Tóth Tihamér: A házasság Krisztus előtt

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Mikor Szent Pál apostol az efezusiakhoz írt levelében a házasságról beszél, ezt a mély jelentőségű kifejezést használja: «Nagy titok ez», «magnum mysterium». (Ef. 9,32.)

Nekünk, akik újabb beszédsorozatunkban a keresztény családi élet eszményi képét szeretnők meg-festeni, mindenekelőtt is az a kötelességünk, hogy ennek a Szent Pál által említett «nagy titoknak» mélyére hatoljunk és a lényegét keressük. Mi a lényege a házasságnak? Mi az a mély gondolat, amelyet a Teremtő megvalósítani akart, mikor a házasságot rendelte? Valóban Ő rendelte-e s nemcsak emberi önkény szabta-e meg vagy a kultúra fejlődése hozta-e magával? Milyen is az az eszményi házasság az Isten gondolata szerint? Ezek a kérdések foglalkoztatnak majd minket a mai és a következő vasárnapi beszédben.

Azért foglalom két külön beszédbe a választ, mert a házasság történetében van egy fordulópont, amely lényeges változást hozott: az Úr Jézus rendelkezése. «Nagy titok», fölemelő és tiszteletreméltó dolog volt a házasság már Krisztus előtt is, mint ahogy ma is az azoknál, akik még nem ismerik Krisz-tust, – erről lesz szó a mai beszédben. De igazi «nagy titokká» csak az Úr Jézus tette, aki a házasságot – mint jövő vasárnap látni fogjuk –, egyenesen szentségi méltóságra emelte.

Ma tehát vizsgáljuk a házasság eszményét Krisztus előtt. Rá fogunk jönni, hogy már az a házasság is «nagy titok» volt, mert a házasságot kezdettől fogva az Isten alapította. Ha pedig ő alapította, akkor szent, érinthetetlen és felbonthatatlan már a nem keresztény emberek házassága is.

I. A házasságot Isten rendelte.

Hogy a házasság valóban isteni rendelés volt kezdettől fogva, azt világosan vallotta már az egész ószövetségi vallás is. Az ifjú Tóbiás, mikor házassága előtt Istenhez fohászkodik, egészen magától értetődően mondja: «Uram, atyáim Istene... Te alkottad Ádámot a föld sarából és melléje adtad segítő-társul Évát». (Tób. 8,7. 8.) A Példabeszédek Könyve egyenesen «Isten szerződésének» (Péld. 2,18.) nevezi a házasságot. Ezért is védi Mózes második könyvében Isten hatodik parancsa (2Móz. 20,14.) a házasságot a megszentségtelenítéstől. És ezért kötötték a házasságot ezzel a szép áldással: «Legyen veletek Ábrahám Istene, Izsák Istene, meg Jákob Istene, ő kössön össze bennetek és teljesítse áldását rajtatok». (Tób. 7,15.)

Ha azonban azt keressük, hogyan alakult ki ez a felfogás a házasság isteni eredetéről, vissza kell mennünk a Szentírás legelső könyvének legelső lapjaira. Az első könyv első és második fejezete világosan és kétséget nem tűrő határozottsággal hirdeti, hogy a házasság intézménye valóban Istentől ered és nem az emberek találták azt ki.

A) A házasság isteni eredete mellett tehát a legelső tanúbizonyság mindjárt a Szentírás első köny-vének első fejezete, ahol a férfi és a nő teremtését találjuk leírva.

a) Ha vizsgáljuk az embereket, nagy és sokféle különbséget veszünk észre köztük: az egyik magas, a másik alacsony; az egyik szőke, a másik barna; az egyik kövér, a másik sovány; az egyik erős, a másik gyönge és így tovább. Van azonban egy olyan különbség is, amelyik lényegbevágóan fontosabb minden másnál: az egyik férfi, a másik nő.

És érdekes, valami titokzatos szabályozó erő ezt a különbséget olyan számbeli egyensúlyban tartja, hogy fiúk és leányok mindig egyforma számban születnek; fiúk tulajdonképp kissé többen, de az ő nagyobb halálozási számuk megint lecsökkenti ezt a különbséget.

Már most honnan van az emberiségnek ez az annyira fontos kettős különválása, honnan a férfi és a nő eredete?

