Bangha Béla S.J.: Jézus szavai a kafarnaumi zsinagógában

Aki figyelmesen elolvassa azt a hosszú beszédet, amelyet Jézus a kafarnaumi zsinagógában a kenyérszaporítás csodája utáni napon mondott (Jn 6,26–70), lehetetlen, hogy meg ne értse benne a valóságos jelenlét előzetes ígéretét s ünnepélyes bejelentését. Ebben a beszédben ugyanis Jézus a képzelhető legvilágosabban s leghatározottabban kijelenti, hogy ő az ő testét valóságos eledelül s vérét valóságos italul fogja adni az emberiségnek.

A tagadók és kételkedők persze itt is kibúvót keresnek s azt mondják: Jézus itt is csak képletesen beszél. Hivatkoznak arra, hogy a beszéd első részében (a 48-ik versig) Jézus egyszerűen önmagát mondja annak a „kenyérnek”, amely életet ad. Ezt csakugyan így lehet érteni: a benne való hit a lelkünk eledele. Hát akkor miért ne lenne a többi kijelentés is képletesen értendő: Jézus az ő tanításával, az ő hitével válik a hívek kenyerévé, ételévé, italává. Lelkileg, nem testileg; képletesen, nem szószerint. A szószerinti magyarázattal ellentétben hivatkoznak arra, hogy Jézus a kételkedő tanítványokkal szemben maga is megjegyzi (a 64-ik versben): „A szellem az, ami éltet, a test nem használ semmit; az igék, melyeket én szólottam nektek, azok szellem és élet.” Íme, mondják: Jézus maga hangoztatja, hogy nem testi, hanem csak lelki értelemben kell venni a szavait

Aki azonban elfogulatlanul vizsgálja a kafarnaumi beszédet, az előtt semmiképp sem maradhat kétséges, hogy Jézus itt bizony a valóságos jelenlétet, saját testének s vérének valóságos eledelként s italként való nyújtását hirdeti. Figyeljük csak az események s a beszéd egymásutánját.

A kenyérszaporítás és a vizén való járás által Krisztus mintegy bevezette az Oltáriszentségről tartandó nagy beszédét.

Ez a két csodálatos esemény, főleg az 5000-nél több ember megvendégelése a pusztában az 5 árpakenyérből és 2 halból, rendkívül felkeltette a zsidók érdeklődését Jézus iránt, úgyhogy erővel királynak akarták kikiáltani (Jn 5,1 kk.). Másnap a kafarnaumi zsinagógában Jézus felhasználta az ünnepélyes hangulatot arra, hogy a földi kenyérről egy más, magasabbrendű mennyei táplálékra terelje hallgatói figyelmét. A beszéd, amint azt a zsidók meg-megszakítják s Jézus mindig újra visszatér a nagy eucharisztikus gondolatra, az egész evangéliumnak egyik legdrámaibb részlete.

Azok a zsidók, akik még nem tudták, hogy Jézus csodálatos úton, a vizén járva jött át a tengeren, csodálkozva kérdik: „Mester, mikor jöttél te ide?” Jézus kitérőleg felel, de már célozva a mennyei kenyérre, melyről beszélni akar: „Bizony, bizony, mondom nektek: kerestek engem, nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mivel ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Fáradozzatok, de ne olyan eledelért, mely veszendő, hanem azért, mely megmarad az örök életre, melyet majd az Emberfia ád nektek.” Tehát egy magasabb rendű, örök életre megmaradó kenyérről van szó; és ezt a kenyeret ő, Krisztus fogja adni. Figyelemreméltó körülmény: még nem adta meg, hanem csak meg fogja adni. S midőn a zsidók kérdezik, hogy mit jelent ez s hogyan keressék ők azt, amit Isten készít nekik, Jézus így felel: Azáltal, hogy „higgyetek abban, kit ő küldött”.

Erre a zsidók, mintegy cselt vetve neki, hogy még egy olyan kenyérszaporítás-féle csodát műveljen, e különös kérdést intézték hozzá: „Dehát micsoda csodát művelsz te, hogy higgyünk benned?” S mintegy ráveendők őt arra, hogy a kenyérszaporítás csodáját állandósítsa, így okoskodnak neki: „Nézd, atyáink a pusztában mannával táplálkoztak”… Mintegy azt akarják ezzel mondani: táplálj bennünket te is állandóan mannával s akkor majd buzgó híveid leszünk.

