Tóth Tihamér: A felbonthatatlan házasság (I.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

1934 június 19-én, a magyar törvényhozás Felsőházában olyan beszéd hangzott el azóta Istenben boldogult Károlyi József gróf ajkáról, amelyik megérdemli, hogy annak néhány sorát a mai szentbeszédem bevezetésébe vegyem fel.

«Milliókat és milliókat áldozott a magyar állam a jövő ifjú nemzedék anyagi, erkölcsi és etikai jövőjéért és mégis, nem tehetek róla – mondja a gróf –, de elszomorodottan kell konstatálnom, hogy tár-sadalmunkban, a családi életben egyre szomorúbb hanyatlás és válság következett be. A hiba a család, a társadalom, az állam bázisánál van; mind több és több a válások száma, mind több és több az apátlanul és anyátlanul felnevelt szerencsétlen gyermek. Mit használ a sok pénzáldozat, amit a magyar állam is hozott a jövő nemzedékért, mit használ az erkölcsi nevelés, amit az intézetben, az iskolában kapnak, ha otthon, a családban csak megbotránkoztatót látnak, sok helyen olyan életet, amely minden, csak nem erkölcsös. A családi élet tisztasága a történelem szerint minden országban és minden nemzetben fokmérője a nemzeti haladásnak vagy hanyatlásnak.

Országos statisztikánk szerint – folytatja tovább a szónok – a válások száma Csonka-Magyarországon pontosan a négyszerese a válások 1913-ik évi számának. Hírlapjaink hasábjai tele vannak válási esetekkel és családi botrányokkal, bűnözésekkel és az utóbbi években a gyermekek bű-nözéseiről, gyilkosságairól, apa- és anyagyilkosságairól is, sajnos, hallanunk kell. Úgy gondolom, hogy ezt tétlenül tovább nézni sem a kormányzatnak, sem a törvényhozásnak nem szabad. Kell, hogy az államhatalom és törvényhozás energikus kézzel belenyúljon az emberi szenvedélyek és felelőtlen-ség e forradalmi kirobbanásába.»

Így beszélt a hazája sorsáért aggódó nemes szívű gróf.

De mikor azt látjuk, Testvéreim, hogy már a világi törvényhozók is megdöbbenve szemlélik azokat a káros következményeket, amik a családi élet megingásából és a házassági elválásokból tömegestül burjánzanak fel, elgondolhatjuk, milyen fájdalom fogja el az Egyház szívét! Hiszen elsősorban ő si-ratja azokat a mérhetetlen erkölcsi értékeket, amiket a feldúlt családi szentélyek romjai maguk alá temetnek.

Ez az aggodalom késztet engem is arra, hogy «A keresztény házasságról» szóló beszédsorozatomban most három vasárnapot szánjak ennek az alapvető keresztény tételnek, a házasság felbonthatatlan-ságának megbeszélésére. Az első két beszédben, ma és a jövő vasárnapon, rámutatok a nagy keresz-tény ideálra: a felbonthatatlan házasságra és azokra az okokra, amik miatt a szent katolikus vallás ma is rendületlenül kitart emellett a gondolat mellett; a harmadik beszédben pedig majd szemébe nézünk a szomorú eltévelyedésnek is, az elvált családok ijesztő katasztrófájának.

A házassági elválások száma napjainkban döbbenetes arányban emelkedik. Szinte úgy látszik, hogy az emberiség kezd visszatérni a Krisztus előtti világ poligámiájához, mindössze azzal a különbséggel, hogy akkor egyszerre tarthatott magának valaki annyi feleséget, amennyit a pénztárcája elbírt, ma pedig egymásután tarthat annyit, amennyi válóokot ki bír találni.

És az Egyház, ennek a szörnyű ragálynak és megdöbbentő erkölcsi felelőtlenségnek ellenére is, meg nem ingó bátorsággal továbbra is hirdeti, védi és követeli a házasság felbonthatatlanságát.

De Vajon milyen érvekre támaszkodik a katolikus vallás, mikor ilyen imponáló és meg nem alkuvó következetességgel kitart a házasság felbonthatatlansága mellett? – ez a mai beszédemnek fölvetett kérdése.