A Szentírás legelső lapjai mély tanítást adnak erről a kérdésről. Isten teremtette külön a férfit és külön a nőt, de a kettőt mindjárt össze is kötötte egy szent szövetségben és nagyszerű feladatot bízott rájuk, íme, halljátok a Szentírás szavait: «Teremté az Isten az embert: a maga képére, az Isten képére teremtette, férfiúnak és asszonynak teremtette. És megáldá őket az Isten és monda: Szaporodjatok, sokasodjatok, s töltsétek be a földet». (1Móz. 1,27. 28.)

b) De a Szentírásnak e szávai mindjárt feleletet is adnak azoknak, akik néha nagy csodálkozással kérdezik: «Hogyan lehet az, hogy valami meg van engedve a házas élet keretein belül, viszont azon kívül meg igen súlyos bűn? Hát nem ellenmondás ez: ott szabad, itt nem! Hiszen maga a dolog mindkét helyen ugyanegy!»

Pedig a Szentírás elbeszélése után milyen világos a felelet! A házasságon kívül igenis súlyos bűn az, mert Isten a házasságra, az egy férfi és egy nő felbonthatatlan szövetségére bízta az emberi nem fenntartását, tehát csak a házasságban engedte meg azt a cselekedetet, amelyből az új emberi élet fa-kadhat. És éppen azért súlyos bűn ez a cselekedet a házasságon kívül, mert sérti a házasságnak kivált-ságos jogát és ezzel aláássa a családi életet. Már pedig azt mindenképen meg kell védelmezni!

B) És hogy amit a Szentírás első fejezetéből most kiolvastunk, az nem mesterkélt okoskodás, ha-nem valóban az Isten akarata, az világosan kitűnik a második fejezetből. Itt már részletesebben olvasunk a házasság megalapításáról. (1Móz. 2,15-24.)

a) Az első férfi az új élet feszülő energiáitól megittasodva jár-kel a viruló természet pompái kö-zött, szinte megremeg lelke a gyönyörűséges paradicsom csodáinak láttára, de magában, belül valami nagy hiányt is érez: nincs senki, akivel megossza örömét, nincs senki, aki megértse szavát, nincs még egy hozzá hasonló lény a földön! És ekkor – hogy legyen segítője, erősítője, öröme, élettársa – teremti Isten az első nőt.

b) De amit Ádám érzett abban a pillanatban, amikor a fiatal életerő tudata végigfeszült izmos tes-tében, azt a vágyat a kiegészülés után, a megértés, lélekközlés, beteljesedés után, ugyanezt érzi azóta a kétnemű emberiség minden fiatal hajtása is. A szervezeti fejlődés teljességébe jutott férfi is, nő is érzi, hogy sok minden hiányzik belőle, ami megvan a másik nemben; és hogy éppen ennek a másik nemnek egészen elütő sajátságaival kell neki kiegészülnie, mert csak akkor valósul majd meg az ember teljes eszményképe.

Ennek a kétféle emberi természetnek összekeveredése, egybeolvadása, egymást kiegészítése hozza aztán létre a házastársaknak azt a páratlan egységét, amelyekre a világon nem találunk még egy példát s amelyről a Szentírás meg is jegyzi: «Ez okból hagyja el az ember az atyját s az anyját s ragaszkodik feleségéhez, s lesznek ketten egy testté». (1Móz. 2,24.)

Valami hasonlót végez az ember akkor, mikor különféle fémeket kever egybe, hogy azoknak kü-lönböző sajátságai egymást kiegészítve erősítsék és ellenállóbbá tegyék a létrejött új keveréket.

c) De ha ez így van, és ha valóban az a természetes, kívánatos és helyes, hogy kétféle ember éljen a földön a maga egészen elütő, de éppen ezáltal egymást vonzó és egymást kiegészítő külön sajátossá-gaival, mondom, ha ez így természetes, akkor magatok megítélhetitek, Testvéreim, mennyire termé-szetellenes és káros az a mai hóbort, amely a leányokat fiúsan neveli és fiúsakká akarja tenni, a fiúkat meg elleányosítja, boy-görlöket nevel és görl-boyokat és a két nem közti különbség letompításával ép-pen azt a titokzatos vonzóerőt szünteti meg, amelynek hatásaképpen kialakul a társadalom életében a legfontosabb sejt, az emberi nem állandó megújulásának forrása és fennmaradásának biztosítéka: az új család.

II. Mi a házasság az Isten akarata szerint?

A házasságot tehát Isten teremtette.

De miért teremtette? Mi az ő elgondolása a házasság lényegéről?

A) Adjuk föl tehát magunknak a kérdést: Mi a házasság az Isten akarata szerint? Vajon szerződés-e?

