Tóth Tihamér: A felbonthatatlan házasság (II.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A múlt vasárnapi beszédben három érvet vettünk fontolóra a házasság felbonthatatlansága mellett: nem lehet felbontani a házasságot, mert így követeli ezt az Isten akarata, így a házasság lényege, és így a házasság célja. A teremtő Isten is világosan kifejezte ezt az akaratát, amikor az egy férfi mellé csak egy nőt teremtett; de kifejezte az Úr Jézus is, amikor a kereszténység alaptörvényei közé a házasság felbonthatatlanságát fölvette. Ugyanezt követeli meg továbbá a házasság lényege és célja is, amint er-ről a múlt alkalommal részletesen volt szó.

A kérdés azonban annyira életbevágóan fontos, hogy még a mai beszédben is ezzel akarok foglalkozni. És hogy a múltkor mondottakat megerősítsem, beszédem első felében rámutatok még egy újabb érvre: I. A házasság felbonthatatlanságát megköveteli az emberiség érdeke is, mert a házasságok fel-bontása által óriási erkölcsi értékek mennek veszendőbe és így a házasságok felbontása a legbiztosabb út a társadalom megrendítéséhez. II. Ezek az érvek erősebbek, ezek az érdekek fontosabbak, mint azok az ellenvetések, amiket fel szoktak hozni a házasság felbonthatatlanságával szemben és amiknek szin-tén szemükbe nézünk majd a beszéd második felében.

I. A felbonthatatlanságot megköveteli az emberiség érdeke is.

Miért nem lehet fölbontani a házasságot? – vetem föl tehát a mai beszédben újra a kérdést.

Nem lehet, mert a felbontott házasság tragédia, katasztrófa, valóságos átok.

A) Átok a férfira, B) még inkább a nőre, C) legfőként azonban átok a gyermekre. D) A válás tehát végeredményben átka, ellensége magának a társadalmi rendnek, a közjónak.

A) A házasság felbontása átok a férfira is.

a) Egyeseknek talán éppen ezt a legnehezebb belátniuk; azt, hogy az elválás által még a férfi is so-kat veszít.

«Hogyan? Hiszen szabaddá lesz, mint a madár! Mit veszít a madár, mikor kirepül a kalitkából?» – így gondolkodnak talán némelyek.

Pedig mennyire sekélyes, mennyire felületes gondolkodás! Aki a férfi és nő viszonyát a kereszténység magaslatairól nézi, az egészen másképp látja a helyzetet. Az meglátja azt a szakadékot, amelybe a válás miatt a férfi-lélek is rohan, az meghallja azt a roppanást, ami a férfi lelkét is megre-megteti az elválás által.

Nyíltan szeretnék beszélni, Testvéreim. A felbonthatatlan, egynejű házasság megdönthetetlen követelménye a kereszténységnek. De ha ez nem is volna keresztény hittétel és erkölcsi törvény, akkor is ezt követelné a férfi jól felfogott érdeke is, mert a férfi és nő viszonyának minden másfajta megoldása rombolóan hat a lélek erkölcsi értékeire.

b) Csodás erejű és fönséges hivatottságú az az érzés, amit «eros»-nak nevezünk és amit a Teremtő gyújtott lángra a férfi és nő lelke között. De minél magasztosabb jeladat vár egy emberi tehetségre, vagy érzésre, annál döbbenetesebb pusztulás jár nyomában, ha kisiklik a helyes sínpárról. vVajon ki nem ismert még szép tehetséggel bíró, nagy jövőre hivatott ifjakat, akik előtt magasba ívelő karrier integetett, de akik szárnyaszegetten zuhantak le és értéktelenül törtek össze, mert a rende-zetlen erosnak kerültek karjaiba? Milyen éles szemmel tekintett be tehát Dante az emberi lélek mély- ségeibe, amikor «Inferno»-jában az erős rabszolgáit rettenetes szélviharral dobáltatja állandóan ide-oda! Igen: ez az ellaposodás, kiüresedés, állhatatlanság és ide-oda dobattatás a sorsa azoknak a férfi-aknak, akik ki akartak bújni a hűséges monogámia állhatatossága alól! És ezért az elválás átok már a férfira is.

