Tóth Tihamér: A «megreformált» házasság

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Nincs senki a világon, aki még nem vett volna tudomást arról a fájdalmas válságról, amelybe a mai emberiség családi élete sodródott. Nincs senki, aki nem hallaná azt az ijesztő recsegést-ropogást, amellyel a társadalom eresztékei repedezni kezdenek, mert megingott alattuk a társadalmi élet alapja, a családi élet. Ha újságok és könyvek nem is írnának annyit a «családi élet válságáról», ha gyűléseken, tanácskozás sokon és baráti összejöveteleken nem is kerülne annyiszor szőnyegre ez a téma, akkor is tudomásul kellene vennünk ezt a nagy válságot: tudomásul azokból a fantasztikus reformtervekből, amikkel egyesek meg akarják oldani az égető problémát.

A szent kereszténységnek erre a halálos betegségre is megvan a maga orvossága, mint erről már szó volt az eddigi beszédekben és lesz majd még bővebben szó a következőkben. A mai beszédet azonban teljesen ezeknek a fantasztikus reformtervezeteknek megvizsgálására akarnám fordítani; nem azért, mintha valóban kezükben volna a megoldás kulcsa, hanem inkább azért, hogy világosan lássuk, milyen sötét erkölcsi szakadékba zuhanhat az emberiség és milyen reménytelen zsákutcában feneklik meg, ha a kivezető út keresése közben eloltja az evangélium világító fényét.

I. Ma tehát fel akarom említeni ennek a «megreformált» házasságnak egyik-másik példáját, de az-tán II. rámutatni arra is, miért veti el az Egyház az ilyen házassági reformokat.

I. A megreformált házasság formái.

A keresztény házasságnak szent megvalósulása az egy férfi és egy nő között kötött, sírig tartó szö-vetség. Ez ellen a forma ellen napjainkban különösen két új házassági kísérletezést propagálnak. Az egyik: a próbaházasság, a másik: a pajtásházasság.

A) «Próbaházasság!» Hát nem vesszük észre azt a megdöbbentő léhaságot, ami már a szó mögül is felénk ásít? Az ember kipróbál egy lakást; kiveszi és ha nem tetszik, negyedév múlva fölmondja. Az ember kipróbál egy autót; de közben megjelenik egy új típus, erre elcseréli a régit s kap helyette egy újat. Dehát a feleségét is úgy cserélheti, mint a megunt szobát vagy a divatból kiment autót?

a) «Próbaházasság!» Csak egy kissé kellene a kifejezésen elgondolkozni, hogy észrevegyük, mi-lyen lehetetlenség, milyen fából vaskarika, milyen négyszögesített kör ez! A házasságot nem lehet egy évre, két évre kötni, hogy «az alatt majd kipróbáljuk».

Mert amit ez alatt próbálnak ki, az nem a házasság!

A házasság lényegéhez tartozik u. i. a tökéletes egybeforrás, a tökéletes összeolvadás; ez meg vi-szont elengedhetetlenül megköveteli az állandóság érzetét, a felbonthatatlanság tudatát, annak a féle-lemnek kizárását, hogy ez valaha másképp is lesz. A házasság lényegéhez tartozik a tartósság is. De hogyan próbálják ki a tartósságát azok, akik még nem is szánták el magukat a tartósságra, mert hiszen az egész csak «próba?»

Egész világos dolog tehát, hogy amit próbaházasságnak neveznek, az korántsem az igazi házas-ságnak kipróbálása, hanem felületes, érzéki élvezetek önző kóstolgatása, megfutás a kötelesség elől és teljes nélkülözése az igazi házasságból fakadó fölemelő gondolatoknak és erőknek.

b) Dehát nem vakmerőségbe esküvel kötelezni magunkat olyasvalamire, amiről nem tudhatjuk, hogy egyáltalán be lehet-e tartani? – mondják a próbaházasság védelmezői. Hogy mer valaki meges-küdni arra, hogy «holtomiglan-holtáiglan el nem hagyom, semminemű szükségében és viszontagságá-ban», mikor még nem próbálta ki, milyen is lesz ez az élet a feleségével? ...