Az is, de nem kizárólag az!

a) A felek a házasságkötéskor valóban szerződnek is: egymásnak hűséget ígérnek, hogy egymást segítik és semmi bajban el nem hagyják, ezt az ígéretüket ünnepélyes formában teszik le, – a házasság tehát szerződés is.

De ki nem látná, hogy ennél mennyivel több is! Két léleknek titokzatos egybeforradása, két emberi élet sorsdöntő találkozása és egybeolvadása. Ezt az emberiség megérezte már a kereszténység előtt is, és azért látjuk, hogy a házasságkötés már a pogány népeknél is a legérdekesebb és legváltozatosabb vallási szertartások közt mént végbe.

b) Azt szokták mondani; hogy a házassághoz ketten kellenek: egy férfi és egy nő. Nos hát ez a nagy tévedés! Oda hárman kellenek: kell oda egy férfi, egy nő, meg kell oda – Isten. Sőt: Isten az első helyen! A házasságot Isten rendelte, tehát csak Istennel, Istenben állhat fönn.

De éppen azért, mert a házasság nem pusztán emberi szerződés, mert nem az ember találmánya, éppen azért a házasság lényege nem esik az ember hatalma alá. Hogy milyen életformák közt él az ember, milyen kultúrában, milyen államforma keretei között, – ez tőle függ. De hogy milyen legyen a családi élet, – az már nem függ tőle.

B) Újra kérdem tehát: Hát akkor mi a házasság? Talán két embernek magánügye?

Az is, de annál sokkal több: közügy is, az emberiség közügye!

Tehát a házasság nem elhelyezkedés másként boldogulni nem tudó leányok részére? Bizony nem! A házasság nem állandósított bók és hódolás, nem privát élvezeti keret? Bizony nem! Hanem: óriási fontosságú közügy is! És a házassági kérdések bonyolult útvesztőiben mindjárt könnyebb lenne az el-igazodás, ha az emberek állandóan szem előtt tartanák, hogy a házasság nemcsak magánügy, hanem közügy is! Magánügy annyiban, hogy szabad választásom van: azzal kötöm meg, akivel akarom. De ha egyszer megkötöttem a házasságot, ahhoz ezentúl az egész emberiség sorsa is fűződött, tehát köz-üggyé is vált: nem függ többé tőlem, hogy felbontsam azt!

C) Akkor most már harmadszor kérdem: Mi tehát a házasság az Isten akarata szerint? És íme, a végleges válasz: Egy férfinak és egy nőnek sírig tartó szent szövetsége.

És hogy mennyire szent Isten szemében ennek a két léleknek egymás iránti szeretete és hogy mily magasan értékeli az Isten a házastársi közös életet, arra az ó- és újszövetségi Szentírás egyaránt szol-gáltat példákat.

a) Lépten-nyomon olvassuk az ószövetségben, hogy Isten az ő választott népéhez való viszonyát házassági frigynek nevezi, a választott nép bálványimádását pedig házassági hűtlenségnek.

És érdekes: az Ószövetség egy egész könyvet is tartalmaz, az «Énekek Énekét», mely mélyebb ér-telemben ugyan az Isten szeretetét jelképezi az emberi lélek iránt, de ha szószerinti értelmében vesz-szük, tulajdonképp nem más, mint menyegzős énekek gyűjteménye, amelyek a menyasszony és a vő-legény egymás iránti szeretetét éneklik meg.

b) Az Úr Krisztus pedig még magasztosabb gondolatokkal emlékezik meg a házasságról.

«Hasonló a mennyek országa a királyemberhez, aki menyegzőt szerze fiának» (Mt 22,2.), halljuk egyik példabeszédében. Tehát amikor az Istenfia az emberiségért fel akarja áldozni magát, ennek a legbensőbb – mert legalázatosabb – szeretetnek jelképéül a házastársi szeretetet választja.

Közismert dolog az is, hogy az Úr első csodáját épp egy menyegzőn cselekedte, ahol elfogyott a bor és 0 csodájával segítette ki zavarából a fiatal házaspárt.

Mikor pedig egyszer Keresztelő Szent János tanítványai megkérdezték Krisztustól, miért nem böj-tölnek az ő tanítványai, holott János tanítványai és a farizeusok böjtölnek, az. Úr így felelt: «Csak nem gyászolhat a násznép, mikor velük van a vőlegény? De majd eljönnek a napok, mikor elvétetik tőlük a vőlegény; akkor majd böjtölni fognak». (Mt 9,15.)

