezóta a bélpoklosok voltak legkedvesebb betegei. A kísérőnők bámuló csodálattal nézték úrnőjük viselkedését s utóbb a szentté avatás ügyében megejtett kihallgatásokon többször hivatkoztak arra, hogy Erzsébet a szeretetnek mindezen természetszerűleg visszariasztó műveit valóságos emberfölötti szelídséggel, mosolygó, vidám arckifejezéssel végezte.

Lajos, ki vallásos buzgóság tekintetében Erzsébettel teljesen egyező elveket vallott, nemcsak nem tiltotta meg Erzsébetnek e viselkedést, de sőt mély tisztelettel és csodálkozással adott Istennek hálát, hogy ily angyali nőt bízott reá; s ha jószágfelügyelői Erzsébet túlságos bőkezűsége miatt panaszra jöttek hozzá, azzal felelt nekik, hogy Erzsébetet Isten vezeti, hadd adjon oda szegényeinek, amit akar; csak Wartburg és Neuenburg várát tartsák meg számára.

III. A megpróbáltatások tüzében.

Ha Erzsébetnek eddig említett önfeláldozó élete máris meghaladja a közönségest és mindennapit, még méltóbb tárgya csodálkozásunknak azon lelki nagyság, mellyel a megpróbáltatások tüzében bizonyította be hősies szeretetét Isten iránt.

Hősiességének története voltaképp még csak itt kezdődik.

Főleg két esemény járt sok olyan következménnyel, mely rá nézve a hősies béketűrés alkalma lett: gyóntatójának megválasztása és ifjú férjének korai halála.

Németország XIII. századbeli történetében fontos szerepet játszik azon szigorú, kérlelhetetlen és komor férfiú, ki ugyan önmagával bánt legszigorúbban, de másoktól is hajthatatlanul, sokszor túlzó módon követelte meg a lehető legtökéletesebbet: Marburgi Konrád, a mély tudományú és feddhetetlen erkölcsű pap, kit Erzsébetünk gyóntatóatyjául választott. Konrád lángbuzgalmú és lángszavú hitszónok lévén, bejárta egész Németországot, s nem ritkán az urdalkodók is fontos ügyek elintézését bízták reá. Lajos is annyira becsülte, hogy midőn Konrád szigorú modorában figyelmeztette, hogy nagyobb bűn egyházi méltóságot méltatlanra ruházni, mint akár hatvan gyilkosságot elkövetni, a gyengéd lelkiismeretű tartománygróf felszólította, hogy nevében ő maga rendelkezzék az egyházi hivatalok betöltése felől, melyek felett a tartománygrófnak kegyúri jogai voltak. Később, Erzsébetünk halála után, Konrád még inkább kiterjesztette hatalmát s oly gyűlöletes szigorral élt vele, hogy magánbosszúból eredt orgyilkosságnak lett áldozatává (1233).

Erzsébet e szigorú pappal megismerkedvén, kétségkívül Isten megengedéséből lelki vezéreül választotta, sőt, hogy lelki vezetője annál teljesebben és biztosabban vezethesse, férje beleegyezésével Konrádnak engedelmességet is fogadott, nem annak dacára, hanem inkább éppen azért, mert őt oly szigorúnak ismerte. „Hiszen engedelmességet fogadhattam volna bármely püspöknek vagy gazdag apátnak is, – vallá később szolgálójának, Irmengardnak; – de azt gondoltam: hadd teszem le fogadalmamat inkább Konrád mester kezébe, aki maga is szegény és alamizsnából él. Ezzel legalább elejétől fogva elvágom az önzés és földi vigasz keresésének útját.”

A sötét, komor férfiú, kit alig képzelhetünk el mosolyogva, s a gyengéd, ifjú, derült lelkű Erzsébet, ki eddig zavartalan, ártatlan békében élte napjait, valósággal drámai ellentétet alkottak, s ezen ellentét dacára az ifjú fejedelmi hölgy lelki életét készséggel engedte át a szigorú vezérnek, hogy rendelkezzék vele teljesen szabadon, saját zordon életfelfogása szerint.