Látszólag tetszetős ez az érv, de – egészen felületes és tudománytalan. A legújabb gyógypedagógia és pszihoterápia u. i. éppen a házasság keresztény formájának ad igazat. Ezek a tudományágak kimu-tatták, hogy a határozott, kimondott erős elhatározás és jó föltétel jótékony, tisztító és erősítő hatással van egész gondolat- és akaratvilágunkra, mozgósítja bennünk az egyébként tétlenül maradó értékeket, zászló alá hívja az emberben szunnyadó valamennyi jó tulajdonságokat az érzékek uralma és a kínál-kozó alkalmak csábítása ellen. A hűségnek ünnepélyesen letett esküje, mint védőangyal kísér végig életünkön és biztat, erősít, lemondásra nevel, megbocsátani tanít, alkalmazkodásra bír: megesküdtem, meg kell tennem, – másképpen úgysem lehet!

c) Míg ezzel szemben az a háttérben örökösen settenkedő gondolat, hogy «hiszen lehet ez másképp is, minek erőlködjem?», óriási mértékben veszi el a kedvet az alkalmazkodástól, összetörődéstől, ön-neveléstől, megbocsátástól. Az a tudat, hogy a házasságomat felbonthatom, szabadjára ereszti a min-den emberben lappangó szeszélyesség, csapongás és önzés ösztöneit és vágyait.

Mély pszichológia rejlik tehát a tridenti zsinat kifejezésében, amely szerint a szentségi házasság kegyelme «betetőzi a szeretetet, erősíti a felbonthatatlan egységet és megszenteli a házastársakat" (sess. 24.).² A kegyelem valóban fölfokozza a természet erőit, úgy, hogy a házasság szentségének ke-gyelmével megerősített ember képessé válik megtartani az örök hűség ígéretét, amire talán nem volna képes a magára hagyatott emberi természet.

d) Azt tehát senki magáról jogosan el nem mondhatja, amit – sajnos – oly könnyen hoznak fel egyesek a saját mentségükre: «Kérem, én tőlem nem lehet a házassági hűség megtartását követelni, mert nekem – poligám természetű a konstitúcióm»…

Ah! Milyen ártatlan kifejezés a féktelenre eresztett ösztönös élet mentegetésére!

Úgy, Neked poligám természetű a konstitúciód? Nos, mit szólnál ahhoz, és milyen nagy szemeket meresztenél, ha elédbe – a hivatalfőnök elé, a gyárigazgató elé, a gazdag bankár elé – ezekkel a sza-vakkal állana a sikkasztó pénztárosod: «Kérem, főnök úr, csak ne tessék az én lopásomon olyan na-gyon megütközni; mert tetszik tudni, nekem egoista természetű a konstitúcióm!» És mit szólnál, ha hazudozó fiad így védekeznék: «Csak sohse izgulj, papa, mert nekem a való tényállásokkal hadilábon álló a konstitúcióm» ...

Hát nem így van, Testvéreim? Bizony senkinek sincs joga ráfogni a «konstitúciójára», ha hazudik, ha lop, – de azt sem, ha megsérti a házassági hűséget. Hanem inkább azt kellene beismernie, hogy lus-ta küzdeni a bűnre hajló természet ellen, amely mindenkiben megvan, nemcsak pont őbenne.

Úgy gondolom, ennyi elég is lesz a «próbaházasságról».

B) Vannak, akik be is látják, hogy a «próbaházasság» gondolata már magában is ellenmondás, de még mindig nem akarják elfogadni a házasság keresztény formáját. Helyette megint egy újabb jelszó-val kísérleteznek. Ez: «a pajtás-házasság». «Ne legyünk házastársak a szó régi jelentésében, hanem csak mint «jó pajtások» éljünk egymás mellett».

