SSPX; nők és lábmosás; Oroszország felajánlása;

hitetlen papok és püspökök és még sok egyéb

A szinódus utáni Egyház & hitetlenek a hierarchiában

Rorate Caeli: A jelen szinódus [szerk.: a 2015. évi családszinódus] után még nem ismerjük, milyen hivatalos hatása lesz az Egyházra, mivel ez Ferenc pápán múlik, merre mozdul tovább. Függetlenül a végeredménytől, minden szándék és cél szerint jelen van-e már a skizma [szakadás] az Egyházban? És ha igen, mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan fog ez megmutatkozni az egszerű hívő számára?

Őexc. Schneider: A skizma az Egyházi törvénykönyv szerint (751. kán.): " ... a szakadás a pápának való alárendeltség vagy a neki alárendelt egyháztagokkal való közösség megtagadása. " Meg kell különböztetni a hitbeli tévedést vagy az eretnekséget a skizmától. A hitbeli tévedés vagy eretnekség magától értetődően nagyobb bűn, mint a skizma, mint ahogyan Aquinói Szent Tamás mondta: "A hitetlenség az az Úristen ellen elkövetett bűn, mivel Ő az Első Igazság, amelyre a hit alapul, míg a skizma az Egyház egységével, amely önmagában véve kisebb jó, mint az Isten, száll szembe. Ezért a hitetlenség bűne eredendően súlyosabb bűn, mint a skizma bűne" (II-II, q. 39, a. 2 c).

Az Egyház jelenlegi válsága abban az egyre jobban terjedő jelenségben áll, hogy olyanok, akik nem teljesen hiszik és vallják a katolikus hit sérthetetlenségét, stratégiai pozíciókat foglalnak el az Egyház életében, úgy, mint teológiai professzorok, szemináriumi tanárok, egyházi elöljárók, egyházmegyés papok, sőt, püspökök és bíborosok. És ezek az emberek a maguk hibás hitével a pápa alá rendelteknek vallják magukat.

A zavar és az abszurditás nagyságát jelzi, amikor fél-eretnek klerikusok vádolják a pápának való engedetlenséggel azokat, akik a katolikus hit sérthetetlenségét és tisztaságát védik - mint az ő véleményük szerint valaniféle skizmatikusokat. Az egyszerű katolikus hívő számára a zavar jelenlegi állapota az Egyház elpusztíthatatlanságába vetett hitüket érintő igazi, nagy kihívás. Szilárdan ragaszkodniuk kell a hitük sérthetetlenségéhez a változtathatatlan katolikus igazságoknak megfelelően, amelyet az előttünk járó atyáktól örököltünk, és amelyeket megtaláljuk a hagyományos katolikus katekizmusokban, valamint az egyházatyák és egyházdoktorok műveiben.

Rorate Caeli: Az átlag-katolikus milyen változást fog észlelni az átlag-plébános viselkedésében, amilyennel a szinódus előtt nem találkozott? Milyen, a jelenleginél is nagyobb teher fog nehezedni az átlag-plébánosra, mint például női lábat is megmosni Nagycsütörtökön Ferenc példájára?

Őexc. Schneider: Az átlag-plébánosnak ismernie kell a katolikus hit állandó, változtathatatlan értelmét, ugyanúgy, mint a katolikus liturgia törvényeinek állandó jellegét, és ezeket tudva belső bizonyosságának és szilárdságának kell lennie. Mindig emlékeznie kell a tisztánlátás katolikus elvére: “Quod semper, quod ubique, quod ab omnibus”, vagyis "Ami mindig, mindenhol és minden volt", és ezt kell hinnie és gyakorolnia.

A "mindig, mindenhol, minden" kifejezéseket nem matematikai, hanem erkölcsi értelemben kell venni. A tisztánlátáshoz egy konkrét kritérium: "Ez a tanbeli, pasztorális vagy liturgiai változás szakítást jelent-e a sok évszázados, vagy ezredéves múlttal? És ez az újítás a hitet fényesebben ragyogóvá és világosabbá teszi-e? Ez a liturgiai újítás közelebb visz-e bennünket Isten szentségéhez, mélyebbé és gyönyörűbbé teszi-e a isteni misztériumot? Ez a fegyelmi újítás nagyobb lendületet ad-e az életszentséghez?"

