Bangha Béla S.J.: Panaszi Pázmány Péter bíboros,

esztergomi érsek

Panaszi Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek (1570–1637)

„Hirdesd az igét, légy rajta alkalmasan és alkalmatlanul, ints, kérj, dorgálj teljes türelemmel és tudománnyal ... Vigyázz mindenben; fáradozz, az evangélista munkáját cselekedd!”
Szent Pál Timotheushoz.

Az Üdvözítő azon jövendölése, hogy egyházát viszontagságok és üldöztetések fogják háborgatni, hosszú évszázadokon át a legszorosabb értelemben teljesült. A római császárok üldözéseit és a népvándorlás dúlását utóbb a hitükhöz hűtlenné lett keresztény fejedelmek szenvedélyes támadásai váltották fel, kik az egyház békéjét csaknem az egész középkoron át zavarták. Majd a 16-ik században újabb óriási ellensége támadt Krisztus jegyesének: a nagy vallási szakadások és az ezekkel járó úgynevezett vallásháborúk. Ama nagy férfiak közt, kiknek nagy szellemén és jellemén a gondviselés kegyes intézkedése folytán e pusztító viharok legalább némileg megtörtek, kiváló helyet foglal el hazánk egyházának azon főpapja, kit joggal nevezünk szent István után a magyar egyház második szervezőjének, alkotójának. E kiváló főpap Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek.

I. Magyarország Pázmány fellépése idején. Pázmány ifjúsága és rendi működése.

Hazánk a mohácsi vész óta politikailag, az utána következő években pedig valláserkölcsileg is leírhatatlanul szomorú helyzetbe jutott. Területének nagy része a törököt uralta. Mohácsnál elhullt a nemzet színe-java, a főpapok odavesztek; az országnak csak négy püspöke maradt. Az egyházi javak vagy török kézre vagy hatalmaskodó főurak birtokába kerültek. Az iskolák, nevelőintézmények, szerzetesházak, a tudomány és vallásosság e csarnokai, a hosszú, véres zavarok között és utánuk elenyésztek. Hallatlan paphiány következtében a nép lelkipásztorok nélkül maradt, elvadult, minden csábításra és izgatásra fogékony lett, s könnyű volt őt nyíltan vagy alakoskodással, akár akarata ellenére is az új hit zászlaja alá vezetni; főleg mióta a hatalmaskodó főurak az egyházi javakat lefoglalván, a nép megnyugtatására külföldi főiskolákon képzett protestáns prédikátorokat állítottak a nép lelkipásztorai helyébe.

Szerencsétlenségre ugyanekkor állottak be a trónért való pártküzdelmek is; a Habsburg-dinasztia híveivel az úgynevezett nemzeti párt állott szemben, mely két részre szakította az országot s testvérháborúkba keverte akkor, mikor mindenekelőtt a közös főellenség, a török tette a nemzet fennmaradását kétségessé.

az urak pedig a köznép ezreit vonták magukkal, úgyhogy csakhamar az ország nagy része az új hitet vallotta, éppen nem erkölcsi vagy vallási szempontok miatt, hanem politikai és egyéb emberi okoknál fogva. A 16. század vége felé az ország legtekintélyesebb családjai: az Esterházyak, Thurzók, Batthyányiak, Illésházyak, Nádasdyak, Forgáchok, Bánffyak, Révayak stb. lelkes bajnokaivá lettek az új vallásnak, sőt némely helyeken, mint például Erdélyben, a katholikusokat már csak alig tűrték meg.

Ilyen volt Magyarország képe, midőn ama férfiú fellépett, kinek gondviselésszerű szereplését szemügyre venni szándékozunk.

Pázmány Péter működésének éppen azon körülmény biztosított sikert, hogy ugyanazon fegyverekkel támadta meg a protestantizmust, melyekkel az a katholikus egyház ellen küzdött s melynek diadalait köszönhette. E fegyverek: a sajtó, az iskola s a szószék voltak, úgyszintén a magasabb hivatalok felhasználása. Pázmány is éppen a sajtó útján, a szószéken s a katholikus magyar iskolaügy újjáteremtése által fejtette ki bámulatos tevékenységét, s hozzá az ország egyik legelőkelőbb hivatalára lépvén, az egész országra kiterjesztette újjáalkotó hatását, s az egész országban mindenfelé hatalmas gátat vetett mind az elharapózott vallási szakadásnak, mind pedig az erkölcsi züllésnek. Emellett, azonban mint hazafi és államférfiú is jelentékeny szerepet játszott, midőn a pártviszályokat lehetőség szerint elsimítva, évtizedeken át fenntartotta a békét az egyes pártok között.

1570-ben október 4-ikén született Nagyváradon ősrégi magyar családból. Atyja, Miklós, Bihar-vármegye alispánja és Panasz helység birtokosa volt, anyja Majsay Margit, (Karácsonyi János szerint) hasonlókép ősi magyar nemes családnak sarja. Pázmány mindkét szülője kálvinista volt.

Kálvinista vallásuk azonban nem akadályozta őket abban, hogy Pétert 13 éves korában a kolozsvári Jézustársasági atyák vezetésére ne bízzák. Ezek Báthory István meghívására települtek meg Erdélyben s tanintézeteket nyitottak, melyekbe egész Erdélyből, sőt Magyarországból nagy számmal sereglettek nem-katholikus ifjak is.

Kolozsvárott ismerkedett meg az ifjú Pázmány a katholikus vallással és oly tanárok vezetése alatt, milyenek a hírneves Szántó és Leleszi atyák voltak, nem csoda, hogy csakhamar a katholikus hitre tért, sőt 17 éves korában, 1587-ben, Jézus Társaságába is belépett. A szerzetesi életbe a krakói noviciátus vezette be; innen Bécsbe, majd Rómába küldték elöljárói, hogy hét éven át bölcseleti és hittudományi tanulmányokat folytasson. A szerzetnek itt összpontosított nagynevű tanárait, köztük Vasquez-t és De Valenciát hallgatta. Ezek vezetése alatt edzette és művelte ki mind elmeélét, mind hitbuzgalmát.

Tíz évig készült nagy pályájára a magyar egyház jövendő újjáalkotója, s e tíz év végeztével egyszerre, mint kész nagy ember, kész tudós lépett fel. Már 1597-ben, 27 éves korában, tanszéket kapott a gráci egyetemen. Először bölcseletet, utóbb hittudományt adott elő. Előadásai később részben nyomtatva is megjelentek s magukon viselik a későbbi nagy vitatkozó főtulajdonságait: a világosságot és biztosságot a felfogásban, a szabatosságot a gondolkodásban, az alaposságot a bizonyításban és ügyességet a cáfolásban. Előadásainak gyakorlatias irányára vall a tény, hogy bennük mindig szemmel tartja korának legújabb tudományos irodalmát.

Tízévi tanárkodás után végre visszakerült hazájába. Már tanárkodása közben többször, így 1602-ben is a nyári szünidőt Radosnán, a nyitrai püspök, Forgách Ferenc nyári üdülőhelyén töltötte. Itt sikerült a püspök testvérét, Forgách Zsigmondot, a későbbi nádort, a katholikus vallásnak megnyernie. Szóhagyomány szerint a püspök három évig hiába fáradozott testvére megtérítésén, ami pedig Pázmánynak rövid három hét alatt sikerült. Ez időtől ered a benső baráti viszony Pázmány és Forgách püspök, a későbbi esztergomi érsek között.

II. Pázmány irodalmi fellépése és első vitái.

A következő évben Pázmány már tollával is kilépett a küzdőtérre. Az ellenfél Luther példája szerint mindenekelőtt éppen a sajtót igyekezett hatalmába keríteni. Magyarország Pázmány fellépéséig 10 – 15 jelentéktelen katholikus munkával szemben 50 – 60 protestáns hittudományi mű jelent meg. Pázmány irodalmi fellépésére tehát ugyancsak szükség volt.

1602-ben Magyari István protestáns prédikátor ily című művet tett közzé: „Az országokban való romlásoknak okairól és azokból való megszabadulásnak jó módjairól, mostan ujonnan írattatott, és sok bölcs embereknek írásokból szereztetett hasznos könyvecske.” Ebben a műben Magyari két dolgot bizonyítgat: azt, hogy az országok pusztulásának a különféle nemű bálványimádás és eretnekség a fő-oka, s hogy Magyarország bajait is a katholikus vallás bálványimádása okozza.

E második botor állítás cáfolatául írta meg Pázmány első magyar művét: a Felelet-et Magyarinak.

Már e feleletében is feltűnik önérzetes hangja és biztos érvelése, mely az álokoskodást szálaira tépi, és a mögöttük rejlő célzatos szándékot leálcázza, és nevetségessé teszi.

Magyari például a katholikusok azon ellenvetése ellen is próbál védekezni, hogy ha az egyház a századok folyamán megtévedt volna, nem teljesült volna be Krisztus azon ígérete, hogy az egyházzal marad „mindennap a világ végeztéig”. Magyari hangsúlyozza, hogy a római egyház elfajulása idején is fennállott Krisztus igaz egyháza szórványosan: az egyházatyák, pápák és régi császárok némelyikében; vagy legalább a Jovinianus, a Valdenses-ek, Wikleff és Huss híveiben, vagy ha talán ezek sem voltak igaz hiten, az anyaszentegyház a megkeresztelt ártatlan gyermekekből állt; s végre is, úgymond, Istennek minden időben voltak titkos, elrejtett szentjei, kik teljes szívvel szolgálták az Urat.

Pázmány ezt az okoskodást figyelemreméltó hasonlattal teszi nevetségessé. „Jut eszembe, – úgymond, – egy szásznak históriája, ki, mikor hadból megjőve, kérkednék, hogy ő száz törököt vágott volna le; mondák neki: hadd alább, jó szász. És ő viszontag: ha száz nem volt is, vagyon ötven. De addig mondták neki: hadd alább, jó szász, hogy csak egyre juta. Végre azt mondta, hogy az erdőn által futván, az kopját hátratartotta és azt bizonnyal tudja, hogy erősen suhogott az kopja és valami bele is ütközött, alítja (sejti), hogy török volt. Szintén úgy cselekszik a mi szászunk, Hunnius is, (kitől Magyari amaz okoskodást átvette). Legelőször igen fönn kezdi, a szentatyákat emlegeti, végre még a bölcsőbeli gyermekecskével megelégednék. Minden oltalmát és bizodalmát a pólyába helyezteti, az ártatlanokra bízza az ő hite oltalmát. De ezektől is elhagyatván, oly tanút hoz, kit soha senki sem látott, sem hallott, sem eszmélt; hanem ha Hunnius a saxóniai tömérdek ser után homályos álmában látta volna ezeket.”

