Miguel Escrivá: Kulcs a venezuelai

helyzet elemzéséhez anélkül, hogy egyszerű

pacifizmusba esnénk

Január 3-án kora reggel az amerikai erők villámgyors műveletet hajtottak végre venezuelai területen, amely Nicolás Maduro elnök és felesége, Cilia Flores elrablásával ért véget, jelentős összecsapások vagy ismert áldozatok nélkül. Az esemény, amely hatalmas politikai és történelmi jelentőségű, olyan elemzést igényel, amely nem korlátozódhat felületes erkölcsi kategóriákra vagy automatikus ideológiai reflexekre.

A mai katolikusok körében fennáll a veszélye annak, hogy zavaros elemzések születnek, amelyeket az NGO-k etikai elveinek közelebb álló, leegyszerűsített pacifizmus jellemez, és nem az egyház politikai és erkölcsi hagyományai. A katolikus tanítás soha nem állította, hogy a béke az igazságosságtól elválasztott abszolút érték, és azt sem, hogy mindenfajta erőszak eleve illegitim. Éppen ellenkezőleg, évszázadok alatt kifinomult gondolatokat alakított ki a szuverenitásról, az igazságos háborúról, a zsarnokságról, az ellenállásról és a beavatkozás határairól. Ez a szöveg nem szándékozik lezárni az ítéletet, hanem rendezni azokat a változókat, amelyeket figyelembe kell venni annak szigorú megfogalmazásához.

A nemzetek szuverenitása a katolikus hagyományban

A nemzeti szuverenitás a keresztény politikai gondolkodás központi elve. Szent Ágostontól, aki a De Civitate Dei című művében a politikai legitimitást az igazságosság rendjéhez köti, Aquinói Szent Tamásig a politikai közösséget önmagát kormányozni jogosult erkölcsi valóságként értelmezik. Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae című művében megállapítja, hogy a háború csak akkor tekinthető igazságosnak, ha a legitim hatalom, az igazságos ok és a helyes szándék egybeesik. Ebből a megfogalmazásból egy döntő elv következik: a zsarnok megdöntése elsősorban a politikai testület feladata, és nem egy külső erőé.

A Francisco Suárez által később kidolgozott ellenállás joga, sőt a zsarnokgyilkosság is mindig a nemzet belső cselekményének, önvédelmének szélsőséges kifejezésének tekinthető, és nem külföldi hatalmakra átruházható funkciónak.

A szuverenitás azonban nem csupán jogi vagy formális kategória, hanem a nemzeti testület hatékony támogatásával fenntartott társadalmi-politikai valóság is. A venezuelai esetben nyilvánvaló, hogy a rezsim társadalmi támogatottsága alacsony, körülbelül 20% körül mozog, ami az utolsó választási folyamatban is nyilvánvaló volt, amelyet – az országon belül és kívül egyaránt – széles körben hiteltelennek és formájában és eredményeiben szinte groteszknek tartottak. Technikai szempontból a rezsim de facto szuverénnek tekinthető, amennyiben ellenőrzést gyakorol az állami apparátus felett, de ez egy rendkívül gyenge szuverenitás, amely nem élvezi a nép jelentős támogatását, és inkább a tehetetlenség, a félelem és az intézményi kiüresedés tartja fenn, mint a valódi legitimitás.

Ez a tény döntő jelentőségű, mert szakadékot hoz létre a formális szuverenitás és a tényleges szuverenitás között, amit a katolikus politikai doktrína mindig is figyelembe vett, bár nem mindig kifejezetten.

Kivétel: előzetes agresszió és jogos nemzetközi védelem

A katolikus hagyomány azonban nem abszolutizálja a be nem avatkozás elvét. Francisco de Vitoria és más szerzők elismerik, hogy egy politikai közösség legitim módon alkalmazhat erőszakot, ha valós és objektív agresszió történik, még akkor is, ha az nem klasszikus katonai invázió formájában történik. Az erőszak, a kábítószer, a szervezett bűnözés vagy a szándékos destabilizálás szisztematikus exportja olyan közvetett agressziót jelenthet, amely védelmi válaszreakciót tesz lehetővé, feltéve, hogy az arányos és a rend helyreállítására irányul.

Ez volt az egyik érv, amelyet az Egyesült Államok kezdetben felhozott: nem annyira a venezuelai rezsim széles körben ismert zsarnoki viszonyai, hanem az a tárgyi kár, amelyet ez a rezsim állami vagy állami jellegű struktúrák révén harmadik államoknak okoz. Ezen előfeltevés legitimitása természetesen a panasz valóságosságától és a válasz arányosságától függ.

Erkölcsi szelektivitás és gazdasági érdekek

Ez az elemzés nem hagyhatja figyelmen kívül egy kényes kérdést: az erkölcsi szelektivitást. Az Egyház társadalmi tanítása többször is figyelmeztetett az etikai elvek stratégiai érdekek szolgálatába állításának veszélyeire. Venezuela hatalmas kőolajkészletekkel rendelkezik, míg más, ugyanolyan autoriter rezsimek nem kapnak ugyanolyan figyelmet vagy nemzetközi nyomást. A kérdés elkerülhetetlen: az igazságosság vagy a kényelem érdekében hoznak-e intézkedéseket?

