Adriányi Gábor: VI. Pál politikája és Magyarország

(1963-1978)

Részletek a szerző "A Vatikán keleti politikája és Magyarország (1939 - 1978) - A Mindszenty-ügy" c. könyvéből, amely 2001-ben jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában.

Az 1964-es "agrément"

VI. Pál elődje keleti politikáját folytatta. Monsignore Casarolinak a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásairól Mindszentyt nem informálták, még kevésbé kértek tőle tanácsot. Amikor a prímás egyszer ezt Casaroli szemére vetette, azzal mentegetőzött, hogy hogy a Szentszék a magyar kormány jóindulatára van utalva. 1964. augusztus 4-én azt írta a prímás Rómába, hogy a tárgyalások során az ő ügyét ne említsék, és csak a tárgyalások végén, mint végső ütőkártyát játsszák ki. Ennek a kívánságnak meg is felelt a Szentszék, de nem azért, mert Mindszenty kérte, hanem mert azt a magyar kormány követelte.

Monsignore Casaroli és munkatársa, Monsignore Luigi Bongianino Mindszentyt 1964. szeptember 8-án és 15-én kereste fel, és megmutatták neki a megegyzezés tervezetét. A prímás ehhez egy részletes kommentárt készített, amit azonban a Vatikán figyelmen kívül hagyott. A beszélgetés során azt mondta Casaroli, hogy a Szentatya reméli, a prímás nem fogja a magyar egyházat Kádár haragjába hozni, és hogy szabad elhatározásától függ, Bécsben, Rómában vagy Amerikában akar-e élni, vagy inkább Magyarországon akar maradni. Azzal kapcsolatban, ha elhagyja Magyarországot, azt kérdezte a prímás, lesz-e joga szabadon írni, beszélni és utazni, mivel ő odakint nem akarja az itteni 15 éves hallgatást folytatni, Casaroli válasza így szólt: "Ha kiköti Kádár ..." Mire Mindszenty: "Tiltakozom ellene. Eleget komiszkodott itthon, ne folytassa Rómában, Nyugaton is vagy bárhol".

A részleges megállapodás, "agrément" 1964. szeptember 15-én Budapesten jött létre a Szentszék és a magyar kormány között. Lényegében csupán öt püspök kinevezéséről és a püspöki kinevezések módjáról volt szó, amennyiben a magyar kormány egy korlátozott javaslatot terjeszthetett a Szentszék elé a püspöki kinevezéseket illetően. Egy részletes jegyzőkönyvben azonban fel lettek sorolva mindazok a problémák, amelyek rendezését nem sikerült megoldani. A Vatikán az elért eredményt kevésnek találta, de 1964. szeptember 17-én úgy nyilatkozott, hogy mindkét fél szóbeli megállapodásokat is kötött. Ezek a püspökök és a papok szabad működését, a püspöki karnak a Szentszékkel való zavartalan kapcsolatát, a papságnak a püspökökhöz való akadálytalan viszonyát, valamint a papság és az ifjúság szabad nevelését érintették. A Szentszék lemondott a békepapi mozgalom elítéléséről, - míg a kormány megígérte, hog a mozgalmat nem erőlteti tovább, - és arról is, hogy az egyházüldözést panasz tárgyává tegye. A pápa nyilvánvalóan azon fáradozott, hogy elődjéhez hasonlóan megakadályozza a vasfüggöny mögött az egyház és a püspöki kar teljes kiapadását, és hogy az elárvult egyházmegyéknek főpásztorokat adjon. Természetesen tudta, hogy egy pápai kinevezés a keleti kormányok megkérdezése és hozzájárulása nélkül, mint még 1959-ben is megtörtént, nem lehetséges. VI. Pál kész volt emgedményeket tenni.

A megállapodásról csakhamar kiderült, hogy a Szentszék részéről súlyos, sőt, végzetes hiba volt. A várakozással ellentétben ugyanis egyáltalán nem mutatott fel pozitív eredményt az egyház életében. Az egyháznak az államtól való teljes függését betonozta be, azaz elismerte az eddigi rendkívül hátrányos status quót. A megegyezésben szóban biztosított ígéreteket sem teljesítette magyar fél. A pápai államtitkárság 1972-ben kénytelen volt bevallani, hogy a Magyarorszéggal kötött agrément-t nem tartja más keleti államokkal kötött megegyezés mintaképének. Azonkívül a Szentszék a megegyezést abban a reményben kötötte, hogy azt majd további tárgyalások és megegyezések követik. Az Egyházügyi Hivatal helyettes vezetője, Miklós Imre azonban kijelentette kevéssel később, hogy a tárgyalások a Vatikánnal le vannak zárva.