D) Hogy azonban megállapításunk a házasság lényegéről még teljesebbé váljék, tegyünk hozzá még egy újabb gondolatot. A házasság nemcsak az Isten szemében szent dolog, hanem egyben nagy áldás és nélkülözhetetlen erőforrás a társadalom számára is.

a) A család élő, erkölcsi szervezet, amelyben mindenkinek megvan az Istentől megállapított joga és kötelessége. A családi élet az emberi társadalomnak nemcsak legvégső alkotó sejtje, hanem a társadalmi rendnek is legjobb erősítője, mert hiszen maga is határozott renden és tekintélyen épül föl. Különféle tagok élnek benne, akiknek különféle feladatokat kell megoldaniuk egy közös cél érdeké-ben. A gyermekék a szülőknek vannak alárendelve, az anyag a ház úrnője, az apa meg a család feje.

b) Igen: ma sem habozunk nyíltan kimondani, hogy az Isten akarata szerint az apa a család kirá-lya. Királysága régibb a föld minden más királyságánál, mert hiszen alapítási okmánya a Szentírás első lapjaiban van lefektetve. (1Móz. 3,16.) Ez a királyság független az államformáktól: köztársaságban vagy monarchiában, nyilvános vagy titkos szavazás mellett, diktatúrában vagy alkotmányos életfor-mák mellett a férj királysága egyformán érintetlen marad; a család marad mindvégig egy kis monar-chia, amelynek parancsoló feje az apa.

c) Kérem azonban az én kedves nőhallgatóimat, hogy emiatt ne keseredjenek el. És kérem az én kedves férfihallgatóimat, hogy emiatt meg ne bízzák el magukat. Főleg pedig kérem mindkét nembeli hallgatóimat, hogy csak el ne kezdjék azt az oktalan vitát, hogy iá ér hát többet: a férfi-e, vagy a nő. Inkább vegyenek példát attól az okos nőtől, akinek férje egyszer nagy öntudattal hangoztatta: «A te- remtés feje végre mégis a férfi!» És erre az okos felesége csendesen a férfi fejére tette a kezét és csak ennyit mondott: «Igazad van; de ennek a fejnek pedig a nő a koronája». Hát persze! Így lehet csak egymást megérteni!

Hiába, arról nem tehetünk, hogy a férfi nem nő és a nő nem férfi; a két nem tehát sohasem lesz egyforma, – ami persze korántsem jelenti azt, mintha az értékük nem volna egyforma. Abból azonban, hogy a férfinek és nőnek oly sokban egészen elütő a természete, abból következik, hogy egészén elütő feladat vár mindkét nemre: különböző kötelességekből pedig különböző jogok is erednek. És ezért kell belátnunk, hogy a család kis állam, kis önálló szervezet, Istennek külön kis birodalma, egy olyan szer-vezet, amelyben különbségek vannak, alá- és fölérendeltség van és munkamegosztás van. Vagy pedig ha mindez nincs meg, – föl is bomlik az egész család.

III. Kinek kell megházasodnia és kinek nem?

Ámde, Testvéreim, ha ily magasztos fényben tündöklik előttünk már a Krisztus előtti családi élet is, ha azt halljuk, hogy magának a teremtő Istennek akarata a házasság, önként fölvetődik a kérdés: Vajon hát minden emberre kivétel nélkül kötelező-e ez az isteni rendelkezés? Isten akarata szerint Va-jon minden embernek meg kell-e házasodnia? Válaszunkat a következő tételben foglalhatjuk össze: Nem kell! Sőt a teljesen megtartóztató élet értékesebb Isten előtt; de az emberek legnagyobb része számára a helyes megoldás mégis csak a házasság marad.

A) Hogy a házasság nem kötelező minden emberre, sőt ha valaki magasabb célból, tökéletes isteni szolgálatból választja a nőtlenséget, hogy ez értékesebb Isten előtt, mint a házas élet, ezt csak az Úr Jézus óta tartjuk.

a) Ő azonban világosan hirdette ezt. Egy ízben u. i. arról beszélt Krisztus Urunk, hogy vannak, akik «a mennyek országáért» (Mt 19,12.) nem házasodnak, vagyis azért, hogy osztatlan lélekkel élhessenek Istennek. Utána pedig Szent Pál bővebben ír erről és ezt mondja: «Akinek nincs felesége arra gondol, ami az Úré, hogyan tessék az Istennek. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogyan tessék feleségének: és meg van osztva». (1Kor. 7,32. 33.)