Magyari továbbá azt állítja, hogy a legrégibb pápák és az első zsinatok tanításai teljesen megegyeznek az ő hitükkel a katholikusok tanítása ellen. Ez állítás bizonyságául azonban egy szót sem hoz fel. Pázmány is beéri tehát avval, hogy rövidesen visszautasítja a merő koholmányt: „Sohasem láttalak téged, – írja Magyarinak – de azt állítom (hiszem), igen fekete ábrázatú ember vagy; akármit is pirulás nélkül kimondhatsz.”

Aztán erőteljesen cáfolja Magyari érveléseit; a vádakkal szemben pedig, melyekkel az a katholikus egyház szolgáira támad, Luther, Kálvin és Béza köztudomású erkölcsi feslettségét állítja pellengérre. A nyilvánvaló ferdítéseket a kor szokásához képest kímélet nélkül megbélyegzi. „A szentelt víz és eledel felől – írja – oly hazugságokat mondasz, melyekért méltó volnál, hogy karácsony másodnapján torkig ülnél a szentelt vízben és húsvéttól fogva pünkösdig csak kocsonyát ennél: talán a hazug ördögöt elűzhetnők tőled.”

Játszva tépi szét az álokoskodások és logikai szemfényvesztések szövedékét. Az igaz hitnek – monda Magyari – biztosnak kell lennie. A pápisták azonban nem biztosak az ő üdvösségükről, nincs tehát nekik igaz hitük. „Szintolyan ez az argumentum, feleli rá

Pázmány, mintha én így okoskodnám: Az igaz hitnek bizonyosnak kell lennie. De Magyari nem hiszi bizonyosan, hogy ő a pokolnak alsó fenekére vettetik. Nincs tehát neki igaz hite.”

Végre miután ellenfelének támadásait visszaverte, meg is fordítja a fegyvert, s bebizonyítja, hogy az országban való veszedelmeknek éppen ellenkezőleg a protestánsok az okai. Az új hit, úgymond, meglazította az erkölcsiség fékeit; az erkölcstelenség pedig a népeket sorvasztja, s rájuk Isten átkát vonja le. „Azótától fogva – írja – még csak a tíz esztendős gyermek is több latorságot és gonoszságot követ el, hogy sem ezelőtt a negyven esztendős ember.” Majd hozzáteszi: „De jól értem, mit akarsz mondani. Azt akarod jelenteni, hogy a ti hitetek szinte úgy támogatja a romlandó Magyarország bástyáit, mint a megszállott vár bástyáit az ágyúgolyóbisok.”

Pázmány ezen első irodalmi fellépését sűrű egymásutánban követték többi hitvitázó iratai. 1605-ben adta ki a protestantizmus tanainak és létjogának rendszeres cáfolatát e címmel: „A mostani tudományok hamisságának tíz nyilvánvaló bizonysága.” „Magyar nemzete iránti szeretetből” írta, főképp az eltévelyedettek számára, meg lévén győződve róla, hogy legtöbben csak azért szidalmazzák a katholikus vallást, mert helyesen nem ismerik. A tíz bizonyság nem mind elméleti jellegű; a gyakorlatias irányú író például tizedik érvül Luther és követőinek azon kijelentéseit is felhozza, melyekkel saját tanaikat és fellépésüket kárhoztatják s a hitújítás rossz következményeit panaszkodva ismerik el, komolyan megbánva, hogy tanítani kezdtek.

Ugyanekkor lefordította Pázmány Kempis Tamásnak világszerte ismert művét: „Krisztus követéséről.” Mint fordító, a zamatos, magyaros nyelvezetet tartotta főfeladatának. Az előszóban maga mondja: „Igyekeztem azon, hogy a deák betűnek értelmét híven magyaráznám, a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha először magyar embertől, magyarul íratott volna.” 1606-ban „Keresztény imádságos könyvét” bocsátotta közre, mely hézagpótlónak bizonyult. Oly sokoldalú szükségletnek felelt meg, hogy első kiadásai azonnal elfogytak. Népünk pedig mai napig is szeretettel használja a „Pázmány Péter imádságos könyvét.” Még a protestánsok is megkedvelték; sőt „egy csekély indulattól elragadtatott eperjesi prédikátor a maga nevével nagy részét kinyomatá Bártfán”, írja Pázmány maga; de a plágiumért nemcsak meg nem haragudott, hanem szándéka volt még meg is köszönni a prédikátor fáradságát; csak akkor emelt óvást, midőn megtudta, hogy a könyvet a protestáns átíró több helyen megcsonkította, sőt meghamisította.

Időközben, 1607-ben Forgách püspök esztergomi érsekké lépett elő, s mint ilyen kieszközölte, hogy Pázmány tanári hivatalától felmentessék, s teljesen hazájának szentelhesse tehetségét. Az érsek a maga közvetlen közelébe rendelte s gyakran élt tanácsával. Pázmány az érsek udvarában megismerkedhetett az egész ország valláserkölcsi és politikai állapotával.

1608-ban az országgyűlésen is résztvett, valószínűleg, mint a turóci prépostság képviselője, mely akkor a jezsuiták birtoka volt. Az országgyűlésen a protestáns rendek a jezsuiták száműzetését követelték. Rendjének Pázmány kelt védelmére. Védőiratot szerkesztett, melyben erős logikával és nagy bátorsággal vetette szemükre a Jézustársaság ellenségeinek, hogy vizsgálódás, kihallgatás és meggyőzés helyett, a törvény megszabta jogi eljárás mellőzésével akarnak megszabadulni azoktól, akikre semmi bűntényt sem bírnak rábizonyítani. Felemlíti azt is, hogy a rend tagjai közül sokan nemesi, sőt főúri családokból származnak. Ezeket az ország ősi törvényei értelmében még a király sem száműzheti törvényes kihallgatás nélkül. „Mindenesetre én magam – teszi hozzá – támaszkodva ezen szabadságra, Isten és a király, az ország és az egész világ előtt óvást teszek és kijelentem, hogy ezen pontban hajszálnyira sem fogok eltérni nemesi jogaimtól, és míg élek, ezt az országot el nem hagyom, míg törvényesen el nem ítéltetem.” Pázmány szavai azonban ezúttal a pusztában hangzottak el, s az országgyűlés határozatot alkotott, mely a jezsuitáktól az ingatlan javak birtokjogát elvette.

Több eredményt ért el Pázmány mint hitszónok. Mióta a tanári pályáról lelépett, bejárta az ország egyes részeit, hogy tanításával az egyház elpártolt gyermekeit visszatérítse. Fáradozásait fényes siker koronázta: néhány év alatt állítólag harmincnál több főrangú magyar családot nyert meg a katholikus vallásnak a hozzájuk tartozó jobbágysággal együtt. Nagyrészt Pázmány érdeme Veresmarti Mihály kálvinista prédikátor megtérése is, ki később, mint katholikus pap és író kitűnt buzgóságával és serény működésével.

III. Pázmány irodalmi harca Alvinczivel.

1609-ben Pázmány három újabb hitvitázó iratot bocsátott közzé. Ezeket részben Alvinczi Péter, kassai prédikátor ellen intézte, mint aki egyházi beszédeiben heves támadásokat szokott intézni a katholikus egyház és tagjai ellen. Hogy ezzel szemben miért és mennyiben tartotta kötelességének az irodalmi harcot és e harcban mely szempontoktól indíttatva ereszkedett le az akkori hitvitázó irodalomnak gyakran személyeskedő irányához és nem mindig választékos hangjához, azt élénk szavakkal fejti ki egyik idevágó műve előszavában. „Szent Ágoston – úgymond – egy Faustus nevű manicheusról beszéli, hogy az ő mézzel folyó édes beszédének csácsogásival veszedelmes tőr volt, mellyel az ördög sok lelkeket pórázon hordozott s kötve tartott. De mikor őtet szóra fogván, kérdezgetéseivel sürgetné, egyebet cifra beszédeknél nem talála benne. Majd aligha szinte így nem jártam én is – így folytatja Pázmány – egy dagályos kálvinista prédikátorral, kinek mély tudományáról, hegyes elméjéről, frissen fölkendőztetett, s fodorgattatott szós voltáról cserdült valami vékony hírecske füleimbe; szánakoztam is, hogy az Istennek szép ajándékit maga és egyebek lelke kárhozatára fordítja. Végre barátimtól esek hallanom, hogy a jámbor fölöttébb megtágítván nyelve zaboláját, a régi igaz keresztények hátán akar nyargalni és minket fejenként bálványozókká, hittel kötött fogadásoknak fölbontójává akar tenni. Noha pedig azoktól értettem vala, kik tudták erkölcsét, hogy mint egy ért kilíshez óva kell hozzá nyúlni, hogy meg ne sértessék; mindazáltal jobbnak alítám, hogy neki fájjon, hogy sem magunkon hagyjuk az ő mosdatlan nyelvével reánk okádott mocskokat. Azért segítségül híván a szent Istent, feltők vele és kiszállék ellene. Nem akarám pedig kirekesztenem írásomból az ő tőle reánk kérődött büdös gyalázatoknak szapulását. Sőt valami részből alkalmatosban rendelvén írásomat, a keresztények eleiben vetém igaz ügyemet, hogy lélek szerint megítélhessék azoknak orcátlanságukat, kik ily temérdek találmányokkal igyekeznek terhelni a mi igaz vallásunkat. Ha Alvincziben szerecsent szappanozok is, mikor az igazat eleiben rakosgatom, de reméllem, hogy foganatos leszen egyebekben az Istennek szava. Minthogy pedig kálvinista prédikátor nevére írtam ezeket, a levélírónak személyéhez szabván magamat, néha kedvem ellen is az ő szólásuknak pompájára kellett bocsátkoznom, kit tudom gonoszra nem magyaráz a kegyes olvasó.”