A megállapodásban a Mindszenty-kérdést nem oldották meg, még csak nem is került előbbre, hanem inkább megfeneklett. Ennek valódi okát a magyar kommunista párt központi bizottságának szigorúan titkos, időközben fakszimilében publikált iratai adják meg. Kádár János párttitkár a központi bizottság 1960. március 1-jei ülésén úgy nyilatkozott, hogy Mindszenty kiutazása jelenleg nem kívánatos, de ha erre sor kerül, akkor csak azzal a feltétellel, hogy a pápa őt kúriai szolgálatra Rómába rendeli, a nyilvános politikai élettől elzárja, mint esztergomi érseket felmenti és új prímást nevez ki helyette. 1962. július 30-án a párt központi bizottságának titkára, Nemes Dezső a Mindszenty-kérdésről egy részletes feljegyzést terjesztett elő. Először elemezte az amerikaiak, majd a Vatikán magatartását a kérdést illetően, azután részleteen foglalkozott a tárgyalások módozataivalés a kérdés megoldásának feltételeivel. Szó szerint: " Jelenleg helyesebbnek tűnik, hogy a Vatikánnal történő tárgyalást az amerikaiakkal való tárgyalásoknak rendeljük alá. Megegyezés kapcsán követelnünk kell az USA-től, hogy hagyjon fel a hidegháborús "magyar kérdésnek" az ENSZ napirendjére erőszakolásával, és ne akadályozza a magyar mandátum kérdés lezárását. Ez esetben hozzájárulhatunk ahhoz, hogy Mindszenty elhagyja az országot, ha a Vatikén kellő biztosítékot ad, hogy ő többé aktív szerepet nem kap.

A vatikáni tárgalásokkal kapcsolatban Nemes két módozatot említett. Az első abból indult ki, hogy a Vatikánnal a tárgyalást csak akkor lehet kezdeményezni, haza Egyesült Államokkal sikerült a kívánt megegyezést megkötni. A második módozat így szólt:

"Ha célszerűnek mutatkozna, megállapodhatunk a Vatikánnal az USA-val kötendő megállapodástól függetlenül is. Mindszenty kiengedése esetén az ő félreállítására vonatkozó feltétel biztosítása számunkra azért kell, hogy Mindszenty ne váljon a Magyarország elleni propaganda eszközévé és főleg azért, hogy kiengedése ne idézzen elő újabb nehézségeket a magyar állam és az egyház viszonyában. Ebből a meggondolásból igényelhetjük az olyan vatikáni intézkedések hatálytalanítását, amely az állam és az egyház közti normális viszonyt akaró egyházi személyek ellen irányult és irányul. Kívánhatjuk, hogy a nép bizalmából megválasztott katolikus pap-képviselőket ne próbálják az elé a kérdés elé állítani, hogy választóikkal forduljanak-e szembe, vagy pedig egyházuktól, templomuktól szakadjanak el. (Kiközösítés visszavonása.)"

(...)

Hogy miért csak a II. Vatikáni Zsinat befejezése után óhajtotta a magyar kormány Mindszentyt kiengedni az országból, arra Kádár János 1963. március 8-án a központi bizottság ülésén mondott beszédében adott felvilágosítást. Többek között azt mondta:

"A Vatikánból érkezett valamiféle elgondolás hozzánk közvetítők útján, ami úgy néz ki, hogy ha a magyar kormány, a Magyar Népköztársaság ezt lehetővé tenné, akkor a Vatikán berendelné Mindszentyt a kúriára belső szolgálatra azzal az úgymond kötelezettséggel, hogy nyilvános szerepléstől eltiltja Mindszentyt. Ugyanakkor érkeztek bizonyos hangok a Vatikánból ezzel összefüggésben ugyanezekből a körökből, ahol arról volt szó, hogy engedjük ki Mindszentyt, de ne hamar. Tudniillik ott is két párt van a Vatikánban, két jobboldali párt egyébként, de egyik jobboldalibb, mint a másik. Egyik az úgynevezett modernisták, akiknek a feje maga a pápa, aki tegnap fogadta Adzsubejt és feleségét, a Hruscsov lányát, a másik társaságot meg valahogy így hívják: dogmatikusok és konzervatívok. A kérdés megoldását ezek a modernisták szeretnék, a pápa és a vele tartók ebben a formában. Ez persze feltételez még sok minden egyebet is. Ez azt jelenti, hogy egy sokéves harc is eldől, Mindszenty megszűnik magyaroszági hercegprímás lenni az egyházjog szerint is, ami természetesen egy 12 éves politikai harc eldöntését jelenti a Népköztársaság javára. Ezek szorgalmazzák. Az, ami még hozzájárult, hgy "ne hamar", - az meg összefügg azzal, hogy ne a zsinat tartalma alatt érkezzen ki Mindszenty, mert akkor nem a modernista irányzatot erősíti ott belülk, hanem a másikat, a maradibb társaságot. Tehát így néz ki ez a kérdés politikai és egyházpolitikai szempontból."