B) Persze sokkal nagyobb átok a nőre!

a) Az elhagyott asszonyok szomorú sorsa sokkal ismeretesebb, semhogy sokáig kellene ennél a gondolatnál időznöm. Szegény, elhagyott feleség, aki a házasságban legnagyobb értékét, legnagyobb kincsét ajándékozta a férfinak és most mindenéből kifosztva az utcára kerül! Összetörtségében magára hagyatva, sokszor anyagilag is szűkös körülmények közé dobatva, elkeseredve éli örömtelen életét. Még ezer szerencse, ha eleven hite van, amely elviszi őt a templomba, a gyóntatószékbe, az áldoztató rácshoz, hogy onnan merítsen erőt és vigasztalást a megpróbáltatás fájdalmas éveiben.

b) Persze vannak, akik nem így élik le életüket, hanem újra férjhez mennek; férjhez mennek má-sodszor, és harmadszor, ha kell: hatodszor... és árasztják magukból azt a fertőző levegőt, amelynek ba-cilusai pestis módjára inficiálják embertársaik erkölcsi felfogását.

És itt meg nem állhatom, hogy megint fel ne olvassak néhány sort Istenben boldogult Károlyi Jó-zsef grófnak a múlt vasárnap idézett felsőházi beszédéből.

«A józan falusi népnek a rétegeiben ez a métely még nem terjedt el olyan nagyon. Éppen azért kell ma cselekedni, mert hiszen a rossz példát a nép felülről kapja. Hogyan nézzen az a falusi nép arra a kúriára, vagy kastélyra, amelyet századokon át tisztességgel, becsülettel, reverenciával vett körül, ha ma ott nagyon sok helyen csak megbotránkoztató családi életet, vagy egyáltalán azt sem lát, sok he-lyen a harmadik, negyedik asszonyt látják már bevonulni. Hogy azok néha milyenek, arról ne is be-széljünk...

Húsz évvel ezelőtt elő nem fordulhatott az, ami velem is megtörtént, hogy egy szalonban, egy társaságban láttam egy nőt két volt férjével diskurálva, a harmadik, jelenlegi férje pedig kedélyesen mo-solygott hozzá. Én nem is tudtam elképzelni, hogy ez lehetséges legyen. És mit szóljak ahhoz a cser-készfiúhoz, aki az elmúlt nyáron az én erdőmben táborozott cserkésztársaival. Megkérdeztem, kik a szülei? Anyjának nevét említve, azt mondta – ez már gyermeki, tizenkét éves naivitás – most már az ötödik apukám van. Sírni tudtam volna, amikor ezt a gyermeket hallottam. Milyen lesz az érzelem vi-lága egy ilyen gyereknek? Mik lesznek ennek a nemzedéknek ideáljai, mit fog ez gondolni a hűségről az anyaságról, a házasságról, a családalapításról, ha felnő? Hiszen ennek már semmi ideálja nem lesz. Mit használ a jellemképzés a cserkészetnél, ha az a gyermek felnő és az ötödik apukájával fog ott tár-salogni?»

C) És itt jutottunk el egy újabb érvhez, egy még erősebbhez, amely harsogva tiltakozik az elválás ellen. Az elválás átok a férfira is, még nagyobb átok a nőre, de legszörnyűbb átok a gyermekre!

Hogyha mindaz, amit eddig említettem, nem is így volna, még hogyha a férfi is, a nő is csak nyerne az elválás által – pedig láttuk, hogy mennyit veszít –, még akkor is ki kellene mondanunk: Nincs válás! Miért nincs? Mert a válás lehet néha talán érdeke a férfinek, lehet talán érdeke a feleségnek, de soha semmi körülmények között sem érdeke a gyermeknek, tehát nem érdeke a társadalomnak sem, a nemzetnek sem.

a) Órákat lehetne arról beszélni, mennyire megköveteli a gyermekek helyes nevelése, hogy a szülők együtt maradjanak és hogy milyen egész életet kiható veszedelem a gyermekek lelkére, ha a szülők elválnak.