Ez a pillanat, a mannára való célzás, melyet Jézus bizonnyal készakarva provokált, volt a legjobb alkalom az Oltáriszentség tanának kifejtésére. Jézus nem is késlekedik: egész nagyszerű és csodálatos kijelentést tesz s a hangon is, melyet megüt, észre lehet venni azt az emelkedettséget, mely e rendkívül nagy s az ő személyére oly fontos következményekkel járó hittitok első kijelentésekor annyira helyénvaló volt.

„Bizony, bizony mondom nektek, – így kezdi s ez a bevezetés mindig valami nagyfontosságú kijelentést sejtet – nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem az én Atyám ad nektek igazi mennyei kenyeret. Mert Isten kenyere az, mely mennyből szállott le s életet ad a világnak.”

A zsidók még mindig valami testi táplálékra gondolnak s csak az izgatja őket, hogy vajon aztán ez a kenyér mindig meg fog-e jönni az égből. Azért így szólnak közbe: „Uram, csak add is meg nekünk mindig ezt a kenyeret!”

Jézus ekkor visszatér az ő témájára s hogy elvágjon minden kicsinyes, anyagias félreértést, mintha valami testi táplálékról volna szó, egészen világosan kimondja: „Én vagyok az élet kenyere. S aki hozzám jön, nem fog éhezni s aki énbennem hiszen, sohasem szomjúhozik.” (25–35)

Mindeddig Jézus egyetlen szóval sem beszélt a kenyér, vagy bor színe alatt való jelenlétéről. Először csak magát a lényeget adja elő: azt, hogy ő maga, valahogyan, valamely egyelőre még nem részletezett értelemben tápláléka lesz azoknak, akik hozzá jönnek. Egyelőre mindenekelőtt a feltételeket sürgeti, melyek ahhoz szükségesek, hogy ő valakinek lelki tápláléka legyen. E feltételek: az élő hit s a lelki táplálék után való vágyakozás, annak keresése. S hogy e feltételeket minél jobban megértesse, a 36-ik verstől a 47-ig egyebet se tesz, mint a hitet erősíti hallgatóiban. S az egészet e mondattal végzi: „Bizony, bizony, mondom nektek, aki hisz énbennem, annak örök élete lesz.”

Úgyszólva tapintani lehet, hogy itt Jézus azért hangoztatja a benne való hit szükségességét, mert valami nagy hittitokra akarja hallgatóit előkészíteni. Egyes szkeptikus evangélium-magyarázók, hogy az Oltáriszentségben való hit érveit gyengítsék, a fentidézett versre hivatkozva úgy okoskodtak, hogy az Úr Jézus csak a hitet követeli s az étel és ital alatt nem az Oltáriszentséget, hanem csak a hitet érti. Merő félreértés! Csak figyelmesen el kell olvasni az evangélium szövegét. A hit itt mindenütt, mint a következő kijelentések s ígéretek megértésének feltétele, mint az Oltáriszentség értékelésének előkészülete szerepel. Az Úr Jézus igenis hitet akar, mert csak hívő lélek részesülhet az ő táplálékában, más meg sem értené a kijelentéseit. De azért a hit mégis csak előfeltétele a lelki tápláléknak s nem maga a táplálék. Azért mondja Jézus ezt is: „Aki hozzám jön, nem fog éhezni s aki bennem hisz, nem fog szomjazni.” Vagyis: a hit által kell hozzá jönnünk s akkor aztán ő majd kielégít minket. A hit a feltétel s csak azután jön a táplálás és a kielégülés.

Alig mondja ki Jézus a hit szükségességéről az utolsó szót, azonnal visszatér ismét az előző témára e kategorikus mondattal: „Én vagyok az élet kenyere.” S a zsidók manna-éhségére célozva folytatja: „Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak, ugyebár? Nos, a kenyér, amelyről én beszélek, az égből száll alá, de úgy, hogy aki abból eszik, nem hal meg.” És a zsidók nagy ámulatára hozzáteszi: „Én vagyok az az eleven kenyér, mely az égből szálltam alá; s aki majd enni fog ebből a kenyérből, az örökre élni fog.”