A kérdésre, miért nem hagyta el Mindszenty 1963 tavaszán Magyarországot, a válasz tehát nem az, hogy azért, mert Mindszenty nem akart elmenni, hanem az, hogy azt Kádár nem akarta.

(...)

Az Egyházügyi Hivatal mellett az államvédelmi hatóság egyházi külön osztálya a Belügyminisztérium keretén belül az egyházak életében a legfontosabb szerepet játszotta. Ez is fő- és alosztályokból állt, és minden egyházi üggyel foglalkozott. A megyeszékhelyeken és a megyei jogú vársookban még külön irodát is tartott fenn, és ezeket egy ezredes vezette.Ennek a szervezetnek valamennyi hivatalnoka az államvédelmi hatóság tisztje volt, polgári ruhát viseltek és fel voltak hatalamzva házkutatási, motozási és letartóztatási joggal. Mindnek fedőneve volt, ügynökökkel, besúgókkal dolgoztak. Joguk mindenkire és mindenre kiterjedt. Ez a hivatal természetesen az Egyházügyi Hivatallal együttműködött. De fölötte állt, és az Egyházügyi Hivatalnak kötelessége volt őket mindenről tájékoztatni. Az egyházat eszerint nemcsak tagjaikban é funkcióikban ellenőrizték, hanem jóformán egy egész rendőrségi é egy rafináltan kiépített besúgó- és ügynökrendszer is elnyomta. Az egyház gúzsbakötése tökéletes volt. És mit tett ezellen Casaroli? Semmit.

Az agrément bebetonozta ezeket az állapotokat. A békepapi miozgalmat, amely az egyházat megosztotta és belülről emésztette, az egyezség nem számolta föl. Igaz, a pártállam nem támogatta már olyan mértékben, mint azelőtt, de erre már nem is volt szüksége, mivel az Egyházügyi Hivatal és az államvédelem minden egyházi helyen elegendő kollaboránssal rendelkezett, akik szabadon vagy kényszerítve a hatóságok kívánságainak készségesen engedelmeskedtek. A békepapi mozgalomról Casaroli a magyar egyházzal kapcsolatban emlékirataiban még csak említést sem tesz.

Az 1964-től 1971-ig

Az 1964-es részleges megállapodás nem hozta meg a magyar egyháznak sem a várt enyhülést, sem pedig az államhoz való viszony javulását. Papokat, szerzeteseket és híveket, - főleg, akik az ifjúság lelki gondozásával foglalkoztak, - "államellenes összeesküvés" váfjával 1965-ben, 1966-ban, 1967-ben, 1970-ben és 1972-ben sorozatosan letartóztattak és hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Az egyházra nehezedő nyomás nem enyhült, jóllehet az újonnan kinevezett püspökök a zsinat alatt Rómában azt hirdették, Magyarországon minden a legnagyobb renden van vagy lesz. A valóságban a püspöki kar az Egyházügyi Hivatalnak még jobban a karmába került.

1966 szeptemberében a kormány a püspöki kart arra kényszerítette, hogy a püsopökkari konferencia a külügyi kapcsolatok intézésére egy bizottságot hozzon létre. Ennek elnöke és alelnöke az újonnan kinevezett címzetes püspökök közül Ijjas és Brezanózcy lett, ügynöki fedőnevükön "Péter" és "Kékes Pál". Fontos szerephez jutottak a bizottságban más tagok is, így a békepapok közül a név szerint kiközösített Horváth Richárd és Várkonyi Imre is. Mindez természetesen azt jelentette, hogy a püspökök valamennyi hivatalos külögyi kapcsolata még tökéletesebben a pártállam ellenőrzése és irányítása alá került.

(...) Mindszenty napi jegyzetei 1967. október 1-jén megszakadnak, és csak 1968. július 14-én folytatódnak. 1969. elejéig nincs semmiféle feljegyzés a követség elhagyására vonatkozólag. 1969. február 3-án ismét járt nála König bíboros, de többet vitt, mint hozott. Pünkösdkor - május 25-én és 26-án - a prímás helyzetével foglalkozott. Az ellene hozott érveket így sorolja fel: "1. A prímásnak az országban léte nehezíti a püspök kar helyzetét. 2. Miatta nem tölthetők be a megürült püspökségek. Ennek konklúziója: A prímás lemondás után távozzék." Ehhez hozzáfűzte, a vádak nem a püspöki kar, hanem csak két püspök részérül érik, ezek is csak a rezsim nyomására teszik. Az első vádat illetően azt írta. "Az lehet, hogy egyik-másik vezető még messzebb ment volna, ha nem gondol a prímásra. Valamelyest a rendszert, a békepapokat a híveket befolyásolta." A második váddal kapcsolatban pedig így írt: " Abszolút nem áll. Két koadjutor ... két segédpüspök ... nem egy azokból is akadályozva van, aki a helyén van." Meggondolásaihoz hozzátette:"Kész vagyok elhagyni az országot, hogy 1. engedelmességemet megmutassanm, 2. vendéglátóimat ne terheljem, 3. világág ment magyarokkal is érintkezhessek. De kérve-kérem, engedtessék meg nekem, az állásomat megtarthassam." Kiutazásával kapcsolatban a következő kívánságok teljesítését kérte: A két rab püspök és a három koadjutor hazaengedését és hivataluk átvételét, új püspökök konevezését, de nem az Egyházügyi Hivatal által javasolt békepapok közül; adjanak garanciát, hogy a lerombolt "Regnum Marianum" templom Budapesten újra felépül, adjanak általános amnesztiát az 1956-os eseményekkel kapcsolatban elítélteknek és a 65-70 éven felüli raboknak, valamitn tiltsák be a művi abortuszt. Úgy gondolta, ezeket a feltételeket követelnie kell, nehogy később önzéssel vádolják, hogy beéri a maga menekülésével, míg az ország rengeteg sebe, szenvedője érdekében és feléjük egy szava sincs.