Marburgi Konrád, ki Erzsébetben azonnal felismerte a szentet, kötelességének tartotta a legmesszebbmenő szigorral felelni meg Erzsébet vágyának a lelki tökéletesülés után, s bár legjobb szándékkal, oly nyers modorban bánt vele, hogy a gyermekded Erzsébet tisztelete csakhamar rettegéssé változott a félelmetes férfiú irányában. De azért nem hagyta el. „Ha már halandó embertől is ennyire félek, – így vigasztalgatta magát, – mennyivel inkább illik az Istent félnem, aki pedig egyszer szigorú bírám leszen.” S nemcsak hogy hű maradt engedelmességi fogadalmához, hanem még túl is tett önmaga elleni szigor dolgában a mester minden keménységén, s megtörtént az a csodálatos dolog, hogy az embertelenül szigorú Konrád végre maga is intette gyónóleányát buzgalma mérséklésére.

Konrád kezébe tette le Erzsébet a tisztaság fogadalmát is azon esetre, ha férjét elvesztené, és többször kifejezte sajnálkozását azon, hogy már kis korában eljegyezték akaratán kívül s így nem szolgálhat Istennek az ő szüzei között.

A szigorú lelkivezető úgy fogta fel Erzsébet fogadalmát, mint amely őreá is súlyos kötelességeket ró, s azért aggályosan őrködött Erzsébet fölött. Egyszer például a grófnőnek prédikációra kellett volna jönnie; de éppen az elindulás pillanatában érkezett a meisseni őrgrófnő, s Erzsébet nem követhette mestere hívását. Szolgálói is nagyon természetesnek találták, hogy e körülmények között Konrád parancsa nem lehet rá nézve érvényes. Konrád azonban felizent Erzsébetnek, hogy többé vele mint engedetlennel és fogalma megszegőjével törődni sem fog. Erzsébet ez izenetre sietve kereste fel Konrádot s térdre borulva csak sok könyörgés után vehette rá, hogy megengesztelődjék. A rettenetes mester azonban a büntetést nem engedte el: Erzsébetnek és szolgálóinak kemény ostorozást kellett magukra vállalniok.

Ennél is túlzóbb volt Konrád azon parancsa, hogy Erzsébet és szolgálói csak olyan ételt egyenek, amelyről biztosan tudják, hogy a gróf jogos jövedelmeiből, nem pedig esetleg a hivatalnokok zsarolásaiból került ki. Így aztán Erzsébet a bizonytalanság folytán sokszor semmit sem vagy csak kenyeret evett. Lajos ezt sem vette zokon. Ha néhanapján Erzsébet pl. kitudta, hogy az ital egyenesen a grófi szőlőből kerül elő, kijelentette szolgálóinak: „Ma csak innunk szabad.” Ha csak az ételről tudta, hogy bizonyosan jogos úton került az asztalra, így szólt: „Ma csak ennünk szabad.” Ha mindkettő bizonyosan jogos szerzemény volt, gyermekded örömmel tapsolt két kezével s vígan jelentette társnőinek: „Ma jó dolgunk van, ma ehetünk is, ihatunk is.” Természetes, hogy ez a szigorú életmód újabb szálka volt azok szemében, kik szerették volna, ha lármás tivornyáikban maga a fejedelmi pár mutat példát.

És ezek a titkos ellenségek csakhamar alkalomra is találtak, hogy bosszújok hevét Erzsébeten lehűtsék.

1227-ben Lajos II. Frigyes császárral együtt keresztes hadjáratra indult, de még ugyanezen év szeptemberében a keresztes hadak közt dúló járványos betegség áldozatává lett. A halálhír nemcsak hogy majd megszakasztotta az özvegységre jutott ifjú tartománygrófnő szívét, hanem szabad teret nyitott rosszakaró ellenségei dühének is, kik már most a képzelhető legméltatlanabb módon bántak vele. Sógora, Lajos utódja az uralkodásban, csak azon feltétel alatt akarta Wartburg várában megtűrni, ha felhagy gyóntatója ételtilalmának betartásával; erre azonban Erzsébet önhatalmúlag nem állhatott rá. Hozományát pedig egyszerűen elrabolták tőle, s így a várban nem volt többé maradása. Úgy bántak vele, hogy e bánásmód egyenes kiűzetéssel volt egyenértékű. Erzsébet nem panaszkodott és nem követelőzött: még azon 1227-ben télvíz idején szolgálóival együtt elhagyta a várat. Ezzel megkezdődik Erzsébet, a földönfutóvá lett ifjú királyi hölgy hősi életének második és az eddiginél százszorta sanyarúbb, de egyúttal százszorta magasztosabb szaka.

