Marcantonio Colonna : A diktátor pápa

Bergoglio, mint jezsuita provinciális

(folytatás)

Fejezet Marcantonio Colonna: A diktátor pápa c. könyvéből.

Ez [az, hogy Bergoglio novíciusmestersége alatt a novíciusok száma a felére csökkent] azért nem volt olyan nagyon meglepő, mert 1973-ban az argentin tartomány, csakúgy, mint az egész Jezsuita Társaság, válságban volt. 1965 és 1981 között a a spanyol Pedro Arrupe volt a generális, aki megválasztásától kezdve kötelességének érezte, hogy kövesse a II. Vatikáni Zsinat szélsőséges liberális értelmezésében a nagy jezsuita entellektüeleknek a példáját. Aminek következtében vezetése alatt a Társaság összeomlott, tagjainak száma 36 000-ről 26 000-re csökkent, megsemmisítve azt a fejlődést, amit a Társaság a második világháború óta tett. Az újításokat az jellemezte, mint ahogyan később megjegyezték, hogy a jezsuiták politizálni kezdtek, főleg Latin-Amerikában, a marxista ihletésű "felszabadítási" ideológia szellemében.

A hetvenes évek elején a Jezsuita Társaságot súlyos veszteségek érték a régi spirituálisok visszavonulása miatt, de Argentínában Arrupe atya megmaradt. Már 1969-ben, amikor Bergogliót pappá szentelték, azok a novíciusok, akik vele együtt léptek be, elhagyták a Társaságot. Ugyanebben az évben Arrupe atya kinevezte provinciálisnak Ricardo O’Farrell atyát, akinek a működése alatt a dolgok még rosszabbra fordultak. 1973-ra a tartomány elveszítette a tíz évvel korábbihoz képesti állományának a felét, és mindössze kilencen voltak képzés alatt, ellentétben a korábbi mintegy száz fős létszámmal. A jezsuita képzést a szuperiorokra bízták, akik felhagytak a lelkiséggel a hegeli dialektika és szociológia kedvéért. A Buenos Aires-i Salvador egyetemen, amely a provincia vezetése alatt állt, kaotikus állapot alakult ki; jelentős számú jezsuita atya, aki az egyetemen tanított, megházasodott, tanítványaikat véve feleségül, és az egyetem felhalmozott kétmillió dollár adósságot. Ebben a nehéz helyzetben jezsuiták egy csoportja azzal a kéréssel fordult Arrupe atyához, hogy váltsa le O’Farrell-t, és a generális a túlélés érdekében fejet hajtott a liberális idealizmus előtt: Bergoglio atyát bízta meg a tartomány talpraállításával. Aki ezt a feladatot kiválóan el is végezte. Az alatt a hat év alatt, amíg ő volt a provinciális, rendet tartott és a tartomány működése kezdett rendbe jönni. A 80-as évek elején mintegy száz hallgatója volt a filozófiai és teológiai fakultásoknak, több, mint a hanyatlást megelőző években. A Társaság kevés tartománya büszkélkedhetett abban az időben ilyen eredményekkel.

A Latin-Amerika nagy részében a Társaságot ellenőrzése alatt tartó marxista iskola elutasítása volt Bergoglio atya szíve csücske. Ennek speciális oka volt: Bergoglio maga a nép gyermeke volt, míg Latin-Amerikában a "felszabadítási teológia" a felsőbb társadalmi osztályok intellektuális mozgalma volt, radikális divat, amely a Sartre-t és Marcuse-t bálványozó európai burzsoáziát is mozgatta. Eziránt Bergoglio nem érzett semmi szimpátiát; igaz ugyan, hogy ekkor még nem azonosította magát a "nép teológiájával", hogy közvetlen konkurenciája legyen a marxista iskolának, de ösztönösen a peronista populista vonalat követte, amely (eltekintve alapítójának cinizmusától) közelebb állt az igazi munkásosztályhoz és az alsó középosztályhoz. Így Bergoglio atya a szegénynegyedekben apostolkodott, de nem akarta, hogy a lakóiból baloldali gerillákat toborozzanak, mint ahogyan azt több atya megpróbálta. Ezt a bánásmódot alkalmazta a katasztrofális helyzetben lévő salvadori egyetemen is: visszahelyezett néhányat a peronista Vasgárda embereiből, megszabadítva így a jezsuita tartományt terheitől, politikai szövetségesei számára pedig befolyásolási terepet nyújtott. A Bergoglio atya elleni egyik leggyakoribb vád az volt, hogy inkább megosztó, mint provinciális. Amilyen állapotban a tartomány volt, amikor átvette, erősen politizáló személyekkel, akik katasztrófába sodorták, Bergoglio azt gondolhatta, hogy ez nem csak hogy elkerülhetetlen, hanem egyenesen jó dolog; de a jelentések arról tanúskodnak, hogy a módszerei inkább arra irányultak, hogy lojalitást követeljen meg a saját személye iránt, és mellőzze azokat, akik nem az ő vonalát követték.