Mindszenty száműzése (1971)

Mint az előző fejezetben látható volt, Mindszenty bíboros 1967 eleje óta száműzésével intenzíven foglalkozott, és 1967. május 26-án ennek feltételeit is összeállította. 1970. szeptember 7-én König bíboros ismét járt nála. Leveleket és könyveket hozott. Hogy a prímás sorsa is szóba került volna, nem ismeretes. A kérdés azonban egyre inkább a Vatikán keleti politikájának a középpontjába került. A magyar kommunista párt központi bizottsága 1967. szeptember 25-én egy részletes beszámoló alapján foglalkozott az üggyel.

Eszerint Casaroli érsek Száll Józseffel, a római magyar követtel közölte, hogy Mindszenty korábban úgy nyilatkozott, amenniyben Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok között a diplomáciai kapcsolat helyreáll, azaz Budapestre egy amerikai nagykövet érkezik, elhagyja a követség épületét. Mivel ez október közepén esedékes, mindenképpen el kell kerülni, hogy mindkét fél számára kellemetlen helyzet álljon elő. Casaroli szerint a pápa reméli, ha Mindszenty Rómába jön, meg tudja őt győzni arról, hogy tartsa magát a megállpodásban vállaltakhoz. A probléma megoldására Casaroli tárgyalásokat javasolt Rómában, Züruchben vagy Bécsben, és kérte, közöljék vele, hogy a magyar kormány eddig kért garanciái változatlanok vagy sem. A Vatikán egy megbízottat kíván Mindszentyhez küldeni, hogy megismerje szándékait. Megoldás lehetne az is, ha Mindszenty a követségi épületet egy másik amerikai extraterritoriális épülettel cseréli fel. A központi bizottság ezt a javaslatot elutasította és kimondta, amennyiben Mindszenty elhagjya a követségi épületet, letartóztatják.

(...)

Mindszenty Bécsbe való letelepedéséről, jelesen VI. Pál ígéretéről Casaroli emlékirataiban uygan beszámol, de tagadja, hogy a pápa ezekkela szavakkal "esztergomi érsek, Magyarország prímása vagy és maradsz", egyúttal azt is mondta volna, "mindig". Németh László, a római Pápai Magyar Intézet rektora egy cikkében ugyanezt a véleményt hangoztatta. Ez azután a szerzőt egy részletes, és dokumentumokkal alátámasztott ellennyilatkozat megírására indította. nemcsak azért, mert Zágon prelátus neki 1974-ben, még az Emlékiratok megjelenése előtt pontosan ugyanazokat mondta, amit a prímás irataiban megörökített, hanem már csak azért is, mert különben a mondatnak, "Te esztergomi érsek, Magyarország prímása vagy és maradsz", nincs értelme. Mindszenty csak rövid iedig marad prímás? Akkor ezt vele Budapesten közölni kellett volna. Ellenkezőleg - mint a fent idézett budapesti jegyzőkönyvből kiderül, - Zágon garantálta neki a pápa nevében, hogy esztergomi érsek marad, és ezt Mindszenty így kommentálta: "Az érseki és prímási minőség meghagyásáért köszönetemet fejezem ki a Szemtatyának ... impeditus vagyok és maradok." Azonkívül arra is rá kell mutatni, hogy a prímás még aznap kérte Zágont, a pápa szavait vegye jegyzőkönyvbe, és ezt adja át neki. Zágon prelátus ezt meg is tette, és mint a budapesti Mindszenty-levéltárban található eredeti irat bizonyítja, Zágon magát így fejezte ki: A Szentszék Mindszentyt mindgig esztergomi érseknek éa Magyarország prímásának fogja tekinteni. A pápa kijelentése tehát nem időleges, hanem végérvényes, definitív jelleg volt.