Mindezt most vonatkoztassuk konkrétan a női lábak mosására az Utolsó Vacsora szentmiséjén, Nagycsütörtökön: Ez a szentmise az Eucharisztia és a papság szentségének a megalapításáról való megemlékezést ünnepli. Ezért a női lábaknak a férfiakéval együtt való mosása nemcsak elterel a fő célról, az Eucharisztiáról és a papságról, hanem zavart kelt a történelmi szimbolikus "tizenkettő" és az apostolok férfi voltát illetően. Az Egyház egyetemes hagyománya sohasem engedte meg a lábmosást a szentmise keretén belül, hanem a szentmisén kívül, egy külön szertartás keretében.

Egyébként: a női lábak nyilvános mosását, sőt, csókolgatását egy férfi, esetünkben egy pap vagy egy püspök részéről az átlagember minden kultúrában ízléstelennek és illetlennek tartja. Istennek legyen hála, egyetlen pap vagy püspök sincs kötelezve arra, hogy nők lábát mossa Nagycsütörtökön, nincs kötelező erejű norma, és maga a lábmosás is fakultatív.

Szent X. Piusz Papi Testvériség (SSPX)

Rorate Caeli: A Szent X. Piusz Papi Testvériség (SSPX) helyzete az Egyházban nem tipikus. Mit gondol Excellenciád, miért fél sok katolikus annyira az SSPX-től, vagy nem mer egyáltalán semmilyen kapcsolatba kerülni vele? Hogyan látja Excellenciád, milyen értékeket tud az SSPX a fősodratú Egyház számára adni?

Őexc. Schneider: Amikor valaki jelentéktelen és gyenge, senki sem fél tőle. Azok, akik félnek a Szent X. Piusz Papi Testvériségtől, végeredményben félnek az örök katolikus igazságoktól, félnek azoknak az erkölcs és a liturgia terén támasztott követelményeitól.

Amikor az SSPX megpróbál hinni, működni és erkölcsösen élni elődeink és legnagyobb szentjeink évezredes példáját követve, akkor ezeknek a papoknak az életét és a munkáját az Egyház számára napjainkban nyújott ajándékként kell tekinteni - mint az Isteni Gondviselés sok eszköze körül az egyiket, amelyet az Isteni Gondviselés felhasznál arra, hogy gyógyítsa az Egyházon belül a jelenlegi hit-, erkölcsi és liturgikus válság ütötte sebeket.

Az SSPX néhány körében, mint minden emberi közösségben, akad néhány excentrikus személy. Olyan módszereik és nézeteik vannak, amelyekből hiányzik az igazságosság és a szeretet, következésképpen az igazi “sentire cum ecclesia,” [szerk.: Egyházzal való együttérzés], és fennáll a veszélye egy egyházi autokefáliának, és annak, hogy egy utolsó bírósági eset legyen az Egyházban. De a legjobb tudomásom szerint az SSPX nagyobb részét az egészségesebb rész jelenti, és Generális Előljárójuk, Monsignor Bernard Fellay Őexcellenciája példásan jó és igazi katolikus püspök. Ez reményt nyújt az SSPX egyházjogi elismerésére.

A szinódus és a pápaság

Rorate Caeli: Visszatérve a szinódusra, a tradícióra összpontosítva nem gondolja-e Excellenciád, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni változások a római liturgiában hozzájárultak az Egyház jelenlegi válságához, a házasság, a család és a szociális erkölcs általános válságához?

Őexc. Schneider: Én ezt nem így állítanám. Valójában az Egyházban jelenleg zajló válságnak, a házasság, a család és az erkölcs általános válságának a forrása nem a liturgia, hanem a hitbeli hiányosság, a tanbeli relativizmus, amelyből fakad aztán az erkölcsi és liturgikus relativizmus. Ha hibás a hitem, az erkölcsöm is hibás lesz, és az istenimádásom is hibás, közömbös lesz. Először a hit és az erkölcs tanbeli szilárdságát és világosságát kell visszallítani minden szinten, és abból kiindulva kell a liturgiát tökéletesíteni. A hit sérthetetlenslge és szépsége megköveteli az erkölcsi élet szépségét és sérthetetlenségét, és mindez eredményezni fogja a nyilvános istemimádás sérthetelenségét és szépségét.

Rorate Caeli: Még mindig a szinódusnál maradva, mindenki számára, aki nyitott szemmel figyelt, nyilvánvaló volt, hogy Ferenc pápa zavart keltett, ahelyett, hogy világosságot teremtett volna a szinódos menetében, és a szakadás irányába tett lépéseket erősítette Kaspar és Danneels bíboros, Cupich érsek stb. szerepének növelésével. Mi egy katolikus helyes magatartása a pápát illetően ezekben a nehéz időkben? Kötelesek-e a katolikusok közzétenni nézeteiket és "ellenállni", mint Burek bíboros mondta egy interjújában tavaly nekünk, még akkor is, ha ezek a nézetek a pápát illetően kritikusak?

