Bangha Béla S.J.: Mi nekünk az Oltáriszentség?

Lehet-e az Oltáriszentségben hinni?

Részlet Bangha Béla S.J. „Az oltár titka - Jelen van-e Krisztus az Oltáriszentségben?" c. könyvéből, amely a Magyar Kultúra kiadásában jelent meg, a Korda R. T. nyomdájában 1937-ben. A könyv elektronikus változata letölthető a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból, ITT.



Az Oltáriszentség a katolikus Egyház legnagyobb kincse, legcsodálatosabb, leggyengédebb titka, de egyúttal legszebb ékessége, dicsősége, erejének s örömének legfőbb forrása.

Mi katolikusok ugyanis azt valljuk és hisszük, hogy az Oltáriszentségben Jézus Krisztus, a világ Üdvözítője, az Isten Fia, az Isten-ember, láthatatlanul bár s érzékeinkkel el nem érhetőn, de mégis igazán és valóságosan jelen van. Itt van köztünk, itt van az oltárainkon, néhány lépésnyire tőlünk!

Nemcsak mint Isten; hiszen mint Isten mindenütt jelen van; hanem mint ember is: teste-lelke, isteni és emberi mivolta. Az a Jézus van ott igénytelen kenyér és bor színében, aki egykor a betlehemi barlangban a Szűzanya méhéből született; aki a földön járt, tanított, gyógyított, csodákat tett; aki a keresztfán értünk meghalt; aki feltámadott s tanítványainak megdicsőülten megjelent; aki felment a mennybe s ott ül az Atya jobbján és országlásának nem leszen vége. Az a Jézus van itt köztünk az oltár titkában, aki bár mérhetetlenül fölöttünk áll, mégis kimondhatatlan leereszkedéssel szeretett minket s akinek gyönyörűsége, hogy az emberek fiaival legyen. Aki lehajolt az ártatlan gyermekekhez s a megtérő bűnösökhöz, aki megvigasztalta a szomorúakat s feltámasztotta a halottakat. Az a Jézus van itt jelen, aki egykor újra eljövend a földre, hogy örökérvényű ítéletet mondjon eleveneken és holtakon.

A csillagvilág teremtője, a Végtelen, a háromszor szent, Alkotónk, örök Bíránk s könyörületes Üdvözítőnk lakik itt az ostya képében köztünk, rejtőzik itt láthatatlanul, tapintathatatlanul, érzékelhetetlenül, de valóságban, az oltár titkában. Akarja, hogy higgyünk benne, hogy közel érezzük magunkhoz, hogy ajkunkkal érintsük, hogy nyelvünkre fogadjuk s lelkünk táplálékául magunkhoz vegyük, hogy golgotai áldozatának gyümölcseként áldozati lakománk legyen.

Természetes, hogy aki az Oltáriszentségben hisz és hinni tud, annak ez a titok hihetetlen boldogságot, örömet, erőt és vigaszt jelent. Az csakugyan elmondhatja, hogy „nincs még egy nemzedék oly nagy, akinek Istene oly közel volna, mint ahogy a mi Istenünk közel van hozzánk”. (Kiv 4,7) Az Oltáriszentségben a hívő hitének, szeretetének s lelki örömének legfőbb forrását, az Üdvözítő pazar jóságának s csodás leereszkedésének legragyogóbb bizonyságát látja. Nem csoda, hogy a katolikus Egyház, amely az Oltáriszentség tanát minden időben híven vallotta, ebben a tanban boldog örökséget őriz, az Oltáriszentséget istentiszteleti életének középpontjába helyezi s minden erejét megfeszíti, hogy imádó hódolatát és örvendő szeretetét az Eucharisztia iránt méltó kifejezésre juttassa.