Az Alvinczihez intézett „öt szép levél” nagy hatással volt a protestánsokra; Alvinczi maga nemcsak keményen felbőszült, hanem a protestáns főurakat bíztatta, hogy akár országos hadakkal, megyéstül támadjanak „ez Isten ellen keresztény vallásunkat káromló gonosz ember” meglakoltatására. Írt is feleletül gyűlölettől izzó munkát e címen: „Egy tetetes, neve-vesztett Pápista embertől, S. T. D. P. P.-től küldetett színes öt levelekre rendszerint való Felelet Alvinczi Pétertől, a kassai magyar Ecclesia lelki pásztorától.” Pázmány a Feleletet nem hagyta viszont felelet nélkül. Csakhamar megjelent tőle az „Alvinczi Péternek sok tétovázó keringésekkel és cégéres gyalázatokkal felhámozott Feleletinek rövid és keresztény szelídséggel való megrostálása.” „Noha – írja benne Alvincziről – arra nem néztem, hogy egyféle állatra nem jó hájat kenni, hanem őtet érdeme fölött is mindenütt tisztességgel neveztem; tudván, hogy szép szónak szárnya nem szegik: de mégis, hogy ím kifogták a délcegből bátyánkat és szájába vetették zaboláját, csuda mely igen orrában dagálla: és nem magára vete, hogy nyerset ett s meg nem emészthette, hanem mosdatlan kézzel és körmös újjal kapa hozzám, cifra fortélyokkal és hajadon pór szitkokkal támada ellenem... Az első két levélre íra valamit: a többinek megrázogatására, jövendőre köté magát. De mivelhogy az agg szó szerint, egyféle állatnak sem jó az első kölyke, igen csekély tudománnyal, vékony értelemmel és gondatlan csacsogással vive véghez a Feleletet. És noha elsőbben mohón nyula a dolgához azt alítván, hogy lágy körtébe harap: de foga-törésével érezvén, hogy barack-magra talált, békét hagya a többi leveleknek; azaz megismerteté, hogy rossz pora volt és nem mindjárt buggyán, mihelyt párállik a prédikátor uraimék pattantyúja.” A tárgyalás folyamán diadalmasan mutat rá Alvinczi nagyhangú fejtegetéseinek tartalmi ürességére s ellenfele tehetetlenségére. Mivel, úgymond, „ebben a nyomorult Feleletben igen melleszti Alvinczink a madarat, melynek röpülését távol látja; és drágán árulja a medvebőrt, maga (noha) a medvéjét sem látta, azaz triumphál, mintha immár a pápától elvonta volna a Szent Péter kulcsát, nekem pedig hátra kötötte volna kezemet és tömlöcében, kalodában tartana: – annakokáért, hogy meg ne zabállanék a felelettételből származott kevélységben, én is hamar inában lők (levék) s megismertetem, hogy nálunk is sóval sóznak.”

Alvinczi azonban nem hagyta abba a vitát. 1613-ban kiadta németből fordított „Lelki orvosság”-át, melyre Pázmány „Kálvinista Tükör” című feleletében azonnal „három csontos, tetemes hazugságot” bizonyított rá. Első hazugság – írja – az, hogy a könyvkoholó jezsuiták tagadják, hogy ők a meghalt szenteket segítségül hívják. Tisztesség vesztésére kötelezi azt, aki ezt fecsegte, hogy jegyezze föl, mely jezsuita, micsoda könyvében tagadja ezt...

Alvinczi a „Tükörrel” a maga „Tükrét” állította szembe, mely azonban nagyrészt Pázmány szavainak és mondatainak elferdítésével éri be és személyes gyalázkodásokban és sértegetésekben csúcsosodik ki. Abban szellemeskedik, hogy „Pázmány” „németül hizlalt disznót jegyez” és „utálatos, kimondhatatlan rút szitkokkal mardossa nevét”, végül pedig fogadást tesz, hogy Pázmánnyal soha többé „nem mocskolódik”. Pázmány, bár éppen ekkor közvetetlenül római útja előtt állt, melyre Forgách bíboros megbízásából 1614 végén készült, röviden mégis megfelelt a támadásra. Szemére vetette Alvinczinek, „hogy nem illendő morgásokkal akarja az ellene való harcolástól elidegíteni”. De kész minden szitkot eltűrni és nem engedi magát az igaz ügy védelmezésétől elriasztani. Alvinczi fogadásával szemben nem minden gúny nélkül megjegyzi: „Soha éntőlem olyan ígéretet nem hallasz, Alvinczi, amineműt te fogadsz Tükrödben, hogy ezután többet veletek nem mocskolódom.” Előadja munkájának feladatát. „Én a te sok hiábavaló szószaporításodnak tarafaráit és nyálas szitkaidnak zápor-esését fül mellől bocsátom. A dolognak velejét, ami illeti, ahhoz szólok és rend szerint a te nyalábodnak polyvás szalmáját, az igazságnak acéltükörével fölperzselem.”

Alvinczi munkájának főeleme a szenvedélyes szitkozódás és a kérdéses tárgyak hallatlanul tudománytalan összezavarása lévén, Pázmány ezen kemény, de az akkori írásmódhoz képest még elég kíméletes szemrehányással él: „Alvinczi Péter, jó tanácsot adok; másszor ha írni akarsz, elsőbben is egy kis helleborussal megtisztítsad az agyad velejét,... semmi bölcsesség nem fér az agyadba.” S tovább: „Aminemű toldalékot írtál könyved után Alvinczi, az immár bezzeg nem emberség tőled ... Hogy hozzád illendő piszkos szitkokkal kezdesz viaskodni, az már fölöttébb vagyon. Mindazáltal azért sem neheztelek reád, hagymázban vagy, ha fölverődöl, magad is szégyenleni fogod parasztságodat... Azért írod, hogy az én nevem németül hizlalt disznót jegyez ... De megbocsásson disznóságod (kénytelenítesz embertelenségeddel, hogy így szóljak, ki ezelőtt téged érdemed fölött becsültelek a magam emberségemért); magadnak tartsd meg ártányságodat, az én nevem Pázmány, nem Pasman.” Hogy megmutassa, hogy gúny dolgában sem áll Alvinczi mögött, még gúnyverset is közöl Alvincziről, de hozzáteszi: „Nem mondom mind ki, ami eszembe jut, mert magamat megbecsülöm; nem a te igazságodat nézem, hanem barátságosan intlek: ne kövesd elmédet, mely csak a szitkokra és ész nélkül való fecsegésre hajlik, hanem írj emberül. Szólj a dologhoz, ne tétovázz mint a róka, és meglátod, hogy válaszod leszen. Ha intésemnek nem engedsz, meglátod, mit nyersz vele. Adjon Isten észt és emberséget fejedre.”

Elutazása miatt a felelet kiadását Pázmány a szellemes, bár egyénileg nem éppen kifogástalan Balásfy Tamás, későbbi boszniai püspökre, barátjára bízta. Ez a maga részéről, Pázmányról néhány dicsőítő szót toldott a műhöz. „Elment a nagy férfiú, – írja – ... aki téged (Alvinczi) egynehányszor megsuprikált ...; (de) a vesszőt mind el nem vitte, elég vagyon még itthon is.” Majd folytatja: „Jobb, Alvinczi, magadba betérned, rövid lepled kívül lábad nem nyújtanod, kudarcot mondanod, vagy falt vakarnod, hogy sem ujjat vonnod, avagy Pázmány ellen fejedet falba verned. Tudod, hogy ez immár sokakat leültetett, mert nem fövényen, sem nem légen tanulta az építést, mint te, hanem a Szentírásnak kimozdíthatatlan kőszikláján. Jut-e eszedbe, hogy kik előbb s kik utóbb irkálgatának iminnet, amonnat, egynéhányan ... a római igaz hitnek fényessége ellen valami gyermeki és kákombák dolgokat, kit magyarul, s kit pedig konyhapoklokhoz illendő deák nyelven: megkocá a körmüket a papíros, de inkább a lélek-vesztegetésért ugyanezen Pázmány Péter. Gyarmati Miklós mellett (ki ellen Pázmány egy vitairatát intézte) senki pennát nem foga; Magyari István mindjárt hallgata; Eszterházy Tamás meg sem mere moccanni ellene, a zsolnai (protestáns szervezkedő) gyülekezet nem hánykódék többé az ő írásival ... Nem tudom, honnan vette elő magát egy kormos tudatlan ember valami romladozott és rosszul tatarozott pöröllyel a bányák felől, annak is markában szakasztá a nyelét s a vasával barackmagot töre a homlokán, azaz oly erős feleleteket és argumentumokat vete fejéhez, hogy azóta elszédült s nem érkeze fővel az írásra... Tanácsom ez:... alázd meg magadat az Isten, az igazság, a világ és Pázmány előtt... Mestered, ím, jó vagyon, csak te lennél jó tanítvány.”

IV. Pázmány főműve: a „Kalauz”.

Eddigi, többnyire alkalmi természetű iratai után végre 1613-ban Pázmány kiadta főművét, a korszakalkotó „Hodoegus: vagy Isteni Igazságra vezérlő Kalauz”-t.

Ez az irodalmunkban mai napig páratlan mű, a tudományosság, kifejezési erő és tősgyökeres nyelv e halhatatlan remeke, rendszeres foglalata a katholikus keresztény hitvallás védelmének a hitetlenség és főleg a Pázmány-korabeli hitújítók támadásai ellenében. Oly népies, keresetlen és természetes a hangja, hogy mindenki könnyen megértheti, s emellett a bölcseleti gondolkodás és mély hittudományi képzettség oly fegyvereivel dolgozik, melyeket gyáván elkerülni lehetséges volt ugyan, megtompítani azonban, vagy visszafordítani mai napig lehetetlenségnek, hiú erőlködésnek, kárba veszett igyekezetnek bizonyult.

Célját így fejti ki az előszóban:

„Mivel nekünk, a Krisztus juhai oltalmára rendelt személyeknek, nem bőrünkben, hanem lelkünkben jár, hogy az igazság mellett kitámadjunk, az isteni tudományért bajt álljunk; a báránybőrrel bélelt farkasok ellen mind nyelvünkkel, mind szeges írásinkkal vitézkedjünk: – én is egyházi hivatalomnak hűségéhez illendő kötelességemet szemem előtt viselvén, noha sem elmémben, sem csekély és fogyatkozott tudományomban nem bizakodom, de az igazságnak győzhetetlen oszlopához és a jó ügynek mozdíthatlan erősségéhez támaszkodván, az igazság oltalmáért kiszállok: hogy az ellenünk támasztott sok hamis fondorlásokat és káromló nyelveskedéseket, amennyire Isten tudnom adja, megfojtsam és a régi igazságtól elszakadt találmányok alkalmatlanságát szem és világ eleiben terjesszem.”

A Kalauz, melyet tévesen tartottak Bellarmin világhírű hitvédelmi munkája utánzásának, teljesen eredeti és önálló munka, sőt amattól több tekintetben előnyösen különbözik. 14 könyvre oszlik, s ezek ismét több, logikus rendbe osztott részre szakadnak; a könyv áttekinthetősége éppen Pázmány kiváló logikai erejének következtében a kérdések tömege és különfélesége dacára is könnyű és világos.

