Marcantonio Colonna : A diktátor pápa

Bergoglio balra tolódik

Fejezet Marcantonio Colonna: A diktátor pápa c. könyvéből.

A Bergoglióra mindig is jellemző politikai érdeklődés Buenos Aires-i érseki kinevezése után meghatározó jellemvonásává vált. Kinevezése alatt szembekerült Néstor Kirchner, majd az elnökségben őt követő özvegye, Cristina baloldali és antiklerikális kormányával 2007-ben. Bergoglio stratégiája abból állt, hogy felülmúlja a baloldali kormányt: amikor Kirchner az Egyházat olyan intézkedésekkel támadta, mint a homoszexuális házasság engedélyezése, a bíboros azzal vágott vissza, hogy a kormány nem veszi figyelembe a nép igazi érdekeit. Befolyását az argentin szakszervezetek mellett veti latba, és a kormánnyal való rivalizálása eléri azt a határt, hogy Kirchner kezdi úgy tekinteni őt, mint az ellenzék vezérét. Erről olvassuk el Austen Ivereigh kritika nélküli kommentárját: "Ez egy tipikus bergoglio-i paradoxon volt. A szellemvilággal harcban álló, szigorú, megvesztegethetetlen misztikus, - a lelkivezető püspök, aki érzi a juhait - Peron óta a legagyafúrtabb argentin politika volt." (37).

A részvétel a politikai életben elfogadható, de fel kell tenni a kérdést, hogy a bárányok "illata" milyen mértékben lett felhasználva, és milyen mértékben lett a miszticizmus a program része. 2010 körül Bergoglio bíboros politikai helyzete odáig fokozódott az Egyház és az Állam közötti kapcsolatokat illetően, hogy az Egyház bizonyos körei megpróbálták mással helyettesíteni a Buenos Aires-i érseki székben, azt javasolva, hogy nevezzenek ki egy prefektust a Klérus Kongregációjából, hogy ellensúlyozzák.

Az 1998-ban történt Buenos Aires-be való érkezéséig, és még az alatt is egy ideig, Bergogliót úgy ismerték, mint a "reakciós" Quarracino bíboros jobb kezét, mint a Jézus Társaságában meghúzódó marxisták ellenségét, és kicsit talán úgy is, mint a hetvenes évekbeli katonai rezsim hallgatólagos támogatóját (jóllehet 2005 előtt nem jelentek meg erről komoly kritikák.) Bergoglio közel állt az Egyház olyan konzervatív csoportosulásaihoz, mint az Opus Dei, és a két olasz eredetű mozgalom, a Communion et Libération és a Fokoláré, amelyek Argentínában nagy befolyással bírtak. A nagy rejtély, amivel foglalkoznunk kell, az az, hogy hogyan alakult át az Egyház liberális szekciójának és különösen a Szent Gallen csoportnak a vezéralakjává. Sokak számára ez a változás Bergoglio karrierjének legnagyobb rejtélye.

De itt sem jutunk messzire, ha nem tárjuk fel a peronista hátteret. Elnökként Perón nem habozott áttérni a jobb oldalról a szélső balra, mivel ez felelt meg a hatalmi törekvéseinek, és a XXI. század elején az Egyházban megértek a feltételek egy hasonló áttérésre. II. János Pál pápa már hanyatlóban volt; volt egy olyan széles körben elterjedt vélemény, hogy a következő pápa liberális lesz. Az, hogy Bergoglio azt gondolta volna, hogy miután 2001-ben megkapta a bíborosi kinevezést, ő is esélyes lehet, távol állt minden spekulációtól; úgy tűnt, hogy egy Latin-Amerikai pápára még sokáig kell várni. De azért nem lenne rossz a nyertesek oldalán állni, gondolhatta.

Bergoglio bíboros megjelenése a nagyközönség előtt egy történelmi baleset eredménye. 2001. októberében részt vett Rómában a püspöki szinóduson, amelyet azért tartottak meg, hogy megvitassák a püspökök helyzetét az Egyházban. Bergoglio a New York-i Egan bíboros alárendeltje volt, akinek az egyhetes értekezlet végén össze kellett állítania a relatio-t, vagyis az összefoglalót. De Egant néhány héttel korábban meghívták, hogy vegyen részt egy megemlékezésen, amelyet a szeptember 11-i merénylet áldozatainak tartottak, így a feladat elvégzése váratlanul Bergoglio bíborosra hárult. Beszédével lenyűgözte a püspököket. Austen Ivereigh kiemeli saját szerepét Bergoglio jó hírének megalapozásában, és így dicséri: "Amit készített, az tömör és elegáns volt, és nagy elismerést aratott vele... A teremben Bergoglio nagy dicséretet kapott azért, ahogyan kifejezte a püspökök aggodalmait, anélkül, hogy széthúzást gerjesztett volna. Ezért csodálták az emberek, így mentette át a szinódusi vita legjavát a struktúra és a módszer korlátai ellenére", emlékszik Bergoglio régi barátja, Guzmán Carriquiry professzor (38).