Őex. Schneider: Napjaink előtt több generáción keresztül az egyházi életben egy erőteljes "pápa-cemtrikusság" vagy úgy is mondhatjuk, hogy "papolatria" uralkodott, amely, kétségtelenül túlzott, összehasonlítva a pápa személyéről alkotott mérsékelt és természetfeletti elképzelést és tisztelét az elmúlt idők miatt. Ez, a pápa személye iránti eltúlzott hozzáállás eredményezi a gyakorlatban a pápai tévedhetetlenségnek az eltúlzott és teolőgiailag rossz értelmezését.

Ha a pápa az egész Egyháznak akar mondani olyasvalamit, ami kötvetlenül ártalmas egy megváltoztathatatlan isteni igazságra vagy parancsra nézve, minden katolikusnak jogában áll megfelelő formában kijavítani a szent hivatal és a pápa személye iránti tisztelet és szeretet jegyében. Az Egyház nem a pápa magánvállalkozása. A pápa nem mondhatja, hogy "az Egyház én vagyok", mint ahogyan XIV. Lajos francia király, aki azt mondta: “Az állam én vagyok.” A pápa nem Krisztus utóda, hanem csak intézője.

A hit tisztasága iránti aggodalmak végső soron az Egyház minden tagjának az ügye, amely Egyház egyetlen élő test. A régi időkben, mielőtt valakit kineveztek volna egy papi vagy püspöki hivatalra, megkérdezték a híveket: garantálják-e, hogy a jelölt hite és az erkölcse helyes. A régi Pontificale Romanum azt mondja: "A hajó kapitányának és az utasainak egyformán van okuk magukat biztonságban vagy veszélyben érezni egy út során, ezért a közös érdekek miatt egy nézeten kell lenniük."

A Második Vatikáni Zsinat volt az, amely nagyon bátorította a laikus híveket az Egyház hiteles javaihoz hozzájárulni, erősödve a hitben.

Azt gondolom, hogy olyan időben, amikor a Magisterium hivatalában tiszséget viselők nagy része hanyag módon látja el szent hivatalát, a Szentlélek ma a laikus híveket hívja, hogy belépjenek a szakadékba és bátran védjék hiteles “sentire cum ecclesia” -vel a katolikus hitet.

A tradíció és a belső ellenség

Rorate Caeli: A pápa a tradíció mértéke vagy ő van megméretve a tradíció által? Imádkozhat-e egy hívő katolikus egy eljövendő tradicionalista pápáért?

Őexc. Schneider: Biztos, hogy nem a pápa a tradíció mértéke, hanem pont fordítva van. Mindig szem előtt kell tartanunk az Első Vatikáni Zsinat következő tanítását: Péter utódainak hivatala nem abban áll, hogy új tantételeket találjanak ki, hanem hogy őrizzék és hűségesen kifejtsék a hit letéteményét, amely az apostoloktől ránk maradt (cf. Constitutio dogmatica Pastor aeternus, cap. 4).

Egyik legfontosabb feladata a pápának az, hogy azon igyekezzen, hogy "az egész nyáj a tévedések mérgétől távol maradjon". (Első Vatikáni Zsinat, , ibd.). A következő kifejezés, amelyet az Egyházban az első évszázadoktól kezdve használtak, az egyik legfrappánsabb megfogalmazása a pápai hivatalnak, és valamiképpen minden pápa másodk természete kell, hogy legyen: " Hűségesen ragaszkodni a keresztémy hit kezdeteitől kapott tradícióhoz" (Első Vatikáni Zsinat, ibd.).

Állandóan imádkoznunk kell, hogy Isten tradícionális gondolkodású pápákat adjon nekünk. Akármi is történik, hinnünk kell ezekben a szavakban: „Nem tartozik rátok – felelte –, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában. (Ap. Csel. 1:7)"

Rorate Caeli: Tudjuk, hogy van sok püspök és bíboros - lehet, hogy ők vannak többségben, - akik meg akarják változtatni az Egyház doktrinális nyelvezetét és régóta fennálló elveit a "tanbeli fejlődés " és "pasztorális könyörületesség" jelszóval. Mi a hibás az ő érveléseikben?

Őexc. Schneider: Az olyan kifejezések, mint a "tanbeli fejlődés" és "pasztorális könyörületesség" valójában csak ürügyek arra, hogy megváltoztassák Krisztus tanítását az apostoloktól az egész Egyház számára áthagyományozott sérthetetlensége és örökérvényűsége ellenére, amint azt hűségesen megőrizték az egyházatyák, az ökumenikus zsinatok és a pápák dogmatikus tanításai.

