Tóth Tihamér: Akadályok a házasság útján

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Nagyon jól tudja a mi szent Egyházunk, hogy mikor az emberek a házasság szentségében egész életre való szövetséget kötnek egymással, ezzel olyan lépést tesznek, amely döntő kihatással van nem csupán földi boldogságukra, hanem örök életük sorsára is. Ha boldog lesz a házasságuk, harmonikus földi élet keretei között nyugodtabban szolgálhatják örök életük érdekeit is; viszont ha szerencsétlen volt a lépésük, a boldogtalan családi élet feldúlt romjai könnyen eltemetik bennük az örök élet igényeit is.

Ezért kíséri az Egyház aggódó szeretettel házasodni készülő gyermekeinek lépését és azért állít út-jukra tilalom-fákat is: «'házassági akadályokat». Mik azok a házassági akadályok? Figyelmeztető jel-zőtáblák azok előtt a törvények előtt, amelyek – Egyházunk évezredes tapasztalata szerint – könnyen veszélybe sodorhatják a házas élet hajóját.

Első tekintetre könnyen azt hihetne valaki, hogy a házassági akadályok tulajdonképp fölösleges dolgok. Azonban minél több tapasztalatra tesz szert az ember az életben, minél több alkalma van a há-zassági tragédiákba betekinteni, annál inkább észreveszi az Egyház előírásainak jogosságát, bölcsessé-gét, helyességét. Nem hiába évezredes tapasztalás tok alapján állította fel az Egyház ezeket az akadá-lyokat, de valóban úgy is van, hogy még a jelentékteleneknek látszó akadályok mögött is mély életböl-csesség és szeretet rejlik: egy-egy házassági akadály egy-egy darab házassági boldogtalanságot akar megakadályozni. És éppen ezért valami formában előbb-utóbb megbosszulja magát, ha az emberek könnyen túlteszik magukat ezeken az akadályokon, mert hiszen ezek nem egyebek, mint az Egyház évszázados tapasztalatának kikristályosodásai.

I. Vannak akadályok, amiket mindenki egész természeteseknek tart. Éppen ezért ezekről csak egész röviden akarok megemlékezni mai beszédem első részében. De vannak olyanok is, amiket már kritizálva és értetlenül fogad sok mai ember, mint pl. II. az elváltak újra házasodásának és III. a ve-gyes-házasságnak akadálya, – ezekre tehát már bővebben fogok kitérni beszédem második és harma-dik részében.

I. A házassági akadályok általában.

A) Az Egyház hosszú évszázadok tapasztalatai alapján sok olyan veszélyt fedezett fel, ami a házas-ság zavartalanságát fenyegetheti, és ezeket «házassági akadályok» címmel törvénykönyvében paragra-fusokba is foglalta. Vannak köztük olyanok, amik miatt a házasság nem is érvényes, – ezeket nevez-zük «bontó akadályoknak». És vannak olyanok, amelyek tiltják ugyan a házasságkötést, de ha az en-nek ellenére mégis megtörténik, miattuk a házasság még nem lesz érvénytelenné: ezek a «tiltó akadá-lyok».

Így pl. bontó akadály, ha a jegyesek közeli vérrokonságban vannak és nem kaptak alóla dispenzációt. Vagy ha valaki nem akart házasságra lépni az illetővel, csak súlyos fenyegetés és kény-szerítés következtében állott az esküvői oltárhoz.

B) Különösen érdemesnek tartom ez utóbbira felhívni a figyelmet és szeretettel kérni az én kedves felnőtt hallgatóimat: Szülők! Ti csak engedjétek, hogy gyermekeitek megházasodjanak, de ne ti háza-sítsátok meg őket!

Mikor egy férfi és egy nő egymásnak örökre lekötik magukat, ez a legjelentősebb esemény egész földi életükben. Óriási feladat, óriási felelősség megtalálni azt az élettársat, akit az Isten neked szánt! Ennek a választásnak egész szabadon kell történnie, teljesen a két fél akarata szerint és ebbe döntő be-leszólása senkinek másnak nincs. Igen: segítsék a szülők gyermekeiket a helyes megoldásban, irányít-sák őket szerető tanácsaikkal, de a végső szó – ebben az egyetlen kérdésben – mégis csak az érdekelt fiataloké.