Pázmány e főművében nemcsak a katholikus vallás igaz voltának, hanem saját lángelméjének is örök értékű emlékét alapította meg. Bámulatos az az olvasottság, az a tájékozottság az ó-klasszikai irodalomban és történetben, valamint az akkori hit-tudomány egész világirodalmában egyaránt, s az a biztos jártasság, mellyel a szentatyákat, az egyházi zsinatok ősi végzéseit és döntéseit, valamint a szentírás legkülönfélébb részeit ismeri és alkalmazza; de még bámulandóbb benne az a minden álokoskodást, fogalomzavart és rendszertelenséget kizáró vaslogika, a kristálynál és napvilágnál tisztább gondolatmenet, mely könyvének minden lapján, lapjainak úgyszólva minden során megnyilatkozik. Érveivel gyakran 3 – 4, néha egyszerre 10 – 15 különféle szempontból kiindulva igazolja be állításait, és ugyanannyi oldalról egyszerre támadja ellenfelét. Cáfolásainak boncolókése ízzé-porrá vág minden ellenvetést.

Legszívesebben saját szavaikból és saját irataikból cáfolja a protestánsokat, s vagy ellenmondásaikat leplezi le, vagy gondolataikat „ad absurdum” – képtelenségre – fűzve, tovább vezeti le a belőlük folyó következtetéseket.

Csak egy-két példát idézünk szemelvényül.

A hitújítók többek közt elvül állították fel, hogy ami nincs benne világosan a szentírásban, azt nem kell hinni. Pázmány felkapja e gondolatot, s így fűzi tovább az ellenfél okoskodását: Ha ez áll, akkor „azt sem kell hinnem, hogy ezeket a könyveket, melyeket a bibliában szent Pál és a többi apostolok neve alatt olvasok, valóságosan azok az apostolok írták, akiknek nevét eleikbe függesztik, és nem más valaki az ő nevükkel. Ennek fölötte ahhoz sem ragaszkodhatom erős hittel, hogy ezeket a könyveket a Szentlélek oktatásából és vezérléséből írták; hogy épen, s minden idegen konkoly nélkül úgy maradtak minden részükben, amint először írták, és senki semmit hozzájuk nem toldozott, senki belőlük valamit el nem lopott. Mert egy könyv sincs a bibliában, melyről nevezet szerint ezek írva találtatnának.” Ugyanezen alapelv értelmében Luthernek és Kálvinnak is a szentírásból kellene kimutatniuk, hogy ők csakugyan Istentől rendelt hittanítók; ami, úgymond, főleg azért is nehéz dolog volna, mert hiszen Luther és Kálvin maguk is sokban ellenkeznek egymással.

Kimutatja, hogy az isteni kinyilatkoztatás rendes ismertetőjelei a csodák. Az újítók tanát pedig csodákkal nem erősítette meg az Isten. Erazmus csodálja, úgymond, hogy az apostolok annyi csodatételük dacára is csak oly nehezen leltek a pogányoknál hitelt; nem természetes-e hát, hogy okos ember nem hajlandó isteni kinyilatkoztatást látni oly tanokban, melyeket rendkívüli jelenségek által nem erősített meg az ég? „Az újítók pedig – mondja Pázmány – soha csak egyetlenegy sánta lovat sem tudtak meggyógyítani; mégis azt akarják, hogy az ő tanításuk után vakul és szem-bekötve rohanjanak valamennyien.”

Vagy talán abban kell-e az új hitek csodáit keresni, hogy oly gyorsan terjedtek el mindenfelé? Ez csak úgy volna csoda, úgymond, ha nehéz dologgal, áldozattal járt volna; így azonban csak természetes okoknál fogva terjedt el oly rohamosan. Egyébként az Arius vagy Mohamed hite is isteni eredetű volna, mert az is gyorsan elterjedt; igen ám, mert kényelmes volt, s hozzá fegyverrel s erőszakkal is terjesztették. Hát a protestáns tanok mily más okokból terjedtek el oly gyorsan? Magyarországon például hadak és belső háborgások alatt csúszott be az új tan, és pedig nagyrészt kincsvágyó és erkölcstelen urak által, „a testnek kívánsága és az újságok elragadván őket”. Bezzeg, ha Luther „két vagy három negyvennapi böjtöt szerzett volna minden esztendőben, ha csak cilicium-hordozást, sok maga vesszőzést, sok adakozást, félelemben és rettegésben való életet, gyakori gyónást és minden szabadságok zabolázását, ha oly sanyarú életet és hitet kezdett volna, mint a fatalpú barátok élete, méltó volna csudára, hogy oly sokan követték. De, hogy a lágy és szabados útra oly sokan sietnek, oly nagy csuda, mintha egy nagy hegyről a követ egy kis taszítással alá bocsátanád, és azon csodálkoznál, hogy nagy erővel sem nagyíthatnád föl oly sebesen, amily sebesen alá jő.”

A szabad akarat tagadóival szemben beéri e megjegyzéssel: „Ama hegyes elméjű bölcs Scotus azt írja: hogy pálca alá kell fogni, aki ezt tagadja, és mindaddig verni, míg azt nem mondja, hogy: ha akarjuk, megszűnhetünk a veréstől. És ha panaszkodik, mentségünk lehet előtte: mert egyebet nem művelhetünk.”

Az újítók nagy része azt állította, hogy Isten parancsait megtartani lehetetlen dolog. Ezekkel szemben csípősen jegyzi meg Pázmány: „Akarnám érteni az újítóktól, melyik parancsolatot nem tarthatják meg? Azt-e, hogy hamisan ne esküdjenek? Hogy ne paráználkodjanak? Lássák, hol marad tisztességük, ha fejükre azt kiáltják, hogy ők feleségestől, gyermekestől ezt meg nem tarthatják.” Ha pedig csak némely parancsolatok lehetetlenek, mint pl. a vétkes megkívánásról adatott tilalom, mutassák meg, hol tanítja a szentírás, hogy kétféle törvények vannak: lehetetlenek és lehetségesek? Hol választja el a szentírás, melyik törvény lehetséges, melyik nem?

Ezen világos fejtegetések és éles dialektikai megkülönböztetések magukban is elevenné, érdekessé teszik előadását; ezt az érdekességet azonban még tetemesen fokozzák azon találó képek és hasonlatok, melyekkel a természetszerűleg szárazabb bizonyítások után tételét szemlélhetővé teszi. Miután például kimutatta, mekkora esztelenség rejlik a bűnben, mint amellyel azt bántjuk meg, akitől minden percben függünk, végül így érzékíti meg tételét: „Bizony, bizony, ha egy magas torony tetejéről egy kötélen kieresztene valaki engem és úgy tartana csüggőben; meggondolván, hogy ha elereszt, szörnyű halállal kell vesznem: nemcsak nem haragítanám, bosszantanám, akinek kezétől függ életem, de sőt alázatos kéréssel, sok kedves ígéretekkel és minden tehetséggel engesztelném. Ha azért a gyarló embert, kinek kezében vagyon életem és halálom, haragra nem merném indítani, micsoda baromság és maga feledett bolondság, ha az ellen törekedem, és bűneimmel azt bosszantom, akinek segítsége nélkül lélekzetet sem vehetek?”

A kálomista Bod Péter azt írja a Kalauzról, hogy „Pázmány ebben a könyvben minden ékesszólásinak és elmés találmányinak vastag folyamatját kiöntötte az ellenkező vallásúak ellen”. Hozzátehette volna azt is, hogy „ékesszólásán és elmés találmányain” kívül a tudományosság és logika oly erejét fejtette ki benne, melynek csak az igazság lehet forrása, s mellyel megmérkőzni protestáns részről sem a kortársak, sem az utódok egyetlen egyike sem tudott. Toldy Ferenc szerint a Kalauz a „mindenre kiható tudománynak, éles dialektikának s páratlanul hathatós előadásnak bámulandó műve, melynek vérnélküli diadalma tisztább és sikeresebb volt a Ferdinándok 30 éves háborújuknál; bár hetven éven át a legjobb protestáns elméket és azok tekintetre méltó tudományát fárasztotta.”

A „Kalauz” óriási hatásának legékesszólóbb bizonysága a protestánsok viselkedése volt vele szemben. Itt is, ott is nekipróbálkoztak a cáfolatnak; még külföldi hitsorsosaikhoz is fordultak segítségért, s az eredmény csak az volt, hogy mint egyik ily „cáfolat” után Pázmány maga diadalmasan megjegyzi, – aki a protestánsok „cáfolásait olvassa, csak annál nagyobb hitelt ád ezután a Kalauznak, melyben ily nagy epésséggel, hárman is összecimborálván, nem találtak csak egy hamisságot is.”

A Kalauz támadói tényleg inkább személyeskedésre, üres szónoki elménckedésre, sőt ferdítésekre vállalkoztak, semhogy komoly tárgyilagos vitatkozásra. Legkedveltebb argumentumaik a gúnyversek és személyes gyalázódások voltak. Pázmány az ilyen támadókat úgy tekinti, mint „hagymázban levőket, kiket annál inkább szánunk és szelídeden gyógyítunk, minél szörnyebben dühösködnek ellenünk”, aztán lapról-lapra haladva, rendszeresen és győzelmesen megmutatja, „hogy a morgók feleletében semmi okosság, semmi tudomány, semmi igazság, semmi szemérmetesség sem találtatik.” Végül az igazság érdekében kéri őket, hogy ne veszekedni, hanem komolyan vitatkozni iparkodjanak. „Nem elég, hogy morogjanak, mert a nép söpreje is eleget szitkozódik. Hanem ha föltették, igaz okokkal kellene viaskodni.”

Ő maga amint „igaz okokkal viaskodva” érte el diadalait, úgy hű maradt az észokokkal való viaskodáshoz még akkor is, midőn ellenfelei nyilván valólag nem észokokkal harcoltak, hanem általános szólamokkal s tartalmilag üres és alaptalan, de annál szenvedélyesebb vádakkal támadtak rája. Így például egy támadó irat, csak ennyit tud kivetni a Kalauzon: „hogy sok helyen álmot hüvelyez, és embertelen gyermekséget beszél; hogy minden rendeket szidalmaz, kiért mindenektől becsületlenséget érdemel; hogy teli aprólékos gyermekjátékokkal”; megrója például Pázmányt, hogy a bolhának szeméről-szájáról elmélkedik, mire joggal jegyzi meg Pázmány, hogy a legcsekélyebb teremtményben is csodálhatni a Teremtőt; amint már szent Vazul és szent Ambrus is így cselekedtek. „Minap itt Prágában egy kivájt és fedeles kupa módjára csinált borsszemet láttam, melyben elefántcsontból csinált ötszázhét pohárka volt, mindeniknek a széle aranyozott volt. Ezen én sokkal inkább csodálkoztam, hogy sem mikor a prágai palotában száz öreg kupát láttam. Miért ne csodáljam tehát az Istennek bölcsességét, mely egy legkisebb élő állatban annyi sok külső-belső mozgásra, táplálásra, szaporodásra való tagokat formála?”