A válasz pedig hármas lesz reá: A házasságnak felbonthatatlannak kell lennie, – mert ez következik I. Isten akaratából, II. a házasság lényegéből és III. a házasság céljából. Van ugyan a felbonthatatlanság mellett még egy negyedik döntő érvünk is: az emberiség érdeke. De az első háromnak kifejtése is annyi időt követel, hogy ennek a negyedik gondolatnak megbeszélését már a jövő beszédre kell hagynom.

I. A házasságnak felbonthatatlannak kell lennie Isten akaratából.

A) A házasság felbonthatatlansága mellett legelső érvünk természetesen magának az Istennek az akarata.

a) Isten kezdetben egy férfit és egy nőt teremtett, – tehát egy párt; már azzal is jelezte akaratát, hogy a házasság csak egy férfi és egy nő között jöjjön létre. De állandóan jelzi azzal az érdekes és em-beri ésszel kikutathatatlan ténnyel is, hogy a férfiak és nők száma állandóan egyforma: alig-alig némi kis eltéréssel éppen annyi fiú születik a világon, mint amennyi leány. A természetnek ez a sajátságos és ember által nem befolyásolható viselkedése is hirdeti, hogy a világ Ura és Teremtője minden férfi számára csak egy nőt szánt és alkotott.

És mikor a zsidók Krisztusnál hivatkoznak arra, hogy Mózes törvénye megengedte, hogy a férj bizonyos esetekben elbocsássa feleségét, az Úr Jézus határozottan feleli nekik: «Mózes a ti szívetek ke-ménysége miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket; de kezdettől fogva nem úgy volt». (Mt 19,8.)

Valóban: kezdettől fogva nem így volt. A teremtéskor a házasság egysége és felbonthatatlansága volt a tételes isteni törvény és Krisztus ezt a maga teljes szigorúságában állította vissza.

b) Mely szavakkal állította vissza? Örökemlékezetű és mindnyájunk előtt jól ismert szavával: «Az ember elhagyja atyját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté leszen... Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza... Mondom pedig nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, hacsak nem paráznaság miatt, és mást vészen, házasságot tör, és aki elbocsátott nőt vesz el, házasságot tör» (Mt 19,5. 6. 9.) Lehetne-e még határozottabban beszelni?

«Amit Isten egybekötött...» Hogyan köti össze Isten a házasságot? Először is azzal a lángoló szeretettel, amelyet Ő gyújt fel a két fiatal szívben. Aztán összeköti a szentség erejével. De aztán összeköti a gyermekekkel is, akiket éppen akkor ajándékoz nekik, amikor a házastársi szeretet a legbensőbb ösz-szeforrásban nyilvánul meg köztük.

Amit tehát Isten ilyen ismételt módon egybekötött, azt nincs joga embernek feloldania és elválasztania. Nincs joga egy harmadik, idegen személynek belegázolnia a családi szentélybe és szétrobbantani azt; de nincs joguk maguknak a házastársaknak sem akár kölcsönös, akár egyoldalú elhatározással felbontani a házasságot.

Az Úr idézett szavaiból egész világosan látszik, hogy erősen meg akarta szigorítani az Ószövetség meglazult felfogását. És ezekből a fent idézett szavakból, de meg Krisztus Urunk egyéb tanításaiból is. (Mt 5,31. 32.) alakult ki egy Egyház alapvető tétele, mely szerint érvényes és befejezett házasságot kö-telékileg felbontani soha sem lehet.

B) «De, kérem, – gondolja talán valaki – az Úr Jézus mintha mégsem akart volna ennyire szigorú lenni! Az előbb említett szavaiból olyasmi látszik, mintha a legnagyobb bűn esetében, a házassági hűség megszegésének esetében, ó is megengedné az elválást. Aminthogy valóban így is magyarázzák ezt a felekezetek. Csak éppen az Egyház nem enged szigorú felfogásából.»

Nem enged, Testvéreim, mert – nem engedhet. Mert egészen biztos, hogy az Úr Jézus nem akarta megengedni még ebben az esetben sem az új házasságot.

a) Először is következik ez Krisztus Urunk más alkalommal mondott szavaiból. Szent Márk evangéliumában pl. így szól az Úr: «Aki elbocsátja feleségét és mást vészen, házasságtöréssel vét ellene. És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megyén, házasságot tör». (Mk 10,11, 12.) Itt már az Úr nem tesz egyetlen kivételt sem. Bármi miatt történt is a nő elbocsátása – mégha hűtlensége Amiatt is – az ilyet sem lehet újra elvenni, mert itt már az Úr szavában nincs megemlítve ez a bűn sem.

