Tóth Tihamér: A keresztény házasság

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Mai utolsó szentbeszédemben, amellyel be akarom fejezni a keresztény családról szóló beszédsorozatnak témáját, hármas feladatnak szeretnék megfelelni.

I. Mindenekelőtt is röviden össze akarnám foglalni azokat a gondolatokat, amiket a keresztény házasság eszményéről az első beszédekben elmondottam: az egy férfi és egy nő között kötött, sírig tartó, felbonthatatlan szövetségről, ahogyan a házasságot a katolikus Egyház Krisztus Urunk világos parancsa nyomán mindig felfogta és ma is felfogja.

II. De aztán ismét rá kell mutatnom arra is, milyen botor fejjel rombolják a legszentebb értékeket azok, akik különféle hangzatos jelszavak alatt a házasságot «megreformálni» akarják.

III. Nem reformálásra van szüksége a világnak, – fogjuk látni összefoglalásunk harmadik részében – nem újfajta házassági formákra, hanem ellenkezőleg: épp ahhoz fűződnek óriási nemzeti és vallási érdekek, hogy a régi családi életet megerősítsük, visszavezessük eredeti tisztaságához, eredeti eszményképéhez: az erkölcsös és felbonthatatlan keresztény házassághoz.

I. Keresztény házasság eszménye.

A) A sorozat első beszédeiben mindenekelőtt is azt láttuk, hogy már az első házasság is több volt, mint az első férfi és első nő pusztán természetes szövetsége. Mert hiszen úgy olvassuk a Szentírás első lapjain, hogy ezt a természetes viszonyt a Teremtő szent akarata kiemelte a merőben természetes keretek közül és természetfölötti magaslatra helyezte. Ezt hirdetik a Szentírás legelső lapjai. Isten az embert «férfiúnak és asszonynak teremtette. És megáldá őket az Isten és monda: Szaporodjatok, sokasodjatok, s töltsétek be a földet s hajtsátok uralmatok alá». (1Móz. 1,27., 28.)

Nem lehet megilletődés nélkül olvasni ezeket a sorokat. Mikor Isten teremtő erővel és megbízatással látta el az első férfit és első nőt, «megáldotta őket». Tehát egészen világos nemcsak az, hogy az ő külön áldása lebegett már az első házasság fölött is, hanem az is, hogy ugyancsak az Isten akaratából ez a házasság egy férfi házassága volt egy nővel.

Az első házasság tehát, a házasság ősi formája egész biztosan a monogámia volt. Az már a bűnbeesés következménye, hogy az ember eltért az eredeti isteni akarattól, úrrá lett benne az anyag a lélek fölött, és a többnejűség és többférjűség fájdalmas eltévelyedései kísérték történelmének útjait.

B) Eljött azonban Krisztus, az Isten Fia! Eljött nemcsak azért, hogy megváltsa az embert a bűntől, hanem azért is, hogy a házasságra is visszaállítsa azt az ideális formát, amelyet Isten kezdetben rendelt a paradicsomban, sőt magát ezt a házassági szerződést szentségi méltóságra emelje. Ezért hirdette ki határozottan: «Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza». (Mk. 10,9.)

Ezért tanította, hogy a házassági egységnek s hűségnek annyira feltétlennek és fenntartásnélkülinek kell lennie, hogy azt még gondolattal sem szabad megsérteni: «Mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz, hogy őt megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében». (Mt 5,28.)

Íme, a házasság ideálja mindazok részére, akik Krisztus igaz követői akarnak lenni!

Amit azonban Krisztus ily határozottsággal hirdetett és megkövetelt, szabad lenne-e azon bárkinek bármilyen korban csak egy jottát is változtatnia, szabad lenne-e azt «megreformálni» akarni?

C) Határozottan vallanunk kell tehát a tételt, hogy a házasságot nem az ember találta ki, hanem maga az emberi természet teremtője, Isten alapította. Ezért vallanunk kell, hogy a házasságban már a kereszténységet megelőző időben is volt természetfölötti vonás: az, hogy Isten rendelte; a keresztény házasság pedig ennél még jóval több: szentség.