Ha hellyel-közzel ő is elhagyja a nyugodt tárgyilagosság ösvényét, erre csak magasabb szempontoktól indíttatva, s úgyszólva, kényszeríttetve szánja el magát, s akkor is sokkal előkelőbb ellenfeleinél. Magyarival szemben megjegyezte: „Ha ... néha a káromló emberhez nehogy magát még inkább elbízza – keményebben intézem szavamat, ezt, bevallom, kedvem ellen és nem más okból teszem, mint amiért a sebészek tűzzel és vassal szoktak az elmérgesedett sebhez nyúlni.” Jól tudja, – olvassuk más helyen – „hogy az új tanító atyafiak igen nehéz néven veszik, mikor valaki igazat mond nekik. És akármely lágy dorgálást is szitok gyanánt vesznek. De ők amellett oly iszonyú szitkokat s káromlásokat szórnak fejünkre, hogy az emberi elme nagyobbat nem gondolhat... Ha pedig mi egy nehéz szót ejtünk, mindjárt füstölög sokaknak az orruk, és azt akarják, hogy mint az úr emberének, nekik minden szabad legyen, mi pedig csak vállat vonítsunk.”

Pázmány nagy részben annak köszönhette vitairatainak messze ható sikerét, hogy ellenfeleinek hadi cselfogásait éles szemmel felismerte, s leleplezte. Főleg három rendszeres csalárdságot vet szemükre. Az első az, hogy ha bizonyításuk két lényeges része: a fő- és altétel közül az egyik igaz, a másik hamis, akkor óriási hévvel bizonygatják váltig azt, ami amúgy is kétségtelen, s ezzel megtévesztik a gyanútlan olvasót; – a másikat, a kétségest pedig vagy teljesen mellőzik, vagy ügyes fordulattal gyorsan átsiklanak rajta; a következtetésbe pedig szépen becsempészik, mint a főtétel folyományát.

Másodszor, úgymond, tömérdek oly állítást fognak rá a katholikus írókra, amelyekről azok sohasem álmodtak, s bizonyítanak olyan idézetekkel, melyek az idézett íróknál egyszerűen nem fordulnak elő. Pázmányt ez az alácsúsztató eljárás keserű gúnyra indítja. „Akár akarjuk, akár nem, de ugyan el kell hinnünk, hogy nem azt hisszük, amit hiszünk, hanem amit a Luther-kiáltók arányoznak alkalmatosbnak a gyalázatra.” A protestánsok ráfogták Pázmányra, hogy csonkítva idézi a szentírást és egyházatyákat, de e vádat egyes helyek idézésével bebizonyítani nem tudták; viszont éppen Pázmánynak sikerült rájuk bizonyítania, hogy olyasmit idéztek a szentírásból, aminek abban a jelzett helyen nyoma sincs. Megpróbálkoztak ellenfelei azzal is, hogy Pázmány szavait megcsonkítva, az összefüggés szervezetéből kiszakítva, idézeteit saját állításainként adva vissza, tegyék gyűlöletessé. Ilyenkor Pázmány sem kímélte a kemény szót e nemtelen eljárás megbélyegzésére. Így pl. szemére lobbantották a Kalauznak, hogy a Luther-féle úrvacsora vételére az olyan embert mondja a legalkalmasabbnak, „ki oly részeg korában járna a coenához (úrvacsorához), hogy a pohár fölhajtás után arcul okádná miniszter uramat (a lelkészt).” Pázmány valóban mondta ezt, de éppen nem mint a maga állítását, hanem Luthert magát beszéltetve, mint akinek tételei valóban ezen ízléstelen következtetésre vezetnek. Ha tehát a protestánsok megbotránkoztak rajta, csak saját vezérükre vessenek benne. „Luther írja, – így felel Pázmány, – hogy az ember akkor vagyon legjobb készülettel az úr vacsorájához, mikor legrosszabbul készült ehhez. Ebből mondám következni azt... (De) ha te (t. i. a protestáns vitázó, Zvonarics) még annál is rosszabb készületet tudsz gondolni, ámbár azzal menjetek vacsorátokra. – Bezzeg ha effélét, ha oly soványan és csak magam fejéből írnék, mint ti előállítjátok, magam tennék törvényt ellenem. De ti álnokságtok és a szegény község bámítására való cigányságtok, hogy az én mondásimnak sem elejét, sem bizonyságit nem meritek említeni. Mert ha ezt feljegyeznétek, kitetszenék farka a rókánknak.”

Végre harmadik főfogásuk az, hogy a tárgyilagos érvelést vagy egyáltalán elkerülik; vagy ahol alkalmazzák is, nyilvánvaló álokoskodásokba és durva gondolkodástani hibákba keverednek. Pázmány sorra mutat rá ilynemű hibákra is.

V. A „Kalauz” hatása.

Nagy volt mindkét oldalon a hatás, melyet Pázmány nagyszerű alkotása keltett.

A protestáns írók és vezérférfiak mindenképen igyekeztek e hatást ellensúlyozni; csak egyre: a Kalauz megcáfolására nem vállalkozhattak. Mert cáfolatnak nem nevezhetők azon tartalmatlan s már rövidségüknél fogva is meg nem felelő röpiratok, melyek közt még legtöbbre egy névtelen kálomista prédikátor vitte, aki alig két ívre terjedő válaszirattal igyekezett – nem ugyan cáfolatot írni – hanem okát adni annak, hogy miért nem felelnek a protestánsok a Kalauz „csácsogásaira”! „Nem érdemli meg a feleletet, – ez volt főtétele, – és nem méltó, hogy letörlésére spongiát szerezzünk.” Pázmány ezen olcsó kibúvót az Aesopus rókájának mentegetőzéséhez hasonlítja. A róka nem bírta elérni a fán lógó kolbászt (Aesopusnál: szőlőfürtöt), s miután sokáig hiába kapaszkodott utána, e megvető mondással kullogott odább: „Azt hittem: kolbász; pedig csak madzag.”

Tehetetlenségük érzetében a protestánsok végre lefordították a két fóliáns-kötetes Kalauzt egész terjedelmében latin nyelvre, hogy külföldön írassanak reá cáfolatot. A latin kéziratot 1617-ben felküldték Wittenbergbe, a lutheránus vallás főfészkébe s felkérték az ottani híres főiskola hittudományi karát, hogy beható cáfolatot szerkesztessen reá. A kar Balduin Frigyesre, széniorjára, bízta a feladatot. Csaknem tíz teljes esztendő múlt el, míg Balduin cáfoló-irata elkészült, s ilyképen a Kalauz ezen első egyetlen cáfolata csak 13 évvel a Kalauz megjelenése után láthatott napvilágot; akkor is beérték a latin nyelvű irattal, melynek „Phosporus veri Catholicismi” volt a címe.

Pázmány a 13 évig hiába várt „cáfolatra” néhány hónap alatt megírta ellencáfolatát: „A setét hajnalcsillag után búdosó Lutheristák vezetője, mely útbaigazítja a wittenbergai Academiának Fridericus Balduinus által kibocsátott feleletit a Kalauzra.” Ezt a válasziratot is magyarul írta meg. „Jóllehet deákul is tudok, – írja előszavában – de mivel a Kalauzt a magyarokért magyarul írtam, annak oltalmát is magyarul akartam írni, nemzetségemnek lelki orvosságaul... Ha másnak szabad a magyar könyvre deákul felelnie, engem sem tilthat, hogy magyarul ne írjak a deák könyvre.”

Balduin hangja sokkal higgadtabb, tárgyilagosabb és tudományosabb, mint magyarországi kartársaié, – amit Pázmány is örömmel megállapít; – osztatlan elismeréssel írja alá mindazt, amit a Kalauz „a kálvinisták, ariánusok, mohamedánok és más tévtanítók” ellen ír, csakis a lutheristákat fogja védelmébe. Itt aztán elhagyja a dicsérő hangot, de a tárgyilagosságot is: elferdíti Pázmány szavait s a katholikus tanokat, hamisan idézi a szentírást, s untig ismétli azon vádakat, melyeket számtalanszor visszautasítottak s megcáfoltak már a katholikusok: a bálványozást, szentek imádását, a római pápa istenítését stb. Ahol pedig Pázmány érveléseit boncolgatni iparkodik, az érvek tárgyilagos értékének megdöntése helyett szintén csak szónoki fordulatokkal és ügyvédi fogásokkal kerüli meg a tárgy lényegét. Pázmány diadalmasan mutatja ki, hogy érveinek ereje érintetlen maradt s ellenválaszát diadalmas örömérzettel fejezi be.

„Legyen áldott az Úrnak szent neve, – úgymond, – nemhogy valamiben meggyőzték és erőtlenítették volna a Kalauz bizonyságit; de sőt azoknak kifeselhetetlen kötelékében vergődvén, nyakukra fojtották és oldhatatlanokká csinálták azokat; úgy hogy a wittembergai felelet nem egyéb, hanem a Kalauzban írt igazságnak vastagítása, az új tudományoknak (talán nem annyira az oltalmazók tudatlanságából, mint az ügynek és vallásnak fogyatkozásából) győzedelmes rontása. Azért magamról bizonyosan mondom, hogy ha lutherista volnék, megolvasván a Balduinus könyvét, katholikussá lennék; úgyannyira kitetszik a Balduinus mentegetéséből a lutherista hamisság.”

E válaszirat, mint a Kalauz maga is, csakhamar több kiadásban elfogyott; ami az akkori sajtóviszonyokat tekintve nagy dolog volt. Pedig a protestáns lelkészek mindent megtettek, hogy a híveket Pázmány művének olvasásától visszatartsák. Pázmány ezt az eljárást is gyanúsnak tartja. Ha – úgymond – setét este egy csaplárosnak két pint bor árát adnál és azt mondanád neki: ihon a bor ára, jó pénz, de gyertyánál meg ne nézzed: valóban nem mindjárt gyanúságba ejtenéd-e magad? Mit ítélsz tehát tanítóidról, kik nem szenvedik, hogy a mi írásunk fényességénél tanításuk megtessék?”