Kezdődik a tragédia már az elválási pöröknél. Késhegyig menő, ádáz harc indul meg a szülők között: ki kapja meg a gyermeket, az apa-e, vagy az anya? De micsoda hallatlan rombolás a gyermek lel-kében, mikor választania kell, kit szeressen: az apját-e, vagy az anyját? Igaz, hogy az sem jobb, hogy ha a bírósági ítélet szétválasztja a gyermekeket és fele megy az apjával, fele az anyjával.

Megtörtént a válás. Most aztán kezdődik a gyermekek «nevelése». Nevelés? Miféle nevelés? Ame-yik fél magának kapta a gyermekeket, mindent elkövet, hogy kiölje lelkükből a másik szülő iránti természetes szeretetet; ami gonoszát csak tud, minden rosszat elmond róla a saját gyermekei előtt. A másik meg, akitől az ítélet elvette a gyermeket, mindent megtesz, hogy visszaszerezze magának és e célból a legfantasztikusabb eszközöktől sem riad vissza. És ennek az áldatlan hercehurcának menthe-tetlen áldozatává lesz a szerencsétlen gyermek lelke. Ó, ti szegény gyermekek, akik árvákká lettetek, mielőtt szüléitek meghaltak volna! Ó, ti fészekből kidobott csipogó madárkák, akiknek lelkében a szü-lők elválásával egy egész mennyország omlott össze visszahozhatatlanul!

b) És hogy ez nem rémlátás, nem alaptalan rémisztgeted, hanem rettenetes valóság, annak bizo- nyítására felolvasok itt egy levelet, amelyet egy ilyen kis gyermek, elvált szülők gyermeke, írt karácsonykor a Jézuskához. Nincs az a Demosthenes, aki oly megrázóan tudjon szónokolni az elválások ellen, nincs az a Ciceró, aki olyan vádbeszédeket tudjon mennydörögni az elválások ellen, mint teszi azt a kis Janikának levele, aki nagy ákom-bákom betűkkel ezeket írta karácsonykor a mennybe a Jé-zuskának: «Édes Jézuska! Kérlek szépen, vigyél engem föl az égbe. Angyal szeretnék lenni. És ígé-rem, hogy nagyon jó angyal leszek és mindent megcsinálok, amit csak parancsolsz. De itten nagyon rossz nekem. Tudod, hogy apuka elkergette anyust, mert másik anyust vett el. Engem anyus elvitt, de nagyon rossz vele. Azóta cukrot nem kaptam. Azután olyan hideg itt. Anyus mindig sírt. Most aztán anyushoz is új apus jött, de anyus megint nagyon sír. Az új apus részeges. Anyus panaszkodott a szomszéd néniknek, hogy nem tud mit csinálni, mert másképp éhen halunk. Én már mondtam anyus-nak, hogy agyonütöm az új apust. De anyus azt mondja, hogy azért megharagszik a Jézuska. Az isko-lában a hittanban tanultam, hogy az angyaloknak nagyon jó dolguk van és csak a Jézuskának kell en-gedelmeskedniük. Ezért én angyal szeretnék lenni, mert nekem nagyon rossz dolgom van. Kérlek szé-pen, Jézuska, küldj hamar értem. Kezeidet csókolja: Janika».

Testvéreim! Ez nem kitalált levél, ez megtörtént dolog. De mondjátok: lesz-e jogunk majd borzadozni és méltatlankodni, ha ezek a kis Janikák egyszer megnőnek és lelketlen gonosztévők, erkölcste-len emberek, rablók, gyilkosok válnak belőlük? Mondjátok, kik a nagyobb bűnösök: az elzüllött gyer-mekek-e, vagy azok a szülők, akiknek elválása a gyermek elromlásának oka volt? Hiszen csak kutas-sunk utána hírhedt gonosztévők gyermekkorának: hányszor akadunk náluk a feldúlt családi élet rom-boló nyomaira!

