Tóth Tihamér: A házasság Krisztus után

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A házasságot maga a Teremtő alapította akkor, amikor egy férfit és egy nőt teremtett, őket a para-dicsomba helyezte és ezt a parancsot adta nekik: «Szaporodjatok, sokasodjatok, s töltsétek be a föl-det». (1Móz. 1,28.) A házasság tehát fönséges dolog, a teremtő Isten akaratának teljesítése volt már az Úr Jézus előtt is, amint erről a múlt vasárnapi beszédünkben megemlékeztünk.

Jött azonban az Úr Krisztus és a megváltott világrendben új méltósággal tüntette ki ezt az eredeti-leg is fönséges isteni intézményt: szentségi rangra emelte a házasságot. Ezzel pedig annyira egészen mássá tette azt, annyi lényeges új vonást ruházott reá, hogy ennek megvizsgálására egy újabb egész beszédet kell szánnunk. A Krisztus előtti házasság eszménye után – amelyről a múltkor beszéltem – lássuk tehát ma a krisztusi házasság eszményképét.

Úgy gondolom, legjobban megfesthetjük a keresztény házassági eszményi képét, ha igyekszünk megfelelni erre a két kérdésre: I. Mint gondolkodik Krisztus Egyháza a házasságról és II. mit ad Krisz-tus a házastársaknak?

I. Mint gondolkodik az Egyház a házasságról?

Arra az első kérdésünkre, hogy mint gondolkodik Krisztus Egyháza a házasságról, eléggé különös választ kell adnunk.

A katolikus Egyház u. i. egyrészt egészen földiesen gondolkodik a házasságról, másrészt meg egé-szen égiesen. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy felfogása a házasságról részben realista, részben meg idealista.

Vizsgáljuk csak közelebbről mind a két gondolatot.

A) Krisztus Egyháza egyrészt egészen földiesen gondolkodik a házasságról.

a) Mert hiszen egészen reális gondolkodásra vall az, hogy ezt a látszólag annyira szellemi és ér-zelmi dolgot keményen pattogó törvényparagrafusokba szorítja bele és pl. törvénykönyvének 1081. kánonjában ezt írja: «A házasság létrejön, ha a jog értelmében képes személyek, mint felek, megegye-zésüket törvényesen kinyilvánítják». Ah, milyen kijózanító hűvösséggel gördülnek ezek a jogászi megállapítások!

Aki csak ennyit ismerne az Egyház felfogásából, bizony egészen jogosan meg is ütközhetnék rajta! «Hogyan? Hát a házasság nem más, mint akarati tény? Két ember józan, kiszámított, hűvös ésszel ki-jelentett szerződése? És a szív, – az semmi? Az érzelem és a szeretet és a lelki egybeforrás, – mindez nem számít? És egyáltalában két szívnek ilyen gyöngéd és meleg viszonyát kell még külsőségekbe is, paragrafusokba is foglalni? Mire is való mindaz a külsőség, ami egy házasságkötéskor végbemegy?»

Pedig valóban minderre is szükség van. Szükség van azért, mert a házasság nem pusztán két ember szívbeli ügye, hanem tömérdek érdeke fűződik ahhoz államnak, társadalomnak és Egyháznak egy-aránt. Szükséges tehát, hogy ezt a fontos intézményt lehetőleg megvédjük az emberi természet állha-tatlansága és szeszélyei ellen s annak erejét s állandóságát a külső keretek segítségével is fokozzuk. És éppen erre valók az Egyház házassági törvényei.

b) De viszont ezeknél a törvényes formáknál világosan különbséget kell tennünk az isteni paran-cson alapuló dogmatikai lényeg és az emberi előírásokból származó nem lényeges részek között.

A házasság dogmatikai lényegén soha senki nem változtathat; annak mindig úgy kell maradnia, amint azt Isten előírta: egy férfi és egy nő közt kötött felbonthatatlan szövetségnek. Ez a lényeg.