Pázmány Kalauza és irodalmi munkássága a katholikus vallás újjáébredését jelentette Magyarországon. A katholikusokban felébresztette a szunnyadó önérzetet s felemelte az elhaló bizalmat. A protestánsok érezték, hogy oly ellenféllel van dolguk, akivel szemben tevőleges eredményre sohasem számíthatnak. A tárgyilagos hitviták, mint ilyenek, a Kalauzzal voltaképpen véget értek. Balásfy 1616-ban joggal írhatta: „Én jó lelkiismerettel mondom, nem tudok a magyar nemzetben egyet is, aki vagy több munkáját, vagy hasznosabban szentelte volna a Krisztus Anyaszentegyházának oltalmára írását, Pázmány Péternél; mióta a szélvésztévelygéseknek fuvatagában kezdettek a farkasok utakat állani országunkban, annyira nagy hatható rivogatással tudja ez őket hurrogatni, hogy immár ugyancsak igen berekedt ordításra és mintegy pattanás nélkül párálló buggyanásra juttatja őket.” – Balásfynak igaza volt: ettől fogva a magyar protestantizmus megszűnt észokokkal és érvekkel dolgozni, s ehelyett inkább fegyverrel és országgyűlési pártharcokkal vitatkozott. A jezsuiták kiűzése és hasonló követelések könnyebb és egyszerűbb megoldásnak kínálkoztak, mint a tudományos vitatkozások, melyeket a Kalauz a magyar protestantizmusra nézve örökké lehetetlenekké, céltalanokká tett.

Pázmány mint író legtermékenyebb és egyúttal minden tekintetben legnagyobb magyarországi kortársai között. 34 műve közül28 22-t magyar nyelven írt, s e művei által, hogy Toldy Ferenc szavaival éljünk, „a magyar nyelvnek nem várt, előre nem láthatott kiképzést adott. A nyelvvel, grammatikai szabatossággal élt, azt kifejezések s a nép szájából vett szebbnél-szebb és jelentős szólásformák- és közmondásokkal gazdagította, irályának pedig oly teljességet, kerekdedséget és a bőség mellett is oly hathatósságot kölcsönzött, hogy méltán egy új aera szerzőjének tekintik, ki a régibb kort befejezte s újat kezdett meg... Ő a mai könyvnyelv teremtője; kevesen tudták ezt ő utána mind máig annyi eredetiséggel s egyszersmind új színnel kezelni.”

VI. Pázmány, mint érsek és Magyarország prímása. Működése a politikai téren.

Pázmánynak csakhamar alkalma akadt arra, hogy ellenfeleit a közélet harcterére is kövesse. A 17. század elején megindult politikai és vallási küzdelmekben reá is jelentékeny szerep várakozott, melyet azonban már nem mint egyszerű szerzetes, hanem mint Magyarország első főpapja játszott végig.

Az ország irányadó katholikus köreiben Pázmány szellemi kiválóságát, lángelméjét, tudományos műveltségét, gyakorlati ügyességét, s mindenekelőtt kiváló papi jellemét már régóta felismerték és becsülték. Midőn pl. 1614-ben Pázmány Rómába utazott – többek közt azon tervvel is, hogy a szigorú karthauzi-rendbe lép át, – a magyarországi katholikus főurak közt azon aggodalmat keltette, hogy esetleg nem jön többé vissza Magyarországba; mire több főúr: gróf Erdődy Tamás, báró Esterházy Miklós, báró Horváth Gáspár, Pethe László kamarai elnök és Prainer János külön feliratokat intéztek a pápához, kérve őt, hogy Pázmányt mielőbb küldje vissza hazájába.

Pázmány 1615-ben vissza is tért Magyarországba s még ugyanazon évben, midőn Forgách Ferenc esztergomi érsek halálával az érseki szék megürült, általános volt az óhaj, hogy a lángbuzgalmú Forgách bíboros helyébe kedvelt tanácsosát, Pázmányt emelje a királyi kegy s a pápa választása, mint aki e hivatalra az egész országban a legméltóbb. V. Pál pápa alapos tudakozódás után örömmel hajlott a közóhajra, melyet a király is magáévá tett; feloldotta Pázmányt szerzetesi fogadalmaitól, s ezzel elhárította a felemeltetése elé gördülő főakadályt. 1616 őszén írták alá a király és a pápa a kinevezési okiratokat: Pázmány ezzel elfoglalta az ország első főpapi székét és egyik legfőbb főúri hivatalát.

Az igénytelen szerzetes hittudós a körülmények e váratlan fordulatával az ország egyházi és állami közügyeinek egyik fontos intézőjévé lett. Ezentúl nem volt elég tollal és szónoki beszédeivel védeni egyházát és hazáját, hanem részt kellett vennie az éppen akkor országszerte dúló belső viszályok leküzdésében, a politikailag és vallás-erkölcsileg annyira megtépett ország üdvének, megmentésének munkálásában. Egyik részen Bethlen mozdított meg minden követ, hogy az ország zavaros helyzetét felhasználva, sőt a haza főellenségével, a törökkel szövetkezve, a katholikus uralkodótól az ország kormányát magához ragadja; másrészről a király rövidlátó és önző tanácsosai az ország önállósága ellen áskálódtak s így Pázmánynak – mint Esterházy nádornak is – ugyancsak nehéz volt középen állva a közvetítő szerepet játszania s odahatnia, hogy az ország sem a török ellenség és nagyravágyó szövetségesei áskálódása folytán végleg el ne enyésszen, sem függetlenségét el ne veszítse.

Pázmány teljes meggyőződése szerint Magyarországot s abban a katholikus hitet egyaránt csak a Habsburg-ház hűségében lehetett megmenteni, főleg amióta a protestánsok a felkelés mozgalmait felekezetük ügyével azonosították, s amióta nem átallottak honfitársaik ellen a törökkel is szövetkezni. E meggyőződés magyarázza meg azt, hogy Pázmány, kinek hazafias és erősen nemzeti érzületéhez kétség nem fér, II. és III. Ferdinánd királyok őszinte híve, s oly buzgó támogatója volt, hogy viszont az udvar is teljes bizalommal viseltetett irányában. E bizalom tanújele volt Pázmány követi küldetése is Rómába. Ugyane meggyőződés késztette Pázmányt arra is, hogy Bethlen Gábor elbuktatásán fáradozzék, akiben amúgy sem látott mást, mint önző, lelkiismeretlen, nagyravágyó kalandort. Rákóczi Györggyel is csak akkor békélt meg, mikor megnyughatott benne, hogy hatalomvágya sem a katholikus vallást, sem Ferdinánd trónját nem fogja veszélybe sodorni.

Hogy hitbuzgalma, s az uralkodóházhoz való ragaszkodása nem szorította háttérbe hazaszeretetét és nemzete függetlenségének óvó nagyrabecsülését, maga is tanúsítja, s 20 évi politikai működése kezeskedik róla. Ellenségeinek rosszakaratú ráfogása, hogy Pázmány egyszer e szavakat mondta volna: Inkább lakják farkasok ez országot, mint protestánsok. Pázmány maga felháborodva utasította vissza e koholmányt; amivel azonban nem akadályozhatta meg, hogy ellenségei a mai napig mindig újra és újra elő ne hozakodjanak vele. Hazaszeretetének gyengédségére vall az is, hogy egyik művét már érsek korában Bihar-vármegyének, szülőföldjének ajánlotta. „Negyven egész esztendeje leszen, – írja az előbeszédben, – mikor az Úr Isten engemet honomból, azaz őseimnek örökségéből kegyelmesen kiszólíta, s egyházi állapotba választa. Soha azóta, édes nevelő hazám, feledékenységben nem volt előttem emlékezeted, sőt kívántam s kerestem abban módot, hogy velem való dajkálkodásidat hálaadó szolgálattal valami részből megköszönjem és benned lakozó atyámfiainak, csekély értékem szerint kedveskedjem. De mód nem adatván élő nyelvem tanításával hozzád való kötelességemnek terjesztésében, hogy teljességben háládatlanul meg ne haljak, vénségemben ezzel a kis írásomnak neked ajánlásával, ha kötelességemnek eleget nem tehetek, ismertetni akarom hálaadó igyekezésemet...”

Nemzeti önérzetét és nemesi öntudatát is mindvégig megőrizte. Egy levelében így ír Thurzó nádornak: „Én is szinte oly magyarnak tartom magamat, mint bárki más. Hazámnak, nemzetemnek becsületét, csendességét szeretem, és Istentől óhajtva kérem. A nemességnek is privilégiomit szeretem, s tehetségem szerint oltalmazom. Mert noha most a sok hadak között megaprósodott a Pázmány-nemzetség, de ezt megbizonyíthatom, hogy szent István király idejétől fogva jószágos nemes emberek voltak eleim... Azért soha bizony a nemességnek privilégiomi ellen nem törekedtem; ne is adja Isten, hogy törekedjem.”

A nemzeti érdekeket nem rendelte alá politikájának. A királlyal szemben sürgette a nemzet alkotmányos jogainak tiszteletben tartását, országgyűlés összehívását, az erdélyi fejedelemség önálló jellegének megőrzését. Ő is a független, önálló Erdélyben látta az udvar esetleges túlkapásainak leghathatósabb ellensúlyozóját. Rákóczi Györggyel, a protestantizmusért buzgólkodó fejedelemmel, kinek katonái az ő szeme előtt gyilkolták le embertelen kínzások közt a kassai vértanukat, úgyszólván baráti jó viszonyt tartott fenn, sőt e jó viszony kedvéért feláldozta Esterházy Miklós, a buzgó katholikus nádor barátságát és eltűrte, hogy miatta sokan gyanúba fogják a király iránt való hűségét is. Az ármánykodással és gyanúsítással egyáltalán keveset törődött. Magatartását ez irányban legszebben jellemzi egyik levelének néhány odavetett sora: Az embernek szerencsétlensége, hogy ítéleteknek és gyanúnak kitéve, folytonosan hányattatik, ha csak az igazságba nem veti horgonyát. Az igazságban bírja az ember legbiztosabb menhelyét és védvárát.”

Jellemének magyaros egyenességéből és őszinteségéből következett, hogy mint államférfiú s a király tanácsosa, sőt sokszor teljes hatalmú megbízottja sem űzött cselszövéseket soha; nem színlelt, nem kétszínűsködött, nem ármánykodott. Különféle időben vagy különféle helyekre írt levelei nem mondanak ellent egymásnak, pedig ez a diplomaták világában úgyszólva magától értetődő, mindennapi jelenség. Pázmány mindig egyenesen és nyíltan, sőt gyakran élesen mondotta ki, amit helyesnek ítélt. Ezen éles és határozott szókimondás lehetett a már említett összeütközésnek is egyik fő oka közte és Esterházy között, mely oly sajnálatos és sajátságos feszült viszonyba sodorta a kor két legnagyobb magyarját.