D) De ugyebár, ezek után már nem kell sokáig bizonyítgatnom végső megállapításunkat, hogy a házasság felbontása átok magára az emberiségre is, és hogy a házassági elválás legbiztosabb módja egy nemzet elpusztításának!

a) Tudom, akadnak emberek, akik, mikor ezeket a prédikációkat hallják, így gondolkoznak: «Per-sze! A papoknak így kell beszélniük! De most ne mint pap felelj nekem, hanem mint egy megértő, résztvevő ember: Ha nem volnál pap, akkor is ilyen határozottan amellett volnál, hogy a házasságot sohasem lehet fölbontani? Kérlek, most ne mint pap beszélj, hanem mint a szenvedők szívét és pana-szait ismerő ember» ...

Hát megfelelek. Egész őszintén akarok felelni. Minél idősebb pap lesz belőlem és minél több em-beri szívbe és panaszkodó lélekbe nyílik betekintésem, annál inkább belátom pusztán emberi gondol-kodással is, mennyire igaza van az Egyháznak, hogy a házasságot nem bontja föl.

Mert egyre világosabbá válik előttem, hogy a házasság fölbontásáért indított nagy harc tulajdonképpen csak részlete egy még nagyobb támadásnak, annak a támadásnak, amit az istentagadó modern pogányság indított az emberiség természetfölötti tájékozódása, a vallásosság ellen. A felbonts hatóság apostolainak korántsem az a főcéljuk, hogy a nem sikerült házasságok fájdalmait orvosolják, hanem sokkal inkább az, hogy az emberiséget kivonják az Isten törvényei alól. A házasság ellen folytatott harc csak egyik pontja a nagy világnézeti küzdelemnek; akinek tehát szívén fekszik Istennek és Krisz-tusnak elismerése, az már csak ezért sem állhat be a házasságbontók táborába.

b) De másrészt azért sem állhatnék, pusztán emberi szempontból sem, a felbonthatóság mellé, mert a válásnak már a puszta lehetősége is demoralizálóan hat az emberiségre, bénítja harci kedvét, messze hátraveti erkölcsi nevelését.

Bármint is forgassuk a dolgot, azt már igazán be kell ismernie mindenkinek, hogy a válás sohasem fölemelő, épületes esemény, hanem mindig tragédia, csőd, összeomlás. Olyan erkölcsi tragédia, amely lehangolóan, bénítóan, fertőzően hat még az egészséges, harmonikus életet élő családokra is, amint a harcban állók küzdő erejét és lendületét is bénítja, ha a harc kellő közepén árulók gyáván megszalad-nak a frontról.

Ha az emberek úgy tudják, hogy a házasság felbonthatatlan, akkor majd igyekeznek elnézőbbek lenni, szeszélyeiket megfékezni, rossz hangulatukat legyőzni, vagyis nevelni magukat. De ha folyton ott lebeg előttük a felbontás lehetősége, akkor minden kis kellemetlenségnél gyáván ahhoz menekül-nek és megijednek attól az erőfeszítéstől, ami nélkül nem képzelhető el erkölcsi emelkedés.

II. Ellenvetések a felbonthatatlansággal szemben.

Ha azonban így áll is a dolog és ha a házasság felbonthatatlanságához az Egyház nem is enged hozzányúlni, ez azonban korántsem jelenti azt, mintha az Egyház nem ismerné a kifogásokat is a fel- bonthatatlanság ellen és mintha nem tudná, hogy ebből a szigorú elvből az egyénre – sajnos – néha igen fájdalmas következmények is folynak.

Halljuk csak a leggyakrabban hangoztatott ellenvetéseket!

A) «Dehát ez szörnyűség, ez szívtelenség!» – kiáltanak fel e beszéd hallatára azok, akiknek vállát egy nem sikerült házasság keresztje nyomja. Ezer meg ezer házastárs élete legyen keserűség azért, mert itt van egy elv, a felbonthatatlanság elve és abból az Egyház nem akar engedni és mi isszuk meg a levét!...

a) Mit szóljunk ezeknek a szomorú szenvedőknek? Talán kétségbe vonjuk, amit mondanak? Nem! Mert amit mondanak, az igaz, – csak az a baj, hogy az igazságnak csak a felét mondják el.