Igen: e miatt a szörnyű bűn miatt szabad elküldeni a vétkes felet – ezt nevezzük «ágytól-asztaltól elválásnak» –, de azért az elküldés után sem szűnik meg a házassági kötelék érvényessége és nem szabad újra házasodni! Megszűnik az együttélés kötelezettsége, de nem szűnik meg a házasság érvényes-sége. És mindaz, amit az Úr a bűnös feleségről mond, természetszerűleg érvényes a bűnös férje is.

b) Hogy valóban így kell érteni az Úr szavait, mutatja a tanítványok csodálkozása, megütközése is. Ők u. i. ezt felelik az Úr szavaira: «Ha így van az ember dolga a feleséggel, nem érdemes megházasodni». (Mt 19,10.) Azaz, ha a hűtlenség ok ugyan a válásra, de még az ilyen válás után is új házasság nélkül kell maradni, akkor jobb bele sem vágni ebbe a bizonytalan dologba. Tehát az apostolok egész világosan úgy értették az Úr szavát, hogy az nem engedi meg az új házasságot még a hűtlenség eseté-ben sem.

De így értette Szent Pál is; hiszen olyan határozottan írja a korinthusi hívekhez: «Azoknak pedig, akik házasságban élnek, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a férj feleségétől el ne váljék; ha pedig elválik, maradjon házasság nélkül vagy béküljön meg férjével». (1Kor. 7,10., 11.) Lehetne-e hite-lesebb magyarázatát adni az Úr fönt idézett szavainak? Merné-e bárki azt állítani magáról, hogy ő helyesebben értette meg Krisztus szavait, mint Szent Pál?

Új házasság valóban soha sincs megengedve, még ha az ágytól-asztaltól való elválás meg is történt volna!

c) De erre a következtetésre jutunk még egy újabb megfontolás által is.

Azt már csak igazán nem gondolhatja senki sem, hogy az Istenfia jutalmazni akarta ezt a szörnyű nagy bűnt! Már pedig valóban megjutalmazása lenne a házastársi hűség megszegésének, ha ezen a címen új házasságot lehetne kötni!

Vegyük csak az életet úgy, ahogy van. Igen sok elválásnak oka nem is annyira a házasfelek össze-különbözése és nézeteltérése, mint inkább egy harmadik személynek megjelenése a látóhatáron.

Elég lesz erre csak egy példát mondanom. Huszonnégy éve, hogy együtt éltek férj és feleség. Megvoltak szépen és jól. Nos, igen, volt súrlódás és zsörtölődés is köztük, – ahol két ember él együtt, ez elmaradhatatlan. De mégis csak jól megvoltak. Huszonhárom éves fiuk már elvégezte az egyetemet, huszonegy éves leányuk férjnél van... És most válni akarnak. Nem a leány akar válni, hanem – az öregek! Huszonnégy év után! De miért? Mert a férfi útjába égy fiatal teremtés került. Az 50 éves férfi belebolondult egy 20 éves leányba!...

Ez csak egy példa. De hány ilyen példát lehetne mondani! Hányan éltek harmonikus, boldog házaséletet évekig, évtizedekig, amikor egyszer csak megjelent a családban egy lelketlen férfi vagy nő, aki aztán szentségtörő kezekkel feldúlta a családi szentély boldogságát...

De íme, Testvéreim, jön az Úr Krisztus tilalma, jön a katolikus Egyház veto-ja! «Ahhoz a házassághoz nyúlni pedig nem engedek!» Hát nem érzitek, milyen örök hálára kötelez az Egyház minden tisztességes házastársat, amiért nem engedi meg, hogy ez a lelketlen harmadik személy érvényes házasságot köthessen az elvált féllel és diadallal vigyoroghasson az általa összetört családi élet romjai fölött?!

Viszont az Egyháznak ezzel a komoly magatartásával szemben nem hajmeresztő következetlenség-e, amikor a polgári törvények a házassági hűtlenség esetére kimondják az elválást? Vagyis előny-ben részesítik azt, aki bűnt követ el! Mert aki megunta a feleségét vagy az urát, igen egyszerű módon szabadulhat tőle: egyszerűen hűtlenné lesz hozzá és akkor már joga is van a házasság felbontására, valósággal jutalmat kap óriási bűnéért!