De ha ez így van, és ha a házasság természeténél fogva «res sacra», «szent dolog», sőt a keresztény házasság egyenesen «sacramentum», «szentség», akkor világos, hogy annak alaptörvényein az ember nem változtathat; világos, hogy annak lényege nem függ az emberi akarattól és hogy az ember egyetlenegy kérdésben sem igényelhet magának kevésbé autonómiát, «saját-törvényhozást», mint éppen a házasság kérdésében. Ezek után azonban az is világos, hogy a mai hallatlan zűrzavarnak és áldatlan állapotnak, amely ebben a kérdésben uralkodik, éppen az az oka, hogy az emberi szenvedély vakmerően belenyúlt a házasság örök törvényeibe és elvágta annak éltető gyökerét. Elvágta azzal, hogy kiszakította azt isteni ta-lajából, és az emberies érzéki természet vak követelései szerint akarta azt «megreformálni».

II. A házasságot nem szabad «megreformálni!» «A házasság megreformálása!» Kell-e hát és szabad-e a házasságot «megreformálni?» A felületesen gondolkodók könnyen «igen»-nel felelhetnek erre a kérdésre. Mert – mint mondják – «ha körülöttünk minden elváltozott, ha egész más életformák és gazdasági körülmények között élünk, mint a régi ember élt, akkor a házasságot is hozzá kell alakítani ezekhez az új állapotokhoz». így be-szélnek ma sokan, – mit feleljünk nekik? A) Mindenekelőtt is senki sem akarja tagadni azt az óriási haladást, amit az emberiség az utolsó száz esztendőben tett a tudomány és technika terén!

a) Valóban hallatlan felfedezések érték egymást az elmúlt száz esztendő alatt. A technika egyre új meg új eszközöket és természeti erőket állított szolgálatunkba, amelyek könnyebbé, szebbé, egészségesebbé, hosszabbá igyekeztek tenni az emberi életet. Nem csoda, ha ezek a találmányok egészen megváltoztatták nemcsak a föld színét, hanem az ember gondolatvilágát is; megszédítették, elbizako-dottá tették, elhitették vele, hogy most már nincs számára semmi titok többé. Pedig van még bőven belőle! Tömérdek titok vesz körül még ma is minket, és minden titok közepén ott áll előttünk még ma is lefátyolozva a legnagyobb titok: az élet titka. Rengeteg sokra képes az emberi tudás és technika, de az élet titka előtt tehetetlenül áll; annyira még nem vitte ma sem – bizo-nyára nem is fogja vinni, – hogy életet tudjon teremteni, akárcsak egy picinyke kis alma-magocskát is.

b) Az emberi élet fakadó helye tehát a mai nagy külső elváltozás ellenére is marad, ami volt: a csa-lád. Ehhez a forráshoz kontár kezekkel nyúlni nem szabad! A családi életnek mindvégig meg kell maradnia annak a forrásnak, amelyből az emberiség időn-kint újra meg újra megfiatalodik. A családi életnek mindvégig meg kell maradnia annak a kapunak, amelyen keresztül lép az életbe az új emberi nemzedék, hogy elfoglalja a sírba-szállók üresen maradó helyét. A családi életnek mindvégig meg kell maradnia annak a szentélynek, amelynek talajából a leg-szebb erényék, szeretet, önfeláldozás, és munkakészség fakadnak. A családi életnek mindvégig meg kell maradnia annak a sejtnek, amelyen épül az emberiség, annak az alapnak, amelyen emelkedik a kultúra épülete. Tehát nem arra van szükség, hogy «megreformáljuk» a házasságot oly értelemben, mint azt ma léha élvezetvágytól megszédült emberek beledobták a közvéleménybe: «pajtásházasság», «próbaházasság», «weekend-házasság» és nem tudom én, még miféle jelszavak címén, – nem, nem erre van szük-ség! Hanem arra, hogy megmentsük, megerősítsük, ismét visszaállítsuk azt a «régi házasságot», amelynek alapján jutottunk el minden mai kulturális kifejlődésünkhöz s amelyet Krisztus Egyháza meg nem szűnik soha védeni, ápolni, követelni.