«Itt van a felbonthatatlanság elve és emiatt ezer meg ezer házastárs élete keserűség» – ez igaz. De tovább is igaz! «Itt van a felbonthatatlanság elve és emiatt millió meg millió házasság marad meg, erő-södik és válik az emberiség javára.» Az emberek rendesen csak abnormis dolgokról vesznek tudomást, csak a szenzációkról, csak a botrányokról, csak a tragédiákról. Arról azonban nem, hogy a házasság felbonthatatlanságának szigorú parancsa következtében hány' házastárs maradt valóban együtt, akik éneikül már régen szétmentek volna, de éppen e szigorú parancs miatt igyekeztek összeszokni, elnéző-ek és megbocsátóak lenni. Ezer meg ezer zökkenő lehet egy házaséletben, de mindegyiken átsegít az abszolút meggyőződés: Válás pedig nincs, nem lehet! Igaz, hogy sokat kell nyelnem... igaz, hogy so-kat kell elnéznem... dehát örök hűséget esküdtünk egymásnak és ezen már változtatni nem lehet. Nos, akkor igyekszem inkább megszokni és magamat fegyelmezni.

b) «Dehát akkor a házasság – még a jó házasság is – örökös áldozat!»

Ez már igaz: örökös áldozat! És hogy ez az áldozat lehetővé váljék, ahhoz az Úr Jézus egy egészen speciális kegyelmi forrást nyújt: a házasság szentségét. Az esküvőről gyakran még a vallásosabb em-berek is felületesen szoktak gondolkozni. Pedig az nem valami szentimentális elérzékenyülés, nem pa-rádé, nem hivatalos anyakönyvvezetés, – az szentség. Szentség, amely kegyelmeket biztosít az egész életben azokra a nehéz napokra, amelyeken próbára lesz téve a házastársak egymás iránti hűsége, fe-gyelme, szereteté, elnézése.

B) «Ó, ezt én mind tudom, – feleli talán valamelyik szenvedő testvérünk. Ezt én mind megpróbáltam; de nem megy még így sem! Még így sem bírjuk ki egymást! Végképp nem vagyunk egymáshoz valók! Pokol a közös életünk, pokol! Hát ilyenkor sincs elválás?»

a) Ó, igen: ilyenkor van elválás, de... de nincs újra házasodás! Amikor az Egyház látja, hogy a közös élet csakugyan teljesen lehetetlenné vált és elviselhetetlenül szerencsétlen, akkor megengedi azt, hogy a felek szétmenjenek, felbontsák a közös életet, – de ezzel koránt sincs felbontva maga a házas-sági kötelék! Az továbbra is fennáll mindaddig, míg a két fél közül valamelyik meg nem halt. Tehát újra házasodni a másik fél életében nem szabad.

Nem szabad? Miért nem szabad? Azért, mert Krisztus Urunk világosan tiltja, mint ezt a múlt beszédben kifejtettem. Nem egyházi törvényről van itt szó, nem egyik vagy másik pápa által hozott ren-deletről. Amit az egyik pápa írt elő, azt a másik pápa el is törölheti; de amit az Isten írt elő, – előírta a természetünkbe oltott törvénnyel is és előírta pozitív törvénnyel is – azon soha senkinek ezen a világon változtatnia nem szabad.

b) De nem szabad egy másik ok miatt sem, amire finom lelkével egy világhírű írónő mutatott rá. Alig van napjainkban még egy írónő, akinek nevét annyira szárnyaira kapta volna a hír, mint a Nobel díjas norvég Sigrid Undset nevét. Nem született katolikusnak, de azzá lett, – és pedig éppen a katoli-kus Egyháznak a házasságról vallott ideális felfogása ragadta meg lelkét legerősebben.

Igen érdekes, egészen eredeti, új gondolatot vet fel ez az írónő az újraházasodás ellen. Az elvált feleknek – írja – azért is házasság nélkül kell maradniuk, mert hiszen ez az első házasságuk érvényben van és ennek folytán nekik imádkozniuk és vezekelniük kell egymásért, hogy a másik fél megtérjen és visszatérjen; viszont magukat pedig olyan állapota bán – szabad állapotban – kell tartaniuk, hogy ne legyen semmi akadály a kibékülésre, ha a másik vissza akar térni.