Azonban szókimondó egyenessége dacára is nagyfontosságú eredmények koronázták Pázmány államférfiúi tevékenységét. Hogy csak a legkimagaslóbb eredményeket érintsük: az ő műve volt nagy részben, hogy II. Mátyás király halála után az ország Bethlennel szemben II. Ferdinándot választotta királynak; ő tartotta meg a 30 éves háború idején az ország zömét a nyugaton annyira szorongatott király hűségén; az 1622-iki nikolsburgi békekötés az ő igyekezetei folytán jött létre; III. Ferdinánd megválasztását az 1625-iki soproni országgyűlésen szintén ő vívta ki.

E soroknak azonban nem lehet célja Pázmány politikai szereplésének bővebb részletezése, azért azonnal áttérünk főpapi működésének jellemzésére.

VII. Pázmány, mint főpásztor. Alapítványai.

Ha Pázmány politikai működésére szenny nem tapad, még nagyobb és eszményibb főpásztori munkálkodása.

Az a határozottság, mellyel már a szerzet aszketikai gyakorlatai közt megtanulta minden egyéni érdekét, és hajlamát fensőbb szempontok alá rendelni, állandó jellemző vonása maradt a prímási széken is. Magánélete feddhetetlen volt, telve önfeláldozással és szigorral önmaga iránt; az önuralmat – mint Fraknói mondja – magával hozta a szerzetből, melynek gyermekéül tartotta magát mindhalálig, amint maga is mondogatta, hogy a „Jézus Társaságot mindenkor édesanyja gyanánt szerette”. Azzal bizonyította be e gyermeki, hálás szeretetet, hogy legtöbb alapítványával valamennyi szerzetestársulat közt legjobban azon rendet tüntette ki, melynek neveltetését köszönte, s melynek maga is tagja volt.

Magas rangját nem tekintette földi kényelem és nagyzás eszközének. Rendkívül takarékosan bánt vagyonával; jövedelmeinek serényen utánajárt ugyan, de csak azon célból, hogy annál több áldozatot hozhasson hazájának és egyházának. A végvárak erősítésére és a katonák zsoldjának fizetésére, templomok, tanintézetek, papnevelők és szerzetházak építésére óriási összegeket fordított.

Ezen áldozatok említésével a nagy főpap működésének újabb, aranybetűkkel teleírt lapjához érkeztünk. Fraknói összeállította alapítványainak s legjelentékenyebb adományainak sorrendjét: e sorrend 36 pontból áll, s körülbelül egymillió forintnyi – tehát az akkori pénzértéket tekintetbe véve, valósággal tüneményszerű összeget tesz ki.

Kiváló alapítványa a mai napig fennálló „Pazmaneum”, magyar papnevelőintézet Bécsben, mely 1623-ban indult meg. „Tekintettel arra, – így szól az alapítólevélben, hogy mekkora kárára van a katholikus hitnek, ha kellő számú és megfelelő tudományos képzettségű papjai nincsenek, aminőkre Magyarországon mai nap akkora volna a szükség: éjjeli és nappali gondoskodásomat oda irányoztam, hogy gyenge erőm és tehetségemhez képest, Isten segítségével enyhítsek e bajon. Míg végre nagy munkával és fáradsággal, kényelmem és mindennapi szükségleteim feláldozásával sikerült a kellő pénzösszeget összeszereznem.”

A papnevelő intézetet a Jézustársaságiak vezetésére bízta, akiknek tanítási rendszere művelte ki őt magát is.

Nagy volt öröme, midőn 1627-ben az intézet első növendékeit áldozópapokká szentelhette. „Mióta az érseki méltóságot bírom, – írja – sohasem volt nagyobb örömöm, mint ezen alkalommal.” Az intézetből kikerült áldozópapok már Pázmány életében mindenfelé kitűntek buzgalmuk és tudományos képzettségük által.

A papnevelés ügyében Rómába is fordult támogatásért. „Végtelen örömmel hallottam, – írja egy alkalommal, hogy a török által pusztulásnak indult hazánk a Congregatio (de propaganda fide) gondoskodását magára vonta; bár vonná magára jövendőben is ... Mert itt az évtizedes háború és a régibb főpapok hanyagsága következtében papokban nagy a szükség. Én ugyan mindent megteszek, ami hatalmamban van; érseki jövedelmeim kétharmad részét papnevelők és kollégiumok alapítására fordítom; de a nagy romlás következményeinek elhárítására egymagam képes nem vagyok... Az eretnekek elhatalmasodását is főleg a papok hiánya okozta.” – 1622-ben tényleg kieszközölte, hogy a magyar püspökök tizenkét helyet újra betölthettek a római „magyar-német kollégium”-ban (Collegium Germanico-Hungaricum); a magyar papnövendékek útiköltségeire Pázmány jelentékeny alapítványt is tett. Az első növendék, kit ő maga küldött Rómába, Lippay György volt, Pázmány későbbi nagynevű utódja az esztergomi érseki széken.

Pázmány valamennyi alkotása közt a legjelentékenyebb a nagyszombati egyetem megalapítása volt 1635-ben. 60,000 forint volt az alaptőkéje, mellyel Pázmány vallásos buzgalmának s áldozatra kész hazaszeretetének e monumentális emlékét megalkotta. Ugyanazon tudományegyetem ez, mely később Budára, majd Pestre került át, s mai napig fennáll Budapesten. Az egyetemet Pázmány a Jézustársaság vezetésére bízta. Alapító okiratában ezeket írja:

„Aggódva tanakodtunk sokáig, mi módon mozdíthatnók elő a katholikus vallás fejlődését Magyarországon, s miképp emelhetnők egyúttal a nemes magyar nemzet díszét; s végül abban állapodtunk meg, hogy mindkét célra legalkalmasabb lesz oly tudományos főiskola alapítása, mely a harcias nemzet belső művelését munkálná s az egyházi, és állami főbb hivatalokra alkalmas férfiakat nevelne. Ilynemű intézet alapítására régóta vágyódtunk, de a haza veszedelme és némely más szükséges alapítvány mind ekkoráig késleltették hő óhajtásunk teljesítését. Most végre, miután Isten törekvéseinket áldásaival és mennyei kegyeivel elhalmozta, s némi pénzösszeg áll rendelkezésünkre, reméljük, sikerül célunkat elérnünk s valamit létesítenünk, ami, habár a dolog nagyságával összhangzó nem lesz, de legalább szorongatott hazánk szükségeinek meg fog felelni.”

Az egyetemet Pázmány maga nyitotta meg. Az ünnepi szónok, Jászberényi Tamás, az új egyetem egyik tanára, nem hízelgést, hanem teljes igazságot mondott ez alkalommal, midőn e szavakkal fordult a nagy jótevőhöz:

„Oly számosak és nagyok a magyar haza körül szerzett érdemeid, hogy majdnem gondolkozóba esem: vajon nem a Te kezed volt-e az, mellyel szent István az ő műveit létesítette, avagy tán a nagy király keze-e az, mely a Tiedben föltámadott, hogy Magyarországot új áldásokkal elhalmozza? Szemlélve a nevelőintézeteket, melyeket az ifjúságnak, a kollégiumokat, melyeket a szerzetesrendeknek, a templomokat, melyeket az ég szenteinek emeltél; ki ne dicsőítené királyi bőkezűségedet? És íme, az egyetem megalapítását, ha nem csalódom, Magad is jótékonyságod minden egyéb műve fölé helyezed: mert míg bizonyára találkoznak még, kik példádon fellelkesülve, majdan ezeket utánozni fogják s ekként érdemeidben osztozkodni fognak, – addig ezen új műved dicsősége osztatlanul a Tied marad, s ebben sokáig senki sem lesz vetélytársad!”

Az ünnepélyt a nagyszombati középiskolai növendékek színielőadása zárta be, melynek tárgyául a bibliai Benjamin történetét választották. Pázmány jelen volt az ünnepélyen s a színielőadás végén így szólt a növendékekhez: „Nem ok nélkül választottátok ezen alkalomra Benjamin történetét; mert elő haladott koromra gondolva, az egyetemet utolsó szülöttemnek: Benjaminomnak kell tartanom; bár még több más intézet alapításáról elmélkedem.”

Azonban Pázmány nemcsak alapítani tudott, hanem a meglevő üdvös intézményeket iparkodott életben s virágzásban is tartani, s ha kellett, új életre kelteni.

Mint főpap különösen papsága újjászervezésén, megtisztításán és emelésén fáradozott. E célból tartományi egyházi gyűléseket hívott össze, főesperesei által szigorú és sokra kiterjedő kánoni vizsgálatokat tartatott, s a trienti zsinat végzéseit minden kitelhető módon igyekezett érvényre juttatni. A visszaéléseket kérlelhetetlenül irtotta, s míg a bűnbánókkal, atyai kegyességgel és nagylelkűséggel bánt, az ellenszegülőknek és csökönyösöknek hajthatatlan szigorát kellett érezniök. Részrehajlás nélkül való igazságosságát eléggé jellemzi, hogy jó barátját, Balásfy Tamást szigorúan megfenyítette, és szenvedélyeskedése miatt egyházi kiközösítéssel is fenyegette.

Sokoldalú működése és őrködése nyomában mindenfelé új életre kelt a hitbuzgalom, kötelességtudás és az erkölcsök javulása. A papság az ő kormánya alatt újjászületett s ennek révén a hívek ezreinek körében is új virágzásnak indult a valláserkölcsi élet.

VIII. Pázmány, mint hitszónok. A nagy érsek hattyúdala.

A lánglelkű apostolutód országra ható működése közben a lelkipásztorkodás közvetetlen munkáit sem hanyagolta el. Mint érsek és 1629 óta a római katholikus egyház bíboros fejedelme éppoly buzgalommal tartott gondosan kidolgozott szentbeszédeket a köznép előtt, mint egykor, egyszerű szerzetes korában. Itt a szószéken sohasem bocsátkozott hitvitákba; az igazság meggyőző erejével egyszerűen és világosan kifejtette az Egyház tanait, megmagyarázta, érdekes vonásokkal megelevenítette azokat s rendkívül népies, gyakorlati következtetéseket vont le belőlük.

1633-ban, aggkorában, ki is adta egyházi beszédeit két hatalmas kötetben. Ha Toldy, Greguss és mások szerint Pázmány az újkori magyar könyvnyelv megteremtője, különösen tanulságos e tekintetben ezen legutóbbi műve, melynek nyelve oly szép és magyaros, előadása oly megragadóan világos, sokatmondó és népies, mint sehol másutt. Művei közül imádságoskönyve mellett ez maradt meg legtovább közkézen: a katholikus papság mai napig is nagy haszonnal alkalmazza egyházszónoklati segédkönyvül.