II. A házasságnak felbonthatatlannak kell lennie annak lényege miatt is.

Hogy pedig az Egyház meg nem alkuvó felfogása az egyedül következetes eljárás, az kitűnik magának a házasságnak lényegéből is. A házasság felbonthatatlansága mellett morális, pedagógiai és szociális érvek is szólnak, amint ezekről majd megemlékezünk. De mindezek másodjelentőségűek amel-lett az érv mellett, amelyet a házasság lényegéből merítünk s amely szerint a keresztény házasságot egyszerűen lehetetlenség felbontani, mert a felbonthatatlanság a lényegéhez tartozik.

Ami nem áll részekből, azt részekre bontani nem lehet, – ez már csak világos. Ámde a keresztény házasfelek házasságuk után többé már nem alkotnak különálló részeket, mert a keresztény házasság mása a Krisztus és az Egyház közt fönnálló titokzatos egységnek. Krisztus és Egyháza között ez a szent kötelék örök és föl nem bontható, ez addig fog fönnmaradni, amíg Egyház lesz, tehát amíg em-berek lesznek a földön. De akkor a férj és feleség közti szent köteléknek is, amely Krisztus és az Egyház kötelékének mása, addig kell fennmaradnia, amíg házassági kötelék két ember közt egyáltalán lehetséges: tehát valamelyik fél haláláig.

Ez olyan világos igazság és megmásíthatatlan tény, hogy azon az Egyház sem tud változtatni. Tehát teljesen alaptalan és kilátástalan és csak a házasság lényegének nem-ismeréséből fakadhat egyeseknek az a reménykedése, hogy majd az Egyház valamikor, idővel, mégis csak változtat ezen a szigorú álláspontján és bizonyos enyhítéseket tesz a házassági köteléken. Nem tesz, mert nem tehet! A házasság felbontása ellen u. i. magának a házasságnak lényege tiltakozik. A számtanban az a szabály, hogy «egy meg egy: az kettő». De a házasságnál az Isten új szabályt állított föl, itt «egy meg egy: az egy», vagyis a házasság által a férfi és nő egy új, titokzatos szervezetté egyesül, az egyik a másik tes-tének részévé válik. Ezt maga Szent Pál mondja, amikor a férj szeretetéről így ír: «A férfiak úgy sze-ressék feleségüket, mint önnön testüket». (Ef. 5,28.)

A keresztény házasságban tehát a férfi és a nő egy új misztikus szervezetté egyesül, úgy, mint titokzatos egység van Krisztus és az ő Egyháza között. Ami azonban lényegileg egy, az nem választható ketté. Krisztus nem választható el az Egyháztól, de akkor a férj sem feleségétől!

III. A házasságnak felbonthatatlannak kell lennie annak céljai miatt is.

De felbonthatatlannak kell lennie a házasságnak azért is, mert csak így töltheti be nagyszerű rendeltetését, így érheti el célját.

Mi a házasság célja?

A) Első célja az emberi nemnek emberhez méltó fenntartása.

a) Életre hívni lehet a gyermeket házasság nélkül is, de nem lehet fölnevelni, csak a nyugodt családi élet keretei között!

Olyan élőlényeknél, ahol az újonnan született kicsinyek azonnal életképesek és maguk is megtalálják az életfeltételek betöltését, ott valóban nincs szükség tartós családi életre. De nézzük meg a ma született emberi csecsemőt: van-e nála gyámoltalanabb, tehetetlenebb élőlény a föld kerekségén? A kis csibe aznap megkeresi élelmét, amikor előbújik a tojásból, a gyermek ellenben 14-16 éves koráig, sőt 20-24 éves koráig rászorul szülei keresetére.

És mialatt a szülők az első gyermek nevelésén fáradoznak, jönnek az újabb gyermekek, és újra elölről kezdődik a nehéz, de szent feladat. Vajon nem világos szava-e ez is a természetnek: a házasságot nem lehet határidőre kötni, annak a sírig kell tartania!

b) De fordítva is áll a dolog. Ha a gyermekeknek joguk van arra, hogy ifjúkoruk gyengesége az erős, rendezett családi életben találjon támasztékot, viszont a megöregedett szülőknek is egyetlen természetes támaszuk, ha elaggott éveik gyöngeségében felnőtt gyermekeik segítségére számíthatnak.