B) «Ugyan, kérem! – mondják erre egyesek. Van annak értelme, hogy az Egyház a házasságnak még ma is ilyen magas eszményi képét csillogtatja meg, mikor látnia kellene, mennyire egészen más a való helyzet? Mikor látnia kellene, mily ijesztő messzire marad az Egyház ideáljától a rideg valóság!» a) Valóban, – Testvéreim – senkinek nem fáj jobban, mint Krisztus Egyházának, az a nagy Úr, amely a házasság terén a keresztény eszménykép és a szomorú valóság között tátong. És a keresztény eszményekből ennék ellenére sem alkudhatunk le akárcsak egy jottányit sem! Mert vannak abszolút értékek és követelmények, amikből elalkudni nem lehet és amiket csűrni-csavarni nem lenne szabad még akkor sem, ha azokat senki sem tartaná meg az egész világon.

Ismétlem egyik nemrég mondott hasonlatomat: Tegyük föl, hogy valami ok miatt a világ valamennyi órája megbomlanék és rosszul járna: szabad lenne-e a megbomlott órák kedvéért a Napon igazítani egyet és járását összehangolni az órák járásával? Nem kellene-e minden körülmények között fönntartani a Nap pontos időmutatását továbbra is, hogy legyen legalább egy megbízható pont, amelyhez az órák igazodjanak, ha majd egyszer ismét észretérnek? Mióta az első ember bűnbe esett, azóta ideális állapotok sohasem voltak a földön, azóta a valóság mindig messze maradt az ideáltól. Amíg azonban él és biztatóan sugárzik fölöttünk a tökéletes esz-mény képe, addig az élet elviselhető; akkor zuhan azonban a végleges pusztulásba és. válik elviselhe-tetlenné, amikor elvesznek ideáljaink.

b) Így most már értjük, hogy a katolikus Egyház még magára hagyatva is miért vívja emberfeletti harcát a felbonthatatlan házasságban betetőződő teljes krisztusi eszményképért. Így már értjük, miért szemefénye neki a családi élet tisztasága, amelyet egész különös gonddal ápol, véd és erősít. Azért, mert a családban védi a titokzatos forrást, ahonnan állandóan megújul az emberi nem, és ahonnan foly-ton új meg új tagok sarjadnak Krisztus misztikus teste számára, is. Hová tűnt volna már a családi élet a földről, mily rémes elfajulások pusztították volna el emlékét is, ha Krisztus Egyháza nem áll mellette irányító szavával, aggódó szeretetével, – sokszor bizony lesújtó karjával is! Talán semmi miatt az Egyház annyi szemrehányásban nem részesül, mint a házasság kérdésében vallott, meg nem alkuvó határozottságáért. Emiatt sokan értetlenül és méltatlankodva fordulnak el tőle. Pedig el fog jönni az idő, amikor az egész emberiség hálás lesz az Egyháznak azért, hogy ily rendíthe-tetlen bátorsággal tartott ki a házasság felbonthatatlansága és egysége mellett. Mert ha igaz az, hogy a kultúrált élet a családi életnek következménye és hogy a kultúrát végső fokon a családnak köszönhetjük, akkor mindjárt világossá lesz előttünk, mily kulturális érdeme van a kereszténységnek mindabban, amit a család védelmében tett és tesz. Nem volna-e tehát magától értetődő, hogy a családi életnek reánk szakadt mai válságában világi törvényhozásunk is elfogadja annak az 1900 éves Egyháznak útmutatását, amelynek annyi érdeme van a társadalmi élet alapsejtjének, a családi életnek megszilárdításában, mint senkinek másnak ezen a föld kerekségén?

III. Mily érdekek fűződnek a családi élet megerősödéséhez? Ma ezernyi jelszó röpköd a levegőben a házasság megreformálásáról. Pedig – lássunk világosan – ennek a reformnak csak egy útja lehet: Visszavinni a házasságot teljesen a krisztusi alapokra, meg-menteni a házasság felbonthatatlanságát és tisztaságát, – ezzel áll Vagy bukik az emberiség jövője!