Ezért emeli a legszebb dómokat s templomokat, ezért halmoz aranyat és márványt, rak össze művészetet és áhítatot, ezért szólít az Oltáriszentség szolgálatába csendes elmélyülést s tündöklő ünneplést, tömjént és virágot, gyertyák fényét s körmenetek ragyogását; ezért rendez eucharisztikus világkongresszusokat és sürgeti a hívek gyakori áldozását; ezért követel papjaitól tiszta életet s alapít külön szerzeteket az Oltáriszentség örök imádására. Aquinói Szent Tamás gondolata vezérli benne:

„Quantum potes, tantum aude,
Quia maior omni laude,
Nec laudare sufficis,”

(„Áldd őt minden érzéseddel,
Mert felérned énekeddel
S méltán zengned nincs erőd.”)

(„Lauda Sion”)

Lehet-e az Oltáriszentségben hinni?

A másik oldalon azonban kétely és tagadás emeli fel fejét. Hogyan lehet az Oltáriszentséget hinni és imádni? hangzik az ellenvetés. Az utolsó vacsorán Jézus talán csak emlékjelül törte meg a kenyeret s nyújtotta a kelyhet. A kenyér s a bor az Úr áldozatának csupán jelképe, de semmiképp sem Krisztusnak valóságos teste s valóságos vére. Ezt már csak a túlzó népi áhítat fantáziája gondolta így hozzá s a római Egyház dogmatizáló, elmerevítő, betűn rágódó sablonossága foglalta hivatalos hitcikkelybe. A kenyér s a bor az úri szent vacsorán is megmarad kenyérnek és bornak; márpedig a kenyeret és bort imádni merő bálványozás.

Így beszél a racionalista kételkedés, melyet egyes felekezetek magukévá tettek.

A bécsi szocialisták a kételkedés helyébe a gúnyt és gyűlöletet állították s odáig mentek, hogy Úrnapján (az Oltáriszentség ünnepén) gúnyolódó ellenkörmenetet rendeztek s ez alkalommal káromló feliratokat hurcoltak körül, amelyek az Oltáriszentség hitét nevetségessé igyekeztek tenni. „Ne imádjatok – lisztpépet!” (eine Mehlpappe) – hangzott az egyik körülhordozott felírás. Csakugyan, – gondolhatta akárhány felvilágosodott, hitevesztett elvtárs – de naiv-hiszékenyek is ezek a katolikusok! Lisztpépből készült ostyát imádnak! Az Istenük – kenyérdarab! Mekkora kerékbetörése az emberi értelemnek, mily mélyre süllyedése a vallási babonának, mily vakmerősége a papi ámításnak: bálványként imádtatni egy ostyadarabot, egy kehelynyi bort!

Vegyelemezzétek azt a kenyeret és bort a konszekráció után – kiáltott fel egy nagyszájú vitázó – s meg fogjátok látni, hogy bíz az bor s kenyér, nem pedig vér, hús, csont s hasonlók!

Nem veszik észre, hogy mi hívők is azt valljuk, hogy a kenyér s a bor színei, látszatai, külsőleg érzékelhető tulajdonságai az Oltáriszentségben is megmaradnak. Mi, hívők is ismerjük a kémiát s tudjuk, hogy vegyelemzés, gyomorbaszállás, megfagyás stb. esetén teljes mértékben érvényesülnek a kenyér és bor színein a fizikai s kémiai törvények. Eszünk ágában sincs azt mondani, hogy a kenyér s a bor színei megszűnnek, vagy hogy a jelenlevő Jézus fizikailag s kémiailag bármily módon megfogható, bármily értelemben érzékelhető volna.

Egészen másról van szó az Oltáriszentség tanában.

*

Arról van szó, hogy ha Jézus Isten, akkor mindenható. Akkor tehát csodát is művelhet. Ha Jézus halottakat támaszthatott, ha vakokat és leprásokat gyógyíthatott, ha évezredekbe előreláthatott, ha halálából feltámadhatott, – mindezt a hívő keresztény nem vonja kétségbe – akkor megművelheti azt a csodát is, hogy láthatatlanul, kenyér s bor színébe rejtőzve itt maradhat a közelünkben.