Ez még nem okvetlenül Eucharisztia, ezt még lehet egyszerűen Jézus személyére vonatkoztatni. Mégis képzelhető az a hatás, amelyet ez a szó a jelenlevő zsidókra tett. Mi ez? Mit jelentsen ez? Mily értelemben mondhatja Jézus, hogy ő kenyér? Égből leszállott kenyér, amelyet az embernek „enni” kell, hogy örök élete legyen? Enni: miképpen? Átvitt értelemben-e, azáltal, hogy hiszünk benne? Vagy valami más, csodás és szószerinti értelemben? Ez a második feltevés oly rendkívüli, szokatlan, valószínűtlen értelműnek látszhatott nekik, hogy Jézusnak további magyarázata nélkül nem merték volna ezt a szándékot feltételezni róla. Egyelőre, míg Jézus világosabban nem szólt. A kiváncsiságuk tehát tetőpontra hágott, amikor Jézus a következő váratlan kijelentést tette s ezzel a kérdést éppen a rendkívülibb, a csodásabb irányban döntötte el:

„És a kenyér, amelyet én a világ életéért adok, (nem más, mint:) – az én testem.”

Nem a hit, nem a tan, nem a lélek vagy a szeretet, vagy bármi más, nem is már egyszerűen: Ő, hanem: az ő teste. Egészen egyszerűen az ő teste, húsa.

Hát ez a szó bizony bombaként hatott a hallgatókra. Mint a felkavart hangyaboly, egyszerre izgatott mozgolódás, megütközés, tanakodás kelt a soraikban. Lehetetlen! Ez nem a felhőkből hulló mannát ígér, nem is csupán szép, vigasztaló s felemelő tanításokat arról, hogy ő maga akar valami átvitt módon táplálékunk lenni. Nem! Ez az ember nemcsak, hogy önmagát teszi meg a lelkek üdvözítő táplálékává, eledelévé, örök életet közvetítő kenyérré, nem a hitét, nem az egyénisége kisugárzását, nem a kegyelmét jelöli meg táplálékunk gyanánt, hanem: a testét, a húsát! Hihetetlen!

„A zsidók tehát – beszéli az evangélium – tanakodtak egymás közt, mondván: Miképpen adhatja ez nekünk a testét eledelül?

A feszült várakozás lüktető drámaiságában most Jézusnak végleg és világosan nyilatkoznia kellett. Meg kellett magyaráznia szavait s a zsidók félreértették, ha neki nem volt szándéka csakugyan a saját fizikai testét adni a világnak eledelül, ezt most határozottan ki kellett volna jelentenie. Nem lett volna rá semmi oka, de még joga sem, hogy ily fontos kérdésben készakarva tévedésben hagyja őket, – tévedésben, melyet ő maga okozott, ha nem úgy értette szavait, ahogy a zsidók értették: szószerint.

S Jézus csakugyan újra szól. Most jön a végérvényes döntés. Most dől el: szószerint értendő-e a „táplálék”, avagy csak képletesen. Szólj, Uram, ne hagyd a népet félreértésben! Oszlasd el a homályt! Ha félreértettünk, vond vissza, magyarázd ki a szavaidat! Egyetlen mondatodba kerül s örökre világos lesz, hogy szavaidat csak szimbolikusan kell érteni s csak képletes beszéd az, nem pedig hallatlan csoda, amit ígérsz s aminek elhívését oly nyomatékosan követeled!

Íme, mit mond hát Jézus a zsidók „tanakodó”, hitetlenkedő kérdezősködésére? Ünnepélyes nyomatékozással így folytatja:

„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lészen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete vagyon; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem bizonnyal (valóban) étel s az én vérem bizonnyal (valóban) ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én élek az Atya által, úgy, aki eszik engem, az is él én általam.” (54–58)

Súlyos, világos, perdöntő szavak. Pattogó határozottsággal, félre nem magyarázható s el nem homályosítható egyértelműséggel adják meg a választ a kérdésre: miként akar Jézus a világ éltető eledele, az élet kenyere lenni. A zsidók kételkedésére s minden idők kishitűségének örök cáfolatául kategorikus nyíltsággal szögezik le a valóságos jelenlét tanát: az Oltáriszentség tételét.