Elüljáróba prédikációi elé „intést” írt az egyházi szónokok számára, melyben gyönyörűen fejti ki főelveit, az egyházi szónoklatot illetőleg. Szigorúan megrója azokat, kik hallgatóiknak nem lelki hasznát, hanem csak tetszését keresik, azt, hogy „magukat csudáltassák”. „Nem veszedelmes orvosnak tartanók-e, – teszi hozzá, – aki betege előtt lantot verne, és éneklésével akarná gyönyörködtetni fülét; orvosságokat pedig (mivel azoktól a beteg iszonyodik) nem adna nyavalyáinak gyógyítására? Ilyen ártalmasok a prédikátorok, kik csak a szólásnak ékességével, vagy maguk álma és elmélkedésök elbeszélgetésével vagy igen mély és szokatlan, de haszontalan tudományokkal viszkettetik a hallgatók fülét; a lelki sebek gennyedtségét pedig meg sem illetik.”

Az egyházi szónoktól kiváló tulajdonságokat követel. „Sok munka, nagy okosság, temérdek tudomány és mindenekfölött nagy isteni malaszt kívántatik.” A rögtönzésnek határozottan ellensége. „Ne bízzék senki elméjében, – írja, – mert soha jól nem prédikál, aki jól hozzá nem készül.”

Utolsó helyen 1635-iki karácsonynapi szentbeszédje áll. „Alítom (gyanítom), – írja erről – hogy ez leszen vége a negyven esztendőtől fogva való prédikálásomnak; mert mellem fulladása, hurutok és belső szelek szaggatása, emlékezetem fogyatkozása, fogaim kihullása, egyéb mindennapi sok nyavalyákkal egyetemben alkalmatlanná tettek a prédikálásra.”

Műve legelejére remek ajánlólevelet írt, melyen ritka melegség, sőt, mintha érezte volna, hogy e levéllel mintegy hattyúdalát zengi, bizonyos átszellemült, sejtelmes ihlet ömlik el. „Hálát adok szent Felségednek, – írja Istenhez fordulva többi között, – hogy engemet kegyelmességedből az igaz hit zászlaja alatt egyházi állapotban köteles szolgáddá fogadtál, áldásodat reám árasztottad, lelki és testi ajándékiddal szívemet magadhoz szelídítetted, akaratomat szolgálatodhoz édesítetted, késedelmességemet serénységre sarkantyúztad, tudatlanságomat mennyei tanításoddal világosítottad, gyarlóságomat érdemem szerint nem ostoroztad, hatalmas kezeiddel belém oltott igazismeretet naponként nevelted, dicsőséged terjesztésére szívemet gerjesztetted és a világ bojtorjánjába ragadott kívánságaimat szolgálatodra ösztönözted.”

Alázattal vallja, hogy ami jó benne van, Istentől nyerte. Amint mindig Isten dicsőségének előmozdítása volt életének célja, ezt célozza jelen munkája is. Ezért nem akarta azt másnak, mint Istennek ajánlani. „Kisded és lengeteg ajándék ez; mert az én tudatlanságom keze-szennye rajta maradott a te tisztaságos szép tanításaid magyarázásán. Azért nem méltók az én akadozó nyelvemnek dísztelen és unalmat szerző rebegési, hogy bemutattassanak szent Felséged előtt.” Mindamellett két körülmény bátorította erre. Az egyik az, hogy ami jó találtatik munkájában, Isten tárházából vette. A másik: bizalma Isten irgalmában. Majd áttér a maga személyére. „Ah, mely boldog volt ama szentatya, – így fohászkodik, – ki halála óráján azt mondotta, hogy soha mást, olyat nem tanított, melyet előbb maga nem cselekedett! Megvallom teelőtted, édes Uram Istenem, hogy én ilyen nem vagyok; szegény gyarló vagyok; mert sokat írok és tanítok, amit restségem vagy rosszaságom miatt nem cselekszem, vagy igen hidegen és fogyatkozva cselekszem. Mindazáltal te tudod, Uram, hogy csak azt írom, amit szolgáid üdvösségére hasznosnak, előtted kedvesnek ismerek, sőt amit magam is kívánva igyekezem teljesíteni.”

Végül kérelmeivel fordul Istenhez.

„Fáradságomnak egyéb jutalmát nem kívánom szent Felségedtől, hanem amit kedves szolgád, szent Ágoston kívánt: valamit magad-kívül akarsz adni, bár mind elvedd, csak magadat add nekem. És minthogy szólani kezdettem előtted, Uram, noha por és hamu vagyok, még egy könyörgésemet bocsásd kegyelmes füleidhez ...: adj a te méltatlan szolgádnak oly áldást, hogy akik az én munkámat, a te ajándékodat, az anyaszentegyház tárházából vett igazságokat olvassák, tisztuljon értelmök sötétsége az igaz hit ismereteire, lágyuljon szívök keménysége penitenciára, gerjedjen lelkök hidegsége szerelmedre; hogy minden tévelygések sötétségéből, minden bűnök veszedelméből kifeselvén, híven szolgáljanak Felségednek. Ha sok, amit tőled kérek, Uram, ottan csak azzal áldd meg méltatlan szolgád fáradságát, hogy bárcsak egy bűnös ember térésére, egy lélek üdvösségére legyen segítő tanításom. Fáradságomnak fényes jutalma leszen, ha a Krisztus vérével megváltottak közöl csak egynek üdvösségére segítő eszköz leszen írásom.”

IX. Pázmány végső intézkedései. Halála.

Pázmány „Prédikációinak” közrebocsátásakor már komolyan betegeskedett. A folytonos szellemi és testi megerőltetések, melyek közt magának megnyugvást nem engedett s hozzá idült, elhanyagolt köszvénybaja csakhamar tönkretették testi erejét. Már 1633-ban gyakran panaszkodott erőtlenségről és heves fájdalmakról. 1636 őszén végrendeletet írt, melyben mindenekelőtt Teremtő, Megváltó Istenének ad hálát, hogy őt, „a legméltatlanabb férget” nemcsak hogy a római katholikus egyház kebelébe fogadta, hanem ideiglenes javakkal is elhalmozta. Isten irgalmához esedezik és az Üdvözítő érdemei s a boldogságos Szűz, és minden szentek közbenjárása által könnyek közt kéri, bocsássa meg kegyesen vétkeit és mulasztásait, s miként ifjúságában oktatta, úgy vén korában se hagyja el, hogy örök boldogságát biztosíthassa. Testét egyszerűen, érseki jelvények, ékszerek és pompa nélkül, jezsuita-ruhában kívánja eltemettetni, teste felbontását és bebalzsamozását pedig eltiltja. Vagyonát hazai és vallási célokra hagyományozza, káptalanjáról, kedvelt alapítványairól és szegényeiről sem feledkezve meg.

„Bontakozott egészsége” dacára mind utolsó percéig lelkiismeretesen teljesítette teendőit, utazott, levelezett, főpapi ténykedéseket végzett. Kedélyének derültségét sem vesztette el. Hat nappal halála előtt még ezt írta Pálffy Istvánnak: „Magam is rövidnap meglátogatom kegyelmedet, noha bizony én is csak alig vagyok;” – azután hozzáteszi a grófnéra vonatkozólag: „Kérem kegyelmedet, asszonyomnak ajánlja szolgálatomat és kérem, hogy ő kegyelme csináltassa meg nekem egy apotékában ezt az egynéhány pilulát: Rp. Pilulas tres pro sene 68 annorum, ut viginti annis junior fiat. (Recept: Három pilulát egy 68 éves aggastyánnak, hogy 20 évvel megfiatalodjék.) Valamit kíván a patikárus, megfizetem.”

1637. március 19-én Pozsonyban három egykori rendtársa társaságában ebédelt; de étkezés közben hirtelen rosszul lett s midőn hálószobájába vitték, már nem tudott szólni. Végső küzdelme nem sokáig tartott. Beszélőképességének hiányában csak arckifejezésével és kézmozdulatokkal jelezte, hogy a szentségeket kívánja. Közben többször látható erőlködéssel megkísérlette a „Jézus” és „Mária” neveket kiejteni. A kancellár, Jakusich püspök, néhány udvari embere s négy szerzetes állt ágya körül, midőn esti 10 és 11 óra között a nagy főpap csendesen elszenderült.

Temetése óriási részvéttel ment végbe; a nagyszombati egyetem pedig teljes esztendőn át gyászdíszben állott.

Holtteste mai napig megfelelő emlék nélkül pihen a pozsonyi koronázó székesegyház szentélye alatt; csak az esztergomi székesegyházban állított neki nagyszerű emlékszobrot Simor érsek, Pázmány nagynevű utódja. Legszebb emléke különben műveiben s alkotásaiban él, melyek a magyar katholicizmus történetében és tovább is: egész nemzeti irodalmunk és művelődésünk fejlődésében hasonlíthatatlan fontosságú fordulópontot jelentenek.

Fellépésekor a nemzet nagy része a hitújítók zászlaja mellé állt, s bár az ellentétek elmérgesedése folytán Pázmánynak már nem sikerülhetett az egész országban megszüntetnie a vallási meghasonlást, millióknak mégis ő szerezte vissza közvetetlenül vagy közvetve őseik legdrágább hagyatékát, azon hitet, mely e nemzetnek Szent Istvánokat és Szent Lászlókat, Nagy Lajosokat és Hunyadi Jánosokat nevelt s melynek árnyékában nőtt naggyá és tekintélyessé keletről nyugatra szakadt nemzetünk.

„Több mint két évszázad – így fejezi be Pázmányról írt háromkötetes művét Fraknói püspök, – több mint két évszázad múlt el, mióta Pázmány porait a sírbolt őrzi: de művei, alkotásai, vívmányai még napjainkban is őrködnek azon magas érdekek fölött, melyekért élt és hatott; a nagyszerű épületek, melyek az irodalom, az egyház és állami életünk terén azóta díszlenek, az általa biztos kézzel lerakott alapokon emelkednek.”

Vö. Fraknói Vilmos: Pázmány Péter és kora. (Pest, 1867, 3 kötet. – Ugyanaz: Pázmány Péter. (Magyar Tört. Életrajzok) 1886. – Ugyanaz: Magyarország és a római szentszék. 3. k. (Budapest, 1903. Szent-István-Társulat. – Kovács L. J. dr.: Pázmány Kalauza és Bellarmin Disputaciói. (Kassa, 1908.) – Dudek és Karácsonyi cikkei a Religió-ban 1907.)