Arról van szó, hogy Jézus szeretett és nagyon szeretett minket – ki kételkednék ebben? – s akkor egészen megfelel az ő hozzánk való nagy jóvoltának, hogy szeretetének találékonysága oly csodálatos eszközt gondolt ki, amellyel mindennél jobban megbizonyíthatja ezt a hozzánk való végtelen jóságát és amellyel mibennünk is leghatásosabban indítja életre a hitet s a viszontszeretetet.

Arról van szó, hogy Jézus az egész emberiség megváltója, nemcsak azoké, akik megváltói keresztáldozatának bemutatásán a Golgota hegyén fizikailag jelen voltak, s ezért módot keresett s talált arra is, miként tegye világmegváltó keresztáldozatát azok számára is valamiképpen jelenvalóvá és közvetlenül hatóvá, akik későbbi századok folyamán fognak élni s akik szintén sóvárognak az ő megváltói kegyelmei után.

Az Oltáriszentség lélektana hívő szempontból a legmagasztosabb, legcsodálatosabb, de egyben legésszerűbb is. Aki szeret valakit, az közel szeret lenni ahhoz, akit szeret; emlékjelet kíván adni neki, amely szeretetének tárgyát őreá emlékezteti; aki végtelenül szeret valakit, az a szíve vérével, öntestével is szeretné táplálni, védeni, erősíteni szeretete tárgyát s főleg ég a vágytól, hogy újra és újra áldozzon érte, felajánlja, feláldozza magát azok üdvéért, akik drágák neki. Van ebben valami különös? valami lélektanellenes? valami értelmetlenség?

Pedig aki ezt megérti, annak az Oltáriszentség titok ugyan, de magasabb szempontból mégis tökéletesen érthető, fenséges, magasztos értelmű tan.

„Az Isten a szeretet” – mondja a Szentírás. Ez a szó és Jézus szava: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” – sehol oly fölséges, tökéletes és maradéktalan beteljesülést nem talál, mint az Oltáriszentségben.

*

Itt csak az a kérdés: az, aki e csodát megművelhette, meg akarta-e művelni valóban? Az a Jézus, aki az utolsó vacsorán a kenyeret s a bort „Ez az én testem” s „Ez az én vérem” szóval nyújtotta tanítványainak, csakugyan mint az ő valóságos testét és vérét nyújtotta-e, avagy csak mint szent emlékképet és kegyeletes szimbólumot? S amikor azt mondta, hogy „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre”: azt akarta-e, hogy necsak az apostolok maguk, hanem majdan az Egyház papjai is átváltoztassák a kenyeret s a bort Jézus testévé s vérévé a világ végezetéig?

Ez hát a nagy kérdés. Az egyetlen perdöntő probléma.

Ha Jézus csakugyan ezt akarta, akkor hívő keresztény ember nem kételkedhetik többé az Oltáriszentség tanában. Mert ha Isten szólt, akármennyire csodás, rendkívüli, szokatlan, foghatatlan és érzékfeletti az, amit mond, csak igazságot mondhatott. Aki halottakat támaszthatott, aki egy világot teremthetett, annak hatóképességét nem lehet a mi parányi érzéki tapasztalatvilágunk szűk méretei közé szorítani, annak mindenhatóságát nincs jogunk a saját korlátozottságaink és törpe tehetetlenségünk skáláján méricskélni. Kicsinyes elképzelése az Istennek, ha azt hisszük, hogy ő nagyot, szokatlant, emberi mértékkel nem mérhetőt nem tehet, hogy nem lehetnek egészen más útjai s gondolatai, mint nekünk, törpe embereknek. Az, hogy valami emberfölötti, csodás és magasztos, még nem jelenti, hogy Isten erejét is fölülmúlja. „Ami az embereknél lehetetlen, Istennél lehetséges” (Lk 18,27), mondta maga Jézus.

Az ő szava igazság és élet. Csak az a kérdés: szólt-e hát s mit mondott s szavainak mi az értelme?