Valóban, mennyire finom keresztény gondolkodás! Hiszen hányszor megesik, hogy éppen az a fél, akinek hibájából bomlott fel a házasság, az elválás után észbe kap, belátja, mennyit veszített, mennyire hibázott! És ha még valami megpróbáltatás, betegség, baj is éri, kész volna vezekelve visszatérni. Hát nem áldás-e ilyenkor, hogy a katolikus szigorú felfogás az újra házasodást nem engedte meg és ezzel nyitva tartja az utat a visszatéréshez?

C) «Szép, szép! Nagyszerű ideálokat hirdet az Egyház, dehát nem látja-e a szomorú valóságot is? Nem látja-e, hogy az emberiség milyen messzire marad ezektől az ideáloktól? Felbonthatatlan, egyne- jű házasság, házassági hűség, hűség egymáshoz és a gyermekekhez... mind magasztos eszmények. Dehát nem látja-e az Egyház, mily sokan nem követik már ezeket? Miért nem enged egy kicsit? És akkor nem veszítené el azt az ezer meg ezer hívét sem, akik dacos fővel hagyják el őseik vallását, mert az nem engedi meg nekik a második házasságukat. Miért nem enged az Egyház?»...

Miért? Azért, mert ez volna az emberiség csődje! Ó, igen, látja, fájdalmas szívvel látja a mi szent Egyházunk, milyen messze maradnak sokan az ő magasra tűzött zászlajától, – de mégsem szállíthatja le igényeit. Nem szállíthatja le azért sem, mert nem tehet semmit az Isten tilalma ellenére; de azért sem, mert ezzel nemcsak a gyöngéket és bukdácsolókat igazolná és erősítené meg léha felfogásukban, hanem az erőseket és komolyan küzdőket is megfosztaná az ideáloknak magasba hívó és magasba emelő, bátorító erejétől. Vajon szabad lenne-e az ideált a gyöngék és bukdácsolók igényeihez laposíta-ni? Vajon szabad lenne-e a ragyogó napot bekormozni csak azért, mert vannak beteg emberi szemek, amelyek nem bírják el a tiszta napsütést?

D) Hiszen állítsuk csak egymás mellé a két gondolatot és csináljunk mérleget: mit jelent, ha a házasság felbonts hatatlan és mit, ha felbontható?

A felbonthatatlan házasság jelenti a nő igazi megbecsülését, méltóságát, egyenjogúságát, a felbontható jelenti a nő megalázását, kényre-kedvre kiszolgáltatottságát.

A felbonthatatlan házasság jelenti a gyermek szeretését és neveléséi, a felbontható jelenti a gyermektől való félelmet, vagy ha mégis vannak gyermekek, jelenti azok nevelésének csődjét és fájdalmas tragédiáját.

A felbonthatatlan házasság jelenti a biztonságérzetet: Bármi jöjjön is, mi egymáshoz vagyunk kötve Örökre! A felbontható házasság pedig örökös félelmet, aggodalmat és gyanakodást jelent: Vajon nem fog-e a másik most betegségemben, öregségemben, tehetetlenségemben elhagyni?

A felbonthatatlan házasság jelenti az önfegyelmezést: Nekünk ki kell tartanunk egymás mellett, hát törődjünk össze, simuljunk egymáshoz, legyünk nagylelkűek és megbocsátóak! A felbontható házas-ság azonban csak még jobban kiélezi az ellentéteket, mert mindig ott settenkedik a biztatás: Minek erőlködjünk? Ha nem tetszik, majd elhagyjuk egymást!

A felbonthatatlan házasság jelenti a házassági hűséget: Esküvel erősítettem, hogy sírig hű leszek hozzá! A felbontható házasság gondolata ellenben tápot ad minden hűtlenségi kísértésnek: Minek küzdj ék ellene, hiszen meg lehet tenni jogosan ezt is!

Szóval a felbonthatatlan házasság jelenti az Egyháznak, államnak, társadalomnak, kulturált életnek alapját, a felbontható ellenben kikezdi az emberiség életalapjait, erkölcsi eldurvuláshoz s népek pusztulásához vezet.

