Tóth Tihamér: Az egynejű házasság

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Senki se csodálkozzék azon, hogy a mai beszédemet Krisztus előtt élt pogányok történetével, egy régi görög mítosszal kezdem. De oly fölemelő, oly tanulságos, sok keresztényt megszégyenítő gondol-kodás árad ki belőle, és ez a görög mítosz egy olyan nagyszerű keresztény gondolatnak előre megsej-tése és szimbolizálása, hogy érdemes volna azt nem is egyszer, hanem ismételten, újra meg újra el-mondani...

Odysseusnak, a görög hősnek feleségéről van szó, Pénelopéról, a hűséges feleségnek utolérhetet-len, nemes példájáról. Húsz éve már, hogy férje, Odysseus, távol van Ithaka szigetéről. Előbb a trójai háborúban vett részt, utána pedig eltévedt a hazatartó útban és most úttalanul bolyong a tengereken. Odahaza ezalatt állandóan kérők ostromolják a feleségét, és nem hagynak neki nyugtot. Végső szoron-gásában a szegény asszony végre is megígéri, hogy jó, nem bánja, hajlandó férjhez menni valamely kérőjéhez, mihelyt elkészül a kézimunkával, amit elkezdett. Nappal szorgosan szőtt is a kérők szeme-láttára, éjjel pedig mindazt kibontogatta, amit nappal szőtt.

Egyszer aztán szárnyra kél a hír, hogy hazaérkezett Odysseus. Húsz év után megjött az ura!

És meg is jelenik előtte a férje. De az asszony nem mer hinni saját szemeinek: hátha csak rá akar-ják szedni! Hosszan, némán ül férjével szemben, akit húsz éve nem látott és fürkésző szemmel néz reá. És nem is hisz mindaddig, amíg Odysseus csalhatatlan jel gyanánt el nem mond neki egy titkot, amit más, mint az ő férje, nem tudhatott. Most tör ki a sírás Pénelopé ajkán, most karolja át urát, most csó-kolja meg és szól hozzá: «Ne haragudjál reám, kedves Odysseus. Az istenek nem engedték meg, hogy közösben örüljünk a szép ifjúságnak és érjük el az öregség célját. Ne neheztelj rám, hogy az első vi-szontlátásnál azonnal nem üdvözöltelek. Mert az én szegény szívem mindig borzadva reszketett arra a gondolatra, hogy jöhet valaki, aki szavával rászedhet. Hiszen olyan sokan gonoszul ravaszkodnak...»

Csodálatos asszony! Valóban méltó arra a dicséretre, amit később Agamemnon mondott róla az alvilágban: «Laertes szerencsés fia, találékony Odysseus! Magasztos erényekben gazdag asszony lett a tied! Ó, mily nagyszerűen viselkedett Ikarios leánya, a nemes Pénelopé! Mint gondolt folyton Odysseusra, fiatalkori férjére! Nem is fog hűségének dicsősége soha elmúlni!»

Hűségének dicsősége nem fog elmúlni. Valóban: évezredek óta él már a házassági hűség e ragyo-gó példaképének nemes emléke. Az elbeszélés ugyan nem történet, csak mítosz; de nagyszerű tanúság amellett, hogy az emberiség már Krisztus Urunk tanítása előtt megérezte, hogy a házasság magasztos és emberhez méltó formájához lényegileg hozzátartozik a sírig tartó hűség, a csak egy férfi és csak egy nő között kötött szent szövetség.

Amit pedig az emberiség már Krisztus előtt megsejtett, az egész világossá vált Krisztus Urunk óta, amint erre a mai szentbeszédben rá szeretnék mutatni. Arra, hogy I. a házasság fogalma valóban meg-követeli az egynejűséget, II. az egynejűség pedig megköveteli a házassági hűséget.

I. A házasság fogalma megköveteli az egynejűséget.

A mai első tételem tehát az, hogy a házasságnak emberhez méltó formája csak a monogámia lehet, azaz egy férfinak és egy nőnek felbonthatatlan szövetsége; tehát sem a többnejűség, sem a többférjűség nincs megengedve.

Jól tudom, hogy ezt a tételt érvekkel alaposan meg is kell erősítenem, mert alig van a világon tétel, amely ellen annyian és oly felületesen írtak volna, mint éppen ez ellen az igazság ellen. Aki csak írni-olvasni tud, mind feljogosítva érzi magát arra, hogy a legfantasztikusabb reformterveket bocsássa a le-vegőbe a házasságra nézve.