Az első éjszakán, melyet a koldussá lett királyleány a váron kívül töltött, düledező, hasznavehetetlen sertésól lett éjjeli szállása. Éjfélkor elment az eisenachi ferencrendi barátokhoz, kiknek megtelepítésében neki is része volt, s a hajnali zsolozsma után arra kérte a barátokat, hogy az őt ért csapásokért hálából Te Deum-ot énekeljenek az Istennek. Másnap utána küldték három kis gyermekét is a nyomorba. Egy paphoz fordult segítségért, aki szerzett is számára lakást, de oly házban, melynek tulajdonosa Erzsébet régi ellenségei közé tartozott s aki oly durván bánt vele, valamint gyermekeivel s kísérő társnőivel, hogy Erzsébet csakhamar kénytelen volt „búcsút mondani a falaknak, melyek eső- és szél ellen védelmezték”. Visszatért tehát a ronda lakáshoz, a sertésólhoz, melyben már első éjszaka megvonult; gyermekeit pedig távoli ismerős családokhoz küldte, nehogy éhen vesszenek nála. A szűkölködéshez még sötét hálátlanság is járult. Egy öregasszony, kit Erzsébet egyszer betegségében ápolt s megajándékozott, találkozott egykori jótevőjével, amint ez éppen át akart menni valami sáros átjáró úton, ahol csak kövek voltak a sárba vetve az átkelők számára. Az öregasszony nem akart kitérni és zsémbes szavakkal lökte félre Erzsébetet, ki elcsúszott s a mély sárba esett. E súlyos sértés dacára Erzsébet nevetve kelt fel és szemrehányás nélkül, vidáman tisztogatta meg ruháját. Semmi sértés, semmi nyomorúság nem ronthatta meg a belsejében lakozó mennyei békét, mely hősiességének már ez életben méltó jutalma volt.

Időközben egyik rokona, Matild, egy Würzburg melletti női bencés-kolostor apátnője, értesült Erzsébet sorsáról s részvéttől indíttatva, kísérő társnőivel együtt Bambergbe vitette, hol Ekbert püspök, Erzsébet nagybátyja lakott. Ekbert Erzsébetet új házasságra akarta rábeszélni; ez azonban fogadalmához híven állhatatosan ellenkezett. „Ha másképp nem szabadulhatok meg a házasság elől, – mondta, – levágom az orromat; így majd a rút asszonyra, tudom, nem fog vágyódni senki.”

Bambergben találkozott azon menettel, mely Lajos hűlt tetemeit hazafelé szállította. Heves fájdalmában Erzsébet zokogva borult a holttestre, midőn megmutatták neki. De isten akaratán való megnyugvása még nagyobb volt, mint fájdalma. „Uram Istenem, – szólt végre, erőt véve könnyein, – köszönöm neked, hogy férjem tetemét látnom engedted s ezzel vigaszomra voltál. Te tudod, mennyire szerettem őt. De azért mégsem bánom, hogy a szentföld felmentéséért vítt harcban a te szolgálatodnak áldozata lett. Ha visszakaphatnám őt, az egész világot odaadnám érte, még ha holtig kellene is koldulnom vele együtt. De akaratod ellenére, Uram, – te vagy a tanúm benne – egyetlen hajam szála árán sem kívánnám visszaszerezni. Őt is, magamat is kegyelmedbe ajánlom: legyen meg rajtunk és velünk a te szent akaratod!”

Mivel Ekbert püspök kívánsága dacára is állhatatosan vonakodott férjhez menni, csakhamar ismét teljesen magára volt hagyatva s a legnagyobb nyomorban élt. Szenvedéseinek híre a pápához is eljutott, s IX. Gergely sürgősen megbízta Marburgi Konrádot, hogy a szegény fejedelmi özvegyről gondoskodjék. Konrád közbenjárására a hűtlen rokonok végre kiadták hozománya egy részét, körülbelül 2000 ezüstmárkát, melyből Erzsébet mindjárt aznap vagy 500 márkát osztott szét a szegények közt. Szívesen odaadta volna mindenét s fogadott volna örök és tökéletes szegénységet, ha Konrád meg nem tiltja. Így beérte azzal, hogy egykori magasrangú életének színhelyét és számos ismerősét s tisztelőjét Istennek áldozva, elhagyta Wartburg vidékét és Konrádot követve, idegen tájra: Marburgba, Hessen nyugati szélére vándorolt. E hely akkor csak a várból s néhány házból állt; későbbi jelentőségére csak Erzsébetünk útján tett szert. Itt Marburgban vette fel Erzsébet hű szolgálóival együtt a ferencrendi apácák szürke öltözetét és 1228 nyarán kórházat alapított, melyben ő maga, mint „Erzsébet nővér”, ahogy Konrád nevezi, ápolta a betegeket, maga is folytonos ínséggel küzdve.