Az alábbiakban erre a kérdésre kell a tárgyilagos választ megkeresnünk.

*

Szerencsére nem kell a sötétben tapogatódznunk.

Alig van a keresztény kinyilatkoztatásnak még egy pontja, amelyre oly verőfényes világosságot derítene Jézus Krisztus szava, mint az Oltáriszentség tanára. Aki az Üdvözítőnek erre vonatkozó kijelentéseit elfogulatlanul vizsgálja, lehetetlen kibújnia a kategorikus, feltétlen s félremagyarázhatatlan állítás ereje alól, amely ezekben a kijelentésekben megnyilatkozik.

Az Üdvözítő olyan határozott egyértelműséggel, oly kétséget nem tűrő nyomatékkal hangoztatja az Oltáriszentség tanát: a saját valóságos jelenlétét a megszentelt kenyér s bor színe alatt, hogy éppen e miatt másfélezer éven keresztül alig akadt eretnekség, amely ezen a hitigazságon kételkedni merészelt volna. Csak a valdusok, albiak, wiclefiták és husziták kezdték a valóságos jelenlétet tagadni, de ezzel a tagadással egyedül is maradtak a kereszténységben. Még az első hitújítók is vallották a valóságos jelenlétet az Oltáriszentségben (így nevezetesen Luther Márton) s csak Zwingli befolyása alatt inogtak meg ebben a hitükben.1 Zwingli volt az, aki az utolsó vacsorai igékben először vélt csak jelképi, szimbolikus jelenlétet felfedezhetni. Kálvin szerint Jézus a kenyér s bor színe alatt úgy hat, mintha jelen volna. Az anglikánok ma is ingadoznak a valóságos jelenlét hite s a merőben szimbolikus értelmezés között; nagyon sokan közülük ma is hisznek az Oltáriszentségben, míg mások többé-kevésbé racionalisztikus magyarázatokat keresnek; még néhány éve is a Prayer Book-vita során az ellentétek élesen összeütköztek s elsimuláshoz nem jutottak. A különböző görög-nemegyesült egyházak azonban, valamint a katolikus Egyháztól már az első századok során elszakadt vallási csoportok (pl. a nesztoriánusok) valamennyien kivétel nélkül éppúgy hiszik Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben, mint mi, katolikusok.

Mire alapítjuk hát azt a meggyőződésünket, hogy Jézus csakugyan szószerinti értelemben s nemcsak jelképesen (vagy hatóerejűleg) van jelen az Oltáriszentségben? Láthatatlanul, de valóságosan?

Egyelőre figyelmen kívül hagyjuk a kérdést, mi címen gyakorolja a katolikus papság mai napig az utolsó vacsorán nyert meghatalmazást a mise és konszekrálás értelmében? Csak azt vizsgáljuk: vajon maga Jézus az utolsó vacsorán valóságos jelenlétet létesített-e a kenyér és bor színe alatt?

Hogy Jézus valóságos jelenlétet létesített a kenyér s bor színe alatt, kétségtelenül kitűnik:

1. az utolsó vacsorán ejtett szavaiból,
2. az előző, ún. kafarnaumi beszédből,
3. abból a módból, ahogy maguk az apostolok s az első keresztények Jézusnak e szavait értették.

1 Luther Márton ezt írja a strassburgiaknak: „Nem tagadhatom s nem is tagadom, hogy ha Karlstadt vagy bárki más öt évvel ezelőtt meg tudott volna győzni arról, hogy a szentségben nincs más, mint kenyér és bor, nagy jótéteményt tett volna velem. Ugyanis nagy gondok közt forgattam magam is ezt a kérdést s minden erőmből megkíséreltem kibontakozni belőle s megszabadulni tőle, mert jól tudtam, hogy ezen a ponton különösen nagy bajt okozhatnék a pápaságnak. Azonban fogva érzem magam; nincs menekvés; mert az evangélium szövege nagyon is világos és szembeszökő, úgyhogy nem lehet egykönnyen megdönteni.”


Real Time Web Analytics