A) Amilyen bizonyos, hogy az állam nem tudja nélkülözni a családot, éppolyan bizonyos az is, hogy az állam saját erejéből nem képes előteremteni azokat az erkölcsi alapokat, amik a családi élet erejét biztosítják.

a) Hiszen nincs á világon egyetlen állam sem, amelyik örömmel látná, hogy alattvalóinak házasságai felbomlanak. Mindenki tudja, tapasztalja, hogy pusztán a nemzet jól felfogott érdekeire is meny-nyi következménnyel jár a válás. Szeretné is minden állam, hogy területén szilárdak legyenek a családi szentélyek... De bizony azt látjuk, hogy a vallás segítsége nélkül most is úgy jár a legtiszteletreméltóbb törekvés is, mint járt Augustus császár hasonló törekvése.

b) Augustus idejében is nagy számban bontották fel a rómaiak a házasságokat. Kiadott tehát ebben a kérdésben két szigorú törvényt: az egyiket Kr. u. 4-ben, ez a «Lex Julia», a másikat Kr. u. 9-ben: a «Lex Papia Poppaea». Ezekben egyrészt jutalmakat tűzött ki a házasságkötésekre és a gyermekek számának emelésére, másrészt meg büntetést szabott azokra, akik nem nősültek, vagy nősültek ugyan, d« nem volt gyermekük. És az eredmény mi lett? Semmi. Mindez nem segített semmit. Miért nem? Felel rá a történelem: Ugyanaz az Augustus, aki ezeket a szigorú törvényeket hozta, maga is házasságtörésben élt, és így mintegy kiáltó tanúságát adta annak, hogy állami törvények egymagukban elégtelenek ott, ahol a siker érdekében az állam polgárainak lelkiismeretét kell megnevelni. Tehát most értjük meg igazában, milyen áldásos munkát végzett a kereszténység, amikor szentségi magaslatra emelte a házasságot. A megváltás fáján az egyik legelső gyümölcs a keresztény családi eszménykép megteremtése volt; és ez volt az a világtörténelmi tény, mellyel a kereszténység az óvilág összeomlott romjai helyén időt álló alapot rakott le a keresztény kultúra kifejlesztéséhez.

B) Mikor pedig valaki mindezt végiggondolja, lehetetlen be nem látnia, mily szerencsétlen lépése volt az emberiségnek, hogy az Isten akaratával dacolva megkezdte a házasságok elválasztását. Olyan seb volt ez, mely kikezdette és meglazította a társadalom erkölcseit, megrendítette annak egyik alap-oszlopát és az emberi szenvedélynek, önkénynek és szeszélynek a legfontosabb kérdésekben tág kaput nyitott az isteni joggal szemben.

a) Igaz: a felbonthatatlanság elve tragédiákat is okozhat és áldozatokat is szed, amint áldozatot szed minden más elv és törvény is. De az emberi közösség java fölötte áll az egyének érdekeinek és javának; az egyén érdekei kedvéért nem lehet tehát enyhíteni olyan alapelveken, amik az egész közös-ség érdekeit szolgálják. Vagy ha enyhítünk – mint ezt megtette az emberiség a válás megengedésekor –, olyan mélység nyílik meg előttünk, amelyből nem lehet föltámadás. Hiszen nem vesszük-e észre ijedten már most is, mint szaporodnak a házassági elválás ürügyei napról-napra? Régebben csak a legsúlyosabb esetekben gondoltak az emberek elválásra; lassacskán egyre nagyobb számban teremtek a házassági felbontás okai és ürügyei; míg aztán ma már egyszerűen magát a házasság intézményét akarják felfüggeszteni. És ezen tulajdonképpen csodálkozni sem lehet; egyszerűen a logika ereje kényszeríti ide az embert: ha a ruhát egyszer szakadni hagyjuk, meg nem tudja ezt többé senki sem állítani.

b) Pedig jól tudjuk, hogy a között a négy fal között, amit családi szentélynek nevezünk, nő és fejlő-dik a nemzet jövője! Jól tudjuk, hogy a legszebb szociális program is üres szócséplés marad, ha nem legelső gondja a család gondozása. Jól tudjuk, hogy amire az országnak napjainkban legégetőbb szük-sége van: az a családnak, a boldog, harmonikus családi életnek megerősítése. Erre nagyobb szüksé-günk van, mint művészetre és tudományra, technikára és földművelésre, iparra és kereskedelemre, – mert mindez az utóbbi az előbbin, a családon épül föl és erősödik. Viszont a család széthullása mindig pótolhatatlan erkölcsi értékek vesztét is jelenti, és az a nép, amelyben darabokra hull a családi élet, el-játszotta történelmi szerepét.