IV. A végső áldozatok. A megdicsőülés.

A szigorúságában megfoghatatlan Konrádnak még mindez nem volt elég. Hogy Erzsébetet még keményebb próbára tegye, hű szolgálóit, kik vele eddig mindenben megosztották a száműzetés és nyomor szenvedéseit, eltávolította tőle, még pedig nem egyszerre, hanem egyiket a másik után, hogy így az elválás fájdalmait Erzsébet részenkint szenvedje át. A hű szolgálók helyébe két durva, zsémbes vénasszonyt rendelt melléje, kik Erzsébetet inkább szolgálójuknak, mint úrnőjüknek tekintették, s kik mellett Erzsébet élete a legmagasabb fokú türelem és alázatosság folytonos gyakorlatává vált.

Mindez Erzsébetnek sok sóhajtásába és könnyébe került ugyan, de egyébként teljesen megfelelt hő vágyának, hogy minél teljesebben s áldozatosabban szolgálhasson Istennek. Szomorúságát iparkodott elfojtani, hogy vidáman hozza meg az áldozatokat. „A jó Istent nem illik sötét arcunkkal elijesztenünk, mondogatta; amit adunk, adjuk neki örömmel és vidáman.” Csak midőn Konrád a legérzékenyebb tilalmat szabta rá, megtiltván neki legkedvesebb foglalkozását, az alamizsnaosztást is: csak akkor találta túlságos nehéznek az áldozatot és fájdalmába belebetegedett.

Egyébként Konrád néha maga is túlságosnak találta Erzsébet buzgalmát és mérséklőleg lépett fel. Egyszer megtiltotta, hogy egy bélpoklos leánykát ápolás céljából folyton magánál tartson. Másszor megtiltotta, hogy a szegények kedvéért önmagától vonja meg a szükségest. Ha hellyel-közzel Erzsébetben e tilalmak ellenére túlcsapott a buzgóság tüze, Konrád szigorú büntetéssel, az akkoriban elég szokásos ütlegekkel is sújtotta. Erzsébet ilyen alkalmakkor örömét fejezte ki afelett, hogy a szenvedő Üdvözítőhöz hasonló lehet; egyszer például, midőn Irmengarddal együtt ilynemű fenyítésben részesült, így szólt: „Ilyesmit örömmel kell elviselnünk; olyanok vagyunk, mint a nádszál a folyóban: ha a víz magasra nő, lehajtja s meggörbíti a nádat; ha aztán ismét apadás áll be, a nád is újra felegyenesedik és szépen tovább nő. Így kell nekünk is néha megalázódnunk és lesújtatnunk, hogy aztán újra felkeljünk és vidáman, új kedvvel szolgáljuk az Urat.” Akaratereje azonban csakhamar diadalmaskodott legszentebb hajlamain is s nemsokára oly pontos engedelmességre tett szert, hogy végre külön engedély nélkül már beszélni sem akart régi kedves szolgálóival, Gudával és Isentruddal, midőn ezek meglátogatták.

Atyja, II. Endre magyar király szintén értesült róla, mily mostoha sorsban él leánya messze, idegen földön. Azonnal útnak indított egy főurat számos követséggel Marburg felé, hogy Erzsébetet hazahozassa. A király megbízottját elfogta az ámulat, midőn a királyleányt foltozott ruhában, rokka mellett találta. Erzsébet megköszönte jóindulatukat, de nem volt rávehető, hogy hazatérjen. Ő már lemondott e világról s egyedül betegeinek és szegényeinek kívánt élni. „Nem szeretek többé semmit, csak az Istent”, – mondá és joggal szólt így. Naphosszat Isten szeretetébe s az isteni dolgokról való elmélkedésbe merült. Megesett, hogy főzés közben is úgy elmélyedt imáiba, hogy szikra esvén reá, ruhája tüzet fogott s ő ezt csak akkor vette észre, midőn környezete rémülve figyelmeztette a veszélyre. A józan és ilyes dolgokban szívesen kételkedő Konrád maga tanúskodik róla, hogy Erzsébet ima közben gyakran elragadtatott s ilyenkor az elragadtatás után sokáig semmiféle eledelt nem vett magához.

