Marcantonio Colonna: Az argentin bíboros

Fejezet Marcantonio Colonna: A diktátor pápa c. könyvéből.



A Buenos Aires-i háttér

Amikor Bergoglio bíborost megválasztották Ferenc pápának 2013-ban, az Argentin Katolikus Egyház feje és országszerte jól ismert figura volt. A bíborosok megtudhattak volna részleteket arról, hogyan értékelték őt a szülőföldjén: de hát a pápaválasztó konklávé nem hasonlít egy multinacionális cég elnökválasztásához, ahol referenciákat kérnek a jelöltekről. Ferenc pápa a megválasztása óta nemcsak a világot árasztja el meglepetésekkel, hanem valószínűleg az őt megválasztó bíboros többségét is. Arról érkeznek beszámolók, ámbár óvatosan és csak magánúton, hogy ezen utóbbiaknak "bűntudatuk" van.

Ennek a fejezetnek az a célja, hogy áttekintse Bergoglio korábbi pályafutását, és bepótolja azt, amit a bíborosok elmulasztottak megtenni. A forrás elsősorban az Austen Ivereigh által írt életrajz, A nagy reformer, amely csak a történet felszíne, és ezért nem véletlenül ez hasonlít a legjobban egy szent életrajzához. Alapvetően az a szándék, hogy összefoglaljuk Bergoglio honfitársainak a beszámolóit, azokét az emberekét, akik éveken át jól ismerték , és akik jól ismerték az Argentin Katolikus Egyházat belülről. Olyan történetet mesélnek el, ami a világ többi része számára ismeretlen, de amely abba az irányba mutat, hogy megmagyarázza Ferenc stílusát és politikáját, amelynek már öt éve mi is tanúi vagyunk.

Jorge Maria Bergoglio 1936. december 17-én született Buenos Aires egy elővárosában, egy küszködő könyvelő családjában. Nem csak gazdasági nehézségek sújtották a családot. A felnőtt Jorge sohasem beszélt a szüleiről. Ötödik gyermekének születése után édesanyja ideiglenesen rokkant lett, és gyermekei nevelését át kellett adnia egy asszonynak, akit Concepciónnak hívtak. Jorge jó asszonynak írja le ezt a pótanyát, de elismeri, hogy ő viszont csúnyán viselkedett vele, amikor évekkel később az elment hozzá, mint Buenos Aires püspökéhez, hogy segítséget kérjen tőle. Elküldte az asszonyt, saját szavai szerint "gyorsan és csúnyán". Az incidens réginek tűnhet, amely már a múlt része, de megadhatja a kulcsot Bergoglio rejtélyes személyiségéhez.

Szociológiai oldalról nézve az akkori idő elég bonyolult volt. Argentinát a harmincas években a világ recesszióval sújtotta, és akkora gazdasági visszaesés volt, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Fél évszázaddal az első világháború előtt Argentinát elárasztották az angol befektetők, a világ többi része mohón kapott a pampák termékei után, és az ország a világ nyolcadik leggazdagabb országa lett, békebeli oligarcha milliárdosok vezetésével. A felvirágzás utolsó hulláma a második világháború idején volt, amikor az ellenség által bekerített Anglia kétségbeesetten kapott az argentin hús után, de a béke beköszöntével ennek is vége lett. Ez volt Juan Perón, a populista diktátor hatalomra jutásának az időszaka, aki azóta is meghatározója Argentina politikai kultúrájának.