Nézzük meg az elválások statisztikáját: Egyedül 1929-ben 14.500 házasságot bontottak fel a cson-ka hazában. Egyetlen évben 29 ezer magyar ember tépte szét esküvel erősített «örök» hűségét. Leg-alább ugyanennyi gyermek, de talán jóval több is, talán 40 ezer, talán 50 ezer magyar gyermek vált így árvává, került az utcára, vagy a mostohák kezére. Dehát lehet ez érdeke a nemzetnek?

Nézzük meg az öngyilkosok statisztikáját: az elvált emberek sokkal nagyobb számban követnek el öngyilkosságot, mint a többiek. Dehát lehet ez érdeke a nemzetnek?

Nézzük meg a fiatalkorú bűnözők statisztikáját: 60 százalékuk elvált szülők gyermeke, további 20 százalékuk törvénytelen születésű. Lehet ez érdeke a nemzetnek?

Nézzük meg a felforgató, forradalmár elemeket: nagy részük nem él tisztességes, rendezett családi életet. Dehát lehet ez érdeke a nemzetnek?

Ha beteg a család, beteg az egész nép; ha romlik a család, romlik a nép, – és nincs az az anyagi jólét, törvényhozás, hadsereg, vagy politika, amelyik meg tudná a lejtőn állítani!

«Hiszek Magyarország feltámadásában!» – hangzik a nemzeti imánk. Dehát föltámadhat-e egy nép, amelyik saját életgyökerét, a családi életet csapkodja éles fejszével?

*

Kedves Testvéreim! A pogány rómaiaknak híres istenük volt Janus, a kapuk védő Istene. Az ő íve alatt vonultak végig a légiók, mikor harcba indultak, vagy onnan megjöttek és innen alakult ki az a szokás, hogy ha béke volt a birodalomban, be volt zárva a Janus-ív főkapuja.

Napjainkban a katolikus Egyház vállalja azt az emberfeletti feladatot, azt az élet-halál küzdelmet, hogy ismét be« zárja azt a nagy kaput, amelyet az Istentől elszakadt világ könnyelműen megnyitott és amelyen át azóta minden háborúnál pusztítóbb veszedelem özönlik az emberiségre. Legyünk tisztában vele, hogy csak ha sikerül az Egyháznak ismét bezárnia a házassági elválás nagy kapuját, csak ha sike-rül meggyőznie az emberiséget, hogy elválás pedig nincs, mert nem lehet, csali akkor fogja élvezni az emberiség megint a béke áldásait.

Ó, mily hálásaknak kell lennünk a mi szent Egyházunknak azért, hogy a könnyelmű világ ellenke-ző felfogásával szemben is meg nem tántorodva meri hirdetni: Emberek, testvérek, házastársak! Ha sokat is kell tűrnötök, ha sokat is kell egymásnak elnéznetek és megbocsátanotok, tegyétek meg. Az ég szerelmére, tegyétek meg!... De válás... válás... az nincs!

Nincs válás, mert nem alkudhatunk el semmit Isten világos parancsából!

Nincs válás, mert nem kergethetjük az apátlanná-anyátlanná váló gyermekeket a lelki romlásba!

Nincs válás, mert nincs pénzünk több fogházra és árvaházra!

Nincs válás, mert nem taszíthatjuk népünket a katasztrófába!

Nincs válás, mert nem akarunk rágó férget bujtatni a társadalom fájába és nem akarjuk iszappal bedugni az emberi élet ősforrásait!

Aki tehát tiszteli az Isten szent akaratát: a válás ellen van. Aki szereti a fiatal nemzedéket: a válás ellen van. Aki aggódik a rendezett emberies életért: a válás ellen van. Aki szereti ezt a szegény magyar hazát, – szereti nem szóval és frázissál, hanem életével: a válás ellen van.

Szándd meg, Isten, a magyart, kit vészek kányának! Szándd meg azzal is, hogy minden házastárs belássa és segíts segéddel minden magyar család megtartsa szent akaratodat, nagy parancsodat: Nincs válás! Nincs válás! Ámen.