Valóban, szent büszkeséggel kell itt rámutatnunk a kereszténység nagy érdemére, hogy a házastárs választásának szabadságát ennyire kihangsúlyozza. Tudjuk, milyen fájdalmas eltévelyedések voltak azelőtt: a szülők vagy rokonok valósággal eladták a leányt annak, aki többet ígért és anyagi érdekből összeházasítottak fiatalokat, akik tudni sem akartak egymásról.

A kereszténység ez ellen mindig tiltakozott és ma is tiltakozik. Annyira tiltakozik, hogy nem is is-meri el érvényes házasságnak azt a kötést, amely nem mindkét fél teljes szabadságával jött létre.

Ez az álláspontja logikusan következik az Egyháznak ama tanításából, hogy a házasság szentségét nem a pap szolgáltatja ki, – ő csak a hivatalos tanú; maguk a felek szolgáltatják ki egymásnak abban a pillanatban, amidőn az oltár előtt kimondják az «igen»-t: «Igen, én akarok hozzá házastársul menni!»

És ha ezt az «igen» szót akárcsak az egyik fél is nem szabad-akarattal, nem jószántából tette, ha-nem súlyos fenyegetés és kényszerítés hatása alatt, akkor ez nem házasság. És ha évekig vagy évtize-dekig élnek is együtt, akkor sem lesz belőle házasság, hacsak ezt az akarati beleegyezést az illető ké-sőbb meg nem adta.

Mindezek olyan akadályok, amiket az emberek könnyen megérthetnek, amikről tehát bővebben nem is kell beszélnem.

Vannak azonban akadályok, amiket már nem akar elismerni a vallásától elhidegült ember. Ilyen az elváltak új házasságának akadálya.

II. Az elváltak új házassága.

alakiás próféta idejében a zsidó népet sok súlyos csapás érte. Jajgattak, könyörögtek az Úrhoz, de Ő nem hallgatta meg őket. A próféta nyíltan szemükre is veti, hogy miért.

Így szól az Úr: «Könnyel, sírással és jajgatással borítjátok el az Úr oltárát, mert nem tekintek többé az áldozatra és nem fogadok semmit sem kedvesen kezetekből. Kérdezitek: Miért? Azért, mert az Úr volt a tanú közötted és ifjúkori feleséged között, kit te megvetettél, holott ő a te osztályosod és hites feleséged». (Mal. 2,13. 14.)

Az Úr tehát megbüntette népét, mert a zsidók között akadtak, akik elhagyták törvényes feleségüket és pogány asszonyokat vettek maguknak. De hát ne büntesse meg a mai emberiséget, ahol már nem egyesek akadnak, hanem százan, ezren és tízezren, akik elhagyják és megvetik törvényes házastársukat és mással akarnak új házasságra lépni?

A) Micsoda zűrzavaros eseteket mutat erre a mai, meglazult erkölcsi világ!

a) Esküvőre jelentkezik a plébánián egy házasulandó pár. A plébános szomorúan mondja: «Kérem! Nem lehet megesküdniük, hiszen a nőnek él az első férje!»
– Igen, kérem, de el vagyunk válva az államnál törvényesen!
– Hiába! Az a házasság érvényes! Nem lehet másodszor esküdni.
– Nem lehet megesküdnünk? – méltatlankodnak erre már mind a ketten. – De kérem, én előkelő közhivatalnok vagyok, nekem meg kell esküdnöm. És mi vallásos emberek vagyunk, mi templomi es-küvő nélkül nem akarunk egybekelni. És ha a katolikus vallás nem esket meg, hát majd elmegyünk más templomba!... – így szólnak nagy mérgesen és elmennek esküdni egy más vallású templomba.

És ezzel szépen meg is nyugszanak.