Hogy azonban ezt a szövetséget hogyan kell megkötni, ki előtt és milyen szertartások között, eb-ben már a változott korok és kulturális viszonyok szerint változásokat rendelhet el az Egyház. Ez ma-gyarázza meg pl. azokat a változtatásokat is, amiket legutóbb e téren 1918-ban léptetett életbe az új egyházi törvénykönyv Magyarországon. hűvösen tudjon beszélni két emberi szív leggyöngédebb viszonyáról!

a) Ugyanezen törvénykönyvnek 1012. kánonjában t. i. ezt mondja: «Krisztus Urunk magát a meg-kereszteltek egymás közti házassági szerződését a szentség méltóságára emelte. Ezért tehát a megke-reszteltek között nem lehet érvényes házassági szerződés anélkül, hogy az egyben szentség is ne len-ne». Ah! Hát ez már egészen más beszéd! Tudjátok, mily óriási távlatok nyílnak meg e mögött, mily ideális égi magaslatok? Az, hogy a keresztény házasság szentség!

b) Valahányszor tehát egy fiatal pár áll az oltár előtt, hogy elmondják egymásnak az örök hűség ígéretét, tulajdonképp egy pap és egy papnő áll egymás mellett, akik e pillanatban egymásnak szentsé-get szolgáltatnak ki: a házasság szentségét. Ez az egyetlen szentség, amelyet nem a pap szolgáltat ki, hanem maguk a felek! Abban a pillanatban, amikor kimondották egymásnak az «igen» szót, már létre is jött a szentség, egymásnak oda is adták és lekötötték magukat mindörökre. Isten pedig az előttük ál-ló papja által áldását adja erre a kötésre, hogy az isteni kegyelem segítségével egymást támogatva, erő-sítve, elviselve és javítva együtt zarándokoljanak életük utolsó percéig.

C) Aki ezt tudja, az aztán megérti, és csakis az érti meg a keresztény házasság lényegét.

Akik ezt nem tudják, azok szoktak így nyilatkozni: «Nem értem, miért volna olyan lényegesen fon-tos a templomi házasságkötés? Hiszen az csak egy külső forma! És külső forma az is, ha megkötöm a polgári anyakönyvvezető előtt a házasságomat. Hát nem elég ennyi?»

Bizony, nem elég! Mert aki így gondolkodik, annak fogalma sincs a keresztény házasság lényegé-ről.

a) A keresztény házasságban két keresztény ember egy másnak ajándékozza magát teljesen, fenn-tartás nélkül. Dehát urai vagyunk mi az életünknek? Amint nem magunk adtuk magunknak az életet, úgy nem is ajándékozhatjuk azt másnak – az Isten akarata nélkül!

Aki megkeresztelkedik, az a keresztény hit tanítása szerint nemcsak megszabadul addigi bűneitől, nemcsak kegyelmet nyer, hanem a kereszténység által egyben részesévé is válik Krisztus titokzatos testének, tehát vérrokonává, testvérévé, tagjává válik Krisztusnak. Aki tehát meg van keresztelve, az részesévé válik Krisztus nagyságának is, és kell, hogy Krisztusban éljen és Krisztusért éljen és Krisz-tusnak szentelje magát. Egészen világosan tanítja ezt Szent Pál: «Egyikünk sem él önmagának, és sen-ki sem hal meg önmagának; mivel az Úrnak élünk, amíg élünk, és az Urnák halunk meg, mikor meg-halunk». (Róm. 14,7. 8.)

Mikor tehát megkeresztelt egyének házasságra akarnak lépni és egymásnak akarják adni magukat, ezt nem tehetik meg Krisztus nélkül, mert hiszen a kereszténység óta már egyik sem rendelkezik saját maga fölött, hanem a keresztség által mind a kettő Krisztus tulajdonává vált. Házasságuk tehát csak akkor lesz érvényes, ha abba Krisztus is beleegyezik: azaz, ha Krisztus oltára előtt köttetik az meg.

Íme, ezért van szükség az egyházi házasságkötésre!

b) Ezért is, – de másért is. Azért t. i., mert a házasságból új élet is fog fakadni. Te apa, te anya, mikor ezt a hallatlan erőt gyakoroljátok: életet adtok egy új embernek, ti csak eszközök vagytok egy fensőbb Hatalom kezében. Dehát szabadnapé Isten nélkül indulni arra az útra, amelyen az Isten terem-tő ereje fogja kísérni munkátokat?

Ezért is kell egyházi házasságkötés.

c) De mindezen túl még egy újabb ok miatt is: a polgári kötés valóban csak külső formája a házas-sági szerződésnek, ellenben a templomi esküvő nem külső ceremónia, hanem szentség! Szentség, ame-lyet azért rendelt az Úr, hogy a házasfelek eleget tudjanak majd tenni a házasélet nehéz feladatainak is és hogy meg tudják tartani az örökhűség ígéretét. Az évtizedek változó hangulatában bizony még oly nemes elhatározásból fakadó emberi ígéret sem lenne ehhez elégséges, – de elégséges lesz a szentségi kegyelmek ereje.