Olyan gondolkodók, mint Jacques Maritain, figyelmeztettek arra a veszélyre, hogy az erkölcsi nyelv kiüresedik, ha pusztán geopolitikai döntések leplezésére szolgál. Ha a beavatkozás valódi oka nem az igazságosság, hanem gazdasági vagy stratégiai érdek, akkor a cselekmény erkölcsi legitimitása komolyan meggyengül.

Az önkormányzatiság elve és a venezuelai anomália

A katolikus tanítás szerint a népeknek maguknak kell meghatározniuk sorsukat, és ez az elv általánosságban szilárd. Ez azonban egy konkrét valóságot feltételez: egy politikailag élő nép létezését. A venezuelai eset mélyreható anomáliát jelent, mert a döntő tényező nem csak a rezsim bukása, hanem az ellenállás teljes hiánya is.

Az államfő elfogása konfrontációk, áldozatok és jelentős katonai reakció nélkül arra késztet minket, hogy feltegyünk egy radikális kérdést: lehet-e teljes mértékben szuverenitásról beszélni, ha nincs semmiféle hajlandóság annak védelmére? A szuverenitás nem jogi absztrakció, hanem olyan valóság, amelyet azok a népek testesítenek meg, akik hajlandók azt akár az életük árán is fenntartani.

Az erő monopóliuma és az áldozatkészség

A klasszikus hagyomány és a modern államelmélet szerint a szuverenitás az erő hatékony monopóliumát jelenti. De ez a monopólium nem csupán technikai jellegű; azt a konkrét emberi áldozatkészség táplálja. A nemzetek történelmileg akkor jönnek létre, amikor több ezer ember hajlandó az életét áldozni értük. E nélkül az állam üres formális struktúrává válik.

Venezuelában ez az elem mind a rezsim környezetében, mind az ellenzékben hiányzik. Voltak egyéni, sőt hősi cselekedetek, de nem volt olyan kollektív nemzeti bátorság, amely képes lett volna a politikai rend valódi védelmét vagy átalakítását megfogalmazni.

Történelmi összehasonlítás: amikor vér folyik

A különbség a közelmúltbeli esetekkel szemben beszédes. Líbiában vagy Irakban, eltekintve attól, hogy ezek a beavatkozások erkölcsileg megítélhetők-e, fegyveres ellenállás, hosszan tartó harcok és hatalmas emberi áldozatok voltak. Vér folyt, tragédiák történtek, és valódi konfrontációk voltak. Venezuelában viszont a hatalom tartalom nélküli díszletnek bizonyult, az ellenzék pedig olyan erőnek, amely képtelen megtestesíteni egy nemzeti áldozatot igénylő projektet.

A konfliktus hiánya nem a béke jele, hanem a politikai üresség tünete.

Üres nemzetek és politikai teológia a 21. században

Itt egy új változó jelenik meg, amelyet a klasszikus politikai teológia alig érintett: a történelmi akaratától megfosztott nemzetek létezése. A hagyományos doktrína élő politikai közösségeket feltételez, amelyek rendelkeznek identitással és önvédelmi képességgel. De mi történik, ha egy nemzet megtartja szimbólumait, himnuszát és határait, de elvesztette a saját létezésének fenntartásához szükséges valódi képességét?

Ilyen esetekben a nemzetek elkerülhetetlenül külső felügyelet alá kerülnek, akár bűnöző zsarnokságok, akár külföldi hatalmak részéről. Nem erőszakos hódítás révén, hanem belső elhagyatottság miatt.

A szuverenitás feladása?

Még egy kényelmetlen hipotézist is fel lehet állítani: hogy a venezuelai szuverenitást nem sértették meg, hanem végleges formájában, feladás útján gyakorolták. A harc elkerülése, az ajtók megnyitása, a saját államfő védelmének elmulasztása negatív szuverén cselekményként értelmezhető, a politikai alanyként való létezésről való lemondás szuverenitásaként. Ez az értelmezés nem automatikusan legitimálja a beavatkozást, de jelentősen módosítja az erkölcsi ítélet kereteit.

Nyitott a konklúzió: változók a körültekintő megítéléshez

Ez a szöveg nem kínál zárt következtetést. Szándékosan feltárja azokat a változókat, amelyeket figyelembe kell venni egy komoly katolikus ítélet megfogalmazásához: a valódi és nem csupán formális szuverenitás, a korábbi agresszió megléte vagy hiánya, a beavatkozás arányossága, az állítólagos indítékok erkölcsi koherenciája, és mindenekelőtt az érintett nemzet antropológiai valósága.

Ezt a helyzetet pacifista szlogenekre vagy ideológiai reflexekre redukálni intellektuális felelőtlenségnek minősül. A katolikus hagyomány óvatosságot, realizmust és az igazság szeretetét követeli meg, még akkor is, ha az kényelmetlen. Csak így lehet igazságos ítéletre törekedni.

forrás: https://infovaticana.com/en/2026/01/03/keys-to-analyzing-the-situation-in-venezuela-without-falling-into-simplistic-pacifism/