Megnyugszanak? Hát nem önámítás ez? Saját hitüket megtagadják, de kifelé mutatják a szentet, mert ezt követeli a társadalmi felfogás! Olyan lépést tesznek, ami miatt az Egyház kizárja őket tagjai közül, többé nem gyónhatnak, nem áldozhatnak, de ők mégis «vallásosak», hiszen – «templomban es-küdtek!»

b) Jön a másik eset. Fiatal pár jelentkezik esküvőre. A menyasszony beszél: «Kérem, főtisztelendő úr, én katolikus vagyok, a vőlegényem ugyan nem az, de hajlandó reverzálist adni, tehát nincsen sem-mi akadály. Azért... mégsem tudom, hogy nincs-e mégis egy kis baj. A férfi u. i...., tetszik tudni... egy-szer már nősült. De az első felesége szintén a saját vallásán volt, és ez a vallás már el is választotta őket... Ugye, nincs baj? – fejezi be félénken szavait a leány.

És most ijedten hallja, hogy bizony, baj van, és nem lehet esküdni.
– Nem lehet? Hát miért nem lehet? – fakad ki dacosan a leány.
– Azért nem, mert a katolikus vallás még azt a másvallású házasságot is szentnek és érinthetetlennek tartja. Szentebbnek, mint ők maguk! És azt az első házasságot még ma is érvényesnek tartja ...

Mondjátok: nem ez-e az igazi imponáló következetesség? Ha két nem-katolikus, de keresztény ember házasságot köt, mi ezt érvényesnek tartjuk. Még jobban, mint az ő saját vallásuk! És ha az ő vallásuk fel is bontja az ő házasságukat, mi azt nem tartjuk felbontottnak.

Sőt: ha egy zsidó és egy nem-katolikus keresztény köt házasságot, ez is érvényes! És ha a saját vallásuk, el is választja őket, katolikus felet akkor sem vehetnek el, mert mi érvényesnek tartjuk ezt a házasságot is. Jobban, mint ők saját maguk!

B) Íme, milyen érinthetetlennek tartja az Egyház a házassági köteléket!

a) «Dehát ezt nem értem – mondhatná erre valaki. – Mindig azt halljuk: Katolikus templomban es-küdjetek! Mert csak az a házasság érvényes, amelyiket katolikus temploma bán kötöttek meg! És most, íme, nem esketik meg ezt a leányt, pedig a vőlegénye az első házasságát nem-katolikus temp- lomban kötötte!»

Pedig egészén világos a dolog. A katolikus Egyház természetszerűleg csak a saját híveinek paran-csolhat. Azokra valóban áll is a törvény: házasságuk nem érvényes, ha nem katolikus templomban kö-tötték. De viszont a többi emberek házasságát a saját vallásuk szerint ítéli meg és fogadja el. Ha tehát két, nem-katolikus fél a saját vallása szerint házasságot köt, azt az Egyház is érvényesnek tartja. Előt-tünk szent és érvényes és felbonthatatlan az a házasság, amit két zsidó köt egymással, vagy két budd-hista, vagy két japán. És ha ezek közül akarna valaki még a másik életében újra házasságot kötni egy katolikus féllel, az Egyház ezt sem engedné meg, mert az első házasságot érvényben levőnek tartja. Még akkor is, ha a saját vallása ezt fel is bontotta volna!

b) Azt hiszem, akárhány hallgatómat meglepte az, amit most hallott, hogy t. i. a katolikus Egyház a más vallásúak házasságát nemcsak megbecsüli, hanem még jobban becsüli, mint ők maguk és még ak-kor is érvényesnek tartja, amikor az a másik vallás talán már felbontottnak jelentette azt ki. Pedig ab-ból a végtelenül komoly felfogásból, amellyel a katolikus Egyház a házasságról gondolkodik, termé-szetszerűleg következik ez a nagy tisztelet és kegyelet még a más vallásúak házasságával szemben is.

De hogyha az Egyháznak ezt a szilárd állásfoglalását az elvált felekkel szemben a jóakaratú embe-rek meg is értik, még mindig van egy törvénye az Egyháznak, amin sokszor még a jóakaratúak is fönnakadnak, ami előtt értetlenül állnak, vagy talán amit könnyelműen meg is kritizálnak. Ez: az Egy-ház állásfoglalása a vegyes-házasságok ügyében.