És itt érkezünk el mai beszédünk második kérdéséhez;

II. Mit ad Krisztus a házastársaknak?

A) Az új házasokat a rokonok és ismerősök nászajándékokkal szokták elhalmozni. Vajon milyen lehet hát az Úristen nászajándéka? Azt hiszem, nincs benne semmi erőltetettség, ha a házasság szent-ségét és az abból fakadó kegyelmi áradatot «az Úristen nászajándékának» nevezzük.

a) Ó, hiszen bárcsak az oltár előtt álló jegyesek így tekintenének, ily mélyre látó szemmel arra a nagyszerű ajándékra, amit az esküvői oltárnál az Isten kezéből kapnak!

Sajnos, sok esküvőre készülő párnak ez egyáltalában nem is jut eszébe! Minden gondolatukat az foglalja le, hogy ki lesz jelen a násznép között és ki milyen ruhában legyen, milyen virág illatozik majd az oltáron, ki énekel szólót a kóruson, jól áll-e a frakk, meg a menyasszonyi fátyol ... és így to-vább, – de oly kevésnek jut eszébe, hogy mindez a dísz és pompa csak külsőség, csak jelkép; jelképe annak a nagy kincsnek, amit Krisztus Urunk a házasság szentségében akar adni a lelküknek.

b) És itt – sajnos – nem is kell egyenesen hitetlen emberekre gondolnunk. Ma már a jobb érzésű embereket is könnyen megfertőzi az a felfogás, hogy a házasságban kizárólag földi szövetkezést, va-lami testi dolgot lássanak; és mert csak a testi szépség vagy az anyagi érdek viszi őket össze, annak elvirágzása után persze hogy el is hagyják egymást!

Fájdalom, megtörténik ez még olyanokkal is, akik magukat vallásosaknak tartják, és akik még ál-mukban sem gondolnának arra, hogy beérjék pusztán polgári házassággal.

«Azt már nem! A világért sem! Igenis, templomban fogunk esküdni!...»

És megkérdem: «Miért? Miért ragaszkodtok a templomi esküvőhöz?»

«Miért? Hát mert az százszor szebb, mint az a hideg polgári kötés! Olyan hangulatos, mikor fehér fátyolban bevonul a templomba a menyasszony, és felzúg az orgona, és illatos virágoktól fehérlik az oltár, és nyüzsög az egész templom az ismerősök kíváncsi tömegétől. Ah, az olyan hangulatos pillanat! El nem engedném a világért sem!»

Mily sokan mondják ezt! Vagy legalább is mily sokan gondolkodnak így! És mily kevesen érzik át, hogy a templomi esküvő ezen a röpke hangulaton túl még több is, százszorta több; szent, komoly eskütétel az egymás iránti kitartó hűségre és önfeláldozó szeretetre. És még ennél is több, százszorta több: szentség felvétele, isteni forrás megnyitása, olyan forrásé, amelynek éltető erejéből buzog majd az egész élet folyamán a segítő szentségi kegyelmek bőséges áradata.

Mily kevesen gondolnak erre!

B) Pedig, Testvéreim, a mirtuszkoszorú hamar megsárgul, a menyasszonyi csokor hamar elhervad, az ünneplő közönség szétoszlik, a fényes esküvő emlékei elhalványulnak, de nem szárad el, hanem végig megmarad a szentség, amelyet az oltárnál vettetek fel.

a) Mert a házasság valóban megmaradó szentség.

Szent Bellarmin bíbornok oly szemléltetően írja: «A házasság szentségét két szempontból lehet tekinteni. Úgy is, amint lesz és úgy is, amint van, miután lett. Ez a szentség u. i. hasonlít az Oltáriszent-séghez, amennyiben az nemcsak keletkezésekor szentség, hanem további fennmaradásakor is. Mert ameddig a házastársak élnek, addig az ő közösségük Krisztus és az Egyház titokzatos kegyelmi jele is». Még nagyobb felelősségre mutat rá Szent Ágoston, aki szerint a házasság szentségének hasonló ha-tása van, mint a papi rend szentségének, amennyiben a férjnek és feleségnek külön szent erőt ad, olyasmit, amit tőlük többé elvenni nem lehet. Ezért mondhatjuk átvitt értelemben, hogy a házasság ál-tal a férj és feleség papokká lesznek, akiktől óriási feladatok teljesítését várja az Úr.