Bármilyen romantikus ártatlansággal hangzik is ez a kifejezés, világosan látnunk kell, hogy a «paj-tásházasság» jelszava nem kevésbé veszélyes, mint a «próbaházasságé».

a) A pajtásházasság gondolata először is teljesen félreismeri a nő lelkületét és egyenesen ki akarja forgatni a nő természetét. Ugye, nem értitek félre, ha azt mondom, hogy a női természetnek alapvoná-sa bizonyos fokú rajongás: csodálattal nézni föl arra, akit szeret, mert az nála erősebb és nagyobb és így annak oltalmazó szeretetében nyugodtan érezheti magát. Tehát nem emberi szeszély, hanem év-százados tapasztalat jegecesedett ki az ilyenfajta tanácsokban: a férj lehetőleg már termetre is maga-sabb legyen, mint a felesége, képzettségben pedig föltétlenül magasabban álljon fölötte.

Már ez a természetes vágy is, hogy a nő valóban «föltekinteni akar férjére, megmutatja annak kép-telenségét, hogy a férj és feleség lelki viszonya csupán pajtásságból álljon.

b) De még ha jó értelemben vesszük is a szót, és azt mondjuk is, hogy bizonyos értelemben a férj és feleség tulajdonképpen minden ideális házasságban jó pajtásai egymásnak, akik egymást segítik, erősítik, vigasztalják, felvidámítják, – még akkor is vegyük észre, hogy az ú. n. «pajtásházasságban» minderről nincs szó. Ott a nő nem egyenrangú fél, hanem a férfinak kényre-kedvre kiszolgáltatott já-tékszere, akit addig tart maga mellett a másik fél, amíg akarja és amíg hasznát tudja venni.

Az is csak egészen természetes, hogy a pajtásházasságból nem szabad egyetlen gyermeknek sem születnie. De így az ilyen nőnek a férfi önző vágyai miatt le kell mondania arról a legmélyebb termé-szetes vágyról, amely végső földi boldogságát jelentené: az anyaságról. Dehát mondjátok, nem gálád játék-e a szavakkal, ha egy ilyen önző lényt «pajtás»-nak nevez valaki?

És hogy ez a «pajtásság» még a férfit sem elégíti ki, arra is csattanó példákkal szolgál az élet. Megesik akárhányszor, hogy ebbe a szabados csapongásba, amit a pajtásházasság jelent, végre is bele-un a férfi és igazi házasságot akar kötni. Igen, ez megtörténik elég gyakran. De vajmi ritkán történik meg, hogy ez a férfi az előbbi «pajtásnőjét» vegye el. Nem! Azt már nagyon kiismerte! Arról már na-gyon tudja, mennyire nem méltó az igazi házasságra!

Ezekben a «megreformált házasságokban» tehát menthetetlenül az a sors vár a nőre, mint a fáról letépett falevélre: a szél egy ideig csak eljátszik vele, elkapja, forgatja, táncoltatja, de a végén... ment-hetetlenül leejti az utca sarába.

c) «Dehát az Egyház nem akarja tudomásul venni, hogy az emberi fejlődés irányzata az egyre na-gyobb szabadság felé tart? – vetik ellen a pajtásházasság hívei. – Ennek a fokozott szabadságvágynak semmiképp sem lehet megfelelő a házas élet régi merev kerete!»

Pedig mennyire helytelen és felületes ez az okoskodás! Hiszen a szellemi kultúrának minden téren éppen az az ismertető jele, hogy egyre rövidebb láncokra veri az emberben lakó fegyelmetlen törekvé- seket. Csak ebben az egy pontban tennénk kivételt? Ugye, milyen bonyolult, becsületkódex, mennyi előírás, illemszabály és társadalmi forma köti meg bennünk anyagi részünknek, az ösztönnek és szen-vedélynek kényelmeskedő óhajait! Az ember mindezt a szabályt és előírást a fokozatos kulturális fej-lődés folyamán hozta létre, amikor egymásután jött rá arra, hogy ezek a szabályok és előírások a közös emberi élet létfeltételei.

«Hogy a keresztény házassági forma nem felel meg az ember szabadságvágyának?» Testvéreim! Az ember csak oly mértékben válik szabaddá, amilyen mértékben megbilincseli magában az állatot! Nem érdekes tény-e, hogy a legtöbb társadalmi előírás, a legtöbb ceremónia és konvenció épp annál a népnél van ma is, amelyik egyben a legszabadabb is: az angolnál? Tehát külső forma és belső szabad-ság korántsem ellentétek! Ellenkezőleg: a külső forma kötelező ereje erősítő támaszték a mi énünk ér-tékesebb, nemesebb része számára is.