Perón 1946-tól 1955-ig volt elnök, Bergoglio tíz és tizenkilenc éves kora között, és a fiú lehetőségei, kortársaihoz hasonlóan, ehhez az egyetlen alakhoz és az általa alapított mozgalomhoz kötődtek. Perónnak az volt a titka, hogy kiaknázta egy újgazdag társadalom sérelmeit, amely hirtelen elveszítette aranybányáit. Megnyerte a kisembert - azt a társadalmi osztályt, amelyhez kétségkívül Bergoglio családja is tartozott - a pénzuralommal szemben, amely hosszú időn keresztül kizsákmányolta; nacionalista és idegenellenes retorikát folytatottt, áldozatként állítva be Argentinát, amely a külföldi érdekek miatt nem tudott meggazdagodni. Perón felesége, Evita, egy luxus iránt vonzódó egykori színésznő, de akit gyűlöltek azok a magas körök, amelyeken ő kívül állt, testesítette meg a rendszer kihívó és harsány stílusát. Perón legjellemzőbb vonása egy cinikus megalkuvás volt, amellyel sikeresen kihasználta mind a jobb-, mind a baloldalt. Úgy kezdte, mint Argentina katolikus identitásának a bajnoka, majd az 1950-es években összetűzésbe került az Egyházzal és a világ legantiklerikálisabb rendszerét építette ki. Egy katonai grupp 1955-ben elűzte, és a következő tizennyolc évet száműzetésben töltötte Spanyolországban, egy meghökkent és csalódott generációt hagyva maga mögött. Követői között volt a fiatal Jorge Bergoglio is, és az idő megmutatta, hogy mennyire tanítványa lett a mester stílusának.

Buenos Aires-i katolikus iskoláztatása után Bergoglio 21 éves korában úgy döntött, hogy beáll jezsuitának, és 1958-ban belépett a rendbe novíciusnak. 1969-ben szentelték pappá, a hosszú jezsuita kiképzést két évvel később fejezte be. Pápává választása után dicshimnuszok jelentek meg pályafutásáról, de érdemes megjegyezni, - nem befeketítésként, hanem jellemtanulmányként, - néhány vonását, amelyet novícius társai mondtak róla Austen Ivereigh életrajzi könyvében. Első éveiben a jámbor vallásosság harsány kritikusaként emlegették Jorge Bergogliót novíciustársai; később, amikor igazgató és fegyelmi prefektus lett a rend egy fiúiskolájában, arról volt híres, hogy angyali arccal szabott ki kíméletlen büntetéseket. Az 1963 utáni években olyan idők jártak, hogy a jezsuitákat elérte a politizálás hulláma, mind Argentinában, mind a világ többi részén, és a baloldali politizálás lett a jellemző; bár Bergoglio kapcsolatai jobboldali peronisták voltak. 1971-ben az argentinai provinciában novíciusmester lett, és összekapcsolta ezt a feladatát a Guardia de Hierro ("Vasgárda") támogatásával, amely ebben az időben a száműzött Perón visszahozatalán munkálkodott. Austen Ivereigh megszépítve számol be erről, mint a mozgalom iránti "lelki támaszt adó" elköteleződöttségről; valójában ez inkább egy jó üzlet volt, és politikai érdekeket szolgált, amely Bergoglio egész életére jellemző. A legtöbb szabályzat szerint egy egyházi rend novícius mesterétől szokatlan, hogy a szabad idejét ilyesmivel töltse.

Bergoglio, mint jezsuita provinciális

1973. júliusában, két éves novíciusmesterkedés után Jorge Bergoglio atya az argentinai provincia szuperiorja lett; harminchat éves volt, képzése csak két évvel korábban fejeződött be. A provinciális megbízatással tipikusan olyan papokat szoktak megbízni, akik ötvenes éveikben vannak és éveket töltöttek már el tekintélyes posztokon, meg kell vizsgálnunk tehát ennek a kivételes kinevezésnek az okát. Harminchat éves korában Jorge Bergoglio félelmetes figura volt, mint amilyen azóta is maradt, és érdemes időt szakítani arra, hogy tanulmányozzuk egy kicsit. Jorge Bergoglio pápaként arról tette magát nevezetessé, hogy visszautasítja a különleges kiszolgálást és azonosul a szegényekkel, és semmi sem indokolja, hogy ezeket csak felszínes vonásoknak tekintsük. Azok, akik ismerik, tanúsítják személyes szigorúságát és a szegényekhez való hozzáállását. Egy argentin megfigyelőre, Omar Bello-ra hárult az a feladat, hogy felmérje jellemző tulajdonságait és összekösse legkevésbé ismert vonásával: hatalmi mániájával.