b) Igaz, hogy nagy segítséget is ad nekik ezeknek a feladatoknak teljesítésére, csak meg legyen a házastársakban a készség együtt működni a szentség segítő erejével. Az Isten ezt az értékes nászaján-dékot az esküvő pillanatában mindig elhelyezi a házastársak lelkébe, és rajtuk fordul meg, hogy fel-használják-e ezt a kincset, gondozzák és kamatoztatják-e.

Sajnos, még a keresztény házastársak is könnyen figyelmén kívül hagyják, hogy ha a házasság «szentség», akkor az kegyelmeket is közvetít.

A szentségek u. i. vagy megszerzik lelkünknek a megszentelő kegyelmet (mint pl. a keresztség és bűnbánat szentsége), vagy pedig gyarapítják azt (mint a többi öt szentség). Mikor tehát a jegyesek a házassági ígéretet az oltárnál kimondják és ezáltal egymásnak kiszolgáltatják a házasság szentségét, gyarapítják magukban azt a megszentelő kegyelmet, amit az Úr a menyegzői ruhával hasonlított össze. Szinte azt mondhatnók, hogy lelkük menyegzős ruhája a házasság felvételekor új hímzést és gyöngy-sordíszítést kap.

De a megszentelő kegyelem gyarapodásán kívül még különös kegyelmeket is kapnak; jogcímet nyernek az Isten segítségére, hogy házastársi kötelezettségeiknek eleget tudjanak tenni.

C) Vizsgáljuk csak közelebbről ezt az isteni segítséget: Mik azok a «szentségi kegyelnek», amik-hez a házasság szentsége juttatja a házastársakat?

a) Mindenekelőtt is az a természetfölötti, lelki egybeolvadás, amely a két nemnek egymáshoz való természete viszonyát megnemesíti és amely a házasság boldogságát egyedül képes állandósítani.

Csak ez a lelki egybeolvadás biztosítja a házasság harmóniáját azokra az időkre is, amikor a közös élet folyamán egyre több hiba ütközik ki mindkét félen; amikor egyre világosabbá válik, mennyi türe-lemre és elnézésre van szüksége mindkettőnek; amikor a külső, testi szépség, frissesség és egészség hervadni, halványulni kezd, majd lassan egészén elmúlik.

Testvéreim, jól értsétek meg, miről is van most szó. Most nem fiatal hallgatóimhoz beszélek, akik még a házasság előtt állnak, inkább az idősebbekhez, akik már házasságban élnek. Édesapák! Édes-anyák! Mikor leverten, szomorúan tértek haza, mert az élet gondjai nagyon reátok nehezedtek, ilyen-kor folyamodjatok a szentségi kegyes lemért: «Uram, hát most segíts minket!» Mikor valamelyiketek észreveszi magán, hogy megkörnyékezte a hűtlenség kísértése, vagy észreveszi a másikon, hogy kezd elhidegülni, ilyenkor kérjétek a szentségi kegyelmet: «Uram, most légy velünk!» Amikor nagy önfe-gyelmezésbe, erős akaratba és Krisztusért vállalt hősies lemondásba kerül a házasélet gyakorlásától való időleges tartózkodás, amit akár egészségi, akár gazdasági okokból kell vállalnotok, ilyenkor kér-jétek a kegyelmet: «Uram, a te parancsod szerint akarunk élni: most segíts minket!» Amikor nagyon sok gondot és vesződséget okoznak a gyermekek, ilyenkor mondjátok: «Uram, most aztán Te segíts minket a nevelésben!» És mikor beköszönt egy csapás vagy gyászeset a családba, meghajtott homlok-kal imádkozzatok: «Uram, most aztán Te vigasztalj meg minket!»

Íme, mily sok értékes segítő adománya a házasság szentségi kegyelmének!

b) Erre talán azt mondja valaki, aki évek óta él boldog, örömteli házasságban: «Milyen furcsa dolgokat hallunk itt! Soha én ilyesmiről nem tudtam, soha én az Isten ajándékát a házas életemben még nem éreztem».

Dehogy nem érezted, dehogy nem!