III. A vegyes-házasság akadálya.

A) Tudom, hogy nehéz és kényes témát érintek most, mikor a vegyes-házasságokról akarom el-mondani a katolikus vallás felfogását.

a) Érzem, hogy kényes a kérdés és magam is jobban szeretném, ha nem kellene róla beszélnem. Dehát vajon okos, célszerű eljárás volna-e hallgatni? A vegyes-házasságok – sajnos – itt vannak. Azért mondom, hogy sajnos, mert következményei országunk fájdalmas vallási megoszlásának. Már pedig, hogy milyen óriási csapás egy országra a vallási megosztottság és hogy mennyi súrlódás szár-mazik ebből, és mennyi energia pocsékolódik el ezáltal, erről azt hiszem, nem kell bővebben beszél-nem.

A vegyes-házasságok tehát megvannak, – akár beszélek róluk, akár nem. Akkor tehát igazán senki sem veheti rossznéven, hogy világosan megtárgyaljuk, mit tanít a katolikus vallás erről a kérdésről.

b) Érzem azonban, hogy mielőtt elmondanám, miért ellenzi a katolikus Egyház a vegyes-házasságokat, előbb egy megjegyzést kell tennem. Azt akarnám hangsúlyozni, hogy természetesen nem szeretnék senkinek sem fájdalmat okozni és egészen távol áll tőlem, hogy megbántsam azokat a hallgatóimat, akik talán itt ülnek most előttem és akik az Egyház engedélyével érvényes vegyes-házasságot kötöttek.

Az Egyház aggódó gonddal kíséri a bölcsőtől kezdve minden hívének lelki fejlődését; és ha elvileg el is ítéli a vegyes-házasságot azok miatt a veszélyek miatt, amiket az magában rejt és amikről éppen most akarok szólani: egyes esetekben mégis nagylelkű és engedékeny egész addig a határig, ameddig csak elvfeladás nélkül elmehet. Ezért, ha elvben ellene is van a vegyes-házasságoknak, adott konkrét esetekben, ha nem is szívesen, de mégis belemegy azokba, ha azok hátrányait lehetőleg kiküszöbölik.

Ha pedig az Egyház felmentést adott valakinek a vegyes-házassághoz, akkor természetesen az Egyház egyetlen papjának sem lehet joga bárkinek is szemrehányást tenni azért, mert vegyes-házasságban él. Ezt szükségesnek tartottam előrebocsátani. Él bennem a remény, hogy az ilyen, érvé-nyes vegyes-házasságban élő hallgatóim nem sértést fognak látni az alább elmondandó gondolataim-ban, hanem inkább megszívlelik azokat, hogy azokkal valóban sikerüljön nekik elkerülniük a vegyes-házasság veszélyeit.

B) Nézzük tehát, mit tanít az Egyház a vegyes-házasságról? Közismert dolog, hogy nyíltan és hatá-rozottan ellene van, és azt szeretné, hogy a katolikus fiú csak katolikus leányt vegyen el és katolikus leány csak katolikus fiúhoz menjen férjhez.

a) Ez volna az Egyház ideálja. Ha azonban a fiatalok, akik közül az egyik katolikus, a másik nem, nagyon ragaszkodnak egymáshoz és komoly okokat hoznak fel a házassághoz, az Egyház – bár fáj-dalmas szívvel – megadja a felmentvényt a vegyes-házassághoz is, de csak olyan feltétel mellett, hogy a házasságból születendő minden gyermek katolikus lesz. Ha a felek ezt írásban, törvényesen, ú. n. «reverzálissal» nem biztosítják, a felmentést nem kaphatják meg: tehát katolikus templomban nem is esküdhetnek meg; tehát vallásilag érvényes házasságot nem köthetnek.

b) Ez az Egyház közismert álláspontja, és emiatt kell tömérdek támadást és szemrehányást elvisel-nie. «Hogy ez megvetése a más vallásúaknak, lekicsinylése, semmibe vevése, megalázása a többiek-nek...»