A házasság tehát az Isten szent terve ugyan, de a szüzesség még tökéletesebb állapot, így kell érte-ni Szent Pálnak egy másik gondolatát, mikor ezt mondja: «Jó az embernek asszonyt nem illetni» (1Kor. 7,1.), vagyis magasabb lelki fejlődés, nagyobb lelki tökéletesség az istenszolgálatért és feleba-ráti szeretetért vállalt teljesen szűzi élet.

Aki tehát házasság nélkül marad, hogy osztatlan szívvel szolgálhasson Istennek, az nagy áldozatot hoz Istenért.

b) De viszont erre az Úr nem kötelezett senkit! Ez csak «evangéliumi tanács» és nem parancs. «Aki fel tudja fogni, fogja fel» (Mt 19,12.), – mondta maga az Úr.

És hogy erre az emberiség nagyobb része nem hivatott, azt is hirdeti Szent Pál, mikor ugyanott azt is írja, hogy a paráznaság bűnének elkerülése miatt «minden férfiúnak legyen meg a maga felesége és minden asszonynak legyen meg a maga férje». (1Kor. 7,2.) A «legyen meg» szónak megengedő értel-me van: szabad, hogy legyen! Az emberiség legnagyobb részére tehát ez az általános szabály, mert az, egész életre szóló megtartóztatás adománya csak keveseknek jut.

Így tehát most már meg tudunk felelni a kérdésre: ki ne házasodjék és ki igen.

B) Ki ne házasodjék?

a) Mindenekelőtt is olyanok, akiknek szervezete súlyos terheltség alatt küzd, vagy akik átörökíthe-tő betegségben szenvednek, jól teszik, ha nem lépnek házasságra, mert súlyos, átörökíthető betegség-ben szenvedő szülők igen könnyen ugyancsak súlyosan beteg gyermekeknek adhatnak életet.

Azonban érdekes dolog, hogy egyesek az állami törvényes két ebben a tekintetben még szigorúbbaknak akarják látni, mint amit az Egyház megkövetel és az ilyen betegek házasodását államilag egyenesen meg akarják tiltani. A keresztény erkölcstan ellenben, bár szintén nem helyesli az ilyenek háza-sodását, mégsem tiltja el azt súlyos bűn terhe alatt – mint XI. Pius pápa nyíltan hirdeti is a «Casti connubii»-ban.

Miért nem tiltja? Azért, mert lehetséges, hogy a házasságra lépés az ilyen szomorú szenvedőknek lelki megenyhülést, vigasztalást, erősítést jelent és így lelkük örök céljának elérését megkönnyíti. Már pedig Krisztus Egyházának ez az egyetlen célja: megkönnyíteni az emberek lelki üdvösségének elnye-rését.

b) Ki ne házasodjék még?

Aki egy nagy ideál szolgálatába kizárólag akarja állítani életét, mint amilyen pl. a tudományos kutatás, vagy a felebaráti szeretet szolgálata, de legelsősorban: az Isten szolgálata. Ezeknek sem kell megházasodniuk; de igenis kell halálukig megtartaniuk a teljesen abstinens, erkölcsileg tiszta életet.

c) És ki ne házasodjék még? Ne házasodjék, aki beteg. Ne házasodjék, aki pap lesz vagy apáca. És aztán? Aztán senki! Nincs tovább!

Ezeket az eseteket kivéve – tehát az emberiség legnagyobb részére – valóban parancs gyanánt áll a teremtő Isten szava: «Crescite et multiplicamini», «szaporodjatok, sokasodjatok». (1Móz. 1,28.) Aki tehát nem beteg vagy nem köti életét kizárólag egy nagy eszme szolgálatába, – házasodjék meg.

Házasodjék meg, mert azt követeli tőle az Isten akarata, de ezen kívül követeli a saját jól fölfogott érdeke is.

«Nem jó, hogy az ember egyedül vagyon» (1Móz. 2,28.), – olvassuk az Úr szavait á Szentírás legelső lapjain és ki nem látná, mennyire igazak azok! Az az Isten mondotta ezt, aki az embert teremtette, aki tehát legjobban ismeri az emberi természetet.