Ami nem került nyilvánosságra, az az, hogy Bergoglio bíboros beszédét elejétől végéig az argentin Monseigneur Daniel Emilio Estivill atya, a szinódus tagja írta meg helyette. Akik ismerték Monseigneur Estivill-t, arról számoltak be, hogy azóta nagy idegfeszültségben él a kellemetlen titok kiderülése esetén bekövetkező esetleges megtorlástól félve.

A püspöki szinódus hozzásegítette Bergoglio bíborost, hogy az Egyház számos befolyásos tagját, közöttük Martini bíborost megismerje, akivel először 1973-ban a jezsuita generálisok kongregációjában találkozott. Martini, Milánó érseke, az Egyház liberális szárnyának legfélelmetesebb képviselője volt, akinek - az életkorából fakadó hátrányától eltekintve - minden esélye megvolt arra, hogy ő legyen a következő pápa. Bergoglio számára ez egy olyan stratégiai lehetőséget kínált, amelyért megérte, hogy saját magát is, mint ehhez a szárnyhoz tartozót tüntesse fel. Kihasználta a latin-amerikai Egyház liberálisainak a "felszabadítási teológiából" fakadó presztízsét, bár maga sohasem tartozott ehhez az irányzathoz.

Az előző fejezetben elmondtuk, milyen szerepet játszott Bergoglio a 2005-ös konklávéban, amelyről úgy tért vissza Argentínába, mint egy "majdnem latin-amerikai pápa". Valójában az az érzése támadt az embernek, hogy becsapta a szentszéket a már 2005 előtt nyilvánosságra hozott azon kiszivárogtatások szerint, hogy a diktatúra alatt elárult papokat, mert egy erről szóló dosszié keringett a bíborosok között. Ezt Omar Bello úgy értékelte, hogy Bergogliónak szerencséje volt a vádlójával, Horacio Verbitsky-vel szemben, aki egy megkeseredett antiklerikális marxista volt, és akinek bizonyítékait ezért elutasították. Válaszképpen Bergoglio interjúk formájában közzétette saját életrajzát, visszautasítva a vádakat, és azt állítva, hogy a diktatúrával szemben állt.

A 2005-öt követő években Bergoglio bíboros befolyása Argentínában és Latin-Amerikában egyre erősödött. Az Egyház jobb szárnyának az ellensége lett, és teljesen liberális pozíciót foglalt el, nagy csalódására azoknak, akik korábban őrá mint a katolikus értékek bajnokára tekintettek. Az volt a módszere, hogy olyan nyilatkozatokat tett, amelyek megfeleltek Róma ortodoxiájának, miközben elkerülte, hogy teljesen szembeforduljon a kirchneristák antikatolikus programjával. 2010-ben a homoszexuális "házasság" bevezetésére hozott törvény után Bergoglio levelet írt bizonyos egyházi embereknek, szilárdan megerősítve a keresztény tanítást, de ugyanakkor elutasított minden olyan ellenállást, amelyet a harcos katolicizmus hívei ki szerettek volna fejteni. Ugyanebben az évben a tradicionalista katolikus író, Antonio Caponnetto írt egy könyvet La Iglesia Traicionada (Az elárult Egyház) címmel, feltárva, hogy "a Tanítóhivatalt áthatja Gandhi stílusa, amely megbénítja, és amely megzavarja és elerőtleníti a rábízott nyájat" (39) a katolikus elvek nyílt védelme helyett, amelyeknek védelméről Bergoglio még néhány évvel korábban is közismert volt.

---

(37) Ivereigh, op. cit., p.252.
(38) Ivereigh, op. cit., p.264.
(39) Antonio Caponnetto, "La Iglesia Traicionada", Buenos Aires, 2010, p.120-121.

forrás: gloria tv.

fordítás: eucharisztikuskongresszus

További fejezetek a könyvből itt olvashatók: A diktátor pápa .