«A monogámia ma már elavult dolog, – mondják – nem is lehet örökre szóló formája a házasság-nak. A régi emberiség gazdasági berendezkedése termelte azt ki, tehát csak átmeneti formája a kultúra fejlődésének. Minthogy azonban ma már más lett az emberiség gazdasági berendezkedése, hozzá kell alakítani a házasság formáját is...»

Körülbelül ez a lényege a széltében-hosszában terjesztett reformterveknek, amiktől – sajnos – sok jobb-érzésű ember is könnyen megszédül.

Pedig csak mélyebben kell a kérdést vizsgálnunk és azonnal belátjuk, hogy a monogámia koránt-sem önkényes emberi találmány, amin változtatni, amit föladni lehetne. Ó, nem! Nem lehet föladni a monogámiát azért sem, mert ez Istennek is határozott parancsa, de nem lehet azért sem, mert a mono-gámia a magasabb emberi kultúrának is nélkülözhetetlen alkotó eleme.

A) Hogy az egynejű és egyférjű házasság valóban a házasság legősibb formája, és hogy magának a Teremtőnek akaratából származik, arra nézve nem maradhat fenn semmi kétely az előtt, aki a Szent-írást ismeri. (1Móz. 2,24.; Mt 19,5.; Mk 10,8.; 1Kor. 6,16.; Ef. 5,31.)

A Szentírás tanúsága szerint Isten egy férfit és egy nőt teremtett és köztük hozta létre az első há-zasságot; a házasság eredetileg tehát egy férfi és egy nő között jött létre, azaz monogámikus volt.

A Szentírásnak ezt a tanítását teljes egészében bizonyítják az etnológiai kutatások is, amelyek megállapították, hogy a legrégibb időkben valamennyi nép családjai monogámiában éltek.

Valaha az ellenkezőjét igyekeztek tudományos oldalról kimutatni. Elismerjük – mondották –, hogy a monogámia a házasságnak valóban legtökéletesebb formája, de mégsem ez az eredeti; a monogámia csak hosszú kulturális fejlődés eredménye. Ezt állították egyesek. Ma azonban határozottan bebizo-nyosodott, hogy ennek épp az ellenkezője igaz, vagyis hogy a házasság legrégibb formája minden népnél a monogámia volt, és éppen a többnejűség és a többférjűség volt a későbbi eltévelyedés. Jogo-san és találóan jegyzi meg Wundt Vilmos, a világhírű bölcselő: Nem a kultúra teremtette a monogámi-át, hanem ellenkezőleg: a monogámia volt alapja és előfeltétele a kultúrának.

A monogámiát tehát nem lehet föladni, mert ez az Isten akarata.

B) De nem lehet föladni azért sem, mert a monogámia egyben a magasabb emberi kultúrá-nak is nélkülözhetetlen alkotó eleme.

a) Az emberek társadalmi együttélése megvalósíthatatlan bizonyos erkölcsi erők és értékek nélkül, minők pl. a felelősségérzet, az önfegyelmezés, mások iránti elnézés, a magunk önző akaratának korlá-tozása, a szeszélyesség legyőzése... és így tovább. Ezek olyan kulturális értékek, amelyek az emberi társadalom számára mindig nélkülözhetetlenek maradnak, bármint változnék is el az emberiség társa-dalmi berendezkedése. Ezért tehát mindig az a házassági forma lesz a legmegfelelőbb, amelyik legin-kább biztosítja ezeknek a kultúrértékeknek és szociális tényezőknek erősbödését.

Már pedig egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy ezt éppen a monogámikus házasság biztosíthat-ja. Az ilyen házasság, éppen az által, hogy fegyelmezi az egyén indulatait, kitűnő alapjává és jelképévé válik a fegyelmezett társadalmi rendnek is; a rendezett családi élet legerősebb támasza a nyugodt ál-lami életnek is és biztosítója az emberi kultúra normális fejlődésének.

b) És ennél a pontnál egyenesen óriási horizontra szélesedik ki a monogámia megőrzésének vagy feladásának kérdése. A mélyebben gondolkodók előtt u. i. nem kétséges ma már, hogy az az eszeve-szett propaganda, ami napjainkban a házasság keresztény formája ellen folyik, az csak egy részlete, csak egyik megnyilatkozási formája annak a végső nagy harcnak, amit a társadalom ellenségei tulaj-donképpen minden társadalmi rend ellen folytatnak. A házassági elválás hangos apostolai akárhány-szor talán maguk sincsenek annak tudatában, hogy követelésük csak egy része annak a szellemis bol-sevizmusnak, amely bomlasztó tendenciájával végeredményben minden társadalmi rend és harmoni-kus emberi együttélés felrobbantását célozza.