C) Mikor pedig fájdalommal állapítjuk meg, hogy alig van mai állam, amely törvényhozásában kisebb-nagyobb mértékben be nem hódolt volna a házasság eszményeit aláásó irányzatoknak, annál nagyobb hálát érzünk a katolikus Egyház iránt, amely mindig rendületlenül állott és áll ma is a házas-ságnak válással meg nem hamisított krisztusi eszménye mellett. a) Pedig hányszor jósolták már neki, hogy ez lesz veszte! Veszte lesz, ha továbbra is a «régi merevséggel ítélkezik ebben a kérdésben és ha nem lesz «elnézőbb és engedékenyebb» a modern áramlatok iránt. Nem! A katolikus Egyház nem lehet engedékeny ott, ahol az engedékenység az örvénybe in-dulást és pusztulást jelentené! Neki szent feladata azon az ideális magaslaton tartani a családi életet, ahová azt kezdetben a teremtő Isten helyezte és ahová azt – évezredek eltévelyedése után – Krisztus Urunk nemcsak visszaemelte, hanem szentségei közé is sorozta.

Nem tudjuk, milyen sors vár a művelt nyugatra és benne Krisztus Egyházára. Annyi azonban bizonyos, hogy Európa sorsa attól függ, sikerül-e egy új keresztény kultúrát felépíteni benne, – mert a régi már nincs meg, összeomlott. És az is bizonyos, hogy ezt az új keresztény kultúrát nem lehet addig felépíteni, míg nem sikerült a krisztusi magaslatokra fölemelni annak alapját, a keresztény családi éle-tet. Krisztus titokzatos testének kiépítésén, megerősítésén, szebbé tételén nemcsak a papságnak kell dolgoznia, hanem a világi híveknek is. «Ne legyen meghasonlás a testben – írja Szent Pál–, hanem a tagok egymásért kölcsönösen szorgoskodjanak». (1Kor. 12,15.) Csak akkor fakad új élet tavasza az Egyházban, ha nemcsak a püspökök és papok, hanem az egész test s annak minden tagja építik Isten templomát. Ha kereszténnyé válik a házasság, kereszténnyé a családi élet, kereszténnyé a szülők és gyermekek, akkor megújul, megerősödik és egyre szebbé lesz Krisztus Egyháza is.

b) Úgy tántorog ma a világ körülöttünk, mint egy részeg óriás. Szinte azt kell hinnünk, hogy a go-noszság és véres lázongás új vérözöne készül elborítani a föld színét, amint egyszer a vízözön elborí-totta Noé idejében. De ha csakugyan így lenne is és ha csakugyan bekövetkeznék pusztulása mindan-nak, amit az emberi szellem évezredek alatt-nagyot és szépet kitermelt, még akkor is, még a tajtékzó hullámok tombolása közt is sértetlenül fog úszni a második Noé-bárkája, a katolikus Egyház és védve fogja hordozni magával a második Noé-családot, amely a pusztuló emberiséget egyedül lesz képes új-ra megmenteni: az erős, tiszta, eszményi családi életet! Nem tanácskozások fogják a világot megmen-teni, sem gépek, sem egyesületek, sem szerződések, hanem apák és anyák; apák kemény gerinccel és anyák meleg szívvel, apák dolgos karral és anyák gondos kézzel, apák és anyák, kik eszményei a kato-likus házas életnek! Az emberiség ma már riadtan veszi észre, hogy lejtőre került a családi élet és ezzel a pusztulás ve-szedelme nyílt meg minden kulturális érték számára. Biológusok, politikusok és pedagógusok ijedten keresik a kivezető utat. Ezernyi gondolat és terv villámlik föl az emberiség előtt. Pedig nincs más út, amely a családi élet válságából kivezetne, mint visszatérés a hűtlenül elhagyott természeti és isteni törvényékhez, visszatérés a keresztény családi eszményhez. Az új magyar ezer esztendő legnagyobb záloga, a legértékesebb nemzetépítés, a legjobb eugenika, a legbiztosabb fajnemesítés az evangélium törvénye: Mentsétek meg a házasság szentségi eszményét és megmentettétek a magyar hazát!