Pedig, hogy mennyire nem az, arra nézve utalok az előbb elmondottakra. Hallottuk az előbb, hogy az Egyház tanítása szerint, ha nem-katolikus keresztények egymás közt házasságot kötnek, a mi sze-münkben ez is szentség, föltéve, hogy nem forog fenn valami bontó akadály. A nem-katolikusok egy-másközti házasságát tehát az Egyház éppen nem veti meg, nem kicsinyli le, nem tartja csekélyebb ér-tékűnek, mint a katolikusok házasságát!

Ha tehát a vegyes-házasság kérdésében mégis szigorú kikötéseket tesz, annak oka korántsem a másik fél lekicsinylése, hanem csak a saját hívei vallásos életének féltése és biztosítása.

C) Gondoljuk csak tehát higgadtan végig, miféle okok vitték az Egyházat erre a szigorú álláspontra.

a) Ellene van az Egyház a vegyes-házasságnak elsősorban azért, mert ebben nehezen valósítható meg az a teljes lelki egybeolvadás, amit a harmonikus házasság megkövetel.

A házas élet harmóniájának és boldogságának legmélyebb gyökerei éppen a teljes lelki közösség-ből táplálkoznak. Hacsak át nem járja ez a lelki közösség a két fél teljes érzelmi gondolatvilágát, e nélkül a «lelki eljegyzés» nélkül nem kísérheti Boldogság a «testi eljegyzést» sem.

Már pedig lehetetlen, észre nem venni, hogy a vegyes-házasságban ez a «lelki eljegyzés» milyen nehézzé válik, ha ugyan nem teljesen lehetetlenné. Hiszen már eleve ki van zárva, hogy a házastársak eggyé legyenek éppen azon a területen, amelyik a legfontosabb és legszentebb az emberi életben: a lelki élet területén. És akkor nem elég, ha másban egyek is! Férj és feleség együtt mennek látogatóba, együtt utcára, együtt a színházba, együtt mindenhová, – csak az Isten házába nem tudnak együtt men-ni, csak ott válnak szét útjaik. Hogy ez milyen fájdalmat jelent a katolikus fél lelkének, arról sokat le-hetne beszélnem. Ezt a választófalat mindketten érezni fogják egész életükben, ha még annyira akarják is elhitetni magukkal, hogy nincs is köztük ez a fal.

b) A házastársaknak továbbá egymást nevelniük és befolyásolniuk kell.

Ne csodálkozzatok, ha felnőtt férfi és felnőtt nő továbbá neveléséről beszélek, – de valóban így van: a házastársak kölcsönös nevelő hatást fejtenek ki egymásra. Akik évtizedekig együtt élnek megér-tő boldog házasságban, azoknak öregkorukra nemcsak lelki tulajdonságaik fognak hasonulni, hanem akárhányszor még az arcvonásaik is sokban egyezőkké válnak. Ámde ennek a kölcsönös lelki nevelés-nek legelső föltétele, hogy az emberi lélek legelső kérdéseiben, a hit tételeiben és a vallási élet paran-csaiban egyek legyenek! A házastársaknak buzdítaniuk kellene egymást a vallásos életben is. De ho-gyan buzdítson gyónásra, áldozásra, böjtre, vasárnapi misehallgatásra, a betegek szentségének felvetés lére az, aki maga mindezt nem követi, sőt mindezt helytelennek tartja?

c) Ha pedig csakugyan sikerül keresztülvinni azt, amit a vegyes-házasság előtt a felek ígérni szoktak, – «kérem, köztünk összeütközésre nem kerülhet sor, mert megegyeztünk, hogy vallási kérdésről köztünk soha nem lesz szó», – mondom, ha ezt keresztülviszik, akkor ebből meg megint szomorú kö-vetkezmények állnak elő.