A család csak a monogámikus formában lehet azzá, amivé lennie kell: a rendezett társadalmi élet sejtjévé. Az ilyen családi élet neveli az emberben a szociális erényekét: a felelősség, részvét, önuralom és kölcsönös elnézés erényeit. Az ehhez szükséges lelki érés és bensőséges elmélyedés viszont meg-követeli a házasság állandóságát és rendíthetetlenségét.

Az ember könnyen hajlik arra, hogy az egész földi életét, feladatait és kötelességeit, csak önző él-vezetei szempontjából ítélje meg. Pedig igaza van Goethe-nek: «Genieszen macht gemein», az élvezet közönségessé tesz. Főleg azzá tenné az embert, ha a legszentebb és legmélyebb emberi közösségben, a házas életben nem látna mást, mint határidőre kötött kölcsönös élvezeti szerződést.

Mikor tehát az Úr Jézus kétséget nem tűrő határozott szavakkal állította vissza az egynejűséget (Mt 19,4-6.) és kihirdette törvényét a keresztény házasságról, ez egyben óriási kulturális tett is volt.

c) De ezenkívül ez volt a női méltóságnak tulajdonképpeni megalapozása is. A nő egyenrangúsága és megbecsülése együtt áll vagy dől a monogámikus házassággal. A poligámiával vége is van a női nem méltóságának. Jól meg kellene ezt gondolniuk azoknak a nőknek is, akik felületes jelszavakkal könnyelműen agitálnak a házassági elválás és újraházasodás, azaz a többnejűség mellett. Mert az elvá-lás és újraházasodás tulajdonképp szintén poligámia, csak nem ugyanegy időben, hanem szukcesszív módon létrejött poligámia.

Egy férfi és egy nő – ez a krisztusi ideál! Mert csak akkor tudja mindkét fél meg nem osztott, teljes szeretetét, életét, ambícióját bevinni a házasságba. Oly nemesnek és bensőségesnek, oly fenntartásnél-külinek és nyugodtnak kell lennie a házastársi önátadásnak, hogy ezt két személy iránt gyakorolni nem is lehetséges: ezt csak egy lélek adhatja és egy fogadhatja el.

II. Az egynejűség megköveteli a házassági hűséget.

De ezzel a gondolattal már eljutottunk beszédünk másik tételéhez: A házasságnak monogámikusnak kell lennie, viszont a monogámiából fakad ki a házas élet legszebb virágja: a házas-sági hűség.

Hogy a házastársaknak egymás iránt a sírig megőrzött tökéletes hűsége egyrészt határozott krisztu-si parancs, másrészt pedig a leggyengédebb szeretetnek és áldozatkészségnek bizonysága és a házas életnek legszentebb kivirágzása, ez annyira közismert tény, annyira magától értetődő igazság, hogy er-ről beszélnem nem is kell.

A) Sajnos, annál inkább ki kell térnem a kérdésnek egy másik pontjára; arra, amelyről napjainkban egyre többször hallunk beszélni kb. ilyen szavakban: «Szép, szép! Kedvesen naiv dolog annyira han-goztatni még ma is azt a sírig tartó hűséget... Dehát egyáltalán meg lehet-e tartani ezt a házassági hű-séget?»

a) Így adják fel a kérdést és mindjárt válaszolnak is a föltett kérdésre: «A teljes hűséget, a tökéle-tes monogámiát a mai embernek nem lehet megtartania. Van, aki ezt bevallja, van, aki be nem vallja, – de olyan alig van, aki megtartja...»