Amikor a legőszintébb kölcsönös szeretet mellett is hol itt – hol ott nézeteltérés merült fel köztetek, de ti ezt nagylelkűen elintéztétek, – lásd: az Isten nászajándéka adta hozza a megbocsátást.

Amikor férjed néha oly leverten és kifáradtan jött haza az emésztő napi munka után, de mindjárt felvidult a te kedvességeden, – lásd: akkor is az Isten nászajándéka ragyogott fel szobátokban.

Amikor oly nehéz napra virradtál, üres volt az élelmiszerkamra és sírtak az éhes gyermekek, de te meg nem tört lélekkel fogtál munkádhoz, – most is az Isten nászajándéka adta a biztatást.

Amikor megkörnyékezett a hűtlenség kísértése, de te erős lélekkel tudtál azonnal elfordulni a csábító szavától, – az Isten ajándéka adta hozzá az erőt.

És amikor az évek és évtizedek elsuhantak fejetek fölött és ti fehér fejjel is, és ráncos homlokkal is még mindig a régi szeretettel, sőt még mélyebb, még összeforróbb szeretettel vagytok egymás iránt, mintha veletek nem bírna még az idő vasfoga sem,– ezt is az Isten ajándékának kell köszönnetek...

Mondjátok: nem volna-e sokkal, de sokkal több boldog, harmonikus, áldásos családi élet a földön, ha így gondolkoznak minden jegyespár, amikor odaáll az esküvői oltárhoz fogadni az Isten nászaján-dékát?

*

Kedves Testvéreim! Talán lesznek egyesek a mai beszéd hallgatói között, akik mindazt, amit ab-ban elmondtam, túl ideálisnak, túl optimistának, túl bizakodónak fogják tartani.

Mikor úgyszólván az egész társadalom ma már másképp gondolkodik erről a kérdésről, mikor a házasság felbonts hatatlanságát szinte már elsodorta a modern élet lavinája, mikor ma már a legjobb társaságokban is szemrebbenés nélkül veszik tudomásul, hogy ez harmadszor vált el, amaz meg ne-gyedszer ment férjhez, hát észszerű és okos dolog-e, reménnyel biztató munka-e az elsodort ház újraé-pítésén dolgozni?

Valóban, Testvéreim, amikor lezuhan egy óriási lavina, fájdalmas annak pusztítása és megbénító annak szemlélése. De csak egy rövidke pillanatig! S a következő pillanatban már dolgozik a mentő-csapat ásója, csákánya, hogy mentse a szörnyű pusztulásból, ami még menthető.

A léha életfelfogás lavinája is rázuhant a hajdan erős családi szentélyekre és összetörte azokat. A mi szent katolikus Egyházunk is megrezzen e tragédia láttára, de nem teszi karba kezét tétlenül, hanem munkába indítja a mentőcsapatot.

Ezért kiáltja napjainkban fokozott erővel Egyházunk az emberek fülébe: Emberek, Testvérek, éb-redjetek!

A házasság nem merőben világi dolog! Nem és ezerszer nem! A házasság szentség! Amint beszé-lünk szentgyónásról és szentáldozásról, éppúgy kellene beszélnünk szentházasságról is. Kár, hogy a mindennapi nyelvhasználatban nem terjedt el ez a kifejezés: «szentházasság». Pedig így talán minden-ki előtt világosabbá válnék, hogy annak gyökere, forrása és éltető ereje egyaránt túl van a természetes körökön.

Ezért kiáltja Egyházunk rendületlenül a világba, kiáltja addig, míg újra meg nem hallja az emberi-ség: A házasság is egyike annak a hét pataknak, amelyek a megváltás kegyelmét hömpölygetik felénk. A házasság is egyike annak a hét szent kútnak, ahonnan a természetfölötti élet vizei fakadnak. A há-zasság is egyike annak a hét szent kehelynek, amelyek színültig telve vannak Krisztus vérével. A há-zasság is egyike annak a hét asztalnak, amelyen Krisztus felszolgálja a lelki élet erősítő kegyelmét. A házasság is egyike annak a hét harangnak, amelynek biztató, ezüstös csengése erősíti az örök élet útján vándorlókat ...

Legyünk hálásak érte a mi szent katolikus vallásunknak, hogy meri ezt még ma is hirdetni, – és hogy a szörnyű lavinaomlás idején is meg nem tantorodé bátorsággal védi az emberi társadalom épü-letének sziklaalapját: a házasság szentségét! Ámen.