II. Az Egyház elveti az így «megreformált» házasságot.

Ezek után azonban azt hiszem, nem lesz nehéz belátni azt sem, miért veti el az Egyház az ilyen «házassági reformokat».

Elveti, mert érveik nem helytállók; de elveti azért is, mert katasztrofális következmények folynak belőlük.

A) Azt meg kell hagyni, hogy egyik-másik érvük annyira tetszetős, annyira megnyerő, hogy első hallásra könnyen zavarba ejti az embert. Pedig ha a dolgot mélyebben vizsgáljuk, mégis csak rájö-vünk, mennyire nem helytállók azok az érvek!

Közismert tetszetős okoskodásuk pl. ez: «Igaz, hogy megesküdtünk holtomiglan-holtáiglan. Dehát csak akkor derült ki, hogy nem vagyunk egymáshoz valók, miután egymáshoz kerültünk. Évekig pró-báltunk összeszokni, de a helyzet egyre rosszabbá vált. Ma már egymás iránt olyan erős az engesztel-hetetlen gyűlölet, hogy örökös hazugság, örökös veszekedés a közös élet. Nem tisztességesebb dolog-e ilyenkor szétmenni, mint tovább csalni a világot és farizeusmódra mutatni azt a hűséget, azt a szerete-tet, ami nincs? ...»

a) Mindenekelőtt is el kell ismernünk, hogy a fölhozott eset – sajnos – lehetséges. «Engesztelhetet-len gyűlölet!» Micsoda rettenetes szó keresztény ajkakon! Kiknél lép fel ez az esztelen gyűlölet a há-zasság után? Azoknál, akiknél esztelen volt a szeretet a házasság előtt. Ezeknél történik meg, hogy a vonzódás, lelkesedés és rajongás, amely pusztán külső érzéki alapokra épült fel, a házasságkötés után eltűnik, sőt gyűlöletté változik. Mert minden, ami pusztán a változó fizikumra épül, vele együtt válto-zik is el. Az ilyen szeretet és megértés abban a mértékben csökken, amint csökken a házasfelek szép-sége, egészsége, fiatalsága, esetleg vagyona, hírneve, földi sikere.

Dehát ha valaki a házasságát csak ilyen ingatag talajra építi föl, igazán ne csodálkozzék, ha évek jártával mindez elmúlik és beáll a fönt említett «legyőzhetetlen ellenszenv». Igaz, hogy bölcs és fe-gyelmezett viselkedéssel még ezt az ellenszenvet is le lehetne győzni, de az «önfegyelmezés» olyan szó, amit az így házasulok már régen törültek szótárukból.

b) De tovább is kell kérdenem: Abból, hogy a pusztán külsőségre és érzéki alapokra fölépített há-zasságban valóban fölléphet «a házassági ellenszenv», következik-e, hogy most már ilyenek miatt sza-bad rést ütni a házasság felbonthatatlanságának nagy eszményén?

A világért sem!

Hanem következik az a nagy figyelmeztetés, amit az Egyház soha meg nem szűnt hangoztatni. Ne a külső szépség, kellemesség, karrier és vagyon legyen a döntő tényező a házastárs kiválasztásánál! Mert csak az a harmónia és szeretet nem tűnik el a tűnő ifjúsággal és testi szépséggel, amely lelki érté-keken épül fel. Ez a szeretet az évek jártával inkább fokozódik, megdicsőül, egyre jobban átszelleme-sedik, mert nem a másiknak külsejét szeretjük, ami elváltozik és megöregszik, hanem belső lényegét, szellemiségét, lelkét, ami nem változik el, meg nem rokkan, hanem egyre szebbé válik.