Bello ezt mondta Bergoglióról: "Rendelkezik azzal a bölcsességgel, amely megérti, hogy úgy juthat fel valaki a csúcsra, ha kidobálja a felesleges dolgokat; ez egy nyilvánvaló stratégia, amiről úgy tűnik, hogy mi megfeledkeztünk. És ez valóban egy igazi jezsuita feladat. Azt a nagy hatalmat, amivel a jezsuita rend a történelem során gyakran rendelkezett, nem a pompát és a méltóságokat űzve érte el. Egy lecke , amelyet maga Dél-Amerika adott, a jezsuitáknak az indiánok körében végzett , reductions-nak [szerk. megj.: indián településeket hoztak létre] nevezett missziója volt, amelyek egy időben csaknem független államok voltak; egyszerű papok irányították őket, akiket pusztán "atyá"-nak szólítottak, és akik egyszerű jezsuita rendi ruhát viseltek. Vagy, Bergoglióhoz időben közelebbi példát véve, itt van Vladimir Ledochowski atya példája, aki 1915-től 1942-ig a jezsuita rend legfőbb elöljárója (Superior General) volt, és személyisége bélyegét rányomta a rendre. Üstökösként ívelt fel a karrierje, negyvenéves korában a legfőbb elöljáró asszisztense volt, magát pedig negyvennyolc évesen választották meg legfőbb elöljárónak. Ez a jómodorú lengyel arisztokrata saját magát a hatalmi szigorúság modelljévé tette; kicsi, szikár, rövidre vágott hajú ember volt, egyszerű fekete reverendát viselt, de úgy kormányozta a rendet, hogy a 17 000-res tagság 26 000-re nőtt az ő ideje alatt, hatalmasra nőtt missziós tevékenységgel. Nem volt olyan jezsuita, aki a huszadik század közepén lépett be a rendbe, és ne tudott volna erről a példáról.

A hagyományos jezsuita képzés hatékony férfiak kiképzésére irányul, akiknek az önfegyelme és a tisztánlátása sikeressé teszi őket a misszióban, és ez pedig magában foglalja a pengeéles pszichológiát, Szent Ignácnak a XVI. században lefektetett elveit követve. Időnként van, aki abba a hibába esik, hogy a Jézus Társaságát mint egy machiavelliánus testületet képzeli el. Ez a vád minden testület ellen elhangzik, amely megpróbálja magát hatásossá tenni a világban, ez történik napjainkban az Opus Dei-vel is [a honlap szerkesztőjének a megjegyzése: az Opus Dei-vel azért komolyabb problémák is vannak, lsd.: Randy Engel: Kik állnak az Opus Dei mögött? ]. Igaz , hogy a szuperiorok módszerei híresek az engedelmesség megköveteléséről, tipikusan úgy irányítják a rájuk bízottakat, mint a sakkfigurákat, a rábízottak java érdekében. Egy okos szuperior kezében ezek a módszerek nagyon hatásosak, de látni kell, hogy ez átcsaphat pszichológiai manipulációba is. Ha megtekintjük Jorge Bergoglio atyáról, mint novíciusmesterről készült feljegyzéseket, a jelentésekben az áll, hogy irányítási módszerei gorombák voltak, és ezek a benyomások Austen Ivereigh könyvéből származnak. Ivereigh megjegyzi, hogy Bergogliónak első évében három novícius volt a keze alatt, a másodikban négy, de 1973-ra, mire átvette a provinciát, mint provinciális, már csak összesen ketten maradtak a noviciátusban; ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy akármilyen okoknál fogva is, de a novíciusok száma felére csökkent."

forrás: glória tv.

fordítás: eucharisztikuskongresszus

További részlet a könyvből itt olvashatók: A diktátor pápa .