Végső soron ezek az egyházi személyek egy másik egyházat akarnak, és még inkább egy másik vallást: Egy naturalista vallást, amely alkalmazkodik az idők szelleméhez. Ezek az egyházi személyek valójában bárányoknak álcázott farkasok, gyakran flörtölve a világgal. Nem bátor pásztorok - inkább gyáva nyulak.

A nők szerepe az Egyházban

Rorate Caeli: Gyakran hallunk manapság a nők szerepéről az Egyházban - az úgynevezett "női szellemiségről". A nők kétségtelenül fontos szerepet játszottak az Egyházban a kezdetektől fogva, kezdve a Boldogságos Szent Szűzzel. De liturgikusan Krisztus kristálytisztává tette az Ő helyzetét, mint ahogyan a zsinat előtti pápák is tették. Excellenciád hogy gondolja, hogy a nők bevonása a likturgiába, akár mint résztvevők a új misében (Novus Ordo Mass, NOM), akár mint ministránsok, pozitív vagy negatív hatással volt az Egyházra az elmúlt négy évtizedben?

Őexc. Schneider: Kétségtelen, hogy a nők bevonása a liturgikus szolgálatba az oltárnál (mint felolvasók, ministránsok, Oltáriszentség kiszolgáltatók) radikális szakítást jelent az Egyház általános és teljes hagyományával. Ezért ez a gyakorlat az apostoli hagyománnyal szemben áll.

A szentmise liturgiájának ezt a vonása egyértelműen protestáns behatásra történt, és alkalmi ima vagy egy kateketikai eseményre jellemző. Ez a gyakorlat biztosan ellene van a Második Vatikáni Zsinat atyáinak a szándékától és a legkevésbé sem a szent liturgia konstitúciójának a javaslata.

A hagyományos latin mise

Rorate Caeli: Excellenciádról köztudott, hogy hagyományos latin misét szokott bemutatni szerte az egész világon. Mit tart Excellenciád a legmélyebb tanulságnak, amit a latin szentmise bemutatásából tapasztalt meg mint pap és mint püspök, amit más papok és püspökök, akik a tradicionális misét mondják, szintén remélhetnek?

Őexc. Schneider: A legmélyebb lecke, amit a latin szentmisét celebrálva megtanultam, a következő: Csak egy szegény eszköz vagyok egy természetfeletti és a legszentebb cselekményben, amelynek a fő celebránsa Krisztus, az Örök Főpap. Úgy érzem., hogy a szentmise bemutatása során valamiképpen elveszítem a saját személyes szabadságomat, mivel a szavak és a mozdulatok a legapróbb részletekig elő vannak írva, és én nem rendelkezem felettük. Legmélyebben a szívemben érzem, hogy csak egy szolga vagyok, egy pap, aki még szabad akarattal, hittel és szeretettel teljesítem nem a saját akaratomat, hanem Valaki más akaratát.

A tradicionális és több, mint ezer éves rítusa a szentmisének, amit még a trentói zsinat sem változtatott meg, mivel az Ordo Missae a trentói zsinat előtt és után majdnem ugyanaz volt, hirdeti és nagy erővel tanítja az immanens és kimondhatatlanul szent Isten megtestesülését és megjelenését , aki a liturgiában "velünk a Isten", mint "Emmanuel", mert olyan kicsi és olyan közel van hozzánk.

A tradicionális szentmise rítusa nagy mértékben átgondolt és egyidejűleg nagy erejű megvallása az evangéliumnak, amely a megmentésünket valósítja meg.

Rorate Caeli: Ha Benedek pápa helyesen mondta, hogy a római rítus jelenleg két formában létezik, (ha furcsán is) nem egyben, miért nem kérik a papi szemináriumok hallgatói, hogy a szemináriumi képzésük során megtanulhassák ezt a rítust is? Hogy lehet, hogy egy plébános nem ismeri mindkét formáját Egyháza rítusának? És hogy lehet, hogy sok katolikus még mindig elutasítja a tradicionális szentmisén valú részvételt és az ott kiszolgáltatott szentségeket, ha mindkettő érvényes forma?

Őexc. Schneider: XVI. Benedek pápa szándéka és az “Universae Ecclesiae” utasításai szerint minden katolikus szeminaristának ismernie kell a szentmise tradicionális formáját és képesnek kell lennie bemutatni. Ugyanez a dokumentum mondja, hogy a szentmisének ez a formája az egész Anyaszentegyház kincse, - tehát minden hívő számára szól.