B) De fontoljuk meg emellett azt az óriási katasztrófát is, amit a «próbaházasság» és «pajtásházas-ság» megvalósítása az egész emberi társadalomra jelentene!

a) Azoknak, akik oly lelkesedéssel hangoztatják, hogy a házasságot «meg kell reformálni» és «új alapokra fektetni», világosan kellene látniuk, mily botor fejjel dolgoznak ezáltal éppen a legszentebb értékek romba-döntésén.

Hiszen csak elgondolni is szörnyűség, milyen erkölcsi süllyedés várna az emberiségre, ha egyszer komolyan meg is valósulnának azok a léha jelszavak, amiket ma sokan oly vakmerőén hangoztatnak, – de szerencsére maguk sem mernek követni! Hogyha ma még erkölcs és becsület van az emberekben – legalább annyi, amennyi, – és hogyha a mai házas életben akadunk harmóniára, békére, örömre, meg-értésre is, mindennek forrása az a vallásos megbecsülés, amellyel őseink a házasságot körülbástyázták.

De Vajon mi vár reánk, ha sikerül a léha reform jelszavak tömegével a házasságot egészen laicizálni és vallási gyökerétől elvágni és két ember legszentebb kötelékét valóban próbaházassággá vagy pajtásházassággá lealacsonyítani?

Mert hogy milyen erkölcsi zűrzavar uralkodik már ma is ezen a téren, hogy milyen pogányokat túlszárnyaló léhaság, arról talán nem kell beszélnem! Az egyik társaságbeli hölgy már a negyedik fér-jével él, de a másik három férjével is szokott uzsonnákon találkozni és igen jól elbeszélgetnek, – mert hiszen – csak «próbaházasság volt az egész!» Amannak az úrnak pedig már három felesége volt és mindegyikkel továbbra is jó viszonyban van, mert hiszen – «csak pajtása házasság volt az egész!...»

b) És ne gondoljátok, Testvéreim, hogy most csak a pap beszél belőlem, aki ebben a léhaságban Is-ten törvényeinek lábbal-tiprását siratja! Nem! Ugyanerre a megállapításra kellene jönnöm akkor is, ha pusztán az emberiség jövőjének féltése, ha csak a magyar népem jövőjéért aggódó szeretet beszélne belőlem.

Az emberi társadalom alapja, pillére, alkotó sejtje; a rendezett családi élet. Bontsátok meg a csalá-di életet és megbomlik az egész társadalom. Bontsátok meg a családi életet és erkölcstelenné válnak a népek. És tegyétek erkölcstelenné a népet s a forradalom elkerülhetetlen.

A házasság szétrobbantását a leghatározottabban tiltják ugyan a krisztusi törvények. De a mai em-ber fülébe az álfilozófiák folyton azt trombitálják, hogy ez már ócska, elavult felfogás, a mai ember nyugtalan idegzete nem bírja ki a sírig tartó hűséget: tessék csak bátran «próbálkozni» és «pajtáskod-ni», bármit hirdet is a vallási törvény.

És az emberek eldobják a józan eszüket és behódolnak a mézes-mázos csábító jelszavaknak és szaporodnak a szétrobbant családok világszerte...

És különös: mit látunk? Vajon most már boldogabb az emberiség? Hogy annyi a «próba» után el-hagyott asszony, mint eső után a gomba, hát most már nyugodtabb, örömmel teljesebb-e az élet, mint akkor volt, amikor még nem ismertük ezeket a szörnyű új szavakat?

Ah, dehogy! Sőt, az összeomlott családi szentélyek romjai közt olyan szörnyű gonosztettek masz-lagos nadragulyája burjánzik, amilyenről még álmodni sem mertek elődeink!