Testvéreim! Nem pirulunk, mikor ezt halljuk? Nem szégyelljük, hogy «tisztességes» emberek, «gentleman»-ek, «come il faut»-férfiak ajkáról is elhangzanak ilyen léha kijelentések? Olyanok részé-ről, akik a világért ki nem mondanának ilyesmit: «A teljes igazmondást, a föltétlen üzleti becsületes-séget, pénzzel-bánás közben a tiszta kezet nem lehet megtartani. Van, aki ezt bevallja, van, aki be nem vallja, – de alig van, aki megtartja...»

b) No lenne erre felzúdulás, ha valaki ilyen véleményt kockáztatna meg! Mert más pénzéhez nyúlni – nem szabad! Hazudozni és szavunkat megszegni – nem szabad! Dehát a feleségednek hazudni, a ne-ki adott hűségedet megszegni és a más családi boldogságát megrabolni – ezt szabad? «De jó lenne – ír-ja hozzám levelében egy megcsalatott és rászedett asszony, akinek a férjét a boldog házasság után el-vitte a hivatali titkárnője, – de jó lenne, ha megmagyarázná ezeknek a házassági gengsztereknek, hogy a más hitvestársát ellopni nagyobb bűn, megvetésre méltóbb hitványság, mint a pénzlopás.»

Szóról-szóra igaza van szegény asszonynak! Hát nem látjuk, mily végzetes következetlenség, hogy senkinek eszébe sem juthat a lopást vagy hazudozást józanul védelmébe venni, de ugyanakkor nyu-godt lelkiismerettel megpróbálják a szexuális kérdéseket kivonni az erkölcsi törvényék hatásköréből!

Hiszen a VI. parancs semmi más, mint a tisztességes gondolkozás alkalmazása a szexuális téren, ugyanannak a tisztességes gondolkodásnak, amelynek igazságát a VII. parancsban, a magántulajdon kérdésében, vagy a VIII. parancsban, a megbízható beszéd kérdésében mindenki oly természetesnek és magától értetődőnek tartja.

Lássuk tehát, mi a válaszunk a föladott kérdésre: Meg lehet-e tartani a házassági hűséget úgy, amint azt az Isten előírta?

A sírig tartó házassági hűséget igenis meg lehet tartani; de aki meg akarja tartani, az kerülje mind-azt, ami a hűség megtartását megnehezíti, és tegye meg mindazt, ami azt megkönnyíti.

B) Aki meg akarja tartani a házassági hűséget, kerülje mindazt, ami a hűség megtartását megnehe-zíti.

a) Megnehezíti a hűség megtartását a könnyelmű viselkedés, a kísértéssel játszás, a szabadjára engedett fantázia. «Principiis obsta!», állj ellen az, első pillanatban és jusson eszedbe a Hegyi Beszéd-ből az Úr Jézus komoly figyelmeztetése: «Mindaz, aki asszonyra néz, hogy őt megkívánja, már házas-ságtörést követett el vele szívében». (Mt 5,28.)

Valaki talán azt mondhatná erre: Ez már mégis túl szigorú felfogás! Hogy aki csak gondolatban vetkezik, annyi, mintha elkövette volna a tettet...

Pedig be kell látnunk, milyen mély pszichológiával dolgozik az Úr. A bűn lényege mindig az akarati elhatározás és nem a külső, cselekedeti végrehajtás. Aki szándékosan foglalkozik erkölcstelen gondolatokkal, aki szóba áll ilyen vágyakkal és érzelmekkel, az már rálépett arra a lejtőre, amelyen nincs megállás.

Miért nincs megállás? Azért, mert a fiziológiai folyamat itt már természetszerűleg fog tovább működni, a tudatosan izgatott fantázia felizgatja az idegrendszert, a felizgatott idegrendszer pedig köve-telni fogja a bűnt.

b) Meg lehet tartani a házassági hűséget? Meg, – csak ne tegye senki nehezebbé ezt a törvényt a saját vakmerősége, könnyelműsége vagy léhasága által! Meg lehet tartani, csak senki el ne felejtse Szent Péter apostol figyelmeztetését: «Józanok legyetek és vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresvén, akit elnyeljen». (1Pét. 5,8.) Mennyire az életből vett figyel-meztetés ez! És mennyivel kevesebb lenne az összeomlott családi tűzhelyek száma, mennyivel keve-sebb bűn történnék a házassági hűség ellen, ha az apostolnak ez a szava ott csengene legalább azoknak fülében, akiket nem könnyelműségük, hanem életfeladataik, kötelességük, munkájuk állít veszélynek kitett helyre! Ha ott csengene a hivatalfőnökök, az igazgatók, a szerkesztők, a vezető férfiak fülében, akiknek irodájában, szobájában éveken át dolgozik a gépírókisasszony, a pénztáros kisasszony, az iro-dista kisasszony... Testvérek! A munka közös szobába zárt össze titeket; de vigyázzatok: nem vagytok soha kettesben, harmadiknak mindig ott lapul a sarokban – az ördög, «mint ordító oroszlán keresvén, akit elnyeljen».