*

Kedves Testvéreim! A berlini Neues Museum lépcsőházát hatalmas történelmi festmények díszítik: Kaulbach művészi alkotásai.

Az egyik nagy kép Jeruzsálem pusztulását mutatja be. Megrendítő jelenetekben tárul itt elénk a valaha kiválasztott, de Istentől elfordult zsidó nép összeomlása. Lángokban áll a Jeruzsálem! templom, de lángoló kardokat tartanak kezükben az angyalok is, akik megjelentek, hogy végrehajtsák Isten bün-tetését. Jobboldalt látható légióinak élén Titus, a győztes római hadvezér, baloldalt a háttérben tehetet-len dühvel vonulnak el a zsidó nép egykori vezérei. A kép közepén, egész az előtérben, a zsidók fő-papja áll, amint éppen tőrt akar döfni saját keblébe, de felesége s gyermekei rimánkodva kérik, hogy előbb őket ölje meg ... Borzalom, kétségbeesés, reménytelen összeomlás árad felénk az egész képről.

De mégsem! A kép másik fele egészen másról beszél. Keresztény családot látunk rajta, amint két öszvéren menekülnek az összeomló városból, az egyiken az anya ül, keblén két kicsinnyel, háta mögött még egy gyermek az öszvéren, a másik öszvéren pedig csupa gyermekek. Előttük halad egy újabb gyermek, inkább már ifjú és égnek emelt szemmel zsoltárt énekel. Mögöttük az apa, szintén zsoltárt énekelve. E fölött a csoport fölött is angyalok lebegnek, a hit, a remény, a szeretet angyalai, de nem tüzes kard van a kezükben, hanem biztatva, erősítve, lelkesítve viszik a menekülő család előtt az Oltá-riszentség sugárzó kelyhét. És hogy a tanúság még teljesebb legyen, hogy szinte azt mondhassuk, mintha éppen a most lezárt beszédtémánkhoz szemléltetésül készült volna ez a monumentális kép, szemünkbe ötlik rajta még egy epizód: az istenítélet súlya alatt összeroppanó zsidó tömegből három, alig-alig felöltözött gyermek ki-szakítja magát és könyörgő gesztussal veti magát a menekülő keresztény család elébe: Vigyetek maga-tokkal, ne hagyjatok elveszni a biztos pusztulásban! ... És az öszvérről hívogatva, mosolyogva, bájos szeretettel integet feléjük az egyik keresztény gyermek... És ennek a gyermeknek bájos gesztusában van elrejtve a mi egész bizodalmunk is! Mert ki nem erezné, mit jelent nekünk ez a kép? Ki nem látná, hogy az Isten törvényeivel dacoló családi élet fölött már villámlik az istenítélet büntető haragja? Ki nem hallaná, mily ropogva-recsegve omladoznak a családi szentélyek egykor erős falai és mint temetik maguk alá mindazt az értéket, erényt, boldogságot, kultúrát, amit az ember kitermelt a földön? Ha ebből az istenítéletből meg akar menekülni az emberiség, csak egy mód van rá: mindenekelőtt is maguknak a keresztény családoknak kell kivonulniuk az álokoskodások, erkölcsi léhaság és üres jelszavak megfertőzött, mocsaras vidékéről, vissza kell térniük a családi élet eszményéhez, aztán pedig ezt az erkölcsi fölemelő erőt szétsugározniuk az egész világba.

Semmire nincs ma nagyobb szükségünk, mint keresztény családokra. Mert ha van még mentség az ingadozó világ számára, az eszményi keresztény család fogja azt megmenteni.

Az a család, amelyből tisztalelkű leányok és csillagtekintetű fiúk kerülnek majd ki!

Az a család, amelyből megelégedettség, harmónia és boldogság sugárzik szét!

Az a család, amely megint alapja, sejtje és építőköve lesz a jobb emberi életnek!

Az a család, amelynek erején megújul és megtisztul a romokban heverő emberiség!

Úr Isten, ez a mi végső imánk: Védjed, óvjad, erősítsd és áldjad meg a mi keresztény családjainkat! Ámen.