Igen: mert az Isten sokfélekép tud szólni az emberhez. Szól a vallási parancsok által is, amíg az ember hallgat a józan eszére. De ha sutba dobja a józan eszét és felrúgva az Isten törvényét, vakon ro-han vesztébe, akkor a mindent elsöprő erkölcsi vízözön dörgésénél és rémes gonosztettek pokoli fé-nyénél engedi saját bőrünkön megtapasztalni, hogy az ő parancsait sokáig büntetlenül lábbal taposni mégsem lehet.

c) És tulajdonképpen csak most értjük meg, miért van ellene az Egyház az ilyen «házassági refor-moknak». Ellene van, mert valamennyinek sarkalatos hiánya, eredendő bűne az, hogy megsértik a há-zasság felbonthatatlanságának alaptételét. Már pedig – mint a következő beszédekben látni fogjuk – ez annyira hozzátartozik a keresztény vallás lényegéhez, hogy ehhez sértő kézzel hozzányúlni soha, semmiféle ürügy mellett sem szabad. A házasság nem könnyelmű hétvégi kirándulás önfeledt kettes-ben, hanem felelősségteljes elindulás az örökkévalóságba vezető közös életvándorlásra.

A katolikus Egyháznak elévülhetetlen érdemei közé tartozik és az emberi társadalom örökké hálás lehet neki azért, hogy a házasság felbonthatatlanságát mindenkor rendületlenül védelmezte akár a ha-talmasok terrorjával, akár az álfilozófusok tévútra csalogató okoskodásaival, akár a tömegbe bedobott megszédítő jelszavakkal szemben.

Pedig mennyi rágalomtól, gúnytól és támadástól maradt volna mentes az Egyház, mennyi fájdal-mas veszteséget került volna el, ha legalább néhanapján, a legsúlyosabb esetekben, kissé szemet hunyt volna ebben a pontban! A reformáció kitörése miatt elvesztette fél Németországot. Gondolhatjuk, mi-lyen fájó sebet ejtett rajta ez a veszteség. De rövidesen rá jön az angol VIII. Henrik házassági elválása! És a katolikus Egyháznak csak egy szót kellett volna kimondania! Csak azt, hogy «felbontom VIII. Henrik házasságát»; csak egy szót kiejtenie, hogy el ne veszítse a fél Németország után egész Angliát is. De az Egyház nem mondotta ki ezt a szót. Elvesztette Angliát, – de megmentette a házasságot!

*

Kedves Testvéreim! Ha az ember szervezetébe méreg került, vagy valami lényeges elem hiányzik a táplálékából, erre a szervezet fájdalmas jelek közt reagál: kipirul, vagy elsápad, lázba jön, vonaglik, elgyöngül, munkaképtelenné válik. Hogy ma a társadalom is, ez a nagy emberi szervezet vonaglik, gyöngül és lázban vergődik, ennek egyik legfőbb oka az, hogy szervezetébe belekerült a házasság léha felfogásának mérge és hiányzik belőle a krisztusi családi élet tápláló ereje.

Mi, katolikusok, nem engedhetjük meg a mérgezést és léhaságot semmiben, – a házasságban sem! Mi, katolikusok, nem óhajtjuk az anarchiát semmiben, – a házasságban sem! Mi ott is rendet akarunk látni. Rendet, mely fölépül múlt századok időt álló tapasztalatain, a természeti törvényeken, az Isten törvényén.

Azt akarjuk, hogy olyan legyen kicsinyben a családi élet, mint egy jól kormányzott állam – mun-kamegosztással, tekintéllyel és engedelmességgel, becsülettel és kötelességteljesítéssel. Olyan erős kö-teléket akarunk ott látni, amit föl nem tud bontani más, csak a halál erős keze. Azt akarjuk, hogy áldás, harmónia és munkakedv fakadjon abból az intézményből, amely valóban ennek melegágyául volna hi-vatva, amelyből azonban ma sok átok, meghasonlás és elkeseredés fakad.

Azt mi is elismerjük, hogy a mai családi életet valóban meg kell reformálni.

De nem próbaházassággal, nem pajtásházassággal, – ami tulajdonképp nem más, mint az erkölcsi szabadosságnak és léhaságnak szép irodalmi kifejezés parfümjével leöntött szemétdombja, – hanem megreformálni hűséggel, becsülettel, fegyelemmel, megreformálni azzal, hogy ismét visszaemeljük a házasságot arra az erkölcsi magaslatra, ahová emelte azt az emberiség egyetlen igazi Reformátora, a világ Megváltója, a mi Urunk Jézus Krisztus! Ámen.

² Denzinger: Enchiridion n. 969.