C) Ahhoz azonban, hogy meg lehessen tartani a házassági hűséget, nem elég az eddig elmondott negatívum, hogy kerülje az ember mindazt, ami a hűség megtartását megnehezítené. Kell pozitívum is: Meg kell tenni mindazt, ami a hűség megtartását megkönnyíti.

a) Még nincs három éve annak, hogy Egyházunk feje, XI. Pius pápa, egy egészen új és érdekes ki-hallgatást vezetett be a pápai udvarban: az új házasok pápai kihallgatását. Bármikor jönnek is ezek, bármilyen fáradt is a pápa, az új párokat mindig fogadja; fogadta az idén nyáron még Castel-Gandolfóban is, ahová a 77 éves aggastyán a nagy római forróság elől néhány hétre elvonult.

1932 július vége óta a világ minden tájáról több mint 60.000 fiatal házaspár jelent meg így a pápánál, hogy az oltárnál elhangzott hűségesküjükre a kereszténység fejének áldását kérjék és az újonnan alapított kis családi tűzhelyüket mindnyájunk közös atyai házának, a mi szent Egyházunknak sziklájá-ra fektethessék le. És én szentül meg vagyok győződve, hogy ezeknek nem lesz probléma a házassági hűség megtartása; nem lesz probléma senkinek, akinek vallásos lelke igénybe veszi a vallásos élet erő-sítő eszközeit: az imát, a szentgyónást, a szentáldozást, – és nem utolsó sorban: az önfegyelmezést.

b) Igenis az önfegyelmezés! Nem szabad megijedni ettől a szótól! Mert azt nem lehet eltitkolni, hogy a házassági hűség megtartása nagy önuralomba is kerül.

De hiszen ebbe kerül az igazmondás is! Ebbe az anyagi becsületesség is! És ez alól a harc és önfegyelmezés alól nem menti fel magát az ember. Dehát akkor mi jogon menti fel a harmadik alól, a há-zassági hűségért vállalandó önfegyelmezés alól? Igen, hogy a házas hűséget mindig, minden körülmé-nyek között meg lehessen tartani, ehhez önfegyelmezés, önmegtagadás, gyakran lemondás is kell.

«De éppen ez a lehetetlen! – veti ellen talán valaki. – Nem azért házasodtam meg, hogy absztinens életet éljek. És ezáltal még idegbeteggé is tegyem magamat!...»

Valóban, nem azért házasodtál meg, Testvérem, hogy absztinens életet élj. A házasság egyik célja az is, hogy törvényes keretekben lehetővé tegye a nem absztinens életet, sőt azt megnemesítse, egye-nesen megszentelje. De ha valaki valami ok miatt – a feleség betegsége miatt, az újabb gyermekektől való félelem miatt – a házasélet jogait nem gyakorolhatja, akkor bizony vállalnia kell az absztinenciát! Csak ez az egyetlen, keresztény felfogás és nem a gyáva megfutamodás a házassági hűtlenség csábító, süppedékes ingoványaira!

«De nem akarom beteggé tenni magamat az absztinencia által!…»

Ó, Testvérem, hát még mindig abban a vízözönelőtti jelszó-ködhomályban élsz, amellyel lelkiis-meretlen vagy felületes emberek nehezítik a VI. parancs megtartását? Hát csakugyan elismernéd te is magadról, hogy nem vagy ember?

Mert embernek lenni annyi, mint az ösztönök hangos szavának parancsolni tudni!

Embernek lenni annyi, mint a vak érzéki vágyakat erős kézzel féken tartani tudni!

Hidd el, vagyis még inkább: próbáld csak ki, mily fölényes erő lakik az emberi lélekben, és mint lehet ezzel nyugodtra simítani az egész ösztönös világnak háborgó tengerét, és tapasztald meg, mily üres fecsegésnek bizonyul az önfegyelmezett élet ártalmasságáról világba dobott jelszavak áradata! Csak próbáld meg ezt a fegyelmezett viselkedést, próbáld meg ezt a magadnak parancsolást és látni fogod, hogy még a legféktelenebb természet is szót fogad az Isten akarata gyanánt fölismert erkölcsi törvénynek és az isteni kegyelem segítésének.

c) Van Szent Pál apostolnak egy mondása, amelynek igazsága egészen különös megvilágítást nyer korunk mai zavaros családi állapotaiból. «Ha a test szerint éltek, meghaltok» (Róm. 8,15.), írja az apostol a rómaiakhoz. Megdöbbenve vesszük észre, mennyire érvényesek e szavak a mai családi élet-re; az ember megpróbálta ennek gyökereit elszakítani az örök, isteni törvényektől, de most ijedten kell észrevennie, hogy ez a csupán test szerint berendezett házas élet menthetetlenül sodródik a pusztulás felé.