A házasság felbonthatatlansága tehát nem emberi önkény által kitalált, mesterséges gondolat, nem külső kényszer, mely talán változni fog az idők jártával, hanem belső emberi adottságok kifejezése, amelyen nem lehet változtatni addig, amíg az ember természetén és lényegén változtatni nem tudunk, – tehát soha!

Látták már úgy-e, hogy az erdő csendjében titokzatosan előbuggyanó forrást erős kövekkel veszik körül az emberek, medencébe szorítják, nehogy éltető vize iszapossá váljék. Nos, így szorította az emberiség is az élet szent forrásait a házasság kemény keretei közé, nehogy az emberi élet forrása isza-possá váljék!

B) Másik célja a házasságnak: a házastársak kölcsönös segítése és teljes egybeforrása. Ez azonban megint csak a fölbonthatatlan házasságban valósítható meg.

a) Más a férfinak és más a nőnek egész gondolkodásvilága, mások vágyaik, képességeik, hajlamaik, – és a két nem egymás sajátos képességeinek kölcsönös kiegészítésére szorul. Ez a szellemi kölcsönös kiegészítés azonban csak az elszakíthatatlan kötelék mellett valósulhat meg. E nélkül mind a férfiban, mind a nőben bizonyos hátrányok maradnak.

A férfi pl. a természetben rejlő vezetési képességét és parancsoló hajlamát – a legjobb értelemben véve a szót! – sehol úgy ki nem elégítheti, mint a családi otthonban. Sem az ő legbensőbb ügyeire, csalódásaira, fáradalmára oly megértést sehol nem talál, mint a gyöngéd feleség minden ráncot elsimító kedvességében. De viszont a nő lelkében is család nélkül kifejlés nélkül marad igen sok tulajdonság, főleg a magát áldozó, odaadó szeretet.

b) Vegyük csak fontolóra azt a teljes lelki egybeolvadást, amely nélkül a házasfelek tökéletes egysége el sem képzelhető, de viszont ami meg a felbonthatatlanság nélkül lehetetlenné válik.

Nem is hinné az ember, hogy a házastársaknak ez a tökéletes lelki egymásbeolvadása milyen értékes erőket fakaszt mind a férfi, mind a nő lelkében. Akárhány férfi van, aki munkaképességének és erőinek teljességéhez csak akkor jutott el, amikor megértő feleségre talált, aki a csendes szeretet mele-gével állott oldala mellett, föltétlenül bízott férjében, céljait megértette, útjain biztatta, fáradságában homlokát végig simította, sikerében vele együtt ujjongott. Akárhány nagy ember van, akit méltán di-csér tettei miatt a történelem; de ha igazságosak akarunk lenni, meg kellene említeni, mennyi érdeme van ebben az ő feleségének is.

És fordítva is érvényes ez a tétel: mennyit köszönhet a félénkebb és bátortalanabb női lélek az erős férfi lelkének! Mennyivel könnyebben jut el teljes kifejtéséhez, ha megértő férjének erős szeretetébe kapaszkodhat!

Igaza van tehát annak a francia írónak, aki ezt mondatja az egyik férfi szereplőjével: «Ha abban a pillanatban mellettem van egy asszony, aki szeret, hova nem emelkedhettem volna! De egymagám nem őrizhettem meg a magamba vetett hitet. Kell, hogy tanúja legyen az erőnknek valaki, aki jegyzi ütéseinket, számolja a pontokat, aki koszorút tesz a fejünkre, – mint ahogy egykor, az iskolai díjkiosztások idején, könyvekkel megrakodva, anyám szemét kerestem a tömegben...» (Mauriac: «Viperafészek».)