Végre azonban eljött az áldozat beteljesedésének órája is.

1231-ben Konrád veszedelmesen megbetegedett s megkérdezte Erzsébetet, mit fog tenni, ha ő meghal. Mint Konrád utóbb felgyógyulván, bizonyította, Erzsébet ezen alkalommal határozottan kijelentette, hogy ő fog előbb meghalni, nem Konrád.

Négy nappal e kijelentés után Erzsébet komoly jellegű betegségbe esett. A tíz hét, melyet beteg ágyon töltött, végső jelenete volt egy szakadatlan áldozatokban s az Önfeláldozó szeretet munkáiban töltött életnek, békés alkonypírja egy szép napnak, melynek minden percét a hősies isten- és emberszeretet sugarai aranyozták be. Betegeiről még halálos ágyán is gondoskodott; egy kisfiút, ki csúnya bőrbetegségben szenvedett, még akkor is ápolt s mindvégig közvetetlen közelében tartott, mikor maga már a sír szélén állt és mást senkit sem fogadott többé.

Halála közeledtét érezvén, a végsőről is lemondott szegényei javára, amivel még bírt: felkérte Konrádot, hogy ami kevés holmija halála után marad, ossza szét a szegények között, őt pedig csak abban a rongyos ruhában temettesse el, melyet utóbbi időben viselt.

1231. november 16-án, vasárnapi napon Erzsébet meggyónt és megáldozott – utoljára.

Egész napestig sokat beszélgetett még istenes dolgokról, főkép az evangélium azon részletéről, mely Lázár feltámasztását mondja el, s arról, hogyan sírt az Üdvözítő. Midőn szavai néhány jelenlevő szerzetest könnyekre indítottak, így szólt hozzájuk: „Ne engem sirassatok, inkább magatokon sírjatok.” Ezután elhallgatott. Azonban környezete úgy érezte, mintha a haldokló hangját tovább is hallaná, és szájából – bár ajkai csukva voltak – kimondhatatlanul édes, elbájoló ének hangzanék feléjük. Álmélkodva kérdezték meg a haldoklót e sajátszerű jelenség felől. „Nem hallottátok őket? – felelte átszellemülten, – nem hallottátok-e, hogyan énekeltek velem?” Estétől éjfélig a boldog nyugalom és mély áhítat arckifejezésével feküdt ágyán csendesen. Éjfélkor újra megszólalt: „Ez az az óra, – mondá, – melyben a Szűz szent Fiát szülte”; mire még egyszer Istennek ajánlotta mindazokat, akik ágyát körülállták és november 17-ének kora hajnalán csendesen elszenderült. Csak huszonnégy évet élt, de e rövid élet az önfeláldozás és szeretet műveivel volt telítve.

Halálával mintegy egy csapásra elnémult a gúnyolódás és leszólás hangja. Sírja csakhamar vallásos tisztelet tárgya lett. Főrangúak és a köznép ezrével zarándokoltak hozzá s számosan csodálatos módon találtak nála enyhülést, gyógyulást és vigasztalást. Marburgi Konrád s Erzsébetnek előbb erőszakoskodásairól hírhedt, most azonban a csodás jelenségek láttára megtért sógora, Konrád, nagy buzgalommal szorgalmazták Erzsébet szentté avatását, mely ritka gyorsasággal már 1235. június 1-én végbe is ment.

Ezen a napon Marburg rendkívül sajátszerű, fényes ünnep színhelye volt. Számos fejedelem és óriási néptömeg jelenlétében vették ki Erzsébet testét eddigi koporsójából, mely a tőle alapított kórház templomában feküdt; maga a büszke Hohenstaufi II. Frigyes császár, ki ekkoriban jobbérzelmű volt, ferencrendi ruhában és mezítláb járult a koporsóhoz s úgy emelte le róla az első követ; majd a szent test fejére is ő illesztette rá az aranykoronát. A tiszteletreméltó tetemeket erre rendkívül értékes szekrénybe tették. A csodálatos hősnőnek ama nagyszerű, teljesen tiszta korai-gótstílű templommal emeltek méltó emléket, melyet az 1235-ik évben kezdtek szent Erzsébet tiszteletére építeni s melynek alapkövét Erzsébet sógora, Konrád tette le. Az épületet, Németországnak máig nevezetes építészeti remekművét, 1283-ban fejezték be és szentelték fel.