A problémát Mészáros István úgy oldja meg, hogy szerinte Casaroli és Cheli érsekeknek a kormánynak tett tett ígéretét arra vonatkozóan, hogy a pápa belátható időn belül lemondatja Mindszentyt vagy felmenti esztergomi érsekségétől, egyszerűen elhallgatták VI. Pál pápa előtt. Annak azonban, hogy a pápa nem tudott volna a kormánynak adott garanciáról, ellentmondanak a dokumentumok, elsőrorban amár betű szerint idézett 1967. október 14-én kelt szentszéki aid-mémoire, amely kifejezetten a pápára hivatkozik és a pápa nyilatkozatának, amit 1971. április 16-án a magyar külügyminiszernek tett és fent szó szerint olvasni lehetett.

Mészáros Tibor, a prímás egykori titkára egyenesen azt állítja, hogy VI. Pál pontos ismerete ellenére sem az igazságot mondta.

A jelen sorok írója kitart eddigi véleménye mellett: A pápa a kérdéses kijelentést az adott garancia ismeretében is azért mondhatta, mert úgy vélte, a garancia beváltására nem fog sor kerülni. Vagy előbb hal meg a majdnem 80 éves prímás, vagy pedig sikerül neki Mindszentyt mint az egyház hű fiát arra rávenni, hogy a pápai kérésnek emgedelmeskedjen és lemondjon érsekségéről.

(...) Éppen ezek a nem sokkal később megtörtént püapöki kinevezések indították Mindszenty bíborost - aki lakóhelyét Bécsben rendezte be és hozzáfogott, hogy az öt kontinensen szétszóródott magyar katolikusokat pasztorálja - arra, hogy a vatikáni keleti politika eddigi "eredményeivel" kritikusan szembenézzen. Itéletét kilenc, a számára legfontosabb pontban foglalta össze. Memomardumának a következő címet adta: "Az Apostoli Szentszék és a magyar kommunista rendszer kapcsolatairól". Iratát 1971. november 24-én hozta latin nyelven a bboros-államtitkár és a "Consilium pro Ecclesiae Publicis Negotiis" bíboros tagjai tudomására. A memorandumot hordereje és mondanivalója miatt teljes egészében kell közölni:



"Kötelességemnek érzem, hogy az egyház érdekében kifejtsem észrevételeimet a Szentszék politikájáról a kommunista országok felé. Ezek a kapcsolatok ugyanis lényegesen befolyásolják nemcsak az otthoni egyházak életét, hanem kihatással vannak a nyugati közvéleményre is, mely a tárgyalások hírei alapján alkot magának ítéletet a kommunista országok egyházainak sorsáról, sőt, a keresztény vallásnak a kommunizmussal való összeférhetőségéről.

1. Elvileg nem vonom kértségbe ezeknek a kontaktusoknak sem szükségességét, sem hasznosságát. Maga a tény, hogy a kommunsta államok elismerik a Szentszéket illetékes tárgyalófélként, pozitíve esik latba. Maga a tudat, hogy a Szentszék figyeli a helyi egyház helyzetét, mérséklőleg hathat az elnyomókra, és serkentőleg a helyi egyházra. Ahhoz sem fér kétség, hogy a Szentszéknek kötelessége keresni minden alkalmat, hogy az elnyomott egyházak sorsát enyhítse.
Ha tehát a következőkben kritikai elemzés alá veszem a Szentszék politikáját a kommunksta országok felé, azt nem elvi szempomtból teszem, hanem az elfogadott elveknek kevésbé megfelelő módon való alkalmazása miatt, mely nemcsak várt eredményt nem éri el, hanem - indirekte - sokszor káros lehet az egyházra.



2. Az egyház jövője ezekben az országokban attól függ, hogy mennyiben sikerül a hitet átmenteni a jövő generációk számára. Elsőrendű fontossága van ebben a hitoktatásnak, legyen az iskolai, templomi, plebániai, családi vagy egyéni, nemkülönben a keresztény igazságok sajtó útján való terjesztésének.
Az a benyomásom, a szentszéki diplomácia és a Curia Romana egyéb illetékes szervei (pl. az ötévi relációk kapcsán) nem helyeznek elég súlyt erre a problémára. Mons. Casaroli 1964. évi nyilatkozatában (L'Osservatore Romano 1964. 9.19.1 oldal) hangsúlyozta ugyan, hogy a hitoktatás is tárgyát képezte a tárgyalásoknak, sőt, bizonyos optimizmussal nézett e tekintetben a jövőbe, a konkrét tények viszont azt mutatják, hogy a hitoktatás terén a helyzet azóta nemcsak hogy nem javult, hanem rosszabbodott. A hitoktatásra való beiratkozásnál folytatódnak a törvényellenes, korlátozó visszaélések. Napirenden vannak a hitoktatási engedélyek megvonásai. A hitoktatásnál tilos a modern segédeszközök használata. A hitoktatáson való részvételnek hátrányos következményei vannak a magasabb tanulmányoknál és az életben való elhelyezkedésnél.
Miközben a Szentszék tárgyal, a rendszer ismételten pereket konstruál papok és világiak ellen "összeesküvésnek", "tiltott szervezkedésnek" minősített hitoktatás címén. Úgy tudom, hogy a Szentszék nem tiltakozott a nyilvánosság előtt az ilyen perek ellen, hanem megelégszik azzal, hogy élőszóval vagy írásban jelenti be érdeklődését vagy tiltakozását a magyar szerveknél. Az ilyen lépésről természeteen senki sem szerez tudomást, a rendszer pedig, amint a tények bizonyítják, folytatja elnyomását, mintha mi sem történt volna.