A vallásos világnézet u. i. nem olyan mellékes járuléka az emberi léleknek, hogy azt büntetlenül lehetne elmellőzni. «A vallási kérdéseket egészen kikapcsoljuk az életünkből.» Úgy? «A lábam hasz-nálatát egészen kikapcsolom...», pár hónap múlva béna is leszek! «A kezem használatát egészen ki-kapcsolom...», pár év múlva el is sorvadok teljesen! Éppígy, ha a vallási kérdéseket kikapcsolom, ok-vetlenül vallási közömbösség és lanyhaság jár a nyomán!

A vallási kérdésekkel tulajdonképpen az egész szellemi élet problémáit is ki kell kapcsolniuk, hiszen ezek jórészt összefüggenek a vallással. Dehát ha a házastársak ezeket is kikapcsolják, Vajon ma-rad-e más összekötő kapocs, mint pusztán az érzéki élet? Hogy pedig állandó, harmonikus családi bol-dogságot egyedül erre építeni nem lehet, arról, azt hiszem, nem is kell beszélnem.

Meg aztán, ha a két felnőtt talán óriás önuralommal meg is tudja tartani, hogy soha egymás vallásáról nem ejtenek egyetlen szót sem, de nem tudják megtartani a gyermekek! Azok mindig intranzi-gensebbek, hangosabbak, bátrabbak és meggyőződésüket a késhegyig is védelmezik. Mi lesz hát, mi-kor a fiúk más hittanóráról jönnek haza, mint a leányok és kitör a vallásháború a testvérek között?

És csak ne gondolja senki, hogy mindaz, amit elmondottam, pusztán rémlátás, elképzelt veszedelem, íme, halljátok csak, mit írt nemrégiben egy szomorú asszony nekem. Azt hiszem, elég lesz csak az alábbi pár sort felolvasnom fajdala más leveléből:

«Egy sokat szenvedő asszonyt lélek szól önhöz, kedves lelki Atyám! Tizennégy éve vagyok asszony, férjem református vallású, de hitetlen és nagy katolikusgyűlölő... Ha templomba járok, az annyira bántja, hogy majd belebetegszik, imádkoznom sem lehet itthon előtte, mert azért is igen haragszik. Nem enged sehová, nincs senki ismerősöm se, mert a társaságot is utálja; az imá-kat is dugva, kamrában vagy munka közben végzem. Soka szór könyvet veszek kézbe, de olvasás helyett rózsafüzért mondogatok titokban. Bármilyen frivol könyvet olvasnék, nem bánná; de a vallásos dolgokról hallani sem akar, a Szív újságot titokban olvasom és azonnal elégetem, vagy odaadom valakinek. Főtisztelendő Atyám! Méltóztassék tanácsot adni, mit tegyek? Elhagyjam a templomba járást a béke kedvéért, ami egyedüli vigaszom, örömöm és erősítőm e nehéz életem-ben, vagy mit tegyek?...»

Így szól a levél; többet mond a kérdésről, mint bármelyik szónok mondhatna.

d) Pedig még nem is említettem meg mindent. Szent Egyházunk u. i ellenzi a vegyes-házasságot még a gyermekek helyes nevelése érdekében is. Igaz, hogy ha törvényes kötelezvény, «reverzális» biz-tosítja,, hogy valamennyi születendő gyermek a katolikus vallást fogja követni, akkor a vegyes-házassághoz is megnyerhető az Egyház beleegyezése. De ezt a felmentvényt sem adja örömmel az Egyház, csak kényszerűségből. Mert tudja, hogy még ebben az esetben is egy értékes nevelő tényező fog hiányozni a gyermekek neveléséből: hiányozni fog az egyik szülőnek vallási példaadása. Ki nem látná, mily nehéz feladat hárul úgyis a mai nevelőkre, amikor rengeteg ellenséges befolyás rontja le a gyermeki lélekben a nevelői hatást! Hát mennyire szükséges, hogy mindkét szülőnek közös vallási példaadása is elősegítse a gyermekek erős vallási meggyőződésének kialakulását!