E templom falai, a gyönyörű sírkápolna és a drágakövekkel valóságban elborított koporsó őrizték az Árpádház szent sarja tetemeit, ki évről-évre általánosabb tisztelet tárgya lett; míg végre háromszáz évvel utóbb a hitújítás hőseinek barbár érzülete a drága hamvak százados nyugalmát szentségtörő kézzel meg nem zavarta. Hesseni Fülöp, Luther egyik legelső híve, kit a protestánsok mai napig „nagylelkű Fülöpnek” nevezgetnek, féltékenységből, nehogy nagy ősanyjának tisztelete a protestantizmus terjedésének útjában álljon, 1539-ben elhordatta a szent tetemeket: erőszakkal feltörette a koporsót, saját kezével kiragadta a vörös selyembe burkolt csontokat s mivel azon reményében csalatkozott, hogy a koporsóban arany- s ezüstkincseket fog találni, bosszúságában durva zsákba hányatta s várába vitette Erzsébet földi maradványait. Midőn 1548-ban a szent ereklyéket a tartománygrófnál hivatalosan lefoglalták, nagyrészük már rég elveszett; a megmaradt ereklyéket elkérték különféle helyekre s így a marburgi szép szent Erzsébet-templomba semmi sem került vissza. Egyébiránt időközben a gyönyörű szentegyházat és sírkápolnát, melyet katholikus kegyelet emelt a szent emlékének, amúgy is lefoglalták a szentek tiszteletét elítélő protestánsok s többé a katholikusoknak vissza nem adták. A templom és a sírkápolna üres tehát; a látogató hiába keresi benne a szent hamvakat, vagy akár csak a kultuszt is, melyet Erzsébet egykor ezen a vidéken oly buzgalommal gyakorolt. A katholikusok csak a kutat mutogatják, melynél Erzsébet térdenállva szokta egykor szegény betegeinek ruháit mosogatni.

De ha drága földi maradványait és marburgi templomát elvesztettük is, emléke hő szeretet és kegyelet tárgyaként él a katholikus nép szívében az egész világon. A legszebb értelemben vett nőiesség, a szívtisztaság, az irgalom és keresztény szeretet, a mennyei áhítat és hősi béketűrés azon szelleme, mely Árpádházunk e dicső sarjadékát a keresztény nővilág egyik legnépszerűbb szentjévé teszi, immár ezer és százezer nemes női szívet tanított meg önfeláldozó és önfeledő isten- és emberszeretetre. Első helyen áll ezek között IV. Béla királyunk dicső leánya, a Nyulak-szigetének, ma Margit-szigetnek hősnője: Boldog Margit, ki Erzsébetnek unokahúga s kiről a krónikák feljegyezték, hogy az életszentség elérésében az a forró vágy lelkesítette, hogy minél hasonlóbbá legyen szent nagynénjéhez.

A bizodalmas, kegyeletes tiszteletnek, mellyel a nép Erzsébetünk iránt kezdettől fogva viseltetett, egyszerűségében is gyönyörű tanújele az ősrégi Erzsébet-zsolozsma himnusza:

Ave gemma speciosa,
Mulierum sidus, rosa,
Ex regali stirpe nata,
Nunc in coelis coronata.

Salve, rosa pietatis,
Salve flos Hungariae;
Salve, fulgens margarita
In coelesti sede sita.

Roga Regem maiestatis,
Ut nos salvet hodie,
Ac coelestis gratiae!

*

Égnek gyöngye, hőn köszöntünk,
Nők csillaga, nők rózsája,
Királyleány itt közöttünk,
Fent díszít ég koronája.

Rózsája a buzgalomnak,
A magyar nép szép virága,
Ékköve az égi honnak,
Menny öröme, föld világa.

Kérd az Istent, hogy ránk hintse
A szeretet s kegy sugarát
S gyermekeit hűn segítse
Elérni az üdv hazáját!

(Rosty fordítása után.)

Vö. E. Michael S. ].: Geschichte des deutschen Volkes vom 13. Jahrhundert bis zum Ausgang des Mittelalters. (Freiburg, Herder, 1897. s. k. é.) II. kötet, 205. s. k. 1. -Ch. Montalembert gróf: Sainte Elisabeth. (Paris, 1836.) 2. kötet. – E. Horn Sainte Elisabeth de Hongrie. (Paris, 1902.)