3. Súlyos mulasztásnak tartom, hogy a Szentszék nem tájékoztatja a közvéleményt az elnyomott egyházak igazi helyzetéről. Elégtelennek tartom, hogy a tárgyalásokról kiadott közleményekben csak az elért konkrét eredmény szerepel, s nem történik említés a megoldatlan problémák sokaságáról. Legalább egy kísérő sajtókonferencia bő alkalmat adna a kérdés helyes megvilágítására. Ilyen beállítása a tárgylásoknak nemcsak vigasztalólag hatna az otthoni papokra és hívekre, hanem helyes fénybe helyezné az egyház sorsát a nyugati közvélemény előtt is, amely - még egyházi köröket sem véve ki - naív tájékozatlanságban él.
A mai gyakorlattal a Szentszék azt a benyomást kelti a szabad világ felé, mintha a szocilista országokban az egyház ügyei rendben volnának. Ilyen eljárással akaratlanul is segédkezet nyújtunk ellenségeinknek az egyház elnyomásához, s indirekte elpmozdítjuk azt a primitív hiedelmet, mintha a kommunizmussal való gyakorlati együttélés előfeltételei már biztosítva volnának. Fájdalmas irónia, hogy így az egyház a kommunizmus terjedését könnyíti.



4. Őgy túnik, a szentszéki diplomácia fő célja a hierarchia életben tartása, a püspöki székek betöltése, minél több segédpüspök kinevezése. Távol áll tőlem, hogy a hierarchia jelentőségét lebecsüljem, sőt, éppen a püspök jelentősége késztet arra, hogy szentszéki diplomáciát a kellő óvatosságra kérjem a kinevezések terén.
Püspöki kinevezsének csak akkor van értelme, ha vagy már biztosítva vannak múködésének kehetőségei, vagy olyan kiváló egyéniségről van szó, aki kedvezőtlen körülmények között is érvényt tud szerezni a püspöki méltósággal egybekötött elveknek.
Magyarországon az 1957/22. számú törvényerejű rendelet előzetes állami konszenzushoz köti a püspökök kinevezését. Ez lehetetlenné teszi a Szentszék számára, hogy saját kritériumai szerint nevezzen ki püspököket. A rendszer által perezentált vagy elfogadott jelöltek, amint a gyakorlat mutatja, egész kevés kivétellel, nem válnak az egyház javára.
Égetően szükséges, hogy a Szentszék alaposabb vizsgálatnak vesse alá a kandidátusokat. Ha a legkisebb erkölcsi vagy jellembeli defedctus mutatkozik, a Szentszék óvakodjék őt kinevezni. Nagyobb súlyt kell helyezni a jelöltek természetes jellemvonásaira. A mai egyháznak férfiakra van szüksége, nem effeminált, félénk megalkuvókra, alkalmazkodókra.
Elengedhetetlenül szükségesnek tartom, hogy a Szentszék a a püspöki kinevezséek terén hagyjon fel a kompromisszumos politikával, azza egy jó püspök kinevezéséért a kommunisták is kapjanak jutalmat egy kevésbé alkalmas egyén prömóciójával. ne szolgáltassunk ki egy püspököt a kommunisták gúnyjának, akik szívesen kihasználják jelöltjük emberi gyengeségeit, de megvetik mint embert és mint püspököt. Máris túlságosan lejárattuk a püspöki tekintélyt a papság és a nép előtt.
A püspökök számának gyarapításánál fontosabb, hogy a Szentszék igyekezzék előbb az egyházkormányzat szabadságát biztosítani. A mai körülményke között, körülvéve az állam által ráerőszakolt munkatársakkal, a püspök nemcsak tehetetlen, hanem olyan intézkedéseket kell tennie, melyek ellenkeznek az egyház jól felfogott érdekével.
Ha sikerül ezeket a személyi és tárgyi előfeltételeket biztosítani, a Szentszék elégedjék meg apostoli kormányzók kinevezésével püspöki jelleg nélkül.