Testvéreim! Hát volna még valaki, aki most sem értené még, miért kell a házasságnak fölbonthatatlannak lennie?

c) Pedig még mindig van tovább is. Hogy a két házastársnak semmi titka ne legyen egymás előtt, hogy minden fájdalmukat úgy kitárják egymás előtt, mint egyetlen más ember előtt sem, az is hozzátartozik a házasság lényegéhez. Viszont azonban erre csak akkor lesznek képesek, ha tudják, hogy ez a bizalom és önátadás örökké tart. Abban a pillanatban vége volna ennek a bizalomnak, amelyben csak az árnyéka is fölvetődnék a félelemnek, hogy lehet ez még másképp is; lehet, hogy az, akihez most ilyen tökéletes bizalommal vagy, valamikor vadidegen lesz számodra, sőt rosszabb az idegennél, mert legbizalmasabb perceidben tett vallomásoddal a nyilvánosság előtt durván vissza fog élni.

Túlzás ez, amit mondok? Aki úgy gondolja, csak olvassa el – ha bírja a gyomra – azokat az undorító vallomásokat, amiket a házasfelek tesznek egymásról válóperük tárgyalásán. Milyen durvák, mi-yen közönségesek, milyen kegyelet nélküliek tudnak lenni az emberek!

d) És hadd említsek meg még egy újabb gondolatot. Ne hagyjuk figyelmen kívül a felbonthatatlan házasságnak nevelő értékét se! A felbonthatatlanság tudata segít visszaszorítani és legyűrni a szeszélyt és hibákat, viszont a válás lehetősége csak fokozza a boldogtalan házasságok és összeveszések számát. Az a tudat, hogy a házastársak örökre le vannak kötve egymásnak, arra ösztönzi őket, hogy elnézőek és megbocsátók legyenek, az elkerülhetetlen kisebb-nagyobb összezördüléseket mindjárt rendezzék, az ellentéteket simítsák el és úgy tegyenek, mint Szent Pál előírja: «A nap ne nyugodjék le haragotok fö-lött». (Ef 4,26.)

Mert ismerni kell az embert a maga bűnre hajló természetével. Ha egyszer válni lehet, ha elegendő a váláshoz az, hogy «nem bírják elviselni egymást», akkor mily könnyen fölvetődik a láthatáron valaki, egy harmadik, akibe belekavarodnak és rögtön megállapítják régi házastársukról, hogy «nem tudjak többé elviselni őt». Ezzel szemben a válás lehetetlensége a legjobb békebíró. Mennyivel könnyebb legyőzni a settenkedő kísértést, ha azt felelhetjük neki: Úgyis hiába minden, válni úgysem lehet! Nem lehet megszökni, hát akkor szépen meg kell szokni!

*

Kedves Testvéreim! A család a társadalom sejtje. Még pedig nemcsak jogi és gazdasági értelemben, hanem nagy nevelői erejénél fogva is: itt fakadnak a közös társadalmi életet lehetővé tevő erények, a felelősség, megértés, önuralom. Lehet-e ezek nélkül az erkölcsi erők nélkül közös emberi éle-tet elképzelni? De viszont, hogy ez kifakadhasson a családi élet talajából, annak hosszúnak, állandónak, meg nem zavartnak: felbonthatatlannak kell lennie! «Gute Dinge brauchen Zeit», – idő kell mindennek az éréséhez, különösen ezeknek az erényeknek kifejlődéséhez.

Ezért nem túlzás, ha megállapítjuk, hogy a felbonthatatlan házasság a közös emberi élet összekötő anyaga: szűntesd meg a felbonthatatlanságot és darabokra hull szét az emberi társadalom épülete.

A bankok az olyan betétért, amelyet bármikor fel lehet mondani, kamatot alig adnak. Ellenben minél hosszabb időre biztosítjuk a bankot hűségünkről, vagyis minél hosszabb időre kötjük le a betétet, annál nagyobb kamatot kapunk érte. Nos, hát a házassági hűség betétjét is azért nem szabad bármikor fölmondani, azért kell azt sírig lekötni, hogy annál nagyobb kamatokat hozzon: kamatokat a felek részére is, de kamatokat az emberi társadalom számára is.

Bárcsak újra megértené ezt a mai emberiség! Bárcsak belátná legalább a mai keserves tapasztalatokból, milyen fenyegető lejtőre lépett, amikor ujjat húzva Isten tilalmával, hozzányúlt a házasság felbonthatatlanságához! Nem kívánhatunk jobbat az emberiségnek, minthogy minden családi szentély be-járata fölött lángoló betűkkel égjen a krisztusi parancs: «Amit Isten egybekötött, ember el ne válaszsza.» Ámen.