II. János Pál pápa sürgető felhívást intézett az összes püspök felé, hogy vegyék figyelembe a hívek igényét a szentmise tradicionális formája iránt. Ha az egyháziak vagy a püspökök megakadályozzák vagy megtiltják a szentmise bemutatását a hagyományos rítusban, nem engedelmeskednek annak, amit a Szentlélek sugall az Egyháznak, és lelkipásztor-ellenesen viselkednek. Úgy viselkednek, mint a liturgia birtokosai, amely pedig nem az ő tulajdonuk, ők csak az intézői.

A hagyományos latin mise bemutatásának a megtagadása vagy megakadályozása vagy hátrányos megkülönböztetése esetén úgy viselkednek, mint a hitetlen és önfejű intéző, aki - a gazda útmutatása ellenére - zárva tartja a kamrát, vagy mint a gonosz mostoha, aki sovány koszton tartja a gyerekeket. Lehet, hogy ezek a klerikusok félnek a hagyományos szentmise bemutatásából áradó igazság nagy hatalmától. A tradicionális szentmisét egy oroszlánhoz hasonlíthatjuk: engedjük szabadon és majd megvédi magát!

Oroszország sohasem volt felajánlva

Rorate Caeli: Sok orosz él ott, ahol Excellenciád. Astanai Alexander vagy bárki más a moszkvai patriarchátusban kérdezte Excellenciádat a jelenlegi szinódusról, vagy arról, mi történik az Egyházban Ferenc alatt? Egyáltalán érdekli ez őket?

Őexc. Schneider: Azok az ortodox papok, akikkel kapcsolatban állok, általában nincsenek jól informálódva a katolikus Egyházban jelenleg folyó vitákról, vagy legalábbis velem sohasem beszéltek erről. Még ha nem is ismerik el a pápa jogi elsőségét, mégis a protokolláris rend szempontjából úgy tekintenek a pápára, mint az Egyház hierarchikus hivatalának a vezetőjére.

Rorate Caeli: Csak egy év választ el bennünket Fatima 100 éves évfordulójától. Oroszország felajánlása a Szűzanya Szeplőtelen Szívének vitatható, és a megtérése biztosan nem történt meg. A valamikor makulátlan Egyházban teljes zűrzavar uralkodik, - talán rosszabb a helyzet, mint az ariánus eretnekség idején. A dolgok még rosszabbá fognak-e válni, mielőtt javulni kezdene a helyzet, és hogyan készülhet fel a hívő katolikus arra, ami ezután jönni fog?

Őexc. Schneider: Szilárdan kell hinnünk: az Egyház nem a pápáé. Az Egyház Krisztusé, és Ő egyedül tartja és vezeti tökéletesen még a válság legsötétebb periódusa idején is, mint amilyen a jelenlegi helyzetünk is.

Ez az Egyház isteni jellegének a megmutatkozása. Az Egyház alapvetően misztérium, természetfeletti misztérium, és nem közelíthetjük meg oly módon, mint egy politikai pártot, vagy egy pusztán emberi közösséget. Ugyanakkor az Egyház emberi is, és ezen az emberi szintjén jelen korban egy fájdalmas passión megy keresztül, részt vállalva Krisztus szenvedéséből.

Valaki azt is gondolhatja, hogy napjainkban az Egyházat Urunk Jézus Krisztushoz hasonlóan ostorozzák, megfosztják ruháitól, mint Urunkat, Jézus Krisztust a keresztút tizedik állomásán. Édesanyánk, az Egyház, meg van kötözve, nemcsak az ellenségei által, hanem a klérusnak, sőt, gyakran a legfelsőbb klérusnak az ellenséggel kollaboráló tagjai által is.

Anyaszentegyházunk valamennyi jó gyermeke, mint bátor katona kell, hogy harcoljon azért, hogy megszabadítsa édesanyját, - a védelem lelki fegyvereivel, és hirdetnie kell az igazságot, támogatnia a tradicionális liturgiát, szentségimádást végezni, a szent rózsafüzért imádkozni, harcolni a bűn ellen a magánéletben és törekedni az életszentségre.

Imádkoznunk kell, hogy a pápa minél előbb ajánlja fel Oroszországot félreérthetetlenül a Szűzanya Szeplőtelen Szívének, és akkor Ő győzni fog, mint ahogyan az Egyház régóta imádkozza: "Örülj, Szent Szűz, mert egyedül Te már megsemmisítetted az egész világ összes eretnekségét" (Gaude, Maria Virgo, cunctas haereses sola interemisti in universo mundo).

Schneider püspök úr régi rítusú főpapi szentmisét mutatott be Sümegen 2016. március 6-án, amelyről a Sümegi tévé felvételt készített. A felvétel ITT megtekinthető.