5. Azt hiszem, nem szorul bizonyításra, hogy az ún. papi békemozgalom a kommunista rendszer szerve, nem a béke szolgálatában, hanem az egyház belső szétzüllesztésére. Ha információim nem tévesek, a Szentszék elé az 1964-es ún. megállapodásban a békemozgalmat elítélte s feloszlatását kérte. Ez az Állásfoglalás is, sajnos, titokban maradt, sőt, a megállapodás kapcsán kinevezett, Rómából hazatért püspökök belépése a mozgalomba azt a látszatot keltette - és kelthette joggal, - hogy ez a Szentszék engedélyével, ha nem utasítására történt.
Ugyanakkor híre ment, hogy Mons. Casaroli levelet intézett h.e. Shvoy Lajos székesfehérvári püspökhöz, aki békemozgalomnak leghatározottabb ellenzője volt, kérve őt, hogy tanúsítson elasztikusabb magatartást az állammal és a békemozgalommal szemben. Más püspök is kapott a Szentszék megbízottja részéről bíztatást, hogy vegyen részt a békemozgalom ülésein. Ami betetőzi a dolgot, hogy a mozgalom közismert taja az érseki méltóságig jutott.
A békemozgalom káros tevékenysége elsősorban abban nyilvánul meg, hogy tagjai nem egyházi, hanem politikai érdemekért kapják - állami nyomásra az egyházi kulcspozíciókat a kúriákban, káptalaookban, szemináriumokban, nagyobb plébániákon. Sokan közülük két-három állást töltenek be, - kanonok és irodaigazgató Esztergomban, plébános Budapesten stb. - a szegénységben élő papság és hívek megbotránkozására vagyonra tesznek szert, villákat építenek nyaralőhelyeken, luxuskocsiban járnak, erkölcsileg súlyosan kifogásolható életet élnek (Szombathely, Győr.)
Abból a tényből kiindulva, hogy ezek a visszaélések már évek óta tartanak, és állandóan ismétlődnek, arra kell következtetnem, hogy a szentszéki diplomácia vagy nem ismeri a tényleges helyzetet, vagy nincs bátorsága arra, hogy fellépjen ezek ellen, akár a püspökökre, akár az álalmi tárgyalófélre gyakorolt nyomás által. A vázolt állapotokért elsősorban az állami szerv felelős.
A Szentszék szóvivőinek nemcsak elci síkon, hanem konkrét példákkal is tiltakozniuk kellene az egyházi fegyelem és erkölcs súlyos sérelmei ellen. Vagy azzal nyugtatják lelkiismeretüket, hogy ezek a kérdések a püspökök joghatóságába tartoznak?
A békemozgalom külföldre is kiterjesztette működését. Küldöttségek jelennek meg - néha püspök vezetésével - kommunista békegyúlésekre (Berlin, Varsó, Stockholm, Helsinki), a Pax Christi gyúlésein stb. Ideje volna, hogy a Szentszék informálja a nyugati hierarchiáta békemozgalom káros tevékenységéről, igazi természetéről, rámutatva arra, hogy ennek semmi köze sincsen a nyugati Pax Christi mozgalomhoz. Könnyelmúségnek tartom, hogy a Szentszék nem vesz annyi fáradságot magának, hogy a kommunista félrevezetésnek véget vessen.



6. A kommunisták ma is nyíltan hirdetik, hogy céljuk a vallás és az egyház kiirtása, nem változott. Csak finomultak módszereik, csoszoltabb a taktikájuk. Ezzel nemcsak a világot sikerült megtéveszteniük, hanem az egyháziakat is.
Nem vonhatom ki magam azon benyomásom alól, hogy a kommunisták megtévesztő udvariassága megigézte a Szentszék képviselőit is, és az ennek jegyében folytatott tárgyalások túlzottan és vakon jóhiszemúek s nem számolnak a másik fél igazi szándékaival. Igy jön létre a világ felé egy látszólagos jó viszony, mely azonban csak a diplomáciai síkon érvényesül, anélkül, hogy vertikális hatása volna.
Az alsóbb régiókban a papság és a hívek változatlanul szenvedik az elnyomatás keserűségét. Igy alakul ki a legjobbakban egy tépelődő, fájdalmas ellenszenv a Szentszék iránt, a kollaboránsok pedig lekicsinyló mosollyal ünneplik győzelmüket, mert a történelem láthatóan őket igazolja.
Az eddigi szentszéki tárgyalások - legalábbis ami a külső benyomást illeti, - túlságosan kedveztek a kommunista propagandának és a rendszer kollaboránsainak, rengetet idealizmust romboltak le éppen a leghúsgesebbekben, akik az egyházért mindenüöket feláldozták. Elég, ha a legutóbbi példára utalok, mely a kiközösítések feloldásának piblikálásával történt, s melynek méltó korrekcióját hiába vártam.