Az alatt a hat év alatt, amíg Bergoglio volt a provinciális, Argentínában megerősödtek a politikai mozgalmak. 1973. júliusi kinevezése egybeesett Perón visszatérésével spanyolországi száműzetéséből. Perónt diadalmasan elnöknek választották októberben, és a következő év júliusában hivatala teljesítése közben meghalt. Özvegye, Isabelita követte az elnöki poszton, amely alatt az ország polgárháborúba sodródott, amelyet a Kuba által támogatott gerillák folytattak, akiket Kuba képezett ki Argentínában , és a nyugati féltekén a legnagyobb erőt képviselték. Isabelle Perón rájuk szabadította a halálosztagokat, ami 1976. márciusában megnyitotta az utat a katonai hatalomátvétel előtt, létrehozva egy katonai diktatúrát, amely hét évig tartott. Az elnyomás kemény volt, sok letartóztatással, kivégzéssel és a politikai ellenfelek megkínzásával.

Bergoglio atya porvinciálisként felelős volt több száz jezsuitáért, akik közül sokan radikalizálódtak az előző évtizedben, és a diktatúra után nyilvánossá vált a hozzá fűződő kapcsolata. 1986-ban megjelent egy könyv, amely megerősíti, hogy kiadott két baloldali atyát, Yorio és Jalics atyát, hogy letartóztassák és megkínozzák őket. (30)

A vádat 2005-ben újra felélesztették, amikor Bergoglio Buenos Aires érseke lett, és megjelent egy életrajz róla a vádak ellen. (31). Bergoglio bíboros tagadta a felelősségét a két pap letartóztatásában, és kijelentette, hogy a katonai diktatúra alatt sok embert segített abban, hogy megmeneküljön a hatóságoktól. Többen szkeptikusan fogadták ezt a kijelentést, mivel semmit sem mondott róla a múlt évszázad utolsó negyedében. Jalics atya, aki egyedül maradt életben a két letartóztatott jezsuita közül, továbbra is árulással vádolta a provinciálist, de amikor Bergogliót pápává választották, visszavonta az ellene felhozott vádakat.

Ez nem az a hely, ahol részletesen kifejthetnénk a tényeket, de hasznos lehet idézni egy cinikus megjegyzést, amelyet egy Bergogliót jól ismerő püspök tett Omar Bello beszámolója szerint: "Bergoglio sohasem lépett volna fel ilyen közvetlenül és közönségesen ... Ha alaposabban megnézzük, sohasem rombolta volna le a karrierjét ekkora hibával."(32) Meg kell jegyezni, hogy Bergoglio atya abban a pillanatban még messze volt attól, hogy püspök, pláne, hogy pápa legyen; de egy jezsuita karrieristától, a nagy Ledochowskit utánozva, talán nem állt távol a gondolata. Austen Ivereigh írja, hogy kemény tapasztalatok után, Yorio atya úgy jellemezte Bergogliót, mint ravasz, hatalomra éhes és veszélyes személyt. Természetesen ez részrehajló vélemény, de (bár ez Ivereigh tiszteletteljes elbeszéléséből nem derül ki), Argentínában számos pártatlan megfigyelő van, akik ugyanezt a véleményt osztják.

---

(28) Bello, "El Verdadero Francisco", Buenos Aires, 2013, p.13. ACTU

(29) See Ivereigh, "The Great Reformer", New York, 2014, pp.103 et 106.

(30) Emilio Mignone, "Iglesia y Dictadura : el papel de la Iglesia a la luz de sus relaciones con el régimen militar", Buenos Aires, 1986.

(31) Sergio Rubin et Francesca Ambrogetti, "El Jesuita", Buenos Aires, 2010.

(32) Bello, op. cit., p.75.

forrás: glória tv.

fordítás: eucharisztikuskongresszus

További fejezetek a könyvből itt olvashatók: A diktátor pápa .