És a vegyes-házasságoknál még az a veszedelem is könnyen bekövetkezhetik, hogy ha a nem-katolikus fél hozzá is járult, hogy valamennyi gyermeke a katolikus vallásban nevelkedjék, és maga bele is törődik ebbe és nem is tesz semmit a gyermekek katolikus neveltetése ellen, – de tesznek a nagyszülők! Ezek akárhányszor éppen nem titkolt nyíltsággal igyekeznek visszavinni unokáikat az ő hitükre. Meg nem ritka eset az sem, hogy korán meghal a katolikus szülő és a törvény szerint katolikus gyermekek maradnak a nem-katolikus szülő nevelésére...

Aki tehát mindezt nyugodtan végiggondolja, lehetetlen, hogy be ne lássa az Egyház óhajának jogosságát: katolikus fél katolikus félhez menjen házastársnak!

Mert a vegyes-házasságban még a legjobb akarat mellett is komoly veszélyek fenyegetik a katoli-kus fél vallásosságát és bizony óriási lelki erőre, hitvallói készségre és rendíthetetlen vallásos meg-győződésre van szüksége, ha ezeket a veszélyeket ki akarja küszöbölni. És sajnos, sok esetben igazo-lódik az Egyház aggodalma, hogy a vegyes-házassággal rendszerint a katolikus fél veszít: sokszor csak vallásos buzgóságát veszíti el, néha magát a vallását is.

*

Kedves Testvéreim! Íme, ez volna az Egyháznak annyiszor támadott tanítása a vegyes-házasságokról.

Nincs még egy olyan egyházi törvényünk, mely miatt annyi szemrehányást, gyanúsítást, támadást és rágalmazást kellene Egyházunknak elviselnie, mint a vegyes-házasságok kérdésében és főként a re-verzális kérdésében mutatott állásfoglalás miatt. «Hogy az Egyháztól ez lelketlenség...», «hatalmi túl-tengés...», «lelkiismeretek rabszíjra fűzése...», «uralkodni vágyás...» és így tovább az elfogult és értet-len ítéletek egész tömege!

Nem is tudja ezt a «reverzális-kérdést» senki megérteni, aki kívül áll az Egyházon, aki nem érzi anyai szívének aggódó lüktetését, aki nem ismeri legszentebb gondolatvilágát. Aki ellenben ezt érzi, aki ezt ismeri, az megért mindent. A katolikus Egyház u. i. tudja és vallja magáról, hogy Krisztus Urunk reábízta a megváltás csorbítatlan teljességét és reábízta az ő halálával megváltott lelkeket és ő lelkiismeretben felelős azért, hogy egyetlenegy hívének egyetlen egy gyermeke se szakadjon el ettől a krisztusi nyájtól és egyetlenegy se tévedjen el Krisztus Egyházától.

Íme: ez az egész reverzális-kérdés megértésének a kulcsa! Nincs itt semmi uralkodási vágy, nincs hatalmi túltengés vagy lelketlenség, hanem van egy szent lelkiismereti ügy, szent felelősség, szent kö-telesség! Ha a katolikus Egyház meg van győződve arról, hogy csak ő nála van meg a krisztusi hitnek és malaszteszközöknek teljes csorbítatlansága, akkor ebből logikusan következik, hogy egyetlen hívé-nek egyetlen gyermekét sem engedheti elszakítani Krisztus Egyházától.

És az egész mai beszédem végső gondolatát nem lehetne találóbban és rövidebben összefoglalni,mint egy katolikus férfiúnak nyilatkozatával. Szeretném, ha minden fiatal hallgatóm fülében – akik még a házasság előtt állnak – sokáig csengene az ő szavainak bölcs élettapasztalata.

Hosszú, boldog évtizedeket töltött el ez a katolikus férfi nem katolikus feleségével. Páratlanul fi-nom lelkű, figyelmes asszony volt a felesége, akivel igen jól és boldogan élt a férje. És mégis... mikor egyszer öreg korában a házasságról esett szó, a férj ezt mondotta: Ha nekem ma kellene házasodnom, az Úristentől ma sem kérnék jobb feleséget. Ma is ezt az áldott lelkű, drága jó asszonyt választanám, – de megkívánnám, hogy katolikus legyen!