Kitűnően megérezte ezt a nagy művész-titán, Michelangelo, mikor a Sixtina mennyezetén megfes-tette az első nő teremtését. Csak nézzétek meg, mint emeli a festményen Éva, öntudatra ébredésének legelső pillanatában, könyörögve kezét Isten felé, mintha ösztönösen erezné, hogy el fog veszni, ment-hetetlenül el fog veszni, ha csak a férfi és nő közti viszonyt a természetes ösztönös élet síkjáról az iste-ni törvények magaslatára s azok védelme alá nem emeli.

Hogy a házasságnak emberhez egyedül méltó formája az egy férfi és egy nő között létrejött, sírig tartó szövetség, és az ebből folyó házassági hűség, ezt megsejtette már az ókor nemes pogány asszo-nya, Pénelopé is; de ezt a meg nem alkuvó, föltétlen házassági hűséget csak a keresztény ember képes teljesen megérteni, csak az a keresztény ember, aki tudja, hogy a keresztség által tagjává vált Krisztus misztikus testének, és így két keresztény házasfélnek pusztán természetes szeretete a házasság szent-sége által a Krisztus-közösség természetfölötti szeretetévé alakul át.

Amíg két ember merőben természetes vonzódással szeréti egymást, addig ennek a szeretetnek sem helyességében, sem állandóságában bízni nem lehet. De ahol két ember úgy találkozik a szeretetben, mint ugyanazon Krisztus titokzatos testének részese, ott nem kell félni a szeretet kisiklásaitól, ott nem fogja egyik fél a másikat «imádni», ott a szeretet nem követel bűnös dolgokat és nem válik brutálissá. Az ilyen hűség és szeretet valóban állandóvá válik, mintegy kiemelkedik az idő változandósága alól.

És ez lesz a házassági hűség megtartásának végső alapja, legnagyobb segítő eszköze és legerősebb biztosítéka. Mert még a legnemesebb és legtisztább szeretet is elmúlik, ha pusztán emberi, – de nem múlik el az a szeretet, amelynek Isten az alapja, erősítője és összekötő kapcsa!

*

Kedves Testvéreim! Az ember földi életében többször kerül felelősségteljes elhatározás elé, de nincs az egész életnek fontosabb pillanata, amely annyira sorsdöntő, annyira súlyos, annyira követ-kezményekkel teljes lenne, mint az a pillanat, amidőn ünnepélyes fekete ruhában térdel egy fiatalem-ber és hófehér menyasszonyi fátyollal térdel egy leány az oltár előtt és az Úr Jézus feszületén nyugtat-va reszkető ujjait, elmondja a házassági hűségnek ünnepélyes szavait:

«Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk, a Szeplőtelén Szűz Mária, és Istennek minden szent-jei, hogy a jelenlévő N. N.-t szeretem, szeretvén, magamhoz veszem feleségül, Istennek rendelése sze-rint és a keresztény Anyaszentegyháznak szokása szerint. És hogy őt el nem hagyom, holtomiglan-holtáiglan, semminemű szükségében és viszontagságában. Isten engem úgy segéljen!»

Testvéreim! Az egyik múltkori beszédem végén azokért a fiatal szívekért imádkoztunk, akik még a házasság ajtaja előtt állnak; imádkoztunk, hogy egymásra találjanak. De most imádkozzunk azokért, akik ezt a házassági esküt már elmondták, imádkozzunk a keresztény házastársakért, hogy a mi áldott mennyei Atyánk segítő kegyelmével mindig, egész életükön át meg tudják tartani azt a hűséget, amit esküvel fogadtak: «holtomiglan-holtáiglan»; sőt, hogy harmonikus, boldog házaséletük után az égben is együtt imádhassák az Urat, most már nem «holtomiglan-holtáiglan», hanem mindörökkön örökké! Ámen.