7. Ha ezeknek a jelenségeknek az okait keresem, többek között azt látom, hogy a Szentszék diplomáciája nem fordít elég gondot a kommunizmus elméleténekés gyakorlati magatartásának a tanulmányozására. Az a tény például, hogy a Consilium pro Publics Ecclesiae Negotiis referensei folyton változnak, - nem a rájuk bízott szektor kritériumiai, hanem karrierjük szempontjai szerint - olyan gyenge pontja a pápai diplomáciának, mely elkerülhetetlenül kisebbségi helyzetbe hozza a gátlás nélküli, központilag irányított kommunistákkal szemben.
Ha valahol, itt volna szükség igazi specialistákra, akik nemcsak a kommunista dialektikával vannak tisztában, hanem ismerik az érdekelt ország múltját, népének jellemét, főleg egyházának történetét.
Ezzel szemben a valóság az, hogy alig dolgozta be magát az ország problémáinak ismeretébe, más beosztást kap, s az utód rengeteg idő és fáradság árán próbálkozik - az összefüggéseket alig látva - belehelyezkednia szituációba.



8. A hierarchia fokozatai az egyházban elsősorban officiumot jelentenek. Ehhez tartozik az alárendeltek testvéri figyelmeztetése, tévedések helyreigazítása, megfelelő útmutatások adása stb. Ha ezeket az elveket a magyar egyház viszonyair alkalmazom, arra a következtetésre kell jutnom, hogy a Szentszék vagy nem gyakorolja megfelelően ebbeli jogait és köteleségeit, vagy pedig - ami még szomorúbb, - elvesztette befolyását a püspökökre.
Nem akarok itt részletekbe bocsátkozni, cask utalok a szellemi, lelki irányítás csaknem teljes hiányára, a nyilvános botrányok tűrésére, a kánonellenes intézkedésekre, az egyház általánis nyomora között bizonyos körök á püspököket sem kivéve - luxusára stb.
Nem olyan dologról van szó, melyeket csak a rendszer erőszakol a püspökökre, s melyekkel szemben tehetetlenek. Érzéketlenségről, buzgóság hiányáról, bátortalanságról van szó, mely már nem is látja, hogy milyen és mennyi lehetőség van még, hogy igazi kereszténységről tegyünk tanőságot ateista környezetben.
Nem szabad ezt az egyházat magára hagyni gyengségeiben sem. Meg vagyok győződve, hogy ezen a téren a szentszéki diploméciának komoly feladatai és nagy lehetőségei vannak. Péter hivatását az Úr abban is megjelölte, hogy erősítse meg a testvéreket. Ne csodálkozzunk, ha a legjobbak is belefáradtak a hosszú küzdelembe, főleg az utolsó években, amikor azt kell látniuk, hogy a hivatalos egyház egy reménytelen dialőgus jegyében maga építi le az ellenállás régi ideáljait s senki sincs, aki fellépne az egyház belő bomlasztáa ellen.
Az üldözött egyház több spiritualitást, több lelkipásztori orientációt vár a szentszéki diplomáciától. A püspököknek, papoknak tudniuk kell, hogy a Szentszék nemcsak az üres püspöki székek betöltését kíséri figyelemmel, hanem az egyháziak mindennapos életét és lelkipásztori tevékenységét is. S tudniuk kell azt is, hogy a Szentszék nem rejti véka alá meggyőződését az állami szervek előtt sem. Csak ez hozhat létre újabb bizalmi légkört a püspökök és papok, a magyar egyház és a Szentszék között.



9. Nem kívánok kitérni egyéb problémákra, mint például a múködési engedélyek megvonása a papoktól, a világi státusba kényszerített világi és szerzetes papság sorsára, a szerzetesnők helyzetére, a kispapok diszkrimináló katonai szolgálatára stb.
Szeretném remélni,hogy a szentszéki diplomácia ezekről sem feledkezik meg a jövőben. Nemcsak jogi sérelmekről van itt szó, hanem fájdalmas emebri tragédiákról is. Mennyi papi, szerzetesi hivatás ment és megy tönkre az egyháziak részvétlensége, érdekletensége mellett."



Az ugyancsak megkérdőjelezhető püspöki kinevezések kritikájával a prímás nem volt egyedül. A Szentszék iránt mindenkor lojális Zágon prelátus is Kada Lajoshoz 1971. április 12-én írt levelében így nyilatkozik: "Cheli ma utazik Budapestre, hogy a püspöki kinevezésekről tárgyaljon. A kormánynak vannak lehetetlen jelöltjei, s úgy tűnik, megint kompromisszumra kerül sor. Lenyelnek olyan embert is, aki más körülmények között soha szóba nem került volna női relációi miatt. A rendőrség ezzel máris fogva tartja őket, de nagyobb érdek miatt a Szentszék esetleg hozzájárul a kinevezéshez. Félek, hogy az amúgy is aláásott morál így egyre süllyed."