A világirodalom többször adott már hangot a magános férfi, az agglegény sivár életének, – és bi-zony nincs is azon semmi irigyelni való. Lehet, hogy előkelő az állása, de elhagyatott a lelke. Van szép lakása, de nincs otthona. Jön a karácsony estéje és csilingelő gyermekkacagás helyett az óra egyhangú ketyegését hallja rideg, üres szobájában: bizony vénülsz, bizony vénülsz és rohannak az évek!

És itt rá akarok mutatni arra a nagy különbségre, ami a nem nősülő férfi és a férjhez nem ment leány között van. Mert ha egy férfi agglegény marad, annak legtöbbször ő maga az oka: nem akart megnősülni. De ha egy leány házasság nélkül marad, annak legtöbbször nem ő az oka: nem tudott férjhez menni. De a lelkiismeret szava sem lesz aztán egyforma a két esetben. Mert az a nő, aki nem a saját hibája miatt nem ment férjhez, még a magány elhagyatott perceiben is tud vigaszt találni á másképp rendelkező Isten szent akaratán való megnyugvásban; de viszont hiányozni fog ez a férfinél, aki csak magát és önző gondolkodásmódját okolhatja, ha egyszer majd rászakad az elhagyatottság kínzó érzete.

Hadd mondjam meg tehát az én kedves férfi hallgatóimnak – nem bánom, ha megneheztelnek is, hiszen az imént úgyis «királyoknak» neveztem őket! –, hadd mondjam meg nyíltan, amit e kérdésről tartok: Férfitestvéreim! Vagy legyetek papokká, vagy nősüljetek meg, – harmadik lehetőség nincs!

*

Kedves Testvéreim! Amit a mai beszédben a házasságról elmondottunk, már az is az isteni akarat dicsfényét vonja ez intézmény fölé, – pedig még csak a kérdés felével végeztünk. Most még csak mint az emberi természetbe írt törvényt vizsgáltuk, még csak a természetes, a Krisztus előtti házasságot néztük. De már ez is nagy és fölemelő eszmény, ez is támasza és alapköve az emberi társadalomnak.

Napjainkban – hála Istennek – már a világi törvényhozás is kezdi belátni, hogy a rendezett családi élet mennyire fontos az államra is és örömmel vesszük észre az első jeleket, hogy a törvényhozás is kezd megmozdulni a megtámadott és veszélybe került családi élet védelmére. Mindenkép kívánatos is lenne, hogy a világi törvényhozás a maga részéről is mindent megtegyen a családi élet tisztaságának és erejének biztosítására.

Hiszen milyen sok alkalma nyílnék a polgári törvényhozásnak is arra, hogy a családi élet megerő-sítését elősegítse szociális gondoskodással is, de a közerkölcsiség hathatósabb védelmezésével is! Igaz: erkölcsiséget törvények által teremteni nem lehet, ezt csak a lelkiismeret nevelése adja meg. De ha az Egyház mindent megtesz a lelkiismeret nevelésére, tegye meg az állam is a magáét azzal, hogy törvényeivel védi ezt a lelkiismeretet. Egyenesen megdöbbentő az a büntetlenség, ahogyan színházakban, mozikban, könyvekben és erkölcstelen képekkel telespékelt magazinokban kigúnyoljak a családi eszményeket és aláássák a tiszta erkölcsiséget. Hát ér itt valamit a prédikálás? Ér itt valamit a család-védelem szent jelszava? Ér itt valamit a sok ankétezés és gyűlésezés a család megmentéséért, amikor «csak 16 éven felülieknek» felírásos pornográf füzetek vízözöne önti el a pesti utcákat?

Ne feledjük el, Testvéreim: az, hogy a házasságnak olyannak kell lennie, amint azt a katolikus Egyház az Isten parancsa nyomán hirdeti, az nem önkényes kitalálás, hanem az ember természetéből folyó követelmény is. Isten parancsait természetszerű szükségességgel kell megtartanunk, mert külön-ben cél- és értelemnélküli zűrzavarrá, megzavart hangyabollyá válik az embert élet; amint éppily zűr-zavaros káosszá válnék a nagy természet élete is, ha valaki felfüggesztené a kémia és fizika törvényeit, olyan címen, hogy azok «már elavultak», és «haladni kell a korral». Pedig ugyanaz az Isten szabta meg az élettelen természetben a kémia és fizika törvényeit, mint Aki előírta az élő embernek a maga parancsait, tehát a házasságot is.

Adja az Úr Isten, hogy az emberiség belássa ezt addig, amíg nem késő!

Belássa azzal, hogy visszatér a házasságnak Istene tői rendelt eszményi tisztaságához! Ámen.